Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 20

csakra-foto.jpg

 

 

Weöres Sándor

Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

*

Nagy László

Lehetne csend

Lehetne csend, miből előtör,
mi visszanyelve el sem férne,
vagy halk dallam csendes esőből,
mi rácsorog a nap szemére,

bezár egy ringatózó körbe,
véletlen, vagy tán készakarva,
mielőtt álmom összetörne,
éjsötét ajtókon kaparva,

és úgy jönne, el sem mehetne,
mosolyod csendjeit kivárva,
s az idő utána eredne,
a pillanat neki is járna,

csak maradna, ajkamra vésve,
a perc is közénk csendesedne,
hogy szárnyatlan álmom elérje,
íriszed mélyén megrekedve.

*

Pál Tamás

Elízium

Hinni a felhőkön átszűrődő örök tekintetben,
szárnyverdesése mindennek bennem és benned,
szent mozdulatlanság, rámzuhan a Nap
ringat, ringat.

Elmerülök itt a zöldben, egy képpé gyúrom
mindazt ami bennem elidőz,
szelíd őzként szaladnak át a dombokon
testvéreim, apám és anyám.

*

Pál Tamás

Visszatérés

tudod itt a víz alatt minden más
élet és halál anyagában
akár
néma hal is lehetnék
vagy finomszemcsés homok
talpad alatt
s csak csiklandós érintésem emlékeztetne rám
nem tudnád csak sejtenéd
hogy hová helyezz
kiemelhetnél
száríthatnál a napon hogy majd lapátra tegyenek
könyörtelen viháncoló gyerekek
vagy ott felejthetnél a parton
érzem ahogy lepergek idegenek már a kezek
Várnám az esőt, emléke annak a kétpólusú létnek
víz fentről lentről s némaság
visszavágyom az erők határvonalára bár ott vagyok
a kiemelés csak álom volt
az ébredés
a tóba újra visszamos

*

Gyurkovics Tibor

A vers

A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!”
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és
elfoszlik az égbe.
A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”
A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.”
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers.
A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?
A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.

*

Gyurkovics Tibor

Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.
Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.
A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.
Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.
Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.
A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.
Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.
Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.
Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.

1962

*

Egyed Emese

Tudom

Tudom, hogy jössz, hozzák már híredet.
Csörgő patak ismétli neved.
Tiszta magasság zengi, hogy reméljünk.
Vagy: nevetésünk.
Vagy gyermeki szavak tisztasága,
Visszhangos szó néma várakozásra,
Halk fényű csillag, hangos, hívó zsoltár,
vagy,
leszel,
voltál.
Volnék akár lángok emésztő körében,
patakzó könnyek vad éjjeli ködében,
úgyis jössz, híredet, szent ígéretedet
hozzák már:
szüless meg nekünk.

Szüless meg szívünkben, cipruság.

*

Adonyi Nagy Mária

Idegenben, más égövek

Dicsőség a füveknek!
Onnan indul a csend, a kopár hegygerincről.
S a dolgok szinonimái kiülnek szavaink peremére.
Mi lenne, ha valami nemlétező időalagút csodája
     folytán hirtelen
más korban, idegen földön kellene találnom
     magamat?
Mivel válaszolnának közép-európai tájszólásomra
     egy más csillagon?
Ott élnek vérpiros gyöngyszemek a szavak
     mélyedéseiben.
Dicsőség a földnek, mely arcunkat formába önti és
     értelmet ad
szavainknak.
Egyetlen rokon értelmű szavam, szülőföldem!

*

Botos  Ferenc

Csetlő-Botló

kifordult gyökér
oldalán egy hóvirág
néma harangja

esőcsepp cseppen
csordul, csorog az ágon
rőt lámpafényben

díszruhás király
gyémánttüzű harmatban
az öreg platán

ős fák gyökerén
por porral keveredik
érintés közel

türkiz jégmadár
patak felett röppenő
csak egy pillanat

kígyószisz – erdő
borszeszláng kékje lobog
sziklaperemen

ebihal őrzi
erdei pocsolya – mély
tűnő idejét

*

Botos Ferenc

A másik part

csak útra kelni
holdezüstből  vert hídon
víz és ég között

*

Hajnalodik

harmatcsengettyű
csendül már újra: ne félj
feltámad a fény

*

Imre Flóra

A fűzfa

Megfürödtem arcom minden tavában.
S elindultak a sárga violák,
Mikor a kövek közt ő rámtalált:
Reggeledett, amikor rátaláltam.
Övé vagyok, mint fűzfáé a hajtás,
Nézzük egymást a víz felületén;
Szivárványos szitakötő a fény,
Ahogy táncol, s minden zöld árnyalat más.
Megnőtt a fényben a patak vidéke,
És az égre gyöngéden ráhajol.
Szárnysuhogás mögöttem valahol –
S lassan ringat a duplaszirmú béke.

*

Oláh János

Tanítómat hallgatom

Ülj le erre az üres, napsütötte kőre,
és fordítsd a világ minden nyelvére
a tanítást, amiben senki sem hisz,
de aminek a mélyén ott lapul
a régi, nagy titok.

Legyek bár az egyetlen tanítvány
figyelem minden szavad,
követlek a legreménytelenebb órán,
boldogan, mert hallom,
ami másokat nem érdekel.

A felhőkkel elefántcsorda lép,
a hegyekkel tevekaraván,
a patakokkal gyík lüktet a kövön,
a széllel béleletlen köntösöd
lobog, bejárjuk a világot.

Ha beszélsz, azt mondd el,
amit mondani akartál,
velem, a hallgatóddal, ne törődj,
mindent tudni szeretnék,
ezért nem sajnálom a fáradtságot.

Mintha mindenkihez beszélnél,
úgy intézd szavad
a világ hetvenhét tája felé,
a hetvenhét bezárt kapun
ahol sohase nyílik föl a zár.

*

Rimanóczy Ildikó

Szabadság

III.

Fészekben születtem én és a béke.
A lomb szelíden ringatta álmom,
ösztön-pókhálón rezdült tenger kékje,
s biztonságnál fontosabb volt szállnom.

Repülni teremtett engem az Isten,
s mert kivágtad az utolsó fát is -
nélkülem sivár és szürke lesz minden,
de maradt fent egy végső oázis.

Égi utam e világból kivezet,
fagyos lég nem gyöngítheti szárnyam,
földre hulló tollam látja csak szemed,
s a víz tükrén átsuhan majd árnyam.

Szabadságom fent szélesre kitárom,
fényköreimet égbe rajzolom,
ez lesz nékem utolsó állomásom,
s a felhőt rátok békéből fonom.

*

Kányádi Sándor

Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tűnt el, amint érkezett.

*

Fodor Ákos

Monolit

majd szél lesz,
majd szélcsend.
Minden lesz.
Minden volt már.

*

Lelkes Miklós

Mikor a csend beérik

Mikor a csend beérik:
kék ujjhegyen
lepketánc, fehér szárnyak,
fényszerelem.

