Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 18

tavasz.jpg

 

Szilas Ildikó

Tóparton

Hullámok hullámokkal csevegnek,
megmerítem a kezem benned
hűs vizű tó - ujjaimról ezüstcseppek
peregnek, lehullanak, majd elmerülnek,
még csobbanásuk sem hallható...
Dombok mögött a Nap vérvörös
korongja kél, zizeg minden levél
- rád gondolok - hű társaim csak
ti vagytok, aranyló hajnalok...
Minden nyugodt, most - szívem is -
nem lázadok, fával, fűvel, folyó vízével
egy vagyok: a Mindenség apró kis része,
és lelkem minden tévedése enyém,
 - most kimondhatom -
aztán csönd lesz megint, a szavak
elnémulnak ajkamon...
Ma még enyém a kéklő égbolt,
a csillagok, a jel szívedben,
a láng szemedben: az is én vagyok,
enyém a vers, az új mesék, 
varázslatos dalok, s ha mégsem
találom helyem, lelkem lelkedben
megpihen, nálad otthon vagyok...

*

Szép Ernő

Az ifjúság, a szerelem

Kis verseskönyv fekszik kinyitva
A vén kritikus asztalán
Poétája valahol messze
Sorsát remegve várja tán...
S a kritikus olvasni kezdi
Szemüvegén át csöndesen -
Címét unottan elmormolva:
"Az ifjúság, a szerelem."

...Nem nagy tehetség, aki írta.
De szerelmes, de fiatal
És a szívébül álmodozva,
Rajongva, forrón száll a dal.
Az égen csak a napfényt látja
És csak a rózsát idelenn -
És úgy lángol minden sorában
Az ifjúság, a szerelem...

S a kritikus szívét megejti
Tűnődő, méla hangulat -
Beesett, fénytelen szemében
Valami tűz csak felgyullad...
Napfény oson be a szobába
És rózsaillat, hirtelen...
S valahol mintha zene szólna:
Ó ifjúság, ó szerelem...

...Eszébe jut a régi nóta -
Egy édes, aranyhajú lány.
És az a tűz és az a mámor
Első szerelme hajnalán...
Mikor rímekbe sírta ő is
Lelkét sok lázas éjjelen -
Mikor még lángolt a szívében
Az ifjúság, a szerelem.

Mikor még a babérért űzték
Illúziói, álmai,
S rajongva, sóvárogva indult
A hírnév szárnyán szállani...
S a pályának kijózanító
Robotját nem ismerte, nem -
Mennyi ábránd is elszáll véled
Ó ifjúság, ó szerelem!...

S a vén kritikus két kezére
Sóhajtva hajtja a fejét
És eltűnődve nézi-nézi
A könyv virágos fedelét...
Szívében csöndesen siratja
Elillant múltját a jelen -
S két könnycsepp hull a verseskönyvre:
- Az ifjúság... a szerelem...

*

Jáger László

Ringató

A hídra lépve, hol a gyors patak
a mélyben csobogva sebesen szaladt,
fölötte álltunk, én, s a messzi ég,
parthoz szögezett gombostű jegenyék.

Merőn figyeltük a futó vizet,
míg csodát nem művelt perc és szédület:
a víz csöndesült, majd végleg megállt,
rohantunk mellette, parton büszke fák,

én, s a messzi ég, környező világ,
nincs mi fékezze már a rohanást,
száguld velünk az elfolyó idő;
múltat feledő, jövőt temető.

Hiába emelném égre a fejem,
a táj akkor is rohanna velem,
ami megfordult, vissza nem halad,
elég a rontáshoz egyetlen pillanat.

Szemed tükre csak, mi mozdulatlan áll,
futó part vagyok, mely nyugalmadra vár,
ringasd hát, ringasd, amíg csak lehet
víztükrén fodrozó tünékeny képemet.

*

Szabó Lőrinc

Beszélgetés egy gyufaszállal

Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?

Titkos szikrának lenni, mint a mag,
melyben vágyak s remények alszanak,
őrizni hited és tiszta erőd,
álmodni az emléktelen jövőt,
lehetőségképp, csak mint képzelet,
ragyogni a sötét világ felett,
hogy kincs maradhass, örök szűziség,
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?

Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?

Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
nem maradni titoknak, mint a mag,
vállalni, bármit hoz a pillanat,
ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
akarni, hogy rád nézzen a világ,
tékozolni, mint a Nap odafent,
hinni az emlékteremtő jelent,
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?

Válassz, lélek, melyik a jobb,
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

*

Gyüre Lajos

Őszi Strófák

A havas szövi-bontja színeit.
Ezüst fátyolán át az ősz derít
rá halvány mosolyt. Domb mögött szelíd
szellő lábal a bölcs tölgyek alatt,
s hol gombát hizlal a csönd odúja,
lány-fehéren villognak a nyírfák,
s legényes sziklák mellére bújva
pirulnak bozontos szederindák.
 
Így lobban el bennem is a nyár.
Emlékeim piros almáit már
érleli a kései napsugár,
s homlokomon fehér gyalogutak
kaptatnak föl, fénylő havasokra,
hova dércsípett tincsek hava hull,
s bár még fölgyúl vágyam csipkebokra,
már itt az ősz visszavonhatatlanul.

*

Makay Ida

Mintha sohasem

Lombkoronákon átszűrt fényben,
nyárég alatt, sugárzó kékben,
míg pilleszárnyú szél emel.
Verset, zsolozsmát zsong a tenger.
Mintha most, itt kezdődne minden.
Mintha semmi nem múlna el.

*

Makay Ida

Magukhoz hívnak

A fák magukhoz hívnak
egyszer
a burjánzó, mély sűrűbe,
ahol már nincsenek
nyomok,
ahol már többé nincs
Idő.
Fáklyaerdője ég az
ősznek,
üszök a levél, a virág.
A csönd mély, szellős
sátorát
megnyitják
azon a napon,
csontkarjukat lenyújtják
értem.
Magukhoz hívnak majd
a fák.

*

Makay Ida

Az a rét

Szikrázó gyerekkori rét!
Kék lepke villog fölötte.
Már soha többet az a kék!
Az ég üvegje összetörve.
Emlék kékje: vakító nyárég!
Aranykor, alvó öntudatlan.
Szívben fénylő holdmessze tájék.
Azúr lepke boldog magasban!
Ha csak egyszer egy rebbenésig!
Ha nemcsak a versbe, a szóba…
Ha csak egyszer még az a rét.
Ha egyszer még az az óra!

