Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 20

oszikas.jpg

 

Reményik Sándor

Szózat a mélyből

Én vagyok itt, – nem a halál, –
Csak egy vadrózsa-ág,
Akármily gyönge vagyok is,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok vad sziklák közt
Szelíd tündér-sziget.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kis, névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rád köszön.

Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindig virrasztok én.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak.

*

Juhász Gyula

Immortel

Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,

De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

*

Juhász Gyula

Jegenye lelkem

A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.

Letörték legszebb ágamat,
Hajtottam újat s csöndesen
Megülték, mint a madarak,
A vágy, a jóság s szerelem.

S ha őket is elűzte mind
A végzet, mégis megmaradt
Egy álom, fájó és szelíd,
Mint csíra tiszta hó alatt:

Hogy nem hiába nyílt az ág,
Madár hiába nem dalolt,
Hogy mindig lesz nekünk hazánk,
Ó jegenyék, ó csillagok!

*

Bencze Marianna

...úgy képzelem...

a Föld is álmodik éjjelente...
...hó alatt, a még rügyekbe gyűrt világról,
mely holnapra tán kibontja illatcopfjait,
egy szégyenlős, karcsú napsugárról,
ki mosollyá festi át a télnek fáradt színeit

és kacagva lubickol lucskos havakban,
tócsák tünékeny tükrében fésüli mézhaját,
egyre szebb lesz, tündöklőn hatalmas,
buja csókjától cseppé csordul a jégvirág,

vagy egy tavaszi éjen...
...mikor almavirágok hullnak ibolya-ölébe,
s az ágak közt még láthatók a csillagok,
ő dús lombot álmodik a nyírfasor hegyére,
a zöld kalászhoz meg lángszoknyás pipacsot,

és a tengernyi fentre felhővirágot áhít,
kába őrülettel néz az izzó végtelenbe,
kék-aranyban ringó kedveséhez vágyik,
bár tudja, a nyár belehal e napszerelembe...

...s akkor majd álmatlan zokog...
...aszúszíve elszorul, megcsalta e szép világ;
árulás, hazugság már minden körötte,
szégyen-pirultan váltanak színt a fák,
s májusuk rozsdaként pereg, ahogy a szél üvöltve

csupaszra kergeti őket, a nyár ellen zendülőket,
hogy a róluk lopott, ronggyá lett arannyal,
enyészetszagú avarral takarja be a Földet,
ne fázzék, ha álmában hűvös lenne a hajnal.

*

Bencze Marianna

Szonáta, négy évszakra

Tavasszal,
pajkos ruhát szab magára a rét,
harmat-kehellyel koccint két tulipán,
orgona zendül a bokrok hegyén,
kékre kondul a harangvirág.

Nyáron,
a cseresznyefák vörösen izzanak,
friss szuronyát feni a kardvirág,
élén, a meztelen fény kettéhasad,
s a szél az égre fehér habot zihál.

Őszre,
dús gazdaggá lesznek a fák,
zörögve szórják arannyá ért lombjukat,
tűnt nyaruk hangosan pörlik a szarkák,
pincehidegre ébred a pirkadat.

Télen,
mint elhagyott menyasszonyok,
hófehér ágyban sírnak az illatok,
csillagként hullnak a könnyek,
suttognak, meglopják a csöndet.

*

Somlyó Zoltán

Őszi vers

Megérted az őszt… a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
színét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.

Megérted: rád esik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rímek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad…

*

Csorba Győző

A gyermek álmai

Kezdenek visszaszállani
a gyermek álmai –
Az akkor még tündéri lomok
ma már azilumok

A sírnál fönnakad
mint part falán a hab
az öncsaló remény
hogy túl is lenne fény

S ami most még csak kevés
botló incselkedés
érzem hogy lassacskán tele
lesz életem vele

Ha azt mondom: halál
már nem patetizál
de fejem mellé se tesz
olyat mi félelmetes

S a fényszóró tudat
mindenen áthalad
s ami valamit ér
föltámad újra él

Míg tér idő lazul
mindinkább izmosul
töményül a csodás
köznapi ragyogás

Amit érzékszerveim
s érzékfölöttijeim
felfogni képesek
nem volt még élesebb

Már pontos óra van
kezemben s untalan
rá-rálesek: miképp
tudnám dúsítani még

tovább a pillanat
úgyis agyondagadt
csöpp bugyrait s rafinált
mód átverni a halált

ha mással nem hevem
tüzével színeivel
hogy meghökkentse ha
rám fájna már a foga

mert gyermekálmokat
talán neki sem szabad
ha nincs rá súlyos oka
csak úgy szétrúgnia

*

Vecsey Kiss Mária

Látni

Látni nemcsak mindig szemmel,
látni szívvel, szerelemmel,
az az igazi, a belső,
szerelmes legeslegelső.

