Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 19

fraktal3.jpg

 

Steel

Élet-(Föld)rajzolat

Mennyi pillanat-apróság, mi csillag
bennünk, fény-univerzum, emberi érzés,
ahogy a felismerések hajnalt írnak
nekünk. Oly gyönyörű a szív naprendszere!
Benne emlékek kis bolygója : milliárd,
játszik szél, víz és színhangszeren,
és ha homokkal találkozik a sorsvillám,
megszületik a tiszta üveg(hegyen túl) látás.
A test csak kontinens, a lélek mágnes-erő,
s az apály-dagály alatt mindig van parázs,
mit kagylók gyöngyévé rejtett a teremtő.
Lényegünk örök Ámor-gyermek,
bár az álmokból felhőpapírsárkányt reptet
csupán, mégis, a partra érés hullám-csendje
egy életnyi világot is megrenget.

*

Li Taj-Po

 (kínai költő - 701 – 762 )

Tündérsziget
 
 Ó drága Napfény, tündér Holdvilág!
Sugárotokból él e holt világ,
s körökben, miknek útja végtelen,
ragyogtok nyüzsgő emberek felett:
ó hogy szeretnék élni veletek!
 
Hallottam egykor, régen, hajdanán,
van egy sziget, melyet túl Indián
rejt kék ölén a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn aranyág fakad,
s tündér les rád minden virág alatt!
 
Ki ide ér, az többé sohse sír,
haja nem őszül, arca rózsapír, -
ó Boldogság, hadd jöjjek most veled,
míg a tündérek szigetére érünk,
hol örök fényt szitál a kikelet!

*

Dsida Jenő

Li Tai-Pohoz

TU FU

Te írsz, aminthogy dalol a madár.
Mi a te csicsergésed?
Versek.
Ha te nem énekelnél,
nem lenne olyan bíbor a reggel,
nem lenne olyan kék a köd.

Mikor megihlet téged a mámor,
a felhőkre könyökölnek a halhatatlanok,
hogy hallják énekedet,
az idő röpte megáll,
a szerelmes elfelejti szerelmesét.

Te vagy a Nap.
Mi többiek csak csillagok vagyunk.
Hódolatom dadogását fogadd szívesen,
ó, barátom!

(I. sz. VIII. század)

*

Dsida Jenő

Tudom az ösvényt

Egyszerre hűvös lett -
Felhők hidegednek homlokomra.
Olyan lesz a vers, mint az anya, oktató, szelíd szava.
mint a férfiak gondterhes elmélkedése.

A ficánkoló bárányok elcsöndesedtek,
elaludtak a sárga gyepen.
A pásztorfiúcska ijedten látja,
hogy célok után fut a föld, melyen áll.

A csillageső megszűnt.
Megkomolyodtak a csillagok.

Érzem az érést,
a megrakott törzset,
a komoly és nehéz gyümölcsöket.

Tudom az ösvényt is:
bízd rám magad és én hallgatagon vezetlek.

*

Dsida Jenő

Ne haragudj!

Uram, ki vagy az örök Lényeg,
ne haragudj, ha újra felszáll
egy vallomásos szürke ének!

Uram, nekem már hullt a lombom,
hát felgyújtottam a Nagyerdőt:
Ég. Majd elalszik. El nem oltom.

Uram-Istenem, aki végett
álmosan is mennem muszáj:
Én unom már a fényességet!

Uram, fáradt napok után
nem tudnád megmondani nékem
hogy minek sír az Édesanyám?

Uram, álmok lengenek előttem.
Selyem-paplan alá bújok
patyolat-fehér lepedőben.

Uram, szabad álmodni szépet,
úgy-e szabad, úgy-e szabad,
ha már az erdő le is égett?

Már csak egy fáklya fénye hull...
Mért nem hagyod, hogy angyalod
földnek fordítsa szótlanul?

*

Ihász-Kovács Éva
 
PASTORALE
 
Pásztor-szelek érkeznek
fény gyúl föl napkeletről
Ebben a kicsi fában
Mária ébredez föl
Nap-isten szűzleánya
könnyű darázs-raj
festi mintáit szél-ruhára
mert nyír-fehér-selyem köténye
most éppen illetékes
nemsokára már kibomolhat
ez a teher az ékes
Felgyúl rózsaszín vére
virága Máriának
hogy új szülessék végtelen
megváltója a fának
Kijövök meghamvazott
hold-arcommal a fénybe
aranyat tömjént és mirhát
önt a tavasz elémbe

*
 
Ihász-Kovács Éva
 
NAPKELTE A PARTON
 
Egyetlen síkbazárt magány a víz.
Majd csak, ha a nap kél,
majd csak, ha a szél
bontogat vitorlát felette,
akkor nem lesz ennyire egyedül.
 
Sok parttalan év óceánján
sodródtam ide: kiheverni
a rossz napok élét,
legalább egy-egy pillanatban
kihalászni a szépet, a jót.
Most kel fel a jó nap,
amit kerestünk megtaláltuk,
megvalósult piros álom a reggel.

*

Ihász-Kovács Éva

TE MOSOLYOGSZ
 
Amíg a csend zizzenve megölel,
margarétás rétekre viszlek el
Csurranva hull ránk mint a méz
a fény s biztatón visszanéz
megfáradt útjáról a nap
 
mindez egy kósza pillanat
 
S most mintha ez volna vágya
a szél hajfürtöd megkúszálja
Te meg csak mosolyogsz
s úgy nézel a szálló időre
mint az utak ezüstös porára
rétek szikrázó Virága

*

Ihász-Kovács Éva
 
 CSENDÉLET
 
Tulajdonképpen alig volt kikelet,
s jóformán minden átmenet nélkül
iderobban a nyár. Sárga tulipán-arca
a napnak fennakadt a föld feletti világ
ág-bogain.
Csak éreztük ezt a tavaszt. A sarokból
idemorran vén komondorhangja a télnek,
de szerelmünk tárt örömű fecskéi már
ugye, hogy visszatértek? Szívünk vázáiban
pompáznak az orgonaszálak.

*

Imre Flóra

MÉLYSÉGI MÁMOR
 
nos azóta nem veszek levegőt
csak lebegek a szemed tengerében
zöldet kék vált naparanyozta zöld
áttetsző égkék ringat észrevétlen
 
hangod mélysége súlyosul fölém
izzón világos és átláthatatlan
föntről valami éles tiszta fény
zöld-kék téren át képtelen magasban
 
egyetlen zárt légbuborék vagyok
testet öltött felületi feszültség
a mélytengeri búvár angyalok
játéka tehetetlen gyönyörűség
 
és várakozás fojtó fájdalom
hangod és szemed tengerem napom

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

*

Gál Éva Emese

Ima az emberért

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökéletesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

*

Albert Zsolti

Belső udvar

...remélj, ha belépsz

egy belső udvar, szívem hány termén,
visszhangzó folyosóján vezet utad,
lelkem belső képcsarnokán menjél,
borostyán útvesztőkön eget kutass.
minden járókő hosszúra nyúlt pillanat,
lehetetlen indákon felkúszó kérdőjel,
falra kapaszkodó zöld ágak ringanak,
alant lángvörös rózsák, mint vérző seb.

egy belső udvar, szívében sziklakert,
kövek rejtekéből csendes csobogó,
szomjazó rigónak hűsítő vizet rejt,
s mikor rálel, szíve újra él s dobogó.
a terasz deszkáin mohaszőnyeg simul,
talpaddal, ha lépsz, érezd zöld sóhaját,
s boldog leszel, itt a zöld labirintus,
megtalálod Őt, lelked belső udvarát...

*

Weöres Sándor

Ha nézem a világot

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.

*

Egyed Emese

Angyal

Felhők közül jöttem én,
láttam, hogy ki jó, ki rossz;
tudom, ki nem hazudik,
és ki nem mond igazat.
Ne féljetek, kicsik, nagyok,
nem bántalak: angyal vagyok!

*

Egyed Emese

Harmat

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
- bor vagy sugár -, hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.

*

Egyed Emese

Ringató

Alma kereksége - arcod békessége,
búza teljessége - szemed fényessége,
forrás tisztasága - szíved bátorsága,
rügyek fakadása - szájad mosolygása.

Jézus, hozzánk szólsz majd,
űzöd a gondot, bajt,
altatsz és ébresztesz,
soha el nem kergetsz.

Megszülettél végre
világ közepére:
csillag szikrázása: jóságod világa.

*

Keresztes Ágnes

Tavasz, idő

Magam őszéből nézem a tavaszt:
párás eget, barkabizsergést,
levelet csipkés virágkorában.
Megtanultam örülni,
hogy ingyen van ennyi mutatvány
és ablakkeretemben is a festmény
hol hajnali rózsa,
hol fehér felhők barokk bodorban,
vagy naplementeláng.