Mikor a csend beérik –
piros a dal:
a piros dallá gyújtja
mit szív akar.

Mikor a csend beérik:
gyümölcs ragyog.
Édenkert-szellő ringat
égillatot.

Mikor a csend beérik –
már hallgatunk
egy hangra, halkan súgja,
hogy nem vagyunk,

s lelkünkben is beérik
másik való:
hogy nemléten túl lenni,
az volna jó.

Mikor a csend beérik –
új tűz velünk:
értünk kiált a múltunk,
volt-életünk.

Mikor a csend beérik –
könnyes a szem,
s fáj egy csillagos szépség:
a végtelen.

*

Lelkes Miklós

Boldogság

Boldogság? Nincsen olyan ékszer,
csak hiszed mikor visszanézel,
s átleng a kékség homlokára
diófalombnak fénye-árnya.

A kert, az volt, virággal, kúttal,
hű kutyával, meg gyalogúttal
utcavégen, határba hajló,
s határ – nyarakból átaranyló,

de boldogság? Ne mondd ki könnyen!
Arcod senki sem látta könnyben?
Megsúgom én: valaki látta,
s futott a sok-sok gondbarázda.

Zászló is volt, éneklő selyme,
vágya lobbant a végtelenre,
s máris halkult vágyhitű ének, –
semmibe vitték messzeségek.

Boldogság? Nincsen olyan álom.
Tündértavasz-cseresznyefákon
hiába szorgosak a méhek,
a Nagy Kaptárig el nem érnek.

Boldogság? Égdús szerelemnek
szikrája gyújt gyönyörű percet,
de adhat fényt e félsötétnek,
amelynek neve – gúnyból – élet?

Boldogság? Olyan idő nincsen,
de ha várod, hogy visszaintsen,
el-elsuhannak angyalszárnyak,
s ölel múltba-képzelt varázslat.

Ha volna boldogság, s a titka
kinyílna – szépségre tanítna,
s ébredne egy seholsincs isten
piros csillaga a szívekben.

*

Tóth Roland

Március újra

varázsütés
szellőben kortynyi rigódal
földben bizsergő
tapintható zöld verőér
hóból gombolt nagykabát
az ásító rét
fagyos maszkja is tűnőben
(hiába a többszöri fehér pakolás)
bátortalan még:
kicsit ér-kicsit ér
de bennem már széllovasok hátán
ki sem bújt virágok közt nyargal a vér

*

Babits Mihály

[MIÉRT HAZUDSZ, TE FÁRADT ÖREG ARC?...]
 
Miért hazudsz, te fáradt, öreg arc?
Én nem vagyok még fáradt és öreg.
Felszántott mezőn legtermőbb a rög
s vihar is mennyi verte, mit akarsz?
 
Hány tűnt év, mint elrontott régi rajz,
hever a sár közt és szélben pörög.
Mit bánom! Amíg vásznam egy fikarc
maradt még, váltig újat bűvölök...
 
Sokat rontottam, s most förtelmesen
elborult, és vacogva ültök az
aeroplánok árnyai alatt.
 
De én csak pingálok türelmesen
győzhetetlen, bár sohse győztesen,
míg a szél el nem kapja rajzomat.

*

Babits Mihály

ÁLDÁS A MAGYARRA
 
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egy test a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
 
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
 
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
 
Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
 
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...

*

Almádi Róza

Hópehely súlyok
 
Hópehely súlyú csöppnyi létezések
a májusi napfénybe fagyva is élnek.
Nem fájhat jobban semmi, már tudom,
mint ez a valószerűtlen nélküled-élet,
hol elindulástól megérkezésig tart a fájdalom.
S az úton pihékkel szálló pitypangének
végig kísér, amíg utolér veled-halálom.
 
Hallod,..  hogy zenél most az élet?
Én minden hangot neked adnék,
magamnak semmit sem tartanék meg,
két karom lenne a párnád, - puha menedék,
boldog mosolyod a felhőkről visszaverődne,
s aki életet adott, sosem félnénk tőle…
 
Te ringatsz el még mindig engem.
Csillagbölcsőben a nyár növekszik,
örömpillanat szigete körül bánattenger,
halkan hullámzik bennem napestig.
„Hajózni kell..”,  hát segít a Hold ragyogása,
csillagok közt ne tévedjen el anyák árvasága.

*

Imre Flóra

A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

*

Zentai Adél

Szitakötők

Mondd, hová tűntek a szitakötők,
káprázatos, selyemcsontú vadak?
Ugye, mi nem tűnünk majd el, csak mert
te engem, s én téged választalak?

Zörgő szél támad, s lobog a világ,
az örökkévaló is elszakad, de
mit nekünk pár zajos évtized, ha
te engem, s én téged választalak?

Mondták, nem változunk, s majd a holnap
után jönnek a tegnapok hamar,
szebbek is, jobbak is, könyörögjünk,
te engem, s én téged válasszalak.

A horizonton túl hajnalodik,
éjibábunk felégeti a nap,
s míg göndör kávéd fő, álmodd csak az
álmod, én téged választottalak.

Hozzád képest ma este még a hold
üvegkaréja is karnyújtásra
van, valaki velünk lélegzik, csak
kérd, s én újra téged választalak.

*

Almádi Róza

Jelek

Fehér jázminillatot röptet a szél,
lehelet finom csókot küld a napnak,
most, amikor ezernyi madár csacsog,
s zeng a zöld, csak öreg fák hallgatnak.

Különös, szelíd fényörvény kavarog
a bíbor-lila pünkösdi rózsák körül,
elszórja színes meséit a tavasznak,
velük május-szárnyú, halk sóhaj repül.

Belélegzik mélyen a levendulák,
szirmocskákat szül száz vajúdó virág,
néhány göcsörtös ág alkonyt hintáztat,
míg lassan benépesül a csillag-promenád.

Az én szívem is odaszállni készül,
elhagyva csendfészkét a szavaknak,
jeleket olvas épp egy felhőképről,
arról, hogy még mindig maradhat

legszebb ünnep, mikor szívemmel látlak…
Hálát adok az égnek, mert felismernek,
éreznek a fák is, bár mélyen hallgatnak,
de amíg csak élnek, hisznek benned.

*

Vas István

Nyári ének

A gondolat sötét madár,
ott röpköd már a fákon át,
nagytestű, barna nő a nyár,
jön és kínálja mákonyát.

Szikrákat vet a szép világ,
a kő, a víz, a fák, a lég,
amott két karcsú kék virág
halkan és boldogan elég.

Én is meguntam lomb mögül
figyelni - árnyas unalom -
s örülni majd, ha lágy köd ül
a dombokon, az utakon.

Örülni, tűrni szótlanul,
mint árva, fiatal növény,
hallgatni gyorsan megtanul
kapuk előtt a jövevény.

Előttem éjsötét gulya,
meguntam felhőt hajtani,
a föld alól egy furulya
szegény szavát kihallani.

A kétely és egy lomha láz,
meguntam már e két ekét,
nem pótolhatja ért kalász
az ifjúságnak szép hevét.