Látni ne csak a szemeddel,
inkább a szíveddel vedd el!
Mert azt úgyis megtalálod,
amikor már nem is látod.

Látni így kell: szerelemmel,
ha látni akar az ember;
és, ha így lesz a sajátod,
akkor mindörökre látod.

*

Kisjókai Erzsébet

1909-1988

Csurranó méz

Borostyánkőnél szebben csillanóan
– a nap színe még mindig benne van –
üvegtálkába rejtett tiszta tó van,
kincset kínáló, édes messzeség.

És mennyi nedv szökött az ébredt ágba,
hány szűzi bimbó lett virágcsoda,
mi kelyhét hogyha nap felé kitárta,
hány zümmögő méh lopni járt oda,

és mennyi apró szárnynak lebbenése,
az enyhe május mennyi víg szele
lett színarannyá, asztalomnak méze,
hogy meríthessek kanalat bele!

Ó, bár a lecke így oktatna minket,
a sok kapott jó hogyha összefolyt,
a nincstelennek adjuk kincseinket,
s aki nem hisz, annak biztatást, mosolyt.

"Nagy tehetség volt Erzsébet. Prózában, versben egyaránt kiváló! És micsoda termékeny! Már 1980-ig 40 könyve jelent meg! Olyan volt, mint egy kagyló, minden rászakadt csapásból, fájdalomból gyöngy született, új verssoro­zat, új szépség."

Szeleczky Zita

*

Weöres Sándor

Familia

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt, s tenger ragyog szívemben.

*

Lackfi János

Hagyomán

Fülembe forrón beszökött az ősz…
Megy a juhász, kin féreg foga rág.
Az emberélet, mint gyümölcs a fán,
Vak dióként a sors idébb-odább.

Hiába döngetek, csak gyönge báb.
A négy ökörbe ólmot öntsenek!
A tél iker-fia nagy barna pók,
Kifolyt a tinta: lila dalra kelt.

Ha férfi vagy, légy alany és a tárgy
A sírok közt anyó, eső és hó szakad.
A játszótársam éppen sárga volt.
Hol a boldogság? Foltja megmaradt.

*

Pósa Lajos

Az ősfa

Öreg, ősfa vagyok:
Magyar nép szent fája:
Pusztaszeren fakadt
Arany alkotmánya.

Sűrű sátoromban
Turulmadár költött,
Nyújtottam árnyékot,
Teremtettem gyümölcsöt.

Álltam a viharban
Századokon által,
Csatáztam felhővel,
Csattanó villámmal.

Lombomat szaggatta,
Ágamat tördelte,
De a derekamat
Ketté nem törhette!

Százszor nagyobb vihar
Döntsön bár a porba:
Romjaimat bőszen
Hiába tiporja!

Soha ki nem tépi
Gyökereim a földből
Ébredő nap csókján
Újra csak kizöldül.

Ezer új ágat hajt
Levéllel, virággal,
Beborítom népem
Lombok sátorával.

Még erősebb leszek
Új életre kelve…
Halhatatlan vagyok!
A szabadság lelke!

*

Pósa Lajos

Ha költő vagy

Ha költő vagy, ne turkálj a szemétben!
Ne légy, ne légy a szemétdomb bajnoka!
Mind szennyes az, mind fürdik a mocsokban,
Mit ott találsz: ha gyöngy, ha korona.
Légy hófehér kócsag, mely fönn repül,
Tollára tündöklő nap csókja hull –
S az emberek csodálják, amikor
Fejük fölött ragyogva elvonul.

Ha költő vagy: kerüld el a mocsárt!
Ne légy a sárba gázoló szekér,
Mely a járó-kelőre csak sarat hány,
Maga is csak sár, mire hazaér.
Légy a magasság Göncöl-szekere
Bedübörögve végtelen terét…
Robogj az ég ezüst, arany mezőin
Csillagokat hullatva szerteszét!

Ha költő vagy: ne tépd, ne tépd le a nő
Becsületének tiszta liljomát!
Harmatba’ mosdott kézzel fonj fejére
Arany sugárból tündérkoronát!
Az Isten legmagasztos’b alkotása:
Dicsfény a nő a férfi homlokán;
Szent, amikor ringatja kisdedét
S altatja dallal, mint a csalogány.

Ha költő vagy: old meg a sarudat a
Családi tűzhely küszöbe előtt!
Mert templom az, ahol le kell borulnod:
Oltár fogadja ott az érkezőt.
Ne fertőztesd meg a csapszék lehével
Szívek mélyén megszentelt lángjait:
Mennybe törő tüzében hadd lobogjon
A szeretet. a boldogság, a hit!