Szemlélődni derűsen
fiatal szememnek nem volt szokása –
de nemcsak vitt, hozott is az idő
káprázatkeresés helyett nyugalmat,
hogy megbecsüljek minden könnyű órát.

*

Gárdonyi Géza

Ének a Holdhoz

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
köszöntelek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
tiéd az árny, a csöndesség, az álom.

Mikor az égnek kéklő magasságán
leomlik finom, ezüst fátyolod,
tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, az erdők milliárd virága
feléd fordítja illatos fejét:
a gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
s a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó néked tükröt tart remegve,
s te leemelve aranykoronád,
kibontod - reá jósággal nevetve -,
sugárzó hajad lengő sátorát.

A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle hársfa-lombra száll,
s elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
mindenki csupán mosolyogni lát.
Békeangyalként jársz a föld felett,
fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Miért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
az én szívem is tükröd, Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
...Mikor belépsz felhő-palotádba,
az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
a fűbe hajtja harmatos fejét.

*

Steel

Május-közel

Csupa harmathóvirág a hajnali csönd,
tiszta illatukból sóhajt fel a föld,
fény-akácok rózsás kelyhe, mint a lepke,
pilinkél a szappanhab-fellegekbe.
Lobok színében ég most a láthatár,
- mintha alma piroslana egy messzi fán.
Néhány kéményfüst-csík kis csipkekantár.
Esőcsepp-sugarak vannak pár palán,
de május fuvallata a zöld-zsongásban
már itt jár, álmos pipacs-alkonyt virágzik
az árnyékok illegő szoknyafodrára,
pille éjre csillagfoltokat pipázik.

*

Bella István

Azért, mert

Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.

*

Szép Ernő

Nézni

Két titkos sötét pont nézi szememben
Az életet, mely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én nézem és nem nyúlok semmihez
Nézem, mint gazdag éjszakákon át
Álmaim ünnepi forgatagát.
Virraszt szemem éber két katonám
Alvó életemnél nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot, mely utcámon elnyargal
S én nem megyek a vihogó farsanggal.
S így vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok
Óh nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra járnak.
Óh nézni… bennem nincs vágy, cél, erő,
Így vár tunyán a trónkövetelő.
Csak ne bomolna semmi a szemembe,
Láz, mámor, könny ne gyújtogatna benne,
Világéletemben tisztán és szépen
Néznék, mint holt húgom egy régi képen.
Így nézzenek hű szemeim halálig,
Egy szép, komor csók szent pillanatáig.
Szép néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap:
Pilláim örökre egymásra forrnak.
Ha idebenn majd minden elaludt,
Nagy csönd lesz: leeresztem a zsalut.

*

József Attila

A KOZMOSZ ÉNEKE

Mesterszonett

Külön világot alkotok magam.
Kerengő bolygó friss humusza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgő gépváros zúgó agyam.

Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.

Ha bolygók és világok mind kihűlnek,
Igazságnak gyújtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.

*

Csiki Melinda

Hajnalodás

Az éjjel rám kacsintott a hold,
a csillagok furcsán szerettek...
S gúzsba kötődtek egyszerre
a gondok, bájak, szerelmek.
Holmi újraértékelés tombolt,
még az ég is földig lehajolt.
Ölelhettem a világot, az étert,
bár tudtam, tőlem messze volt.

Hirtelen szösszenet, s elmémre
unottan, szürkén ült a pára...
Buzgón perelt velem a színesre
batikolt hétköznapok ára.
Függőkert palástja fölöttem
napokat percekre kárhozott...
Csend lett, megállt az idő,
most csak a való álmodott.

Aztán lazán, vállam veregetve
mellém ült a megszokott sors...
A csillagok sokasága eltűnt,
hideg, neonfényű lett a hold.
Felhorkant bennem a hajnal,
s új életre pofozott a reggel...
Fényes nap vibrált lelkemben,
s tudtam, nekem indulnom kell.

*

Kepes Sára

Napszakokba és szerelembe

Napszakokba és szerelembe
rejti magát a valóság.
Este fejét ki letette,
táguló világba a gondját
(azt, hogy a hámba befogják,
bárha húzni nincs meg a kedve
s tölt hiába nyolc robot-órát)
messzire dobta-vetette.

Mint aki úszni szeretne
s látja, tiltva ringnak a bólyák,
úgy találok napba nevetve
út közepén tilalomfát.
Úgy, ahogy – sietve tehozzád –
rejtem arcom öledbe;
rejti magát a valóság
napszakokba és szerelembe.

*

Demeter Zsolt

Üdvözlégy tavasz!

Tavasz pihen a homlokomon
színével ott bujkál fürtjeimben
melegével vegyül egy tört
szárnyú pillangó ájulása
a kerítés lécei között
átsuhan egy méh
döngicsélése gyönyört dongó bogárzene

Tavasz ragyog a homlokomon
itt is ott is hívogat egy virág
szinte kancsóba csöppen csábító illatuk
társnak átmenetileg hozzám pártol
s bár fenyeget a hetyke szél
és mennyi tarka szoknyás
szeplőtlen szépség
szökken szárba
a nap zuhanyában

ránk nyílt a Tavasz
és ömlik a fűzizegésű fény

*

Kenéz Ferenc

A lábnyomok
 
mikor hegedűhúrokról
lepereg az alkony
s halkpiros énekkel égni
kezdenek körülöttem a fák
                 megállok útjaimon,
        fordulok vissza,
s megtérek hűsfűvű udvaromba;
a kerítés tövében
összesercennek a csalánok,
mikor, mint tömött homokzsákot
ledobom magamról a fáradtságot
– átallépkedett napom elnehezült szőnyegét
kiakasztom magam elé –
nézem, mint szórja le róla
ellaposodott szürke lábnyomaim
puha porolójával
a gyékényillatú alkonyi szél;
lassan előtűnnek a foltok, vonalak,
állványok, tornyok, hirdetőoszlopok
keringnek a szőnyeg tarka forgatagában –
előttem áll színes panorámába
foglalt képe egynapi életemnek.
Nem látok rajta abrakadabrát
s csendes örömöt érzek.
        Aztán összeseprem
a szerte körém hullt poros lábnyomokat
s az átallépkedett nap mintadús
szőnyegével vonulok szobámba,
magamra terítem,
úgy alszom el,
valami csendes örömmel:
tudom
fehér álmokat fogok látni az éjjel,
s a harmatszemű reggel
csodálva fog odasimulni útnak induló
keskeny talpaim alá.

*

Tóth Krisztina

Repülő

Miféle testben jössz elém
a földi sodrásban megint?
Folyton változik alakod
a nevek örvénye szerint:
homokpart, kőarc, kisgyerek,
idegen szempár a buszon,
vagy egy utca, mit ismerek,
de a helyet már nem tudom.
Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.
Amikor nem vagy, üresen
ragyog a szív-nem-látta tér.
Emberruhám ha levetem,
találkozunk-e valahol?
Milyen betűkkel írsz nekem
az összefirkált ég alól?
A márvány Szaturnusz mögül
odatalálsz-e, mint a fény,
hogyha smaragdtábla leszek
a Hold fekete felszínén?

*

Steel

Gyermek-kép

Én azt hiszem, mikor megfogan egy magzat,
a Föld benne rejti el a jövendő hajnalt,
a harmatfénynek üde tisztaságát,
és az Istennek közel-pillantását,
ahogy a csillagok szembogaráról ránk
tekint. Én azt hiszem, hogy a lélegző fák
oltalma alatt kisarjuló csendet,
mint szent nyugalmat, hordozza a gyermek.
Én azt hiszem, a gyermek: maga Jézus.
Általa a világnak csak hit és szép jut.
Benne a szándék olyan, akár a hó,
fehér angyaltenyerében nincsen, csak jó.
Én azt hiszem, hogy a vadvirágmező,
a szél, a Hold és az ég-szárnyú felhő
ott lakik a gyermeki szívverésben,
s minden, mi Él, mi Élet a mindenségben.

*

Radnóti Miklós

Röviden

Barátaim, ha rövid a papír
az ember akkor apró verset ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.

*

Károlyi Amy

Párák

 A világoskék éppen alakul,
fákat öntözni készül a felhő.
Vonzza egymást a múló és a jövendő.
Akár füst, úgy kanyarognak párák,
ösvényen, bárkán, kerti utakon,
a mennynek ezüst sivatagját járják.

*

Károlyi Amy

 Madár
 
Mert nem a madár formája a fontos,
de a röpte,
hegyen-völgyön át
tehozzád jötte.
 
Az ív, mit leír szemed távolában,
az ívben veszed észre, hogy madár van.
 
A lombok közti suhanás,
a rajz az égen,
jön és megy vers dallama-képen.

*

Várnai Zseni

  Virágos ág ...

Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyűt
pillék és méhek zsongják őt körül
szellő ringatja, eső öntözi
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik
reszket, amikor tépázza a szél
de nedvei forrók, akár vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó
s belengi őt e puha takaró
már újra szép, és arról álmodik
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan
ezernyi szép, feslő virága van
őbennük éli újra tavaszát
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő.
kikél a földből, húzza őt a fény
újjászüli az örök televény.

S ha teste, már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

*

Székely Dezső

Álmok kútjában

Úgy int utánam az éjben a fa,
mintha törzsében tested hajlana,

s bolyhos pihékkel ölel a homály.
Bekötött szemű tócsák csendje fáj…

Átússza a Hold a tó vizét,
majd a rögös gyalogútra lép.

Én is mennék, de megérint az ág,
elém rajzolja ajkad vonalát.

Várom hangodat – talán hallom is:
álmom kútjában csobbanó kavics.

*

Székely Dezső

Tavaszváró

Ibolyalevélen
bogárka- könnyek.
Nehéz a sírás,
nevetni könnyebb.
Derül az ég is,
örül a napnak.
Gyere szép tavasz,
ölbe kaplak!

*

Székely Dezső

Isten felé

 A viharlámpa, sápadt, sárga rózsa,
fényszirmait a csipás ködbe szórja.

Megyek, elvadult tájon visz a lábam.
Előttem nincs nyom – marad-e utánam?

Hív a magasság, vár a néma fenyves:
ott közelebb lesz Ő is a szívemhez.

*

Nemes Nagy Ágnes

Sürgető kikelet

Megint siettető tavasz van.
A madarakat is lám hátrahagytam.
Szállingóznak, még egyesével,
melegítgetném – épp mert mind kivétel –
tenyérben őket –
vigasztalnám az árván röpködőket:
meg lehet küzdeni a téllel!
Le lehet győzni minden vak erőt,
csak szóljatok rá igent – mielőbb!

*

Tóth Árpád

Ó, kék és zöld…

Ó, kék és zöld és arany ragyogás,
Illatok, gyanták, szél, forró sóhaj,
Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,
Piros lobogó szirmok s lebegő
Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.

Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!
Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő
Viráglángnyelvek, lebegő,
Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,
Izzó arany amely zuhogva dől
A napkéselte rések boldog sebén…

*

Babiczky Tibor

Ének utolsó időkből

Bőröndjébe hajtogatta
a kora-nyári ég harsány
vásznait, s alatta
szél ellen feszülő madarak
röptét a víz felől, s a part
görbe fáit, sárga bokrokat.
Nevettünk is, sokat;
s most a végső idő
költözik a fénylő
ablakok mögé, s anyám kalapban
sétál üres allén az alkonyatban.
Fiam, ez lesz velünk.
Elalszunk majd, vagy felébredünk

*

Kovács András Ferenc

Őszi-téli dallamok

Ki nyárból őszbe ballag át,
Sugárból szőne balladát –
Fölötte tépett, őszes ég,
Vörösbe tévedt szőkeség.

Ki őszből télbe lépeget,
Lehelne szélnek éneket –
Fölötte köd, hó, szent hideg,
S a dallam sem szól senkinek.

Ki tél s tavasz felé megyen,
Miért töprengjen éneken?
Örökre úgyse tartana
Fölötte dal, se ballada.

*

Illyés Gyula

Könnyű

Kezed kezembe,
tekintetem tekintetedbe már,
mint folyó a mederbe,
mint szájra a pohár.
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel, színnel tömött fejembe,
mint őszi fák
lombjára ha csak egy madár.

Elrendeződik a világ.

*

Elekes Ferenc

Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég,
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért…

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelebb?

*

Elekes Ferenc

Sorsnak nevezi

Az ember jár-kél gyanútlanul,
meghall és meglát dolgokat,
megbotlik, s nem tanul.

Az ember olykor számot vet s keresztet,
ha van benne Isten,
az ember visszanéz, s lám,
ahányszor győzött, annyiszor vesztett.

Értelmét kutatja szónak, tettnek,
társakat keres, s ha befogadják,
úgy él akkor is, mint a kivetettek.

Az ember hányódik,
tegnap ott, ma itt,
az ember gyáván sorsnak nevezi
gyarlóságait.

*

Marie Marel

Magas hegyek között...

Hegyek jelennek meg, hogyha rád gondolok:
béke, nyugalom és csendes, szép hajnalok,
fénylő csillagoktól terhesült éjszaka,
békességet szülő beszélgetés szava,

csúcsokon vöröslő hajnali fénysugár,
melyben megfürödni angyalok hada jár.
A hógyűrű a hordón eljegyzett engem,
barátság, tiszta szó menyasszonya lettem.

Egyenes derékkal járni saját úton:
lenn a földi létben, mégis fenn a csúcson.
Hol az álmok mindig két lábukon állnak,
magas hegyek között, tudom, visszavárnak.

*

Gál Éva Emese

Ének

A földre hullt, és összetört az ének,
ami lekottázta a messzeséget,
a világ némává zsugorodott,
és a hatalmát kikiáltó csendben
én mégis dallamokra emlékeztem,
melyek átölelik a távlatot,

s utat köveznek egymáshoz a lélek
fennsíkjain átsuhanó igéknek,
hogy találkozzon ezer gondolat,
s embert emberért éltető vágy, érzés,
hogy soha ne szűnjön meg a kisértés,
melyben szellem és szerelem szabad!

Most a dallamok szilánkjait mentem,
illesztgetem össze az életemben,
s nem tudom, lesz-e teljes énekem,
de te, ki fölhangoltad a világom,
s kitől fényévnyi messzeségre fázom,
megbocsátod-e a csendet nekem?

*

Gál Éva Emese

Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.

Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.

Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.

*

Kosztolányi Dezső

Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?

*

Kosztolányi Dezső

Szeretet

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

*

Reményik Sándor

Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza –
S a kelyhet többé nem engedi el!

*

Baka István

Itt

Itt minden gyom örül a délnek,
hogy nem kell másra vetnie
parányi árnyát. E vidéknek
holtan se lennék semmije.

Minden bokor magának térdel,
esdvén az Istentől esőt,
s ha küld - kuporgatja a tócsák
ezüstfilléreit a föld.

S azt is tudom, mindegy e tájnak,
leszek vagy nem leszek jelen;
csecsemő arcáról a légy:
elröppen emlékezetem.

Csontjaimmá szikkadt magányom
nem mállik szét soha e földben, -
a kiürült jövőbe lépek
mégis, hogy sorsommal betöltsem.

*

Reményik Sándor

Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -
Előbb elzárnám a láda fiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

*

Reményik Sándor

Harangok találkozása

Dél volt.
Fénytelenül is fényes téli dél.
Romok, emlékek közt egy-egy
Örökké zöld levél.
Hallgattuk, ahogy a harangszó
Elindul Pestről és Budáról
S a Sziget szent csöndjében összeér.
Dél volt. Csodás
Harangtalálkozás.
Fénytelenül is fényes téli dél.

*

Petz György

Szeretem a csöndet

Szeretem a csöndet,
ami előtted fut,
és ami követ;
szeretem a hangod,
ami nem fél a csöndtől,
és a kézmeleged.
Vajon az angyaloknak
kezük van-e,
avagy ideává
nemesült már rajtuk minden?
Te például szárnyad hova rejted;
lehúz-e a föld,
a szánalom, ha erre jársz,
belenehezülsz a lélekbe,
mi nem a tied,
s vigasztalnád?
Vagy áthullasz égen és bőrön,
ha vagy, ha nem, de hatsz,
hát itt vagy velem,
és élni tanítasz,
miközben az a filozófia, mi:
halni tanít; de te tudod,
halál nincsen,
az egy eltévedt metafora,
ami a létet
a nem-létezéssel kapcsolná össze;
a vant a ninccsel;
mert ráereszti a logikát arra,
ahol a logikának helye –
Kincsem;
ha csöndet szólsz,
az is zene nékem,
figyelni tanítasz.

*

Somlyó Zoltán

És mennek az évek…

És jönnek az évek… és mennek az évek,
a szív belefárad, a szem beleréved:
a partot keresve, a partot.

Hol láncra kötözve a megkopott csónak
a földre borulva örülni a jónak,
mert Isten: kezedbe te tartod.

Csak menni a szélbe és menni a napba
és kezdeni ebbe és kezdeni abba
és mindent, ó mindent megunni…

S ha este van s messzire zúg el a csend,
gondolni a nőre, ki messzire ment –
S nem tudni az éjben alunni.

Akarni a jót és a rosszba botolni,
szabad szelek szárnyán mint rab robotolni,
a fények elől ki-kitérni;

és jön, jön az év és múlik az év
és tűnik az élet és múlik a hév
és nem lehet semmit elérni.