Hiába, minden én vagyok,
az is, mi szembenéz velem,
az ég, mely kéklőn fennragyog
s a hernyó is a levélen.

Egy régi könyvet felnyitok,
vagyok a gonosz és a hős,
a múlt ahány borús titok,
az énvelem mind egyidős.

Megáll az árva kérdező,
szalad a vad, sötét folyó,
mindent, mi van, megmérgező,
mindent magányba burkoló.

Megáll a vándor, messze lát,
de mind rokon az idegen,
hiába az egész világ,
csak az van, ami idebenn.

De idebenn a mély hínár,
kinézek, visszahúz megint.
Mélyragyogású, ifjú nyár,
ott messze száll és visszaint.

*

Murányi Zita

üveg

emlékszem egy régi mosolyra
a villamos közepén ültem le
tudtam elolvad néhány óra és oda
a fény is másképp zuhan az üvegre

késő este lesz koromfekete
az éjszakát szorítani kezdi a csillagok gyűrűje
a hold örüljön hogy a világegyetem
eddig is megtűrte és hogy van két csücske

közepére néha az isten is lecsücsülne
a sínek a sok-sok dübörgő kerék
folyamatosan a műanyagba süpped
a hátsóm és ez a régi emlék színezi át az estét

nem is tudom miért örültem minek
az örömömnek miért nincsen súlya
és ha úgy nézem mint egy filmet a síneken
végigdübörgő kerék nem-e a mélység szavalókórusa

nem-e a vas ezüstje jajdul minden megálló
egy-egy félbehagyott strófa
és amikor sebességbe kapcsol a málló
városrészek is úgy dőlnek össze fekvő verssora

emlékeztet minden utca már elmosódtak a szavak
és oda az értelem vagy nem is volt soha
néztem az üveget ahova holdsugarakkal karcolt az éjszaka
és gyémántköreivel finoman megroppantotta a fénykorcsolya.

*

Molnár G. Krisztina

Füstköd

A füst szálai közt denevér lebben,
mögötte fehér körtefavirág.
Csend-paplan hullámzik puhán a rendben,
mézgásan csillan egy zöld olajág.

A hold ragyog, bár csak pár csillag fénylik.
Jóllakott öröm szunnyad a mélyben.
A félelem, lásd, máris elenyészik.
A lélek száll, minden keresetlen.

Nem közelít, nem támad, nem harcolna,
katona, ki vértjére lepihent.
Szavakon túli áldás kúszik át a
térben. Angyali mosoly – idelent.

Hajat mosnak a tavaszi szólamok,
szikrázó arany a fésű foga.
Botlik még, de egyre bátrabban dadog,
zizzen egy dallam, halkan kopogva.

Szememben sarjadnak a friss holnapok.
A békesség öniróniája
bujkál, rám nevet, mígnem elhallgatok.
Fanyar humorát vérembe rágja.

Minden voltam, minden leszek. És vagyok.

*

Hamvas Béla

Isten tenyerén ébredtem

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
Láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

*

Batta György

Egy mondat a szeretetről

Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában,
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned – a mérget –
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak – dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza – és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben –
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan,
Edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp – igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod – szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István-látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak –
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan
Úri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll
Veled is munkál – fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen –
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van – kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Úri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van
Remény és jövő van

*

József Attila

ÉRTED HARAGSZOM, NEM ELLENED

Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltérítődik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
és győzvén ott, égnek hajítja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel
elhoznak lassan az ágyadig.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

1926. jún.

*

JÓZSEF ATTILA

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott.
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki.

Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát se gyújtani, ha így megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos.
Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, így
lesznek frissek és épek.
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon.
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

1924. ősze

*

Hajnal Éva

Csend

Színméz az este,
rám csorog,
selyemfény:
szentjánosbogár
szerelme…

 Hársak rajzolnak
illatot, édesen
csipkés illanót.
… épp szárnyat növeszt
a végtelenre

*

Hajnal Éva

Haikuk

Pacsirta ébred,
nyugovóra tér az éj.
Hajnali mosoly.

Tavaszi titkot
susog az erdő, remény
nyargal a szélben.

Rigó szólongat
ébredező rügyeket
mandulafákon.

*

Nemes Nagy Ágnes

Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
míg kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

*

Koosán Ildikó

Tőled származom

Őszvirág, csendes ének,
barnuló gesztenyéket,
illatos almát idéző
Örök Visszatérő!

Sárgult lombsuttogás,
szívhangom, harangzúgás,
lázas magamba szívlak
kesernyés, érdes illat.

Gyökér, kövekbe nőve,
áradt vérrel telődve,
hűségben változatlan,
élsz , önkéntlen mozdulatban.

Tudatos büszke énem
tebenned felidézem.
Anyaföld! Hit vagy, oltalom,
s varázsom! Tőled származom!

*

Koosán Ildikó

Ösvények

Elhozom szamócás
álmaid, hűvös
csermelyed,
búvópatakjaid
ringató ölét,
leszakadt kiáltásaid
tisztító tüzét,
kövek ölelkezését,
fáid alól a hűs
tisztásokat,
ábrándjaid
csillagszekerét,
ahogy vágtatva
menekül át-
vergődve az idők
sodrán, s a fogyó holdon.
Képzeletem féktelen
szomját belőle
tevéled oltom.

*

Koosán Ildikó

MINT PINCEMÉLYEN

 Bennem, ha szavak ébredeznek
csöndesen várok és hagyom,
felismerem, betűkké lesznek,
majd fehér lapra írhatom;
 
a gondolatnak szárnyat adnak,
a képzeletnek képeket,
megnyugtatnak, vagy elragadnak,
nélkülük élni nem lehet;
 
ilyen a lélek, ha napja fénylik,
ha benne öröm hangja szól,
szavakba rejtve csöndben érik,
mint pincemélyen forr a bor.

*
 Koosán Ildikó

 NYÁRBAN JÖTTÉL

nyárban jöttél, mint a zápor,
lassan tél lesz, tél a nyárból;
de itt bennem máglya éget,
el sem hiszem az egészet:
mintha égő vulkán lenne,
úgy röpít a képzeletbe…
itt vagy velem, lehetsz távol,
elém lépsz az éjszakából,
hallom hangod, idecsendül
szobámra ha esti csend ül,
zúg a szél, lépteid hallom;
szeretlek, most már bevallom,
ha mint fény az alkonyatba’
bevillansz a gondolatba.

*

Devecseri Gábor

Tavasz van, mégis

Jó reggelt ragadós rügyek,
pattanó pelyhes levelek,
s ág-húron napsugár-zene,
vidámodó vadgesztenye,
illattal ízes ibolya,
mezők méztermő mosolya,
szilvák fehér virágai,
mókusok mókás táncai,
s te csupa zsenge akarat,
mitől a föld, lám, meghasad,
füvek pöttöm lándzsái mind,
kik villogtok törvény szerint,
rigók zsákfutó-versenye,
málnatő kurta pendelye,
s ti még-kopár ág-csecsemők
az égen emlőt keresők,
kékjéből életet szopók,
kékjében megkapaszkodók,
s te, nagy zöldselymű dobogón
zizegő tavaszi beszéd:
nem volna az élet oly csúnya,
ha nem volna ennyire szép.