*

Kis Lajos

Zen

Legszebb rajzszögemmel
az égre tűztem
egy fekete lapot.
Festettem rá múltat
(üstököst, csillagot),
s úgy éreztem,
végre nyomot hagyok
a világban - büszke voltam.
Aztán felkelt a Nap,
s én megvilágosodtam.

*

Fecske Csaba

Ezüstrét

mezők arany hullámverésben
öreg füzek türelmes zöldje
egy szőke kisgyerek szemében
a látvány boldogan fut össze

kis titkaiba bonyolódva
fehér frufrus üszőt legeltet
kalanddal csábítja a Bódva
hol lányok mímelnek szerelmet

kéjesen nyög a víz alattuk
a nap megágyaz már az estnek
a búzaföldön át vonat fut

emlékül hagyva ott a füstjét
a bámészkodó kisgyereknek
kit most bocsát el az ezüstrét

*

Fecske Csaba

Patak

In memoriam Dosztojevszkij

vagyok mert szeretek
itt minden veled egy
lényedből patakzom
mint forrásból a víz
két partom megölel
azután eltaszít
habot vetve futok
tengerbe sietek
csónakot szemetet
egyaránt ringatok
kitöltve medremet
célom felé futok
hegyről le sebesen
lekopott köveken
völgyben lelassulva
te adsz erőt újra

vagyok mert szeretek

*

Gál Sándor

Kívánság téli délelőtt

ne vedd el tőlem az én időmet
a tenger fehérségét
ne vedd el tőlem a vers-időt
a virágokat
a rét hullámzó zöldjét
a folyón túli partot
s a feléje vivő
sötét és forró ösvényeket
és fenn az új síkok
és terek zománc-csendjében
ne vedd el a nyugtalanság
nyitott tenyerét
ültess magad mellé
a ledöntött fatörzsre
melyet puhán benő
a zöld moha időtlen
nyirkos tenyészete

*

Gál Sándor

A tél árnyalatai

1
hóval fedett udvar
korai sötétség derengése
a diófák magánya


rávetül a fagyos nyugalomra
mindezt
a tél árnyalatának is nevezhetném
amely mögött alig hallható
hangok hullámait terelgeti
az érzékelhető szél
tűnő áramlása
valódi a látvány
s annak visszaverődése
a tudatban
lehet hogy a béke
s a képzelet
határtalansága
a pillanat szépsége
és hogy mindez
újra és újra megélhető

2
szeretem a hóesést
s benne a tájat
ott lenni a fehér és tiszta
kristály-világban —
szeretem benne a nappalt
és szeretem benne az éjszakát
amikor a fák gallyait
megroppantja a tél
különös mennyei rianások
szaggatják sokfelé
az éjszakát
táncolnak benne csilló havak
meg a fenyvesek ózona
és az áradó gyantaillat

A mozdulatok

őrizni kéne már magunkat
hogy a szélérintés
vagy a jeges
záporsuhogás
csontjaink mélyén
bajt ne okozzon már
ügyelni kéne
a reggel mozdulataira
figyelni a szív dobbanását
s a vérlüktetés ritmusát
ahogy a csukló feletti
verőéren pulzál
a látható bizonyosság
e tudás birtokosaiként
emelkedünk
a reggel szemhatáráig
s az első lépés biztonsága
jelenné érleli magányunkat
s a benne megbúvó csendet
ahol a tárgyak szilárdsága
örökségünket őrzi láthatón
szemünkben ekkor a mindenség
újra felfedi előttünk titkait
befogadja a felhők
kettős mozgását
az árnyvető és az árny között
a kinyíló és a bezáruló
suhanás párhuzama
fecskék láthatatlan útja
a magasság tisztaságában
mindez visszavetül önmagára
s minden mozdulat
kettőnk napkezdetének biztonsága
s ha jól őrizzük magunkat
bizakodhatunk az érkező éjszaka ígéretében

*

Keresztes Ágnes

Életem gyönyörű vagy

Mert kiszámítható vagy
álomból
csillagomból
tenyeremből
írásjelből
sőt számjegyekből is,
ahogy az ember évezredek óta
döntéseihez biztatást keres.
Mert kisüthető
a sokszor őrölt igazság porából
az addigjárakorsó,
kimintveti.
Mert bölcsebben is megismerhető vagy
magodból
gyökeredből
ágbogaidból:
milyen virág lehetsz, milyen gyümölcs.

Életem gyönyörű vagy
mert kiszámíthatatlan,
elég hozzá egy ismeretlen is
a bonyolult egyenletek korában
amikor már minden megoldható
kivéve hogy a kettő
ne legyen kétszer egy…
Életem te mégis gyönyörű vagy,
márciusjelenű
növényi kínnal növényi örömmel
föltámadó emberi ámulat
a teljes pillanatban.

*

Papp Viola

Az vagyok

Ébred a nap
felragyog,
aminek látsz
az vagyok.

Szél borzolta
lombos ág
végén ringó
naspolyák,

soká-ízű
kis falat,
kiszakított
irkalap...

Vagy lehetek
puszta kő,
amit ejt a
hegytető,

pár gomb, fényes
közepű,
kopott hangú
hegedű.

Rég kihúzott
célszalag,
ami feszül
s nem szakad,

elmulasztott
lét-ige,
tenyeredben
hópihe.

Eső után
csillogó,
ázott hátú
kis rigó,

elfeledett,
hontalan,
vagy lehetek
önmagam.

*

Gál Éva Emese

Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.
Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj:
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.
Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.
 
Látod, mennyire szeretlek?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne
szabad az emlékezet.

*

Gál Éva Emese

Álomidőben

Álomidőben madárhangok:
szárnysuhogás, raj-röpülések
(sűrű álomban keskeny rések),
röpkép, evezőtollak verse.

Versszerű ismétlődés csöndben,
pihék borzolódása közben,
nem tudunk róla, úgyis halljuk:
szendergő szívünk kitakarjuk.

Jövendőnk fészkét betakarjuk.
Messze: tűnt szárnyak légörvénye,
odvas tegnapok neszezése
Nap szentülete, Hold kelése.

*

 

Gál Éva Emese

Lehetőség

 Őrizni bátran,
hogy megszépüljön a feltámadásban,
a csendben, ami közénk zuhan
falnak, hídnak, jajtalan jajnak,
e földért, ahol vesztésre ítélt
századok méltósága hallgat,
megőrizni a vissza-arcban,
e sebben, amelyre nincs kötés,
az öntudatban, ha visszatorpan
benne a megsemmisülés,
a gondolatban, ha szembe ébred
mindennel, ami megtagad,
 
megőrizni, csak megőrizni
arcodat és arcom.