Papírra borulva a kín szövetén
majd későn, az aggkornak eljövetén,
majd akkor, magamba, setéten,

hogy foglak keresni, te perc, te tűnő!
És téged, te angyali termetű nő!
S a szellőt a távoli réten…

S meglelni majd nem lehet semmit se már.
Csak nézni, hogy fölfele száll a madár.
S megnyitja az utam az égig;

lehunyni a két szemem hangtalanul,
s mint jöttem, elmenni oly rangtalanul
a csillagok útjain végig…

*

Györe Imre

Átváltozás

Este, reggel:
világos még, sötétül,
sötét még, lassú fény dereng,
kagylóhéjam ki nyitja fel,
megnézni, mi van idebenn?
Hol fény, hol árnyék, értelem,
s ostobaság egymásutánja,
s magát mindegyik felkínálja.

Bemázolódik életem,
napon fakul ki délutánra,
elmegyek, mondom, és velem,
fa öltöztet moha-csuhába,
rőt kérgét magamra veszem,
s lombjával borulok virágba,
más tavaszon, más reggelen…

*

Kosztolányi Dezső

Szemét és csillagok között

Ha emberek közé megyünk, fényes terembe,
remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd – ők állnak, ülnek,
vagy fekszenek, nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtve-élés,
vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk,
köldökzsinórját tépjük esztelen,
mi Mágusok vagyunk, Előidézők,
és korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán,
folyton-folyó és folyton-újuló lét,
síkos, csuszamlós trottoir-roulant,
hullám a szélben, szél a fellegekben,
szemét és csillagok közt a kezünk,
bizonytalan habokban, életünkben
alélva és őrjöngve evezünk –
csak evezünk a ködben és a szélben,
mint tántorgó és ájult szívbajos,
ki kétes életének óceánján
rozzant ladikkal tétova hajós.

*

Gyurkovics Tibor

Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sohasem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba.
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld, rejtekekbe
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
adatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak az Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

*

Brandt Róbert

Isten mezején én vagyok

Én vagyok a teher, a súly válladon
Én vagyok a kő, a szíveden a fájdalom
Én vagyok a perc, mely sosem fogy el
Én vagyok a társ, ki sosem hagy el
Én vagyok, kit lelked mélyén mindig is vártál
S én vagyok a csend a szobádban, ahol álltál.

Én vagyok a levegő, mely megtölti mellkasod
Én vagyok a kéz, mely karolja karod
Én vagyok a fény, mely betölti a teret
S én vagyok a felhő, mely takarja az eget
S én vagyok, aki kitart melletted.

Én vagyok, ki átölel, hogyha hagyod
Én vagyok, ki adok, de sosem kapok
Én vagyok, ki csókol, ha csókra vagy érdemes
Én vagyok, aki megvéd, mert téged érdemes
Én vagyok a szív, mi benned dobog
Én vagyok a tűz, mi szemedben ragyog.
Fejedben a gondolat is én vagyok
A sóhaj, mely lelkedből szakad, igen.
Én vagyok.
Az ajtó nyikorgása, lépésed koppanása
Az eső zuhogása, falevelek suhogása
Mind, mind én vagyok.
A szemed is én vagyok, mely néz s csak ritkán lát
S én vagyok a könny, mely arcodon fut át
A tüske is én vagyok, melyet magadból magad köré
Növesztesz, s mint egy sűrű háló húzz le téged,
nem ereszt.

Én vagyok a minden, s a semmi
Én vagyok, ki veled akar lenni
Én vagyok a jó s a rossz
Én vagyok az angyal s a gonosz
Én vagyok a szép s a csúnya is
Én vagyok, aki tudja titkod is
Én vagyok a fű s a harmat
S a takaró, mi betakarhat
Én vagyok a fa s az árnyék
Tied vagyok, de nem vagyok játék.
Én vagyok az igen s a nem
Szívedben a szerelem
Én vagyok a Te, s Te az Én.
S együtt sétálunk Isten mezején

*

Ady Endre

Ádám, hol vagy

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús "Ádám, hol vagy?"-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

*

Váci Mihály

Szendergés

Keblemre bújtál és felmelegedtem,
mint zsálya hantjaival a lapály,
ha füvön lépő, terelgető estben
puhán pihen s fehéren rajt a nyáj.

Oly könnyű voltál, fűszálat se hajtó,
mint alvó báránykák halk szendere,
s oly leheletnyi, mint térdhajtva alvó
nagy nyájak párázó lélegzete.

Tartottalak, mint lebegő kis pázsit,
s szívem oly óva, halkan dobogott,
őrizve széledező szunnyadásid,
mint nyáj körül ha járnak pásztorok.

*

Sea Miller

A harmadik teríték

Ez a tányér
nézd, tele van,
a teríték
kis Jézusé.
Ez a másik
az anyámé,
merek neki,
ő Krisztusé.

Itt a tiéd,
ülj asztalhoz,
vedd kanalad,
merjél bőven.
A Karácsony
most itt csillog,
nézd, a szemem
ünneplőben.

Most akaszd ránk
díszeidet,
most koszorúzz
egy girlanddal,
szórj mély hitet,
világbékét,
szeretetet
hozz el angyal.

*

Dsida Jenő

Csak mendegél...

Egyszer itt látod,
máskor ott.
Nyugodt, derűs ember,
akinek nincs gondja,
félelme,
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív,
- tanítja,
és két fehérke bárány
követi lépteit.
Vándorol a nap alatt.
Bokrok alján éjszakázik.
Szakálla kinőtt, haja borzas.
Szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél
és meg-megáll
s ha néha dalol:
olyan az,
mint a zenélő sóhaj.

*

Somogyváry Gyula

Napsugár

Kora hajnalban küldjed az ébresztő
csókod, az ezüstös párán és ködön át.
Csupa elfoszló árnyék a csillogó tájék
csak ébresszed tündöklő mosolyát.

Várom a te fényed, üde, hajnali sugár,
kitárom a karom, úgy hív ez a dalom,
szívem fut eléd ezen a harmatos úton,
úgy fáj, hogy szinte fáj, szép napsugár.

Szárnyait kibontja most a fényben a madár
s táncra kél a rét, a rög, a távoli határ.
Simogat a fényed és a szívem muzsikál,
s oly boldog e szív, napsugár!

*

Szabó Lőrinc

Személytelen

Nem téved el, mint én magamban,
aki csak egyfélét akar,
rajtam bosszút állt a zavar,
mert mindent ismerni akartam.

Minden ellenség csábított,
-Tán a másik! – mondtam  hitetlen,
s addig szidtam, míg  megszerettem
az idegen gondolatot.

De nőttem és tágultam egyre,
és lettem mindig igazabb,
kitoltam határaimat,
kitoltam a személytelenbe:

hozzám már annak sincs köze,
amit néha magam cselekszem.
Szánok mindenkit, mint az isten,
kinek mindenki gyermeke.

 *

Halmosi Sándor

Nyugalom
 
Eltanulni a fáktól az időt,
a növényi lét fényesebb nyugalmát,
déli derűt az északi kedélyben,
a gyengeség baráti jelenlétét,
a kedvesek ujját a húrokon,
a módot, ahogy megtartja az élőt
a túlsó erők titkos egyensúlya.

*

Halmosi Sándor

Plein Air
 
(1)
 
Menni. Házról házra járni
Lélektől lélekig
Mint a középkori prédikátorok.
Mint a falusi tanítók
És nagyapáink, a mezőről hazafelé.
 
(2)
 
Aki meg nem szólítható
A csodákban nem hisz
Aki a kimondott szó erejében nem remél.
Aki fél, könyököl, akinek munkája
Mozdulata, dühe, csókja nem poézis.
 
(3)
 
Dolgozni kell, szeretni kell.
Egyszerű ez.
Oda jutunk úgyis.
A fény alá
Arra a széles mezőre, mind.

*
Halmosi Sándor

Madárbiblia

Minden áldott nap
minden nap áldott:
mennynek áldoznak
földi világot;
istenek gyöngybetűi,
jelek, vakon repülni
át a világosságot.

*

Pődör György

Adventi képeslap

Háttérnek kék hegyek,
apró pötty-csillagok.
Felhőből ég-jelek:
üzenet illan ott.

Fényeknek gyors szárnyán
köszönt a végtelen,
van bolygó még árván,
ezernyi névtelen.

Felnéz egy kislámpa,
gyengéden pislogó.
Akinek nincs álma,
nem is lesz csillogó.

Bólint a vén fenyő,
mert sohasem álmos,
ága már égbe nő,
a Tejúton táltos.

Kémények füstje, mint
feltekert réteslap,
Mezőket telehint,
felhőkből édes hab.

Angyalok halk dala
most mindent átitat,
mint égi mandala,
koszorúz áhítat.

Hópihék, kis csodák,
várakozás csöndje.
Reményből szőtt fonál,
mintha mennyből jönne.