*

DUTKA ÁKOS

MÁRCIUS 15

A rög alatt most megmozdul a mag
S a szív alatt az örök gondolat, 
Hogy itt e rögből egy darab vagyunk,
Rajta nőttünk és általa vagyunk.
Száz titka, nedve még bennünk kering,
Daloltunk, sírtunk s rög leszünk megint,
Magyar mezőn egy múló kis halom,
De repültünk egy bátor dallamon,
Mit zengve hoz a márciusi szél
És vele dobban szívünkben a vér,
A vér, amelyet érlelt annyi nyár,
Kalászba szökkent magyar napsugár.
Anyád porában most mozdul a vér
S indul feléd az új magyar kenyér.
Lélekké válik benned majd a rög,
Mely véred, hazád, sírod, börtönöd,
S benned dalolja örök dallamát
Anyád a rög, hogy ez a föld hazád.

1939

*

Ábri Pacl Judit

ismerős

semmi sem igaz
csak ami valótlanból
lesz mégis azzá
holnap arcot mond
igen helyett a kérdés
várok rád -érzés
hogy bennem a vágy
nélkülem közlekedik
nem léphetem át
megtorló csillagzatom
így is megáld
mindig itt vagyok máshol
itt vagyok sehol
minden szó idegen-enyém
a vers nem elég
fordítanom kell
sajátról-saját nyelvre
elvarázsolva betűzve
szótagolva hogy lássam
minden evilág
ismerős
.
rejtelem-tájak nádasaiban
tőzeget gyűjtök
s megöntözöm
magvetés előtt

*

Ábr Pacl Judit

hársak zsonganak
köréjük sereglik majd
az összes május

álmos szemekkel
kitárt ablakain át
lélegzik a bent…

hiába úszol
folyód a partjaival
összemosva lát

Idegen nyelvű
korlátaimat saját
nyelvemen szánom

kivárni, ahogy
áttört dalforma lesz a
lampionvirág

*

Károlyi Amy

 Tévedés

Az érintés régebbi mint a szó,
az alma után nyúló mozdulat.
A szó kevés.
A vállhoz érő váll
több mint egy vers.
A szó csak tévedés.

*

Bede Anna

Erdő mélyén

Szép a mi otthonunk,
a szerelem bejárhatatlan birodalma.
Szőnyegeink
remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,
függönyeink
zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,
ha fölém hajolsz
elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája,
ha fölém hajolsz
éjszínű nap veszejtő mosolya süt szemeidből,
karjaid
továbbremegnek pókháló-húrokon a tengerekig,
hozzák-viszik
a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.
Ugye jó nekünk itt,
derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,
hangyák, pókok, gyíkocskák
nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyűgözte tagjaink körül,
testvéreink ők:
nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,
csak embereknek
riasztó a szépség, mely az irigy szabályok jármait lerázta.
Ó erdő, erdő,
betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke!
Ó szelíd tövises bozót!
Emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.
Csak nevetünk,
ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak
s felbőgnek a völgyek...
De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.

*

Gyurkovics Tibor

Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

*

Bede Anna
 
Csak a földön vannak csodák
 
Még hiszek abban, ami nincs.
Még hiszek abban, ami jó.
Hogy betéved és elvarázsol
váratlan a nem-várható.
 
Az üstököst műszerek mérik
a mérhetetlen téren át.
Az eget képletekbe fogták.
Csak a földön vannak csodák.
 
Ki faragta e tornyos oltárt,
e rothadáson-diadalt?
Milyen nyelvet beszélt? Mit érzett?
Kit ölelt? Mit hitt? Mit akart?
 
Már pora sincs, de él az álma:
gótikus templom-ív ragyog,
s engem sodornak áhítatba
a mozdulatlan angyalok.

*

Egyed Emese

A rejtekút

A köd bokrai közt ösvény szalad,
bujkáló fény mutatja az utat,
száraz vízárkok sejtetik a völgyet,
halk hold-léptek suhannak el előtted –

Ahol jársz, eddig csak ábrándok jártak!
Szendergő ághoz ütődik a vállad,
sötét tavak verik vissza az arcod,
néma szavak nesztelen röptét hallod;

valahol ott, amerre vízmosás van,
s fürdik a hold szálfenyők árnyékában,
valahol ködfoszlató szélsírásban
magam is vízre hajló ággá váltam,

s megláttalak, felismertelek máris,
megláttalak behunyt szemhéjon át is:
patakmeder volt utad le a völgynek,
halk hold-léptek suhantak el előtted –

*

Erdei B. Ágnes

Cseppnyi vigasz

Ma átcsorgott tenyeremen a Nap
a tavasz üzenetével.
Üde fénnyel, némán érkezett,
csak ujjaim között siklott.
Titkot lehelt, zöldet, aranyat,
áttetszően tiszta kikeletet.
Kezemet cirógatta bent,
az ablaküveg innenső felén,
egén a nagy mindenségnek
koszorúba fonódott mosolya.
Csoda - percnyi vigasz -
lendített át az egyhangúságon.
Várom a jövőt, a szebbet,
mintha hinném az újat:
múlhat rossz és a bánat,
elhamvad a fojtó szürkeséggel.

Ma átcsorgott tenyeremen a Nap
a tavasz üzenetével...

*

Kulcsár János
 
Legyőzhetetlen mosolyod

Legyőzhetetlen mosolyod
a könnyön át is fényre buggyan,
nem kutatod, mi lenne jobb
a jelennél, tebenned úgy van
 
elosztva béke, napsugár,
hogy minden percre jut belőle,
s ilyen maradsz örökre már:
sorsod árán a sorsom őre,
 
ki vár, vigyáz, szeretve félt,
ki mellett bízva jár a férfi;
segítesz minden tiszta célt
rendeltetés szerint elérni,
 
s ha szárnyalásom szélütött
bukással néha földre dobban,
ismét erősre szépülök
legyőzhetetlen mosolyodban.

*

Kulcsár Ferenc

Forrás

Aki nem kezdődött és nem múlik el,
aki nem hallgat, és jaj, nem felel,
ki változatlan s érzékelhetetlen,
és azzá lesz, aki lesz és lehetetlen,
aki előtt név és névtelenség semmi,
ki nem távozik s nem bír megjelenni,
ölelkezések súlytalan, izzó láza,
ezer évek áradó, parázna hiánya,
befogadó s kiáradó, akadozó titok,
aki nincs, de léte végtelenné nyitott,
ki magasabb az égnél s tengernél szélesebb,
aki felé utam égő porban vezet,
tűhegy, melyen minden élő forog,
s övéi a gyilkosok s mind a boldogok,
ki elevenben s holtban önmagát figyeli,
s létével minden zug csordultig van teli,
az Első fény, akinek van Neve,
s elgondolhatatlan a szelleme,
ki szótlanul szól és némán árad,
sodorva hitvány göncét a szolgaságnak,
aki által hozzám az egész világ beszél,
a villám, a fű, a szivárvány s a szél,
körökön túl izzó, mérhetetlen nulla,
fenségesen s folyton megvalósuló s újra,
szándékaim, szavaim, perceim ünnepe,
musica mundana, széttengerző zene,
ő, tulajdonságok nélküli semmi –
 
mindenem, kit nem tudok megnevezni.