*

Gál Éva Emese

Reggel
 
Messziről jössz. Nagyon messze van minden,
amire test és lélek várni mer.
Mintha az ég hasadna lépteidben,
a csendet mennyek vére önti el,
 
és mossa éjszakák fekete szennyét.
A földre a szenny álarcként tapad.
Nagy fájdalmakon dereng át a nemlét,
míg vajúdik a boldog virradat,
 
s megszületik az élet folytatása.
Tűnik az árnyak bizonytalansága,
a fényben minden önmagára lel.
 
Az ég sebe beforr, vére leszárad,
nyüzsgő élet özönli el a tájat,
mire a titkokból megérkezel.

*

Gál Éva Emese

Hiány
 
A hiány érték: egy világot őriz,
ami kihullt magából, elveszett,
míg a semmi nem ér föl az időig,
nincs benne élet és emlékezet.
 
A vesztés hát úgy osztogat kegyelmet,
hogy magával méri a többletet.
Itt minden annyit ér, amennyit vesztett,
amennyi fájdalommal vértezett
 
az eljövendő vereségek ellen.
A végső szembenézés béke már,
ha kóborolsz a kiürült egekben,
s a világűr az egyetlen határ.
 
Fenséges kép: amit látsz, elmúlt régen.
Minden messzeség, ami hív, halott.
A végtelen nagy kiteljesedésben
az idő már kijátszott, elhagyott,
 
s míg kísérted a jelened hiányát,
a távlatok bármerre vonzzanak,
a felismerés hideg szele jár át,
hogy életed csak hely és pillanat.

*

Gál Éva Emese

Égbolt
 
Tudod-e, hogy égbolt bennünk a lélek?
Dermeszt és hevít minden csillagot,
s a csillagközi, szeles űr-zenéket
belénk kottázzák a gondolatok?
 
A mindenség az idő, és a szellem
küzdelme: bolygó, nap, csak eszközök,
hogy létező világgal teljesedjen
a harc a vég és végtelen között.
 
E harcban egyetlen fegyver az ember
teremtést fölidéző szelleme,
mert halálát le kell győznie egyszer,
hogy az idő folytatódjék vele!
 
Ezt kottázza belénk az űri ének:
nemlét ellen a teremtő erőt!
Elhulltak nemzetek és nemzedékek,
s az ember szelleme mindegyre nőtt,
 
és nőni fog, amíg a mindenséget
játékszerévé nem válthatja át.
Ezt a küzdelmet kottázza az élet,
s égbolt lelkünk ebből fon glóriát.

*

Györe Imre

Ébredés

Ablakom előtt drótként
finom faág feszül.
Veréb hintázik rajta
s néz rám idegenül.
 
Künn és benn ezernyi
arany fénytócsa csobban.
Ringattatom a testem
e szétporló habokban.
 
Ágaskodik a fűszál,
a vízcseppre nevet.
Nem nap ragyog az égen.
Egy szem ragyog. Szemed.

*

Finta Éva

Mezei beszéd

– én ártatlan vagyok
én ártatlan vagyok –
mondja egy frissen nyílt ligetszépe
– az én szirmaimat még nem zárta be az alkony
a lepkék sem loptak még porzóimról mézet -
a kék iringó felborzolja szőreit
szótalan mosolyog
meghimbálja ernyősvirágzatú égszín fejét
és odahajtja egy méhecskének
majd rejtélyesen megszólal:
– ártatlanságod nem a bogarak szeszélyén múlik-e?

*

Jó volna

Steel

Úgy mezítlábas-szabadon volna jó,
fülig gyermekmosolyban futni széllel,
hétköznapok ételében lenni só,
- egymásnak. Újszülöttek reményével

látni a gondra túl, lélegezni
a pillanatszületést, az életet!
Magzatszívként dobogva éljenezni
az ittet, a mostot, a csodát : a lényeget.

Olyan pőre kacagósan kellene
beleszépülni a nyíló virágba,
beletisztulni néma hajnalszemekbe,
nem fájni százszor és mindig hiába

elengedett vágy-léggömbök repülő
látványát. Úgy forró kakaót kortyolva
lenne jó, nézni, zúzmarákkal megülő
csendet, ahogy a tájat mossa patyolatra

a tél...Olyan megtalált kicsik nagyságát
tenyérbe venni volna jó, odaadni
szomorúknak a figyelem lágyságát,
a másikban bízva Istenként lakni.

Úgy tekintve, bentről Jézusként embert,
halk szavat hallva, értve élni lenne jó,
madárként látva horizontot, tengert,
tisztát festeni egymásban, miként a hó.

*

Odabentről

Steel

Sápad a délután, beteg homlokú
gyermek, úgy révedten szomorú,
épp pírlik az Ég, mint rúzsnyom arcokon,
blues dallam a szél, egy régi szaxofon.
Hamvadó cigarettavég lett a fény,
parázsból árnyékfüstökké alél.
Magányos anyóka képe a Hold,
árkai ráncok, szeme opálfolt...
oly mélyre tüdőzött lélegzet a csend,
házakban álmodik holnapot a rend,

mit az éj természete emberre sző,
hisz most minden szív szabad vadvirágmező.
De valahogy könnycsepp lesz e némaság.
A jóért induló vágyon bénaság.
S mikor hajnallá ájulnak csillagok,
és szétszöknek élni harmatillatok,
a lángpipacs-Nap pilláján a felhők
bánat-titkok, mit sóhajjá ereszt a felnőtt.

*

Keresztes Ágnes

Tavasz, idő

Magam őszéből nézem a tavaszt:
párás eget, barkabizsergést,
levelet csipkés virágkorában.
Megtanultam örülni,
hogy ingyen van ennyi mutatvány
és ablakkeretemben is a festmény
hol hajnali rózsa,
hol fehér felhők barokk bodorban,
vagy naplementeláng.

Szemlélődni derűsen
fiatal szememnek nem volt szokása –
de nemcsak vitt, hozott is az idő
káprázatkeresés helyett nyugalmat,
hogy megbecsüljek minden könnyű órát.

*

Keresztes Ágnes

Fák

Állnak magányosan vagy sűrű sorban:
mindegyikük törzsében más fasors van,
minden gyökérben más kapaszkodás
és minden kéreg alatt más faélet,
ujjlenyomatként más évgyűrűjel.
Hatalmas tönkök, néma uszadékfák
méltóságában több századnyi csend –
pilleidő mellette a mienk.