*

Egyed Emese

Magadra ébredsz

A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető!
A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy
elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető!
A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon),
a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen eldönteni), hogy szabad-e –
Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba,
melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő;
de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben
(hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból
megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet,
fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol,
nem engedném el a kezed!

*

Lator László

Jóság

Egyszerűen és átlátszóan
lebegünk a világ dolgai fölött,
mint a súlytalan madarak,
mint a levegő, mint a semmi.

Nem akarunk semmit, de éjszaka
vágyaink lila lánggal égnek,
s reggelre megszületnek bennünk
a föld, a nap és az állatok.

Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
a lassú folyók és a messze
hegyek hullámzó éneke,
határtalan alázat.

A földért és a fákért és az égért,
az állatokért és az emberekért vagyunk,
a kemény falakon áthatolnak
remegő sugaraink.

Megértésünkben felolvadnak a kövek,
az utak összefutnak,
szemeinkből a földre
a jóság szüntelen zuhogása árad.

Érezzük ereink lüktetését,
időtlenek, határtalanok vagyunk,
s magunkba oldjuk
az újuló és porladó világot.

*

Lator László

Szél

A fák belülről izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.

Tavakban ingó tájra néz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.

Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.

Sajgó tűzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.

*

Lator László

Ragyog a föld

Ragyog a föld,
a mezők meleg szíve dobban.
Lehet, hogy így akarja Isten,
és minden úgy van jól, ahogy van.

Kék vadszeder.
Szűk ösvények bozótba futnak.
Mandulák közt fürdik a fény
színén a tarka lángra gyúlt nap.

Helyet csinál
a völgy borzongó vágyainknak.
Kék tisztaságba öltözött
hegyeink hullámzása ringat.

Feküdj hanyatt,
már elborult az ég feletted.
Szemedre bolyhos csillagok,
sötét, foszló szirmok peregnek.

*

Lator László

A kert

Lángok perzselik a bozontos
csendet, mohón egymásba nőtt
füvek, dudvák, bokrok, virágok,
imbolygó nagy fenyők.

Lángon, füvön, bokron, virágon
indák hulláma sustorog.
Este a lombból kirepülnek
a pelyhes csillagok.

Kék mélység sodrában remeg
a lábbal-felfelé világ.
A földben néma seregek.
És izzanak a fák.

*

Hermann Hesse

Lépcsők

Miképpen elhervad mindig a virág,
s öregkor elől kitér az ifjúság,
úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind,
és minden bölcsesség, minden erény is
idején virít, örökké nem tarthat.
Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek, adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.

Szeljünk át derűsen teret tér után,
egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon:
a világszellem nem kötöz, korlátoz,
de lépcsőről lépcsőre emel, tágít.
Alig gyökereztünk, egy életkörbe,
s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk;
kilépni a bénító megszokásból
az tud csak, ki útra, indulásra kész.

Még a halál órája is, meglehet,
új terek felé küld ifjú erővel,
az élet hívása nem hal el soha…
Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!

(Keresztury Dezső fordítása)

*

Almádi Róza

Nekem a vers ...

A vers nekem nem más, tiszta forrás,
a lélek feltörő, megnyitott kútja,
amiből sosem mocsok* és szenny
ömlik a szomjas vándorra zúdulva.

A vers zarándok-szívek friss itala,
reményt adó élet-jel és lüktetés,
szemekben, erekben élő árama
legyen bár öröm, vagy szenvedés;

a vers nem a győztes szabályok hada,
felfegyverzett szó-sereg, fél-igazság, 
mert benne századok szeme látja,
„pörös szája” kimondja, ami gazság!

A vers féltett örökség, lét-titok,
kérdések sora, mit feltesz az élet,
szavakból épült, kis válasz-piramisok,
s az idő eldönti majd mivé lesz.

A vers énekhang, ritmus és dallam,
ami arra született, hogy halljam,
a vers apám szava, anyám mosolya,
őrzött kézmelegek, szívek dobbanása.

A vers nem könnyes kispárna,
eldobható, búval telesírt zsebkendő,

nem sóvár hiányok siralmas leltára,
nyavalygások önigazolása, méh, ami meddő.

A vers sosem okítás, csakis példa,
nem gyalázó, becsmérlő gúnyirat,
nem ítél: ki bolond, ki hamis, ki céda..
Én-tükör, amely az énen túlmutat.

A vers csak kavicsot dobál a tóba,
hullámokat kelt, szitakötőt itat,
sorsa szárnyra kelő, örök pillanat,
lepke-léte mozgat meg világokat.

Nekem a vers vigasz és szerelem,
s lehet minden más, ami nem lehet,
tükrében, amikor megnézhetem,
igazzá válhat, ami mégis lehet..

 Ha szomjazom, tiszta vizet, jó bort,
gyümölcs levét iszom, s nem mérgeket.
A vers tiszta víz. Nem bálvány, nem ikon,
de ”Értől az Óceánig” szeretet-forrás lehet.

*

Kányádi Sándor

Tudod

  Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

*

Márai Sándor

Ajánlás

Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.

*

Fekete István

Végtelen

Hűvös, színtelen pára:
a föld s a fák lélegzete,
felhők fia, ősz uszálya,
halott hajnalok holt keze.

Majdnem nincs. Semmi… mégis
mindenütt ott van, fenn és lenn,
szájban és szívben, szóban és hitben,
és ha van: nincs, s ha nincs: Minden.

*

Angeli

Tévedhetetlenül...

Ha két tévedés lennénk,
lenne közös büntetés.  
Ahogy valóságunk közös:  
rokon-szavad képe a Tavon,
és csipetnyi sónk az asztalon.

Köröket futnánk, sóízűt,
mint a könny, s a méla közöny
sebesen, lanyha sebeket
kenegetne csapkodó kezeden,
s összehúzná a szemeden
látásod körének vizét.

Mi köztünk történhetik,
vagy ha nem, akkor is tiéd.  
A magam hányada majd
utamon nekem biceg,
a másik, karcolatlan fele
utadon hozzád ered.

Csattogó, veres egeken,
dús-árnyas ösvényeken át,
indulhatsz, s ha várnál,
kezedben szép karikákkal,
oltalmazó fák omló ágainál
ott leszek.

*

Dsida Jenő

Sárba zuhan a nap

A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy –
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.
Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.
Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.
Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.
Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.

*

Váci Mihály

Tükör

Milyen jó néha a tükör igaz
szemébe nézni, mert ő ifjúságunk
óta mutatja; nem, nem, nem igaz
magunkról álmodott sok hiú álmunk.

Nézd meg az arcod! – Ilyen lehet az,
akit magunkban titokban álmodunk?
Hogy is nőhet fel ennyi durva gaz
vétek között eget kísértő szárnyunk?

Mily csoda ez! hogy ily mocsoknak, szennynek
fertőjében mégis megmarad szentnek
bennünk a síró könyörgő és dacos

reménykedés; – ilyen kicsi és harcos
lélek terhe alatt is botladozva-bukva
felvezekelni magunkat a csúcsra!

*

Szerb György

Ahogy a zápor

Ahogy a zápor és a szél
szó nélkül szépeket beszél

maradj csöndesen önmagad
simogasd meg az ágakat

amennyit úgyis annyit érsz
nem leszel több ha csak beszélsz

olyan légy mint a szívverés
ritmusa nem sok nem kevés

ismerd hibáidat bánd a bűnt
ne kívánd ami messze tűnt

vedd végre észre hogy ki vagy
s ahhoz örökre hű maradj

egy érzőn ahogy a kék hegyek
élned egyedül így lehet

*

( a költőről )

Szerb György

Emlékezem

Levelek lelke sír a fákon
fények árnyékán nő szemem
cserkel az ősz, de újra látom
nyár vert egét. Emlékezem.

Vízen a napfény kése pendül,
tűnődés táncol a tavon,
hajad bokrában barna csend ül
szél kel a nádon, hallgatom.

Árnyék inog lábujjra állván,
homlokod hűs felhőkbe ér,
lépésed lágy homok-virágán
szemed lepkéje üldögél.