*
Kún József

Déli csöndben
 
Köröttem álmos déli csend,
A völgy szokatlan fényben ég,
Fűszál se leng, levél se reng, –
Valamit vár most a vidék.
 
Vágyón nyújtózik minden ág
És fojtva száll egy-egy fohász,
Mély tűzben ég ezer virág:
Megannyi rubin és topáz.
 
A tájon pihegő varázs
Mintha megváltást esdene,
Minden oly babonás, csodás,
Oly várakozással tele.
 
Ha most a szót kiejteném,
A megváltó varázsigét,
Betelne száz mohos remény,
Száz ősi lánc pattanna szét.
 
Ha most a szót kimondanám,
Tán megvirradna nekem is,
Aranykékbe öltözne tán
Az én borongó egem is…

*

Kulcsár Tibor
 
Bizakodó ének a reggelekről
 
Szeretem a tavaszi reggeleket,
amikor a hajnali égen
ébredező, szelíd bárányfelhők legelésznek,
s tiszta, sugárzó fényküllők özönével
felkarikázik a kéklő mennyei útra
minden idők leghírnevesebb atlétája:
a felkelő nap,
oda,
ahonnan épp az imént takarították el
a nagy bajuszú utcaseprők
a csillagok ezüst gyöngyporát
s rakéták, meteorok hullt töredékét.
Pajkos kedvű, féktelen szélkölykök
fogócskáznak vidáman körülöttem,
belekapnak borzas hajamba,
ficánkolásukra fölrezzennek
a szendergő útszéli bokrok
s a fák is,
amikor üde zöld reménnyel
kinyújtják zsibongó ágaikat
a tündöklő hajnali fénybe.
Szeretem a tavaszi reggeleket,
mikor a madarak eszeveszett, víg kurrogása
idehallik a térről,
s hallgatom, ahogy lelkesen kivágják
az érces, csengő fortisszimókat,
s talán
e harsány, harsogó zene,
e hangverseny sodró lendülete
indítja el azt az új napot,
ezt gondolom,
míg ajtómon kilépek,
s a csillogó szemű ablakok
sorra szélesre tárják szárnyaikat,
megtelnek az utcák, a terek,
s e sürgő, kavargó áradatban
csak a megfontolt, bölcs toronyórák
mérik talán nyugodtan az időt,
de a munkába sietők
úgy érzik,
még ezek is versenyeznek
s gyorsítják az új nap ütemét,
amikor itt később, ott előbb
csendül fel
az öt,
a hat,
a hét
(ez persze relatív,
s az egész naiv okoskodás csak),
de tény,
hogy minden indul, minden éled
a reggellel
újrakezdődik az élet
(tudom, persze, ez is csak látszat:
a fényben alig venni észre,
hogy ők, akik egész éjjel égtek,
most már pislogva le-lezárják
fáradt
szemüket:
aludni vágynak
a neonlámpák,
erre gondolok,
míg a büfében
a sietve reggelizők
éhes, türelmetlen seregében,
jó étvágyú falatozók közt
ropogtatom
a frissen sült kiflivéget,
s arra,
hogy talán
lerázva kezükről a lisztet
s az éjszakát,
a tiszta fehéret,
most indulhatnak épp haza
a pékek).
S mikor újra
elragad a sürgölődő, zajongó utca,
susogó, suhanó kabátok közt
magam is
gyorsabban, fürgébben lépek,
tekintetem
megáll
egy-egy percre
a tűsarkakon ringó lányok
felvillanó, karcsú bokáján,
fehér fogak,
üdvözlő, biztató mosolyok
villannak rám,
szemek emlékét viszem magammal,
mindegyikben
valami kimondatlan
vágy
vagy remény,
vagy elhatározás:
hogy estig
ma biztosan felhúzzák az épülő falat,
megérkezik a megrendelt áru,
s a részeg szomszéd ma józanul kibírja egész nap,
s nem szidja a feleségét meg az istent, meg a rendszert,
hogy biztosan megjön, akit várnak,
s hogy ma végre találkoznak már
az egymást vágyó ajkak és az ujjak,
s ki tudja,
ezen kívül
még mennyi-mennyi más
vágy
és remény
és elhatározás
lobog kimondatlan is a szemekben
(hozzáteszem
a magamét is:
hogy e kusza,
elszórt
szavakból
vers lesz mégis),
az ember
úgy érzi
ilyenkor reggel:
szinte újjászületik a világ,
s levetkezve tegnapi önmagát
úgy indul az új napba, a mába,
mint e kifésült, frissen vasalt ruhájú
csöppnyi kislány az iskolába:
tanulni csak a szépet és a jót,
az igazat,
elnézem őt:
szemében
ez a nagy-nagy tisztaság
olyan,
mint fenn a sugárzó hajnali égen
a legelésző, szelíd bárányfelhők,
mint az éjjeli műszakról hazatérő pékek álma,
mint a szerelmesek első csókja,
mint ez az új napba induló világ,
e nagy-nagy tisztaság,
amire vágyok,
amit tibennetek is keresek,
társaim,
fiatal fiúk, lányok,
amiért szüntelenül kiáltok:
őrizzétek meg szívetekben
s életünkben
a tisztaságot!

*
 

Egyed Emese

Megváltás

Azt hiszed, minden versre váltható?
Azt hiszed, mindenhatók a szavak,
mert csillapítják indulataid
s kárpótolnak hiányzó jók miatt?

Azt hiszed, más is úgy érez, mint te,
pont olyan helyzeteket vészel át?
Nyugtatod magad dallamos beszéddel,
hogy elfeledhess életet, halált?

Ma már kinek kell szóbeli varázs?
Ideje jött nyelven túli csodáknak,
számrendszerekben él a gondolat,
s hol van a hit, igéből rakni várat?

Éled a verset: teremtője vagy.
Észrevétlen formálja sorsodat.
Ha úgy vélnéd, játékszer a kezedben,
életre kel a játék, tovarebben,
s véred serken súlyos röpte alatt.

Ó, nádszáltestű nyelv, főnix-szavak!

Miért ne hinnéd, hogy megváltanak?

*

Rabindranath Tagore

Az én dalom

Az én dalom lesz a szellő muzsikája,
amely körülfon téged, gyermekem,
mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók,
érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran,
és belesuttog a füledbe,
melletted lesz a tömegben,
és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny,
ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll
közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod,
ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon,
és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom,
az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol...