Ha költő vagy: becsüld meg önmagad!
Légy, mint a napsugár, szeplőtelen!
Melynek nyomán, az árokparton is
Csak illatos, tarka virág terem.
A szép, a jó virágos bölcsejébe
Szálljon lelkedből minden gondolat…
Isten daloljon lantod húrjain,

*

Farkas Welman Éva

Csak tiednek lássék

Ide siettél hát, ez az a fennsík,
ide gyűjtötted összes hordalékod,
itt birtokolsz már minden porszemet,
betömve gondolsz negyven szakadékot,
és itt tartod  a napfénybe az arcod,
itt mondod azt, hogy nem jó, nem szeret,
meglátod a tükör színén a karcot;
éhes maradt a szád, torkod, szemed,
más lehessen tied vagy bár a másé,
mert magadéért csak magad felelhetsz,
ház, ökör, asszony, csak tiednek lássék…
De ne akard a más terhét magadnak.
Elégedett, ki jó időn arathat.

*

Steel

Csak...

Csak felhőtajték vagyok, mely néha megsimul,
mint anyaölbe kucorgó gyermeklét,
csenddé szeppenőn a kék mennypartokon.

Odavágyom, hol az üveggolyó-hold gurul,
és szappanbuborék-fények ezrét
angyalok fújják az univerzum-gangról.

Csak fecskeszívverés vagyok, mi hont keres,
májusok lombtájain örök fészket vár,
s rétek korallzátony színén életet csodál.

Csak földrög vagyok, mi egy völgyzugot keres,
hol megannyi zöld lehetne szép Anyám,
hogy virággá válhasson minden könnyopál.

Napraforgó-csillagok között kereslek,
Isten. Folyópára ül bent a perceken,
belélegezlek a teremtéseken,

mert magamhoz érkező csak így lehetek,
ha megismerem a lényeget szemedben,
addig nem vagyok én sem, csak egy szél-ember.

*

Szabó Lőrinc

Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenül?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderül!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

*

Almádi Róza

ma is

páratelt hajnal
lassan gőzölög a nap
apró csillag sír
 
levélfonákra
verset ír az ősz újra
színére fordul
 
minden kép valós
átmenet mi átmehet
fényből a földre
 
ma is lecsorog
felhők hűs pereméről
néhány csepp remény

*

József Attila

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbúvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szíve.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

*

Jobbágy Károly

Az ősz csodái

Itt,
a tündöklő őszi napban
jöttem rá döbbent meghatódva,
hogy ma különös világnap van.
Mert nem volt még ilyen
ragyogó, mennyeien
tiszta egű, varázslatos csönd,
amibe riadt szívem belekongat
összeszedve a kósza híreket
s egybevegyítve e tündérvilággal.

Jó ez a csend a patakparton,
melyben messziről idehallom
a diófa hulló levelének
surrogását – ünnepi ének – .
Jó ez a csönd, a meggyötört fül,
fáradt dobhártya menedéke.
Csikorgó világ dajkál engem,
nagy hangszórók törnek kerékbe.

De itt,
megcsodálva az ősz
színeit,
s e néma kozmosz
alkotásait,
bármilyen kihűlt, fáradt lennék,
csak a látványuk felhevít:

A cineák
varázslatát
bámulom, hogy a levelek
– mindegyik egy-egy emelet –
szétterülnek feljebb, tovább,
talán
hogy meglássák
a dáliát,
e kicsinyített napkorongot,
mely vastag, sárga szirmot
bontott,
s villog
a zöld függönyön át.

Zöld még a fű, de a fák barna
avarja lassan
betakarja,
s ahogy nyáron a nagy melegben
a lomb árnyéka sötétkéken
rezgett a gyep felett szüntelen,
most aranyszínű karikákat
rajzol az ősz a fák alá,
ledobta köpenyét a meggyfa,
nézem szép teste vonalát.

De még a kék égre merednek
A petúnia trombitái,
– a földre simuló füveknek
éle bár villan még, világít –
fújják az elcsitult rigók
helyett
a nagy takarodót.

Aludni készül minden.
Hát te?
– kérdik a pucér szilvafák.
Bizony nekem is legjobb lenne
aludni, – gonosz a világ.
Jön a tél, csupa tüske, tőr,
békémre, életemre tör,
kínzó, keserves köhögések…
futnék előlük, – nem lehet,
s olvasgatom a tájra vésett
dermesztő ítéletemet:

Nem halál ez a véres zápor,
(levél pereg… Széltől? Magától?
bogáncs zörög, – bősz Don Quijote
borostás képű, ösztövér,
mellette állok, mellig ér)
akárhogyan is nézem, végül
minden csak megújulni készül,
jövőre újra kivirít…

De állok-e én majd újra itt?