*

Szerb György

Tél

Ezüst tetőkön csend-boróka
pára-bokor és füst-fenyők
kormosan könnycsepp hull a hóra
párkányok rínak mint a nők

piros fekete szürke házak
áznak a ködben kis szelek
szökött pihékkel hadonásznak
s mint őzikék veszekszenek

álmában peng a jég a járdán
olaj a hóban kék szivárvány
hideg tüzében lépkedek

koccan az idő meg-megállván
inog mint réges-régi bálvány
omladozik fejünk felett

*

Szerb György

Jézus a legifjabb tanítványhoz

Bizony egyszer majd fölserdülsz fiam
és állkapcsodon felpattan a zár,
és beszélned kell. De az emberi szó
nem oszlik, mint a füst, vagy mint a köd,
hanem mint az érc a térben megmarad,
nem keveredik el és nem vegyül,
s ha létrehoztad, súlyát hordozod,
mert tett a szó, melyért felelni kell.
S az időben is, mint a gondolat,
(mely számmal nem jelölhető elem)
akképp marad meg változatlanul,
ahogy kimondtad. Rá piszok, penész,
s a ráfogás rozsdája települ,
de vendégbőre lehámozható,
s erénye, bűne tiéd egyedül.
Ezért hát egyszer, s mindenkorra, fiam,
döntsd el magadban mely oldalra állsz,
s ha döntésedben szív találkozik
értelemmel, s jó közérzeted
nem rontja kétely, lelkifurdalás,
és gyomrodban az étvágy otthonos,
s jött-ment fájások nem gyötrik fejed:
maradj utas a választott úton,
s legyen beszéded annak útköve,
minek eső és bontott szél nem árt,
s a rengetegben méltóképp vezet.

Szavadért, fiam, megpróbáltatás
köszönt reád és tieidre mind.
Éhezni fogod a pénzt, s nem jár neked.
Szomjazol hírt, s csak hírhedtté leszel.
S békére vágyol, pedig vívni kell.
Hallgatni próbálsz, de a hallgatás
emészt, és szádban rossz ízű a csend,-
hazugság ostyát forgatsz nyelveden,
de marja szád, és gyomrod mérgezi,
és foltokat hagy tiszta bőrödön.
Nincs hát menekvés. Pedig tart a kín,
gyötörnek olykor láthatatlanul,
de sokszor nyíltan, sokaság előtt,
csőcselék módján kövezik szavad,
és mindeni'kő homlokodon ér,
mert öntested a szó, mely megfogant
és elhagyott, mint magzat az anyját,
hogy éljen, folyton visszahatva rád.
Gyilkolnak tettel és hallgatással is,
(az elhagyott szó majdnem halott,
de tetszhalál ez, megszakítható)
de az így-úgy méreg, mind szívedre száll,
és sejtenként fogyasztja életed,
cseppenként szívja fenntartó erőd,
s lassan tükrödre vési koponyád.

S akkor gáncsot vet majd a gyávaság,
(unokabátyánk, botja félelem)
s te elharapnád inkább nyelvedet,
minthogy beszélj, hisz önméreg a szó,
s az öngyilkost az Isten bünteti.
De akkor, fiam, ha fogvacogva is,
ha reszketve, ha verejtékben is,
szüld meg a szót, mely oly mélyen fogant,
ahol még nem járt kés, szem, tudomány,
s mint diadalmas hatalmak keze:
a szózatunkhoz tölcsér lesz a szád,
s nem métereken, s nem órákon át,
de téren és időn túl, hallhatón,
az embereknek mondasz valamit.
Valamit, amit más nem mondhat el,
de amit neked kiáltani kell.
Ez törvényed, s a törvényre vigyázz.

Mert próbáidnak útján, ha megállsz,
ha gyötrelmeid kelyhét eldobod,
ha elrémülsz a holnapod előtt
s kitérni próbálsz: elhagy az erő,
mely, mint igazság védte életed,
mely házadnak, hol neved vétetett,
dicsőséget szánt elégtételül,-
ha kitérni próbálsz, poklokig bukol,
s ítélet vár, mely nem szán, nem kímél,
mert megharaptad méhében anyád:
amire szült, te megtagadtad azt.

Fiam, szeretlek. Indulj és beszélj, érezd: utadra áldás napja süt, s az út
Egy pontján én várlak, ne félj!

*

Sea Miller

A legeslegesleges

a fákkal könnyű beszélgetni
annak aki a nap lánya
vagy a fia a szélnek
de legalább van tündér keresztanyja

a felhők jóslatát még ha bodor is
megfejtik azok akit az álommanó csókolt homlokon
belőlük lesznek a jósok megmondják a másnapi időjárást

de mindehhez nem szükségeltetik ennyire varázslatos rokonság
mert a szél üzenetét megfejtheted te is
csak hunyd be a szemed és figyelj jól
és hidd el a fejedben körvonalazódó mesét

a park gesztenyééi is tudnak mesélni
vagy a tengerparti föveny kagylói
ahogy egy régi fotó vagy a nagyid fejkendője is
most persze azt mondod hazudok
de felesküdtem a legeslegeslegnagyobb varázslónak hogy mindig igazat mondok
csak egyetlen titka van annak hogy értsd a mágiát
keresd meg magadban az elveszett gyermeket

*

Hajnal Anna

Különülni mindig vétek

Isten teste fogva tart,
erdők völgyek nem engednek,
ezer inda karja van
rám fonva a végtelennek - -
Hív a lélek . . .? nem lehet . . .!
külön nincsen test és lélek
- Isten féltékeny magára -
különülni mindig vétek.

Mindig mindig győz a test,
- örök éltű Isten teste, -
kialhat a gondolat
mind a fáradt fények este,
ám a kar amely ölel
Isten karja, kedves karja,
rövid álmunk, örök álmunk
befogadja, betakarja.

*

Arany János

Balzsamcsepp

Szív, örömtől elszokott szív,
múltak gyászos özvegye!
Meghervadtál , meghajoltál, -
az vagy-é még, aki voltál,
árva szívem, az vagy-e ?

Ó, neked már fáj a bú is ,
az öröm is fáj neked !
Bánt az árnyék, a derű is,
bánt az édes, keserű is,
mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már,
évek folytán ami rág:
csupán mérgét hagyta benned,
s minden illetésre szenved
a túlérző fájvirág.

Jer ! a múltak hűs derével
a jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
ege fényes, lombja zöld.

Jer ! az áldott szép természet
enyhe öle hívogat:
s temetőn bárha bolyongok,
eltakarják üde lombok
a sötét sírhalmokat.

*

Illyés Gyula

Szerelem

 

1.

Amit már majdnem elfeledtél,
csendes rokonaid szavát tanuld meg újra.
A pohár friss víznél is jobban üdíti
a fáradt megtérőt a szívélyes fogadj isten,
melyben tiszta jóság s baráti melegség gyöngyözik -

íme itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják
ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós
mondatokkal bontogatják sorsuk,
nyomoruk okait,
szájuk nehéz rebbenésében
pihegő élet verdesi szárnyait.

Kaposváron egy fiatal utcában melynek még neve sincsen
Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi - szél fútt,
egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat
mint egy ölelésben,
a gyufa villanásánál arcába néztem
rám mosolygott
egy pillanatra szívünk egymásra ismert -

Kocsmában ültem máskor, öreg szabó kért helyet mellettem,
oly örömmel mintha az asztalra jó hazai ételt
csomagolt volna ki hogy megfelezzük
kibontotta előttem életét
előző héten kislánya született -

- ahány arc rád nyílik, reád süt: a te arcod annál jobban
tisztul, költő, fénylik rejtett melegüktől!
ne szégyelld
hogy pillantásodban nagyanyád szemének
tekintetét érzed langyosulni
egy béresház előtt négykézláb mászó kisgyereket szemlélvén -
hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt
midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak
meleg pára csapta meg arcodat
dadogtál az örömtől.

Ez érdes szikkadt sziklás talajon falakon
kedved gyökerei apró repedéseken át
így találnak az édes televényre
egy arc hirtelen mélyedésén át,
mit villanó mosoly nyit,
egy szem pillanatra nyíló bogarán át,
ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló
a mélygyökerű tölgyek lombsusogásához
a legfelső levelek szívdobogásához,
melyek a magasban nesztelenül csúszó
távoli szelek titkait kidalolják.

2.

Köszöntöm ezt a négy falat
Mely őrzi ifjúságom.
A patyolat mész illata
Tisztítja emlékeim.

Gyerekálmaim melege
Áramlik a sarokból,
Ahol annyiszor aludtam
Kis kutyánk karjában.

Jó állatom, teheneink
Ha tudnátok mi lettem,
Bejönnétek a szobába,
Hogy megvigasztaljatok.

Itt vagyok újra, alkonyi
Habos fény önt el mint bor,
A falakon a tányérok
Rózsái kivirulnak.

E nagy asztalra görbedve
Tanultam a betűket,
Míg kis néném a tűzhelynél
Őrizte a vacsorát.

Oly mélyről jő ez az emlék,
Hogy fáradtan örökre
Bennem marad, mint szegény
Forrás kis erdő-zugban.

Az ablakon az alkonyi
Nap meleg villanása
Anyánk szemének aggódó
Tekintete, mit egykor

Felénk-felénk vetett, amíg
Az udvar másik végén
Etette a malacokat
Az aranyszín fűz mellett.

*

4.

Meleg habjaival nyári
alkony fürdeti a fákat,
füvek selyem hullámai
futnak – futnak át a szíven.

Halk csillogású, szélfutó
Jóság! ezüstlő levelek
remegő fényes csókjait
hozza szájamra a szellő.