(Fordító: Kopácsy Margit)

*

József Attila

Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Simulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

*

Bíbor Kata

Rézvirágok

Egy nyílt virágfejben meg sem fordul a nyárvég,
hogy hová lesz a lepkék táncos boldogsága,
s ha tél ökle sújt, lesz-e még fényjáték,
csak ámul a Napba és televihorássza.

Öt ujjam markából szárnyra kel a semmi,
kitárt tenyerembe hull egy csöpp ajándék,
máshogyan nem lehet, csak beleszeretni.
Máshogyan nem lehet, a fénnyel jön az árnyék.

*

Gősi Vali

Az új év küszöbén

Velünk marad
a távolság, mi messzi útra csábít,
hogy megmutasson ezernyi csodát,
a fű megint a talpunkhoz simul,
és őrzi hosszan világok lábnyomát,
az apró gyermek tenyerét, ha bújik,
és lábacskáját, csizma rejtekén,
a fáradt mosolyt agg szüleink arcán,
hogy élhetnek még, bár múlik az év,
s majd rigó fészkel égre néző,
büszke fák ölén, és virág nyílik tavasszal
a Bölcsek sírhelyén, és hálát adunk bizakodva
az új év küszöbén, hogy elkísért a jószerencse,
és megnyílik az ég; gyönyörű-szép,
fényességes angyal száll fölénk,
elakad a szó, a hang, s az emberek szívén
kinyílik két pompás virág,
a fény és a remény.

*

Pilinszky János

Dél

Örökké tartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagy sokára, akkor is alig
rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
megvillogtatja. Eltökélten aztán,
hirtelen rá egy egész sor tetőt!
Közeledik, jön, jön a ragyogás
egy óriási közérzet egében -
Céltalanul fölvesz egy kavicsot,
és félrenéz a hajdani szemérem.
Mi látnivaló akad is azon,
hogy megérkezik valahol a nap,
és ellep, mint a vér, a melege,
hogy odatartott nyakszirtemre csap -
Emelkedik az elragadtatás!
Várakozom. Növekvő fényességben
köztem, s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.

*

Dsida Jenő

Jövendő havak himnusza
 
Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel biztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!
 
Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!
 
Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke, messze-érző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!
 

Üdvözlégy, Eljövő,
ki sáros, szürke, sivár világunknak
mondod, takarva bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy, titkos Eljövő!

*

Reményik Sándor

Szózat a mélyből

Én vagyok itt, – nem a halál, –
Csak egy vadrózsa-ág,
Akármily gyönge vagyok is,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok vad sziklák közt
Szelíd tündér-sziget.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kis, névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rád köszön.

Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindig virrasztok én.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak.

*

Juhász Gyula

Immortel

Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,

De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

*

Juhász Gyula

Jegenye lelkem

A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.

Letörték legszebb ágamat,
Hajtottam újat s csöndesen
Megülték, mint a madarak,
A vágy, a jóság s szerelem.

S ha őket is elűzte mind
A végzet, mégis megmaradt
Egy álom, fájó és szelíd,
Mint csíra tiszta hó alatt:

Hogy nem hiába nyílt az ág,
Madár hiába nem dalolt,
Hogy mindig lesz nekünk hazánk,
Ó jegenyék, ó csillagok!

*

Bencze Marianna

...úgy képzelem...

a Föld is álmodik éjjelente...
...hó alatt, a még rügyekbe gyűrt világról,
mely holnapra tán kibontja illatcopfjait,
egy szégyenlős, karcsú napsugárról,
ki mosollyá festi át a télnek fáradt színeit

és kacagva lubickol lucskos havakban,
tócsák tünékeny tükrében fésüli mézhaját,
egyre szebb lesz, tündöklőn hatalmas,
buja csókjától cseppé csordul a jégvirág,

vagy egy tavaszi éjen...
...mikor almavirágok hullnak ibolya-ölébe,
s az ágak közt még láthatók a csillagok,
ő dús lombot álmodik a nyírfasor hegyére,
a zöld kalászhoz meg lángszoknyás pipacsot,

és a tengernyi fentre felhővirágot áhít,
kába őrülettel néz az izzó végtelenbe,
kék-aranyban ringó kedveséhez vágyik,
bár tudja, a nyár belehal e napszerelembe...

...s akkor majd álmatlan zokog...
...aszúszíve elszorul, megcsalta e szép világ;
árulás, hazugság már minden körötte,
szégyen-pirultan váltanak színt a fák,
s májusuk rozsdaként pereg, ahogy a szél üvöltve

csupaszra kergeti őket, a nyár ellen zendülőket,
hogy a róluk lopott, ronggyá lett arannyal,
enyészetszagú avarral takarja be a Földet,
ne fázzék, ha álmában hűvös lenne a hajnal.

*

Bencze Marianna

Szonáta, négy évszakra

Tavasszal,
pajkos ruhát szab magára a rét,
harmat-kehellyel koccint két tulipán,
orgona zendül a bokrok hegyén,
kékre kondul a harangvirág.

Nyáron,
a cseresznyefák vörösen izzanak,
friss szuronyát feni a kardvirág,
élén, a meztelen fény kettéhasad,
s a szél az égre fehér habot zihál.

Őszre,
dús gazdaggá lesznek a fák,
zörögve szórják arannyá ért lombjukat,
tűnt nyaruk hangosan pörlik a szarkák,
pincehidegre ébred a pirkadat.

Télen,
mint elhagyott menyasszonyok,
hófehér ágyban sírnak az illatok,
csillagként hullnak a könnyek,
suttognak, meglopják a csöndet.

*

Somlyó Zoltán

Őszi vers

Megérted az őszt… a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
színét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.

Megérted: rád esik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rímek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad…

*

Csorba Győző

A gyermek álmai

Kezdenek visszaszállani
a gyermek álmai –
Az akkor még tündéri lomok
ma már azilumok

A sírnál fönnakad
mint part falán a hab
az öncsaló remény
hogy túl is lenne fény

S ami most még csak kevés
botló incselkedés
érzem hogy lassacskán tele
lesz életem vele

Ha azt mondom: halál
már nem patetizál
de fejem mellé se tesz
olyat mi félelmetes

S a fényszóró tudat
mindenen áthalad
s ami valamit ér
föltámad újra él

Míg tér idő lazul
mindinkább izmosul
töményül a csodás
köznapi ragyogás

Amit érzékszerveim
s érzékfölöttijeim
felfogni képesek
nem volt még élesebb

Már pontos óra van
kezemben s untalan
rá-rálesek: miképp
tudnám dúsítani még

tovább a pillanat
úgyis agyondagadt
csöpp bugyrait s rafinált
mód átverni a halált

ha mással nem hevem
tüzével színeivel
hogy meghökkentse ha
rám fájna már a foga

mert gyermekálmokat
talán neki sem szabad
ha nincs rá súlyos oka
csak úgy szétrúgnia

*

Vecsey Kiss Mária

Látni

Látni nemcsak mindig szemmel,
látni szívvel, szerelemmel,
az az igazi, a belső,
szerelmes legeslegelső.