*

Gutai Magda

 Nyár

Amíg ölelsz, a fa átváltozik:
ágán kiolthatatlan lomb rezeg.
A húsodban suhog. Halálodig
átmelegítenek a levelek.
 
A hó bepólyál egyszer engem is.
A tél elcsöndesíti testedet.
De fölvillantja lázunkat a nyár
és ez marad meg csontjaink helyett:
 
– – a két kezem rigófütty veri át,
a lomb alig súrolja sarkamat.
Szemed egére lassan úszom át,
kinyújtott testtel, mint a madarak.
Közel vagyok. Magadban megtalálsz.
Kezed nélkül érinted arcomat.
A tekinteted fölgyújtja a fát.
A levelek benned parázslanak.
 
A hegyen állsz. Minden tagodban érzed
az égő ágak önkívületét.
Megkondulok. A csöndet szétrepesztem.
Eltörhetetlen bronzszoknyám az ég.

*

Gutai Magda

 Megnyugvás

 Valóban ez vagy?
Látod, nem tudom.
Most kettéosztva létezel.
Magamban
formállak újra s újra meg,
naponként,
és hasonlítanálak.
Száz alakban
vagy jelen,
de melyik a tiéd?
 
Hisz külön élsz.
Csupán a képzelet
keres saját fényétől megvakulva
önnön körében.
Más törvényeket
ismersz.
Lehet-e arcod ugyanaz?
 
A bizonytalanság szorító hálójában
vergődik,
bénul
teremtő szívem.
Tovább építi arcod
önmagának,
hogy láthasson.
S míg hasonlítanálak,
fölém nőtt képed nyugalmat parancsol.

*

Gutai Magda

Szerelem

A tó, a nádas, egy hajó,
amelyik sötétkék rést hasít a vízen.
A tó felszínén, lehullott levélként
lebegni sokáig: az volna jó.
 
Mi összetartozunk.
 
Lehullott levélként
lebegni közeledben, sokáig,
vagy együtt lenni egészen veled. –
 
Nem születik, de szüntelen sugárzik
a rejtett birtok titkát
föltáró szeretet.

*

Gutai Magda

Gesztenyék

A gesztenyefa ágain
verejték a harmat.
Szirmok forognak lázasan
s isszák a nyugalmat.
A fák árnyéka útra kél.
A víz egyre fehérebb.
A folyó felől a kezed
lassan arcomra téved.
Szirmokra esik szét az ég
és talpig beborít már.
Virággá, éggé változom,
hogy magadhoz szorítsál

*

Gutai Magda

 Ünnep

 Majd úszni kezdesz, mint a szarvasok,
kiket iramló erdő kergetett.
Szemedbe dőlve tűnik el a rét
s ormot emel eléd a képzelet.
 
Tekinteted ragyogni kezd a fákon.
Majd elszakad az ágtól egy madár.
S a jelenléted földereng a tájon,
mint almák édességében a nyár.

*

Gutai Magda

Áhítat
 
Mi addig élünk, míg az ünnepek
kigyújtanak: hajnali láz a fákat.
Méh szárnyán átlobbant erezet:
belülről fényesednek föl a tárgyak.
 
A kerítés bordáin dáliák
dobbannak át. A rácsot szétvetik.
Betonkockákra dőlt ikervirág:
piros árnyékunk is ölelkezik.
 
Szálanként pusztul, ha szétoldatott:
a múlt kévéit széthányná a zápor.
Mit áhítatunk pántja összefog,
csak az marad meg bennünk a világból.

*

Gutai Magda

Színváltozások

Kertek, szerelmek színváltozása
emlékeinket  föl-fölrázza.
Görnyedt-vállú, nézz a tükörbe.
Boldog lehetnél. Élj meg belőle.
 
Micsoda sereg jön kertemen által
hártyadobokkal, zöld trombitákkal?
 
Háncs alatt fény és kürtszó harsan.
Reszket az almafa talpig aranyban.
 
Bodros szegfű hátán lovagolva
robog a bohóc a forró porondra.
 
Görnyedt-vállú, nézz a tükörbe.
Boldog lehetnél. Élj meg belőle.
Ínyedre méz fut, arcodra béke.
Benned rezdül az almafa vére.
S tárgyaid testét lassan kirázza
– nézd – a szerelem színváltozása.
 
Fénytől zsibbadt, fekete Madonna:
imbolyog, elszáll egy szál rózsa.
 
Felleg száll le a kerti székre.
Indul öt ujjad, hogy vállam elérje.
 
Rezdül az abrosz. Hattyú szárnya
simul a mennyei porcelánra.
 
Ég és föld közt fölmagasodván
csorba pohár áll: tükrös üvegoltár.
 
Vézna szentjei szédelegnek:
reszket az arcunk egymás mellett.

*

Gülch Csaba
 
 NÉHA ÚGY TŰNIK
 
,,Az élet virág, a méz benne a szeretet.”
                                        (Victor Hugo)
 
Néha úgy tűnik a túlsó partról
csak odaát ölel, álmodik a nap.
A lélek hídján sétál át egy emlék,
simogatja a szelíd habokat.
 
Bölcs öröm hullámzik bennünk,
és fényt virágzik minden ölelés,
mosolyod áttetsző, tiszta kristály,
a szentélyből zubogni kezd a méz.
 
Vágyaink megszentelt ősmagányát,
csak Isten, csak Isten érti meg,
szemeid csillámló csodájától
az árva éjszaka is megremeg.
 
Égi rózsa, hófehér liliom,
ölünkbe fészkelt csöppnyi csillagok,
hópelyhet szitál a könnyű este,
repülj, én is utánad szárnyalok.

*

Gülch Csaba énekelt versei

Gülch Csaba

RÁNK SZAKADT KEGYELEM
 
,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.”
                                                (Hamvas Béla)
 
Olykor távolra szakad minden:
a teremtés, a csend és a tél,
s a konok kék ragyogásban
végtelen álmot forgat a szél.
 
Karcsú kehelyben érett óbor,
az asztalon szegett új kenyér,
az örömtől megnyílt szentély előtt
reményt sóhajt a szenvedély.
 
A kupola szirma beleremeg,
boldogan árad a szent patak,
édes felhőt ölel a mámor,
árnyéka tündöklő alkonyat.
 