Ez az az óra, amikor
úgy érzem, gondolataim közt
a Kapos gyerek-habjai
csillognak, sugdolózkodnak.

Futnak, futnak át a szíven,
mint gondolat száll rajtam át
lombsusogás, fürjek füttye,
bugyborékoló madárdal.

Szavak, szavak, kik úgy keltek
máskor, mint megdobott veréb-raj,
nesztelenül suhanjatok
az esti áhítat szelén.

*

Ússz el lobogó nap,
ússzatok el felhők,
hold szép gondolája,
ússzatok emlékek.

Kertünkben alattad
úgy fekszem, örök ég,
mint e vízállás, mely
napról-napra apad:

szikkadó talajon
tudja sorsát, némán
száll el – némán száll fel
mellemből a panasz.

Álmomban már felhő
voltam, elsuhantam,
árnyékom se bántsa,
akiket szerettem.

*

5.

Nem feledhetem én
Soha, honnan jöttem.
Szalonban is azt hiszem, hogy
kutyánk jár mögöttem.

Itt élek köztetek,
Hallgatok, beszélek
S úgy érzem, távolról néma
Népek, barmok néznek.

Csüggedés ha elfog,
Vágy lepi a lelket:
Must-ízű szénán aludni
Teheneink mellett.

Két karomban halt meg
Egy kis borjú hajdan,
Bús fejét ringató részvét
Él most is karomban.

Sose feledem már
Végső pillantását,
Megismertem, mi a szótlan,
Tiszta szomorúság!

Álmodom, beszélek,
S szívem körülállja
Kerek szemmel nagyapámnak
Hétszázhúsz birkája.

Ludakkal vitáztam,
Lovakkal beszéltem,
Szépérzékem ott finomult
Sörény-fésülésben.

Ha simogathatnám
Kedvesemnek képét,
Megérezné kezem madár-
Óvó melegségét.

*
6.

Itt élek köztetek,
Úgy nyomom a tollat,
Mint nemrég feles földünkbe
Nyomtam az ásómat.

Lassan közelg a dal –
Mint ki eke mögött
Lép dallal és szétver minden
Kiforduló rögöt.

Habzó új Csörsz-árkán
Erjedő vidékek
Boldog szülővérzése küld
Követnek felétek.

Kiszikkadt földem úgy
Várja énekemet,
Mint nyári estéken messze
Úszó fellegeket.

Hosszú gondolatim
Lobogva feléje
Szállnak vissza, mint vásárra
Vert csorda bőgése.

Itt élek, itt élek,
De hogyan feledjem
Gyermekként hány kuss-paraszt-ot,
Bugris-t kellett nyelnem.

Hej szép gyerekkorom,
Fonom soraimat,
Mint pántlikát, mint sallangós
Fényes ustorokat.

A zsíros barázdán
Mit dalolva vágok
Utánam bugyborékoló
Vad víz tör hozzátok.

*

Dsida Jenő

Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

*

Dsida Jenő

Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.

*

Faludy György

Mióta hallgatlak

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:
beszívja minden szavadat; szemem
kettős teleszkóp, álmomban is téged
tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek
fakó tükrébe; nem is kérdezem,
hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;
ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom
együtt párolgott el; lényedből folyton
iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek,
hogy képtárad vagy börtönöd legyek;
száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.
Jelenléted s hiányod egyremegy.

*

Nagy László

Csönd

Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszín virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.

Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.

Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.

Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.

*

William Ernest Henley

Legyőzhetetlen

Az égből, mely úgy hull felém,
Mint földtekére zord pokol,
Minden Istent csak áldok én
Lelkemért, mely meg nem hajol.

Az élet ökle letepert,
S én nem jajgattam vergődve, nem,
A véletlen dorongja vert,
S véres, de büszke még fejem.

Túl a harag, s a könnyek honán
Csak a halál borzalma vár,
Évek fenekednek reám,
De gyávának egy sem talál.

Nem baj, ha szűk a kapu,
S a tekercs bármit ró ki rám,
Magam vagyok a sorsom ura,
Lelkem hajóján kapitány. 

Fordította: Kálnoky László

*

Orbán Ottó

Ég és föld között

Derékig meztelen fák mosakodnak
a hajnalban, kék harang énekel, leng,
leng, leng a föld hajába kötött kőút,
ájtatos füvek térdepelnek

amerre az első villamos úszik
nyújtott áramszedővel mozdulatlan,
a falakban fehér galambok ébredeznek
bevégzetlen, szögletes mozdulattal,

ember kerül törékeny csendeket az úton
mint saját szíve vigyázva, lebegve
és bámul örök önmagába
s a még örökebb reggelekbe,

míg megérti a falban a galambot,
a töredező fényt a fákban
s helyére inti a fű-szagot s a füstöt;
ég s föld között hallgatok a világban,

lábamnál homok és talicska,
sorsom súlytalan levél a vízen
s a szélben most fényesen úszik születésem
mint nyárban a villám és gyönyörben a szem.

*

Orbán Ottó

Kibomló nyár

Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekerődzöm s keringnek bennem a kínzó
gyönyörűség nedvei, az olvadó, meleg fény
nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam,
csak a sűrű párában úszó
csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak;
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem,
nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét,
mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

*

Komáromi János

hajnali folyó

még alszanak a parti fák
ködpárát sóhajt a folyó
csendesen loccsan a tajték
éppen csak gurulni kezdett a Nap-golyó

világosabb szürke lett az élet
haloványan feldereng a vízen túl
szellő lóbálja meg a gesztenyéket
egy tüskés-labda a földre hull

apró hajnali neszek
árnyékokba húzódnak
tündöklő égi fátyolok
a nappalra borulnak

gyűrt-vörös már a víztükör
tűz-keménnyé váltak a habok
izzó fém-folyam csordogál hallgatag
elmerülnek benne tegnapok és holnapok

nyugalmat áraszt a folyó
hűvösek és simák a hullámok
csendesség árad szét bennem is
ahogy a reggelre várok

*

József Attila

Rög a röghöz

Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap
a távol falujába ballagott.

Fönn már kigyújtják üvegét a holdnak,
a hamvas, égi templomablakot.

Fészkében ring a száz cikázó fecske,
szívemben minden mámoros szavad.

Reszket — mint ujjunk — mind a levelecske
és röghöz szorul a rög és tapad.

Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
minket a gyönge, friss vetés szeret.

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,
bennünk a föld barázdát rejteget.

Az est sötét báránya ballagóba,
feketébb hulló selyemgyapja már.

És szőke hajad mintha mező volna,
mit teljesen betölt a holdsugár.

*

Tóth Árpád

Kitárom ablakom...

Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.

Így, így, – nem szégyellem a könnyet én
És nem irigylem az erőseket,
Kik megvetik a könnyet könnyedén,

És a legáldottabb csodának tartom,
Mikor a szent szava a sziklaparton
Könnyre lágyította a szirteket.

*

Nemes Nagy Ágnes

Hova szálltál

Hova szálltál szerelem
Szárnyad szélét őrizem
Körbe-foglal a szívem
Átlátszó borostyán
Elférsz látod kis helyen
Tömör voltál s végtelen
Mint az Úr az ostyán

*

Brandt Róbert

Hajnali Isten

Hajnali Isten reggeli csodái
Felkelő napfény álmos szempillái
Rongyos felhők hullámos partjai
ébresztenek utamon.
Élek vagy halok
Ma
még nem tudom.

*

Szers András

Csendeket gyűjtök

Egészen apró csendeket gyűjtök,
bútorok, házak mögött szunnyadót,
elhagyott tanyát, hol érnek a fürtök,
kapu előtt, padon ülő anyót.

Néptelen várótermekbe járok,
hallgatom a régiek szavát,
s intenek felém még fehér akácok,
érzem most is viráguk illatát.

Egészen apró fényeket látok,
a nagyok meglesznek nélkülem…
s csodálva nézek minden kis virágot,
csoda a világ míg itt vagy velem.

*

Szers András

Vének dala

Mert bennünket már nem néz az idő,
nyirkossá váltak szép mondataink,
csendre immár a temető tanít,
nem vár a holnap és ködben a jövő...

Suttognak még néha, volt szerelmeink,
s minden, ami szép ezen a világon,
visszatérnek, mint kései nyáron
ifjú illatokban fürdő álmaink...

A nyíló virágok az avar között,
Sziromszemeinkben fürdik még a fény,
- Ó örök ifjúság! Hiú remény -,

s a táj, ha őszi pompába öltözött,
mintha csak dalolná sok hulló levél,
ezen a világon semmi nem örök...

*

Pődör György

Vánkosát keresi

Az alkonyba úsznak el a dombok,
lámpásként gyúlnak lassan a csillagok.
Tárgyához térdel az árnyék s boldog,
magába szívja mint csók az illatot.

