Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 20

oszikas.jpg

 

Farkas Welman Éva

Csak tiednek lássék

Ide siettél hát, ez az a fennsík,
ide gyűjtötted összes hordalékod,
itt birtokolsz már minden porszemet,
betömve gondolsz negyven szakadékot,
és itt tartod  a napfénybe az arcod,
itt mondod azt, hogy nem jó, nem szeret,
meglátod a tükör színén a karcot;
éhes maradt a szád, torkod, szemed,
más lehessen tied vagy bár a másé,
mert magadéért csak magad felelhetsz,
ház, ökör, asszony, csak tiednek lássék…
De ne akard a más terhét magadnak.
Elégedett, ki jó időn arathat.

*

Steel

Csak...

Csak felhőtajték vagyok, mely néha megsimul,
mint anyaölbe kucorgó gyermeklét,
csenddé szeppenőn a kék mennypartokon.

Odavágyom, hol az üveggolyó-hold gurul,
és szappanbuborék-fények ezrét
angyalok fújják az univerzum-gangról.

Csak fecskeszívverés vagyok, mi hont keres,
májusok lombtájain örök fészket vár,
s rétek korallzátony színén életet csodál.

Csak földrög vagyok, mi egy völgyzugot keres,
hol megannyi zöld lehetne szép Anyám,
hogy virággá válhasson minden könnyopál.

Napraforgó-csillagok között kereslek,
Isten. Folyópára ül bent a perceken,
belélegezlek a teremtéseken,

mert magamhoz érkező csak így lehetek,
ha megismerem a lényeget szemedben,
addig nem vagyok én sem, csak egy szél-ember.

*

Szabó Lőrinc

Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenül?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderül!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

*

Almádi Róza

ma is

páratelt hajnal
lassan gőzölög a nap
apró csillag sír
 
levélfonákra
verset ír az ősz újra
színére fordul
 
minden kép valós
átmenet mi átmehet
fényből a földre
 
ma is lecsorog
felhők hűs pereméről
néhány csepp remény

*

József Attila

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbúvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szíve.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

*

Jobbágy Károly

Az ősz csodái

Itt,
a tündöklő őszi napban
jöttem rá döbbent meghatódva,
hogy ma különös világnap van.
Mert nem volt még ilyen
ragyogó, mennyeien
tiszta egű, varázslatos csönd,
amibe riadt szívem belekongat
összeszedve a kósza híreket
s egybevegyítve e tündérvilággal.

Jó ez a csend a patakparton,
melyben messziről idehallom
a diófa hulló levelének
surrogását – ünnepi ének – .
Jó ez a csönd, a meggyötört fül,
fáradt dobhártya menedéke.
Csikorgó világ dajkál engem,
nagy hangszórók törnek kerékbe.

De itt,
megcsodálva az ősz
színeit,
s e néma kozmosz
alkotásait,
bármilyen kihűlt, fáradt lennék,
csak a látványuk felhevít:

A cineák
varázslatát
bámulom, hogy a levelek
– mindegyik egy-egy emelet –
szétterülnek feljebb, tovább,
talán
hogy meglássák
a dáliát,
e kicsinyített napkorongot,
mely vastag, sárga szirmot
bontott,
s villog
a zöld függönyön át.

Zöld még a fű, de a fák barna
avarja lassan
betakarja,
s ahogy nyáron a nagy melegben
a lomb árnyéka sötétkéken
rezgett a gyep felett szüntelen,
most aranyszínű karikákat
rajzol az ősz a fák alá,
ledobta köpenyét a meggyfa,
nézem szép teste vonalát.

De még a kék égre merednek
A petúnia trombitái,
– a földre simuló füveknek
éle bár villan még, világít –
fújják az elcsitult rigók
helyett
a nagy takarodót.

Aludni készül minden.
Hát te?
– kérdik a pucér szilvafák.
Bizony nekem is legjobb lenne
aludni, – gonosz a világ.
Jön a tél, csupa tüske, tőr,
békémre, életemre tör,
kínzó, keserves köhögések…
futnék előlük, – nem lehet,
s olvasgatom a tájra vésett
dermesztő ítéletemet:

Nem halál ez a véres zápor,
(levél pereg… Széltől? Magától?
bogáncs zörög, – bősz Don Quijote
borostás képű, ösztövér,
mellette állok, mellig ér)
akárhogyan is nézem, végül
minden csak megújulni készül,
jövőre újra kivirít…

De állok-e én majd újra itt?