A boldogságot csak az bírja el,
kire rászakadt a kegyelem,
ki önzetlen osztja szét kincseit,
akár a hófehér fejedelem.

*

Kassák Lajos

Két szemed

Két ikercsillag az égen
vigyáznak rám
hogy munkámat végzem.
Betűket szavakat mondatokat írok
a sima papírlap
arcom gyűretlen vonásait tükrözi.
Se bánatom se gyűlöletem nincs ma.
Tiszta vagyok mint a megfürdetett újszülött
Csak gyarapodom
csak érlelődöm
amíg az irgalom angyala őriz.

*

Kiss Dénes

Időző

Meg kell fejtenem, ki vagy,
mit akarsz velem,
mennyi benned az áhítat,
a barátság, a szerelem?
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben,
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit,
s pókháló ejti csapdába
az időtlent.

Meg kellene fejtenem e nagy
szelídgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét,
csönd-kondító pillantásodat,
s ki vagyok neked,
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben,
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem.

*

Harmat Lotte

Vagyok, aki vagyok

Nézz rám, és azt lásd, ki igazán vagyok:
élednek bennem kóborló hajnalok,
virágzik általam az élet maga,
a szemem világa Isten ablaka.
Tenyeremben nyílik ezer rejtelem,
lepkék mintáiban benne rejtezem,
fülemben hallik a lét dúdolt dala,
éjeim csendje a fény túloldala.
Minden sejtemben a teremtés remeg,
könnyembe cseppennek hűvös reggelek,
mosolyom mögött a kelő Nap ragyog,
hangomban csengenek kristályangyalok,
számban édes málna íze szendereg,
szívembe gyűlnek a boldog emberek...

*

Bozók Ferenc

RÖPTETI ÉS KIKACAGJA
 
Játszani hív ma az Isten,
Ő aki van, s aki nincsen.
Égig emel, s letarolhat,
angyalain lovagoltat.
Mint gumilabda a kézben,
eszköze vagy felerészben.
Kis gyerekét örök atyja
röpteti és kikacagja.

*

Rózsa Dániel

A füvek nevében

ha megszeretsz
így kócosan szeress meg
és ne vegyél
a névnapomra fésűt
és semmi de semmi
boltban kaphatót
csak hozd el
a hajadat hozzám

én látom a fákon
a hajadat a széllel
együtt szaladni
ha messze jársz
s mikor megérkezel
a messzeséget bokádhoz teszem
csak hozd el
a hajadat hozzám

gondoltál már arra
vajon pihen-e a szél
s az is lehet hogy épp
a Te hajadban
tea után az este megkeressük
és élvezzük majd ahogy integet
egymásba csukódó
arcaink felett

és megcsókoljuk
a többtonnás vihart is
s ha összeveszünk kibékít
minket a napsugár
és akkor a füvek nevében
rám mosolyogsz majd
a mosolyodon ül
két kis bogár

ha belém szeretsz
verébként virrasztok válladon
ha belém szeretsz
a rétek útra kelnek
s hajad nyomán a farkasok
megszelídítik bárányaikat
ha belém szeretsz így kócosan
majd megfésülködöm

*

Rózsa Dániel

Nem is a vers

nem is a vers
a versírás a szép
mikor a Szó
a homályból kilép

s épp fordítva
mint ha összetörne
(egy tükörből
sok-sok kis tükörre)

százból egy lesz
mert mindben egy a kép
nem is a vers
a versírás a szép

érzéseim
szűk szavakba zárom
s újak jöttét
távozását várom

s a Kritika
jön: darabokra tép
nem is a vers
a versírás a szép

*

Gámentzy Eduárd

Fohász

Legyen akkor is amikor nincsen!
Esernyőmet úgy tartsa az Isten,
Ne ázzak soha semmi viharban,
Szóljon is hozzám, hogy meg is halljam!

Maradjak bátor ne álljak térden!
Az aki vagyok, legyek egészen!
Ördög ha jönne távozzon tőlem!
– Nem bánom, igyon még elmenőben!

Csapja a számlámhoz, azután vége.
Óvjon a szegények tisztessége!
S ha egyszer majd mindent kifizettem,
Hitelt ne kérjen senki helyettem!

*

Gámentzy Eduárd

Egy pillanat

Most minden egy kicsit megáll,
Most nem mozdul a láthatár,
Még van időd, hogy észrevedd!
– Még láthatod!… Még nézheted!

A szél titokban megpihen,
Fülembe súg… Én elhiszem
És megsimítom szárnyait,
Mint szív a lélek álmait…

A mozdulatlan ég alatt,
A mozdulat egy pillanat
Múlva újra visszatér,
Már rügy fakad, már minden él!

A tölgyfa lombja megremeg,
Mint álmából a kisgyerek
Úgy ébred fel a nagyvilág!
– Csak én aludnék… még tovább!

*

Őri István

Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden – mi itt nem – lelhető
ott vagyunk Isten is – világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki’ van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök… –

Az álmokban így van mind’ –
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!

*

Őri István

S ha már többé

S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem…

nem kell semmi…

csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te…

egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át…

valamennyi…

elég…

*

Őri István

A porszemek útja

…s ha nincs is szél,
sem szellő,
sem fuvallat,
s ha vad orkán
nem is tör száraz ágakat,
a láthatatlan kis testek
szerte szállnak,
neki a világnak,
s megtörnek mindenen,
mert parányok lettek,
s a világ végtelen
megtörnek a fényen,
az árnyon,
a homályon,
megtörnek a sziklák élein,
s félve szállnak
egyre feljebb,
pedig nem hajtja őket semmi,
csupán semmiségük ereje…
láthatatlan lapjaikat
ezüsttel vonja be a hold,
arannyal a nap,
s csillagok fésülik
gyémánt-hajukat
mosolyogva, büszkén,
ezer-szép alakban látva magukat
a sötét éjben,
porrá vált porszemek
gyönyörű szemében.

*

Rékasy Ildikó

Volt-e a Kert?

A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.
A haj, a lomb sugárzó-fiatal volt.
Az arc: maga a megkövült idő;
vonásai törődöttek, kemények.

S az arc mögül a tölgyfa lelke nézett.
Csak ártatlan jóságot tükrözött,
mint aggastyáné vagy kisgyermeké:
a kemény héj alatt lágy volt a lélek.

Ott állt a hatalmas fa délcegen,
egy arkangyalt idézve, kit a Kert
Ura állított őrködni e posztra.