Eloldja gondját a ráncolt homlok,
hol bánat volt, már könnycsepp sem csillan ott.
Megtalálják helyüket a gombok,
mint szunyókáló csönd az üres padot.

Múlik, mi mulandó: nem nagy veszteség.
Talán álmot hoz a boldog messzeség,
a redőny résén holdfény kotorász.

Súgja a ma, hogy a holnap is kemény,
hát keresi kis vánkosát a remény,
mint istenét a megszokott fohász!

*

Sárhelyi Erika

Őszi kérdés

Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó –
hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis –
léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?

*

Sárhelyi Erika

A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly’ szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.

*

Tóth Árpád

Gesztenyefa-pagoda

Mint halk csapatban szürke nyest,
A hegyre kúszik már az est,
S a bokrok alján meglapul:
Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
S a vak bozóton átremeg:
Lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
Hol minden árny és rejtelem,
És minden mély törzs mély csoda,
Nézd! gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
S bent apró virágoszlopok
Halvány ivor-színe lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
Öledbe hadd tegyem fejem;
Agyamban alszik gond, szitok,
Most áhítatot áhítok,
Szárnyat, röpítőt és puhát,
Levetni a bús test-csuhát,
Nehéz szívem elejteni,
A fájó Én-t felejteni.
Így-így! tedd főmre most szelíd,
Halk Veronika-kezeid,
Ne bánd, hogy szól már a kuvik,
S hogy már a hold is elbúvik,
Csak ringass, lágyan, csöndesen,
Míg jő majd halkan, könnyesen
Az ébredés, mint bús, csodás,
Furcsa, ámult feltámadás…

*

Szerb György

Emlékezem

Levelek lelke sír a fákon
fények árnyékán nő szemem
cserkel az ősz, de újra látom
nyár vert egét. Emlékezem.

Vízen a napfény kése pendül,
tűnődés táncol a tavon,
hajad bokrában barna csend ül
szél kel a nádon, hallgatom.

Árnyék inog lábujjra állván,
homlokod hűs felhőkbe ér,
lépésed lágy homok-virágán
szemed lepkéje üldögél.

*

Ágh István

Időtlen mályva

Nyaram virágos bokrát, mintha tél sem
sújtaná máskor, nem láttam enyészni,
megújulni, csak ahogy terebélye
pompáját évről évre megismétli
egyformán, mégsem unalmasan, csöndben
telítődöm az árnyas örökzölddel,
s már kezdeném a fehér szirmú verset,
de elszáll rögtön, mert folytathatatlan,
ha nincs szavam az első anyanyelvhez,
melyet beszéd előtt megtanultam,
tétova illat csupán, illó fények,
bújócskái az áldott békességnek,
nincs eseménye, tárgya, szép csodában
rejlő talányos magunkban valóság
föloldódása egymás mivoltában,
páros hűségre hasonlít leginkább,
és csak kettőnkre tartozik titka,
miért van nyitva akkor is, ha csukva.

*

Vészi Endre

Te és az Idő

Ahogy az Idő összezárul
s gyalul éles fémgyalu
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától

Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betűket

Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak –
hol vagy attól a pillanattól

Mikor az eufória
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza

Mind aki voltál angyal-másod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz –
felejthetetlen pillantásod

S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai

Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy

Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itt hagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált

*

Faludy György

Figyelmed és féltésed...

Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem
így idegenített el mindentől a világon.
Aztán megszerettetted a világot velem.

Ha nem vagy itt, elnyúlok árnyékod delejében,
s mosolyod vadméz-ízét viselem ajkamon.
Te vettél rá, hogy lényem határait átlépjem;
azt hiszem, hogy lebegni tudnék, ha akarom.

A szoborcsarnokom vagy, és örökös balettem;
ha rémálom szorongat, te jössz karddal kezedben,
mint Szent Mihály arkangyal az éjben s szétvered

a sárkányt. Most tíz éve kerestem a témákat;
ma a témák keresnek, űznek s utamba állnak.
Forrás fakadt belőlem: túlcsordulok veled.

*

Tóth Árpád

Boldog csönd

Ó, boldog a kis lusta tó,
Szelíd képeket ringató,
Partja virágtól roskadó,
S ha este jön a posta-ló,
Bús nagy feje rádől s mohó,
Hűs kortyot inni néki jó.

És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

És boldogok a vén fenyők,
Hullámos, dús, zöld függönyök,
Mögöttük alkony jaja nyög,
S boldog e jaj a lomb mögött:
Szent, terhes alkony, most szülöd
Áldott leányod, ő a Csönd.

Őt várom, vak már a szobám,
A négy fal roppant halovány.
S jön a rejtelmes, néma lány,
Megcsókolja hűsen a szám.
Szívem megáll s boldog. Talán.

*

Kapocsi Annamária

Nyomtalan versek

Megérik az idő bennem,
leszüretel az élet,
néha köszönöm, néha nem,
ezt a kunkori kis véget,

de máris szimatol a múlt,
a tegnap, az iménti pillanat:
Feldereng-e még majd belül,
vagy csak fekete lyuk marad...

Mellkas hegyén, némi kényszer
reméli megmaradásomat,
dudorászik olykor halkan
egy kis térdre hullt alak.

Falát a hátnak támasztaná:
Köszönöm mégis - a lapokat,
néha éretten téptem össze,
máskor máris - s nyoma sem marad.

*

Falu Tamás

Hosszú nyár

Ti szálljatok repülőgépen,
Énnekem nem oly sietős.
Dűlőúton, bottal a kézben,
Hosszabb a nyár és szebb az ősz.

Ti azt hiszitek futtotokban,
Hogy a nyár már régen halott,
S én még találok eldugottan
Egy-egy kései pipacsot.

Ti eléje mentek robogva,
Hogy szívetek is felbukik,
Én meg sárga uszályát fogva
Elkísérem a kapuig.

*

Gál Éva Emese

Öltözék

Vetkeztetnéd a végtelen világot?
Hiszen csak önmagába öltözött!
Minden ruhája a te valóságod
a pillanat s a végtelen között.

Minden te vagy, ahogy belőle lettél
testestől-lelkestől. A gondolat
se más világ, és nem bölcsebb a rendnél,
melyből nem vetkezheted ki magad.

Nem tudod, talán soha meg nem érted,
ez a végtelen hogyan működik?
Hogyan lehet az egész világ részed,
mint hordozod örök atomjait

végesebben egy csillag-sóhajtásnál,
ami bepárásítja az eget,
ha rád a köd mögött olyan halál vár,
amit nem látnak a csillagszemek?

Magadból is csak a ruhákat látod
és űrré vetkeztet a gondolat,
hogy meztelenül valódi világok
sorvadnak el csillagmezek alatt,

és a kétség egyre jobban diderget,
hogy lényegedtől foszt meg életed,
mintha a test lassan ölné a lelket
s a szavak elnyelnék a verseket.

*

Gál Éva Emese

Otthon

Úgy szédülök a nyári éjszakába,
mint lámpa fényébe a kis bogár,
ki céljait a vesztésben találja.
Forró csöndjével izzik rám a nyár

a régi kertben, ahol szökő évek
éltetik és tarolják az időt.
A múltban úgy találok menedéket,
ahogy a lomb árnyéka összenőtt

az alázuhanó feketeséggel,
hogy rejtve megőrizze önmagát.
Rejtekéből a végtelenre néz fel,
s menedéke lesz az egész világ.

Ez az otthon nyugalma, biztonsága.
Az egyetlen, ami nem átmenet
akkor sem, ha elhagyom nemsokára.
Ide a világ velem érkezett.

Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen,
kerengenek hatalmas vérkörök
az életünket rejtő mindenségben
a pillanat és öröklét között,

de állócsillag közöttük az otthon.
Tudom, hogy ő forgatja az eget,
s úgy világít át az örökös gondon,
mint arcunkon a lelkiismeret.

*

Szép Ernő

Recept

Se meghalni, se nem élni,
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és elmúlni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletbe messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

*

Szép Ernő

Ki tudja?

Ki tudja fáj vagy inkább jól esik
A falevélnek hogyha meghajol,
Mikor egy nagy csepp eső ráesik.

Ki tudja hogy ezüst-e vagy smaragd,
Gyémánt, arany, parázs vagy tán fehér
A csillag mely fönn az égen ragad.

Egy pillantás ki tudja hova vész.
Ki tudja milyen hosszú egy sóhaj.
Ki tudja hogy a szív milyen nehéz.

Ki tudja az árnyék miből lehet.
Ki tudja mért repült fel a madár.
Ki tudja mit mondott a lehelet.

Ki tudja az őszi barack szaga
Honnan van? Mi az az íz, hogy van az?
Mitől édes könny, ajk és malaga?

Ki tudja merre mennek a halak.
Ki tudja hol lopózik a halál
A tengerben meg minden víz alatt?