*

Bíbor Kata

Apropó

Akár a fát, úgy neveltek,
anyám a csősz, a kereplő,
vagyok, mint cseresznyéskertek,
tájképnek még plusz a felhő.

Kifestőmben sok a piros,
szívkalács meg fahéjillat,
kiskarácsony, és amit hoz,
általában nagyon izgat.

Nem akarok megfelelni:
te a kabát, én a gombja,
titkon szoktam belecsenni
magam minden csókolomba.

*

EGYED EMESE

Harmat

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
- bor vagy sugár -, hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.

*

Cs. Nagy László

Pillanat

Egy villamos, ahogy lefékez éppen,
vagy csak a sín, ahogy kettéragyog
a kora-őszi, fáradt napsütésben,
míg hátam támasztja a vén padot,
az a pillanat, sárgán és merészen,
mint kávéskanál a tejszínhabban,
és nem érdekel, hogy éppen lekésem
váltott jeggyel az időt magamban,
villanás, és mégis egy örökké volt,
minek se kint, se bent része lettem,
és az ősz, ahogy szép lassan közénk folyt,
mikor a könyvet mellém letettem,
egy pillanat, elolvadt semmi, semmi,
egy rövid sor a zárt lapok között,
neked írtam, majd el tudod feledni,
ahogy nap nyugszik a sínek fölött.

*

Dvorák Etela

Valahogy

Mielőtt virágba borul a lilaorgona
véglegesen ereimbe szivárog a tavasz,
s míg ösztönösen tenyeredre képzelem
világom, kertünkben nyújtózkodik a nap.
Sárga nárciszokon észrevétlen fények,
megcsillan a szemed csupasz venyigéken.
Amikor elfogynak a színek,
kékségbe bújnak a nefelejcsek.
Lüktető zöldben megkapaszkodom,
hajamba hulló vadvirágszirom,
aztán véget ér a nap s te
valahogy mindenben benne vagy...

*

Böröczki Mihály

Tavaszvajúdó

Bár felhők mögé rejtőzött a Nap,
de fényt bújtat a fák kérge alatt,
a nagy munkáért  nem jár semmi bér,
de sugara az ághegyekig ér,
és elnyújtózva csak addig piheg,
míg ágyat vet a vágy színeinek,
a várakozás percről percre nő,
majd milliónyi szín búvik elő,
s mint újszülött, oly selymesen finom
a bimbók körül lélegző szirom,
az ég széttárja felhőnyi kezét,
s nagy kékbe bugyolálja gyermekét.

*

Fodor Ákos

Elkészítési javaslat

Versemet oldd föl
életed vizében: úgy,
ahogy szereted.

*

Fodor Ákos

SMS Buddhának

aki s ami nem
a vágyakról szól: az a
vágyakról hallgat

*

Fodor Ákos

Pontok

szórakozottan
másvalaki arcával
mosolyodtam el

*

Fodor Ákos

Életrecept

Végy egy Ezt-vagy-Azt;
emeld föl a szívedig
– s vigyázva tedd le.

*

Fodor Ákos

Monolit

majd szél lesz,
majd szélcsend.
Minden lesz.
Minden volt már.

*

Győrffy Ákos

Igen

A gondolatok, melyek nem állnak
soha össze, evezés a folyón át,
mintha most látnám először ezt
a vizet. És az illat, ami a
legrégibb illat, amit ismerek.
A víz fölé hajolni, aminek
neve van. Inkább az illatot
nevezték el, kimondom, Duna,
a tenyeremben tartott víznek
mondom ezt a szót, érzem az
illatot, ami felelet, az
egyetlen válasz örökké
ismétlődő kérdésemre,
igen és igen és igen.

*

Győrffy Ákos

Kunyhó

Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák a zivatarok
szaga megülne ruháimban
kakukk és fülemüle altatna
el nézném a növekedést a
kitárulkozást nem
gondolkodnék nem vonnék le
következtetéseket csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék és kitörne belőlem
az oktalan sírás nem ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem

*

Győrffy Ákos

A jázminbokorról

Nem tudunk semmit a jázminbokorról.
Lombjában az ezernyi méhről,
a kertvégi, ágak közti dongásról nem
tudunk. Nem tudunk semmit egymás
után kibomló virágairól, az
illatáról, ami hajnalban beáramlik
a hálószobába. A fölötte vonuló
felhőkről, a szomszéd ház falán
körbejáró árnyékáról sem tudunk,
és a szirmokról sem, melyeket
zápor után dühösen söprünk le
az autó szélvédőjéről.

*