S körül a Kert: kápráztató a fényben.
De talán csak káprázat maga is
arany-, vér, vagy ivorszínben lobogva.

folytatás...

*

Gál Sándor

Felemelkedő virág vagy  

felemelkedő virág vagy bennem kitárod
suhogó leveleidet szirmodat bontod árnyad
itt pihen a mélyben domború ágaid
állnak a szél örvénylő sóhajaiban
reggelek testéből épültél fehérré
nyitott kelyhedből apró kolibrik
isszák a holnapot szememből táplált
sugaraid napot  holdat nevelnek
viráglényed kibontja napjaimat

*

Gál Sándor

Ott túl a kerten
 
Ott túl a kerten
Arany keretben
    Őszi táj hallgat
 
A barna hantok
Mint messzi partok
    Fel-felderengnek
 
Fű közt kis bogár
Hosszan álldogál
    Hull rá a napfény
 
Elfáradt bokrok
Árnya kibontott
    Hajhoz hasonlít
 
Már minden halkul
A szellő alt húr
    Alig hogy lebben
 
Ott túl a kerten
Arany keretben
    Őszi táj hallgat

*

Gál Sándor

Kémények álma

Ellestem a kémények álmát,
Fehér volt, mint a havasok orma.
És a lágy füst, mint a szivárvány,
Rámosolygott az alvó koromra.

*

Gál Sándor

 Napló

Arcképed sehogy sem tudom leírni
Egyszerűen vagy Létezel
Mindenkiben élsz egy sejtnyit
s ha elmész is hozzám érkezel
 
A nyár adott egy kóbor délután
Álmosan pipáltak a kémények
Füstszagú szerelem hozott
s a vergődő utcai ének
 
Kirakatban viaszbábuk álltak
gerinctelenül szomorú-meredten
Talpam alatt aszfaltláva duzzadt
gyökeret vert benne a szerelmem
 
Ilyen a perc lázas töredéke
éget és köt mint föld a fát
s rárajzolja szénnel ecsettel
dolgainkra örök vonalát

*

Gál Sándor

parttalan pillanatok

1

a délutánok kiáradnak
látható a csend zöld nyugalma
minden megtelik a könnyűség
különös derűjével
muzsikálnak a sárga darazsak
a majdani szőlőbogyók
csillagvirágain

2

semmi idő nem sürgeti
a létezés szépségét
merthogy a létezés
maga idő és szépség
öntudatlan összefonódása
ha a mozdulat nem töri össze
a fények csodáját
megsokasodik az eper pirosa

3

ha most az árnyalatokat
illesztem a jázmin és a borsóvirág
fehérségének teljességébe
kettényílik a közelgő alkony
s a szélhordta virágpor
megtermékenyíti a mindenség
majdani áldozatait

4

nem a hit hanem az ösztön
alakítja a fák koronáját sudarassá
egy diófából több bölcsesség árad
mint az ember évszázadainak
kő- és betonrengetegeiből

5

miért nem kérdezitek
a margaréta napkorongját
miért nem a tavirózsa békéjét
a mocsári tündérfátyol aranyát
honnan az élet tudása

6

akartál-e lenni
ki ítélt emberré egyé
millió elpusztul
testvéri sejt közül
nincs különbség
Káin és Ábel szíve között

7

szarkaláb szarkalábat nem öl
kökörcsin kökörcsinnek
nem gyilkosa
de ember embernek megölője
8

milyen tér feszül az árnyvető
és az árny mozgása között
az áramlások forró hullámzása
milyen igazságot közvetít
parttalan a pillanat és az értelem
tartománya belőle kiárad

8

milyen tér feszül az árnyvető
és az árny mozgása között
az áramlások forró hullámzása
milyen igazságot közvetít
parttalan a pillanat és az értelem
tartománya belőle kiárad

9

megvárhatnád a fehérség
elégiájának kezdeteit
a hajnal első moccanását
s így szólhatnál
a harmathullásnak
öröködbe uram virágok jönnek

10

ahol a halottak laknak
beszél a föld

*

Juhász Gyula

Pán sípján

Tűnt ifjúság arany ködében,
A régi réten,
Felém csapongó pillangókra vártam,
Karomat, lelkemet kitártam!

Ma már nem nézek én felétek,
Ti régi rétek,
Már többé engem meg nem babonáztok,
Ti tavaszi, tavalyi nászok!

Az én Szerelmem már az Élet,
Mely egyre mélyebb
És minden asszony, minden, minden ember,
A fény, a szín, az ég, a tenger!

Az én Szerelmem e világon
Minden álom,
Bennem sajog a múlt és a jövendő,
Az én életfám: az örökre termő!

*

Elen Niit

Otthont adsz

Amint az ajtódon benyitok,
kezeimnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs lótás-futás.
A lélek, felbátorodva,
kioldja ázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat a polcon,
talál még rejtett örülni valót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát...
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

Fordította: Rab Zsuzsa

*

Gré Wansdronk

haikuk

FESTŐSZEMMEL

Első tollrajzán
a vízen és nádon túl
nyíló tágasság.

Egy felhő mögül
a lebukó nap festi
a messzeséget.

Akvarellpapír;
festék nélkül próbálja
felfogni a fényt.

Ott a fák között
az őszi ködnek a nap
ad formát és színt.

*

FODROZÓDÁSOK

A törékeny nád
nem akar menekülni;
csak ring és csak ring.

Csöndes éjszaka;
a békák nászéneke
egyre hangosabb.

A birkák között
a nyájban bandukol a
pásztor s kutyája.

Tábortűz körül
csevegésünk fonalát
tücskök veszik át.

A futó patak
egyenetlen kő fölött
felfodrozódik.

*

VÁGYAKOZÁS

Hajó a ködben;
amíg innen oda ér,
nem látszik a cél.

Déli szertartás;
teát inni és várni
a madarakra.

Az ég és a föld
találkoznak egymással
az őszi ködben.

Anya s leánya
szerelemről beszélnek:
hogy volt és hogy van?

Mélyen a vízben
a fák tükröződése;
mélyebben a vágy.

*

FÉNYTŐL ÁRNYÉKIG

A tágas mezőn
a fénylő, sötét szántás
sirálytól fehér.

Magonc; épp kikelt,
felnőtt pirossága már
ott látszik benne.

Ujjlenyomata
helyett cseresznyeszirmot
hagy el a tolvaj.

A téli jázmin
utolsó virágait
nyomja el a zöld.

Hársak árnyéka
tölti meg a réseket
a ház oldalán.