*

Bíbor Kata

Apropó

Akár a fát, úgy neveltek,
anyám a csősz, a kereplő,
vagyok, mint cseresznyéskertek,
tájképnek még plusz a felhő.

Kifestőmben sok a piros,
szívkalács meg fahéjillat,
kiskarácsony, és amit hoz,
általában nagyon izgat.

Nem akarok megfelelni:
te a kabát, én a gombja,
titkon szoktam belecsenni
magam minden csókolomba.

*

EGYED EMESE

Harmat

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
- bor vagy sugár -, hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.

*

Cs. Nagy László

Pillanat

Egy villamos, ahogy lefékez éppen,
vagy csak a sín, ahogy kettéragyog
a kora-őszi, fáradt napsütésben,
míg hátam támasztja a vén padot,
az a pillanat, sárgán és merészen,
mint kávéskanál a tejszínhabban,
és nem érdekel, hogy éppen lekésem
váltott jeggyel az időt magamban,
villanás, és mégis egy örökké volt,
minek se kint, se bent része lettem,
és az ősz, ahogy szép lassan közénk folyt,
mikor a könyvet mellém letettem,
egy pillanat, elolvadt semmi, semmi,
egy rövid sor a zárt lapok között,
neked írtam, majd el tudod feledni,
ahogy nap nyugszik a sínek fölött.

*

Dvorák Etela

Valahogy

Mielőtt virágba borul a lilaorgona
véglegesen ereimbe szivárog a tavasz,
s míg ösztönösen tenyeredre képzelem
világom, kertünkben nyújtózkodik a nap.
Sárga nárciszokon észrevétlen fények,
megcsillan a szemed csupasz venyigéken.
Amikor elfogynak a színek,
kékségbe bújnak a nefelejcsek.
Lüktető zöldben megkapaszkodom,
hajamba hulló vadvirágszirom,
aztán véget ér a nap s te
valahogy mindenben benne vagy...

*

Böröczki Mihály

Tavaszvajúdó

Bár felhők mögé rejtőzött a Nap,
de fényt bújtat a fák kérge alatt,
a nagy munkáért  nem jár semmi bér,
de sugara az ághegyekig ér,
és elnyújtózva csak addig piheg,
míg ágyat vet a vágy színeinek,
a várakozás percről percre nő,
majd milliónyi szín búvik elő,
s mint újszülött, oly selymesen finom
a bimbók körül lélegző szirom,
az ég széttárja felhőnyi kezét,
s nagy kékbe bugyolálja gyermekét.

*

Fodor Ákos

Elkészítési javaslat

Versemet oldd föl
életed vizében: úgy,
ahogy szereted.

*

Fodor Ákos

SMS Buddhának

aki s ami nem
a vágyakról szól: az a
vágyakról hallgat

*

Fodor Ákos

Pontok

szórakozottan
másvalaki arcával
mosolyodtam el

*

Fodor Ákos

Életrecept

Végy egy Ezt-vagy-Azt;
emeld föl a szívedig
– s vigyázva tedd le.

*

Fodor Ákos

Monolit

majd szél lesz,
majd szélcsend.
Minden lesz.
Minden volt már.

*

Győrffy Ákos

Igen

A gondolatok, melyek nem állnak
soha össze, evezés a folyón át,
mintha most látnám először ezt
a vizet. És az illat, ami a
legrégibb illat, amit ismerek.
A víz fölé hajolni, aminek
neve van. Inkább az illatot
nevezték el, kimondom, Duna,
a tenyeremben tartott víznek
mondom ezt a szót, érzem az
illatot, ami felelet, az
egyetlen válasz örökké
ismétlődő kérdésemre,
igen és igen és igen.

*

Győrffy Ákos

Kunyhó

Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák a zivatarok
szaga megülne ruháimban
kakukk és fülemüle altatna
el nézném a növekedést a
kitárulkozást nem
gondolkodnék nem vonnék le
következtetéseket csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék és kitörne belőlem
az oktalan sírás nem ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem

*

Győrffy Ákos

A jázminbokorról

Nem tudunk semmit a jázminbokorról.
Lombjában az ezernyi méhről,
a kertvégi, ágak közti dongásról nem
tudunk. Nem tudunk semmit egymás
után kibomló virágairól, az
illatáról, ami hajnalban beáramlik
a hálószobába. A fölötte vonuló
felhőkről, a szomszéd ház falán
körbejáró árnyékáról sem tudunk,
és a szirmokról sem, melyeket
zápor után dühösen söprünk le
az autó szélvédőjéről.

*