Látni ne csak a szemeddel,
inkább a szíveddel vedd el!
Mert azt úgyis megtalálod,
amikor már nem is látod.

Látni így kell: szerelemmel,
ha látni akar az ember;
és, ha így lesz a sajátod,
akkor mindörökre látod.

*

Kisjókai Erzsébet

1909-1988

Csurranó méz

Borostyánkőnél szebben csillanóan
– a nap színe még mindig benne van –
üvegtálkába rejtett tiszta tó van,
kincset kínáló, édes messzeség.

És mennyi nedv szökött az ébredt ágba,
hány szűzi bimbó lett virágcsoda,
mi kelyhét hogyha nap felé kitárta,
hány zümmögő méh lopni járt oda,

és mennyi apró szárnynak lebbenése,
az enyhe május mennyi víg szele
lett színarannyá, asztalomnak méze,
hogy meríthessek kanalat bele!

Ó, bár a lecke így oktatna minket,
a sok kapott jó hogyha összefolyt,
a nincstelennek adjuk kincseinket,
s aki nem hisz, annak biztatást, mosolyt.

"Nagy tehetség volt Erzsébet. Prózában, versben egyaránt kiváló! És micsoda termékeny! Már 1980-ig 40 könyve jelent meg! Olyan volt, mint egy kagyló, minden rászakadt csapásból, fájdalomból gyöngy született, új verssoro­zat, új szépség."

Szeleczky Zita

*

Weöres Sándor

Familia

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt, s tenger ragyog szívemben.

*

Lackfi János

Hagyomán

Fülembe forrón beszökött az ősz…
Megy a juhász, kin féreg foga rág.
Az emberélet, mint gyümölcs a fán,
Vak dióként a sors idébb-odább.

Hiába döngetek, csak gyönge báb.
A négy ökörbe ólmot öntsenek!
A tél iker-fia nagy barna pók,
Kifolyt a tinta: lila dalra kelt.

Ha férfi vagy, légy alany és a tárgy
A sírok közt anyó, eső és hó szakad.
A játszótársam éppen sárga volt.
Hol a boldogság? Foltja megmaradt.

*

Pósa Lajos

Az ősfa

Öreg, ősfa vagyok:
Magyar nép szent fája:
Pusztaszeren fakadt
Arany alkotmánya.

Sűrű sátoromban
Turulmadár költött,
Nyújtottam árnyékot,
Teremtettem gyümölcsöt.

Álltam a viharban
Századokon által,
Csatáztam felhővel,
Csattanó villámmal.

Lombomat szaggatta,
Ágamat tördelte,
De a derekamat
Ketté nem törhette!

Százszor nagyobb vihar
Döntsön bár a porba:
Romjaimat bőszen
Hiába tiporja!

Soha ki nem tépi
Gyökereim a földből
Ébredő nap csókján
Újra csak kizöldül.

Ezer új ágat hajt
Levéllel, virággal,
Beborítom népem
Lombok sátorával.

Még erősebb leszek
Új életre kelve…
Halhatatlan vagyok!
A szabadság lelke!

*

Pósa Lajos

Ha költő vagy

Ha költő vagy, ne turkálj a szemétben!
Ne légy, ne légy a szemétdomb bajnoka!
Mind szennyes az, mind fürdik a mocsokban,
Mit ott találsz: ha gyöngy, ha korona.
Légy hófehér kócsag, mely fönn repül,
Tollára tündöklő nap csókja hull –
S az emberek csodálják, amikor
Fejük fölött ragyogva elvonul.

Ha költő vagy: kerüld el a mocsárt!
Ne légy a sárba gázoló szekér,
Mely a járó-kelőre csak sarat hány,
Maga is csak sár, mire hazaér.
Légy a magasság Göncöl-szekere
Bedübörögve végtelen terét…
Robogj az ég ezüst, arany mezőin
Csillagokat hullatva szerteszét!

Ha költő vagy: ne tépd, ne tépd le a nő
Becsületének tiszta liljomát!
Harmatba’ mosdott kézzel fonj fejére
Arany sugárból tündérkoronát!
Az Isten legmagasztos’b alkotása:
Dicsfény a nő a férfi homlokán;
Szent, amikor ringatja kisdedét
S altatja dallal, mint a csalogány.

Ha költő vagy: old meg a sarudat a
Családi tűzhely küszöbe előtt!
Mert templom az, ahol le kell borulnod:
Oltár fogadja ott az érkezőt.
Ne fertőztesd meg a csapszék lehével
Szívek mélyén megszentelt lángjait:
Mennybe törő tüzében hadd lobogjon
A szeretet. a boldogság, a hit!

Ha költő vagy: becsüld meg önmagad!
Légy, mint a napsugár, szeplőtelen!
Melynek nyomán, az árokparton is
Csak illatos, tarka virág terem.
A szép, a jó virágos bölcsejébe
Szálljon lelkedből minden gondolat…
Isten daloljon lantod húrjain,

*

Farkas Welman Éva

Csak tiednek lássék

Ide siettél hát, ez az a fennsík,
ide gyűjtötted összes hordalékod,
itt birtokolsz már minden porszemet,
betömve gondolsz negyven szakadékot,
és itt tartod  a napfénybe az arcod,
itt mondod azt, hogy nem jó, nem szeret,
meglátod a tükör színén a karcot;
éhes maradt a szád, torkod, szemed,
más lehessen tied vagy bár a másé,
mert magadéért csak magad felelhetsz,
ház, ökör, asszony, csak tiednek lássék…
De ne akard a más terhét magadnak.
Elégedett, ki jó időn arathat.

*

Steel

Csak...

Csak felhőtajték vagyok, mely néha megsimul,
mint anyaölbe kucorgó gyermeklét,
csenddé szeppenőn a kék mennypartokon.

Odavágyom, hol az üveggolyó-hold gurul,
és szappanbuborék-fények ezrét
angyalok fújják az univerzum-gangról.

Csak fecskeszívverés vagyok, mi hont keres,
májusok lombtájain örök fészket vár,
s rétek korallzátony színén életet csodál.

Csak földrög vagyok, mi egy völgyzugot keres,
hol megannyi zöld lehetne szép Anyám,
hogy virággá válhasson minden könnyopál.

Napraforgó-csillagok között kereslek,
Isten. Folyópára ül bent a perceken,
belélegezlek a teremtéseken,

mert magamhoz érkező csak így lehetek,
ha megismerem a lényeget szemedben,
addig nem vagyok én sem, csak egy szél-ember.