*

NAPTÓL CSILLOGÓN

Út a csúcs felé;
a fű között bujkáló,
piros szamócák.

Sekély a folyó;
két partja között lépked
a kék jégmadár.

A láp ölében
bugák fehér felhőjén
szikrázik a nap.

Elhagyott peron;
a rozsdás sínek között
pipacsok nyílnak.

Láncán a kecske
egyre jobban tépkedi
körbe a füvet.

*

Elen Niit

Haikuk

A kis kankalin,
bár sok névvel illetik,
mindig önmaga.

*

Mézszínű esték,
milyen sok követi majd
őszi nap őket.

*

Rezgő nyárfácska,
télen álmomban kísér
a leheleted.

*

Álarcosbálba
kökény-hóba öltözve
készül a kertem.

*

Csillagok alatt
betűzgetem, mit ír a
tengeri csillag.

*

A meggyfákat nézd!
Hol van a szemük, hol a szájuk,
meg nem tudhatod.

*

Súlyos gránittömb
alól bátran serkent ki
egy szál rezgőfű.

*

Levéltenyérről
olvassa a nappal az
éj gondolatát.

*

Kékes felhőkből
zölden lobban fel a tűz;
így látsz meg mindent.

*

Tadeusz Rozewicz

Ha elmész

Reggel ha elmész
éjből kibontott vonalad
derűsek akár egy hegedű
a nyírfacsípő
hajlik
az ajzott húrok
még remegnek.
Bevonva körülfonva
érintéseddel
a gyengédség
édes burkával
fekszem ébren.
Felnyílt pillám alá
ömlik a nappal
fehér mint szemek fehérje
és tiszta.

Fordította: Kalász Márton

*

Jankovich Ferenc

 Egy falevélre

Mozgó levél a porban. Lassú, lomha
biccenéssel csúszik fel egy fű-élen…
Akkora falevelet húz a hangya,
világot visz egy diófalevélen.

Gyöpre hasalva, gyermekmódra nézem,
fülembe duruzsol a füvek hangja:
s egyszerre mintha szellő fogna kézen,
így indulunk el, világgá suhanva.

Időn kül esve illanunk a szélben,
visz kényszerűző szenvedély, s a villám,
versben vetülve is a valót fénylem.

Csillag-rendben kísér ezernyi csillám,
de mint a hangya, csak magamat mérem,
míg próbálgatom táguló pupillám.

*

Fésűs Éva

A lényeg

A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

*

Lator László

Áhítat

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.

Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.

Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

*

Lator László

Vízililiom

Álmom csobogással mosdat,
hullámaim feléd rezegnek,
hínárkarokkal simogatlak,
szüntelen szerelemmel övezlek.

Az arcod fényben. Hajladozó
liliom, hintázol szakadatlan.
Micsoda mélység üteme mozdul
felszökő derekadban?

Három napig az erdőt jártam.
Sziromeső vert, szélvész hordott.
Éreztem a föld fanyar ízét,
ragyogtak a távoli tornyok.

Szállsz a hajnali szélben.
Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?
El se feledlek, meg se talállak.
Liliomként hintázol szakadatlan.

*

Lator László

Ágban, erekben, levelekben

Szél jön. Eső jön. Fellegek
zavaros folyama hömpölyög.
Üveges sugarak hasogatják
hajnali tájon a ködöt.

Hegyek testében egyre mélyebb
árkokat szaggat a vihar.
Bozót burjánzik televényben
mohón ölelő karjaival.

Homályos, párás üregek,
gyökerek kemény szorítása,
keserű nedvek erjedése,
csírák örökös pattogása,

türemlik, árad, kihasad
burkából e növényi lét,
magát tápláló vad tenyészet
sodrában remeg a vidék.

Szikár növények növekednek.
Gyér szavainknak ága nő.
Ágban, erekben, levelekben,
héjában őriz az idő.

*

Jékely Zoltán

Nyárelő hava

Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal,
ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag,
s az égről tajték- s habfelhő fogával
vén csontokon az ifjú nyár kacag.

Horgászbotommal gázolom a tócsát,
tündérek várnak, vagy hideg halak?
Maroknyi, édes örökkévalóság,
egy pillanatra megtaláltalak!

*

Bajkay Lajos

MAGYAR FOHÁSZ

Magyaroknak Nagyasszonya
Könyörögve kérünk
Nagy gyászunkban, fájdalmunkban
Imádkozzál értünk!

Megbocsájtó jókedvedben
Fordítsd felénk orcád,
Mi bűnbánó magyarjaid,
Szegény megtérő fiaid,
Mi könyörgünk hozzád!

Könnyben ázó szemünk elől
Takard el a múltat,
Szent fiadnak zsámolyához
Mutasd meg az utat!

Fogd kezünket s vígy vissza az
Ősi magyar földbe
S vonj be egy új ezer évet,
Viruló új nemzedéket
Piros-fehér-zöldbe!…

Vezess, vezess, hogy a Bánát
Ne hiába várjon!
S Késmárktól a Hargitáig
Minden Téged áldjon!…

Nagyasszonyunk, Szűz Mária
Leborulva kérünk
Balsorsunkban, fájdalmunkban,
Nem érdemelt nagy gyászunkban
Imádkozzál értünk!…

*

Almádi Róza

deja vu

kimozdul az idő s a falon
egy óra mutatója vigyáz
összezárt fénylő perceinkre
körbeérve ismétli önmagát
de számolatlan marad
csak egy ismerős pillanat
suhan át a téren az időtlenségen
visszatér percegéseinkbe
belép a szívbe mozdulatlan
mint napból sugárzó fénycsomag
mi látszólag előre halad
ám hirtelen visszavillan  
a számlapon és ott marad
egy gyertyaláng egy mozdulat
a sör mosolygó habja a szádon
csillanó torony üvegpoháron  
a prágai kiskocsmában
ülve a szerelem olyan egyterű
ahogy akkor látom érzem deja vu
óramutató rezdül éppen

*

Radnóti Miklós

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

*

Zen verse

lélek repülés...

Ma olyan vagyok mint egy gyerek
kitárt kezekkel pörgök és várom 
elszédítsen a játék
szívem egyre hevesebben dobog
a vér az arcomba fut
nevetve lep meg a tavasz...
a fű az egyetlen
ami most is ugyan úgy zöldell
nem érdekli a talpam taposása
velem együtt örül a napnak
hanyatt fekszem rajta
megsúgom a földnek : Élek!
 
hálás vagyok a pillanatnak

*

Weöres Sándor

Himnusz a Naphoz

Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tűnő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hős-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjű forró csónak,
élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

*

Pilinszky János

Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartalak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

*

William Butler Yeats

Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

/Szabó Lőrinc fordítása/

*

san-Dor

Szilvafa

Zöld lombokon vörös vagyok,
köztem élnek az angyalok.
Szelet hoznak, ágat visznek
ahogy értük kitekintek.