*

Szabó Lőrinc

Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenül?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderül!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

*

Almádi Róza

ma is

páratelt hajnal
lassan gőzölög a nap
apró csillag sír
 
levélfonákra
verset ír az ősz újra
színére fordul
 
minden kép valós
átmenet mi átmehet
fényből a földre
 
ma is lecsorog
felhők hűs pereméről
néhány csepp remény

*

József Attila

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbúvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szíve.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

*

Jobbágy Károly

Az ősz csodái

Itt,
a tündöklő őszi napban
jöttem rá döbbent meghatódva,
hogy ma különös világnap van.
Mert nem volt még ilyen
ragyogó, mennyeien
tiszta egű, varázslatos csönd,
amibe riadt szívem belekongat
összeszedve a kósza híreket
s egybevegyítve e tündérvilággal.

Jó ez a csend a patakparton,
melyben messziről idehallom
a diófa hulló levelének
surrogását – ünnepi ének – .
Jó ez a csönd, a meggyötört fül,
fáradt dobhártya menedéke.
Csikorgó világ dajkál engem,
nagy hangszórók törnek kerékbe.

De itt,
megcsodálva az ősz
színeit,
s e néma kozmosz
alkotásait,
bármilyen kihűlt, fáradt lennék,
csak a látványuk felhevít:

A cineák
varázslatát
bámulom, hogy a levelek
– mindegyik egy-egy emelet –
szétterülnek feljebb, tovább,
talán
hogy meglássák
a dáliát,
e kicsinyített napkorongot,
mely vastag, sárga szirmot
bontott,
s villog
a zöld függönyön át.

Zöld még a fű, de a fák barna
avarja lassan
betakarja,
s ahogy nyáron a nagy melegben
a lomb árnyéka sötétkéken
rezgett a gyep felett szüntelen,
most aranyszínű karikákat
rajzol az ősz a fák alá,
ledobta köpenyét a meggyfa,
nézem szép teste vonalát.

De még a kék égre merednek
A petúnia trombitái,
– a földre simuló füveknek
éle bár villan még, világít –
fújják az elcsitult rigók
helyett
a nagy takarodót.

Aludni készül minden.
Hát te?
– kérdik a pucér szilvafák.
Bizony nekem is legjobb lenne
aludni, – gonosz a világ.
Jön a tél, csupa tüske, tőr,
békémre, életemre tör,
kínzó, keserves köhögések…
futnék előlük, – nem lehet,
s olvasgatom a tájra vésett
dermesztő ítéletemet:

Nem halál ez a véres zápor,
(levél pereg… Széltől? Magától?
bogáncs zörög, – bősz Don Quijote
borostás képű, ösztövér,
mellette állok, mellig ér)
akárhogyan is nézem, végül
minden csak megújulni készül,
jövőre újra kivirít…

De állok-e én majd újra itt?

*

Bíbor Kata

Apropó

Akár a fát, úgy neveltek,
anyám a csősz, a kereplő,
vagyok, mint cseresznyéskertek,
tájképnek még plusz a felhő.

Kifestőmben sok a piros,
szívkalács meg fahéjillat,
kiskarácsony, és amit hoz,
általában nagyon izgat.

Nem akarok megfelelni:
te a kabát, én a gombja,
titkon szoktam belecsenni
magam minden csókolomba.

*

EGYED EMESE

Harmat

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
- bor vagy sugár -, hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.

*

Cs. Nagy László

Pillanat

Egy villamos, ahogy lefékez éppen,
vagy csak a sín, ahogy kettéragyog
a kora-őszi, fáradt napsütésben,
míg hátam támasztja a vén padot,
az a pillanat, sárgán és merészen,
mint kávéskanál a tejszínhabban,
és nem érdekel, hogy éppen lekésem
váltott jeggyel az időt magamban,
villanás, és mégis egy örökké volt,
minek se kint, se bent része lettem,
és az ősz, ahogy szép lassan közénk folyt,
mikor a könyvet mellém letettem,
egy pillanat, elolvadt semmi, semmi,
egy rövid sor a zárt lapok között,
neked írtam, majd el tudod feledni,
ahogy nap nyugszik a sínek fölött.

*

Dvorák Etela

Valahogy

Mielőtt virágba borul a lilaorgona
véglegesen ereimbe szivárog a tavasz,
s míg ösztönösen tenyeredre képzelem
világom, kertünkben nyújtózkodik a nap.
Sárga nárciszokon észrevétlen fények,
megcsillan a szemed csupasz venyigéken.
Amikor elfogynak a színek,
kékségbe bújnak a nefelejcsek.
Lüktető zöldben megkapaszkodom,
hajamba hulló vadvirágszirom,
aztán véget ér a nap s te
valahogy mindenben benne vagy...

*

Böröczki Mihály

Tavaszvajúdó

Bár felhők mögé rejtőzött a Nap,
de fényt bújtat a fák kérge alatt,
a nagy munkáért  nem jár semmi bér,
de sugara az ághegyekig ér,
és elnyújtózva csak addig piheg,
míg ágyat vet a vágy színeinek,
a várakozás percről percre nő,
majd milliónyi szín búvik elő,
s mint újszülött, oly selymesen finom
a bimbók körül lélegző szirom,
az ég széttárja felhőnyi kezét,
s nagy kékbe bugyolálja gyermekét.

*

Fodor Ákos

Elkészítési javaslat

Versemet oldd föl
életed vizében: úgy,
ahogy szereted.

*

Fodor Ákos

SMS Buddhának

aki s ami nem
a vágyakról szól: az a
vágyakról hallgat

*

Fodor Ákos

Pontok

szórakozottan
másvalaki arcával
mosolyodtam el

*

Fodor Ákos

Életrecept

Végy egy Ezt-vagy-Azt;
emeld föl a szívedig
– s vigyázva tedd le.

*

Fodor Ákos

Monolit

majd szél lesz,
majd szélcsend.
Minden lesz.
Minden volt már.

*

Győrffy Ákos

Igen

A gondolatok, melyek nem állnak
soha össze, evezés a folyón át,
mintha most látnám először ezt
a vizet. És az illat, ami a
legrégibb illat, amit ismerek.
A víz fölé hajolni, aminek
neve van. Inkább az illatot
nevezték el, kimondom, Duna,
a tenyeremben tartott víznek
mondom ezt a szót, érzem az
illatot, ami felelet, az
egyetlen válasz örökké
ismétlődő kérdésemre,
igen és igen és igen.

*

Győrffy Ákos

Kunyhó

Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák a zivatarok
szaga megülne ruháimban
kakukk és fülemüle altatna
el nézném a növekedést a
kitárulkozást nem
gondolkodnék nem vonnék le
következtetéseket csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék és kitörne belőlem
az oktalan sírás nem ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem

*

Győrffy Ákos

A jázminbokorról

Nem tudunk semmit a jázminbokorról.
Lombjában az ezernyi méhről,
a kertvégi, ágak közti dongásról nem
tudunk. Nem tudunk semmit egymás
után kibomló virágairól, az
illatáról, ami hajnalban beáramlik
a hálószobába. A fölötte vonuló
felhőkről, a szomszéd ház falán
körbejáró árnyékáról sem tudunk,
és a szirmokról sem, melyeket
zápor után dühösen söprünk le
az autó szélvédőjéről.

*