Pihentetnek szárnyat rajtam.
Mindegyiket betakartam.
Így alszom el, nagyon várom.
Ébredésem kitalálom.

Zöld levélkék vörös neszek.
Mit akarnak megint ezek?
Lábuk gyümölcs, ágain lóg,
rajtam libegnek a ringlók.

*

József Attila

Pünkösd előtt
 
Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott túzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vének irigy ujja.
 
Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyúként,
Szomorúbb lélek búsul majd utánad.
 
Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vízen büszkébben ússzál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.
 
Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak újabb csodára!

*

Petaluda blogjából

Oberon

Ahogy arany saruidban lépsz
babérlombok kontya hevül,
lassan a Fák Köréhez érsz,
hol Tündék kara repül.

Szárnyak szivárványa csordul
ibolyaszemek tágulnak feléd,
a Hold szelíden hozzád fordul
ezüst harmatot szór eléd.

Koronád csillagok tekintete;
Lelked kútjába néz, ki belenéz,
magához láncol, elenged-e,
bűvköréből szakadni nehéz.

Fényleányok melle sóváran rezeg,
pipacsok tánca palástodba kap,
megérintesz sok reszkető kezet,
magadhoz engeded álmukat.

Gyémánt-kardod szigorú Istennők leemelik,
sarudat leoldva a szent vízhez lépsz,
lelked Szentjánosbogarak vezetik,
míg Atyád Forrásához elérsz.
...........................................................
Vastag szelek éjét hozza Ariel,
Fák ujjait egymásba fonja,
az Ég mirtusz-ágyamra figyel
s bíbor-köd fátylamat eloldja...

*

Bakos Erika

Szeszélyes április

Rúzs-színű rügyet bont a szél,
hajakat kócol, s szemtelen,
bújik ing alá, szív fölé,
bolondos, mint a szerelem.

Hamvaszöld ruhában a rét,
rajta ezer pihés pom-pom,
napsugár színét kibontja,
szempillát rebbent lányokon.

Virágruha őriz álmot,
fagyoktól retteg a bibe,
riadt csikó az április,
még nem fogad kegyeibe.

Harmatbölcsőt ringat a nap,
benne egy szeszélyes gyermek,
nevetve nyarat vetkőztet,
s hunyorgó szemével ver meg.

*

Röhrig Géza

Itt

gyökérrel az égnek
ültették e fát
 megeredt s még
gyümölcsöt is ád

kisebb satnyább
ám aki ültette
itt mindig megáll
gyönyörködni benne

*

Friedrich Schiller

Az örömhöz

Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.
Milliók ti, kart a karba!
Gyúljon csók az ajkakon!
Túl a csillagsátoron
él mindnyájunk édesatyja!
 
Ha célt ért a férfi végül:
társa mellett hű barát,
s kedves nőt nyert hitveséül,
zengje vélünk víg dalát,
s minden szív, ha dobban érte
szív csak egy a földtekén!
Ám ki ezt még el nem érte,
sírva fusson el szegény.
Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!
Csillagokba vonz az át
a rejtelmes égi trónig.
 
Isszuk mind e drága nedvet
a természet keblein.
Jók és rosszak ott repesnek
könnyű rózsaléptein.
Zsenge fürttel, csókkal áldott,
szív hű lángra tőle gyúl:
kéjben úsznak a parányok,
s kerub zengi: szent az Úr!
Milliók ti, porba hulltok?
Érzed, élet, alkotód?
Rejtik őt a csillagok!
Sátrukon túl, él az Úr ott!
 
Ő a rugó, ő az élet,
ösztökéje: az öröm:
tőle, tőle jár a létnek
óraműve bölcs körön:
csíra szárba tőle szökken,
mennynek napja tőle kél:
szférákat hajt mély ködökben,
hova látcső el nem ér.
Boldogan, mint napja lobban
s száll az ég dús térein,
járjatok ti, véreim,
mint a hősök, utatokban.
 
Az igazság tükre mélyén
a tudóssal szembenéz.
Hív erénye sziklaélén
óvja azt, ki tűrni kész.
Fönn a hitnek fényes ormán
lengedeznek zászlai,
s látni őt a szív omoltán
angyalok közt állani.
Milliók ti, tűrjetek csak,
míg a jobb kor napja gyúl.
Csillagsátoron túl az Úr
megjutalmaz érte egy nap.
 
Isteneknek nincs mit adni:
istenülni nagy dolog.
Gyász, szegénység, jöjj: vigadni
várnak ím a boldogok!
Fátyol hulljon bűnre, bajra,
ellenednek megbocsáss:
szívét többé könny ne marja,
ne rágódjék rajta gyász.
Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él.
Mint mi egymást, úgy ítél
minket isten fenn az égben.
 
Szent öröm vet borba lángot:
arany fürtünk nedve bő:
békét isznak kannibálok,
hősi vért a kétkedő.
Ünnepeljünk mind felállva,
míg a kelyhünk körbe megy.
Csapjon égig habja lángja!
Áldjuk a Jó Szellemet!
Kit a csillagár dicsér fenn
és szeráfok zengenek:
áldjuk a Jó Szellemet
csillagsátrán túl az égben!
 
Bátor szív a szenvedésben,
oltalom, ha árva hív,
sírig hűség esküvésben,
mindig nyílt és tiszta szív,
trón előtt is férfi-fenség,
vér, vagyon kell érte bár,
szolgálatnak hű fizetség,
s árulónak rút halál!
Mondjuk e szent kört bezárva
tűz borunkra esküvést,
híven álljuk e kötést:
esküdjünk az ég Urára!
 
Zsarnokláncról szabadulón,
Nagylelkűek lehetünk,
Remény a halálos ágyon;
Hol Főbíránk lesz velünk!
Halottak akarnak élni!
Jó fivérek, együtt lelkek,
Bocsánatért esdekelni.
És eltűnnek a pokol térei.
Derűvel jöjj végső óra!
Édes álom leple mélyén!
Testvér, figyelj a szóra
Égi bíránk vár a végén.

Fordította: Rónay György

*

Kisparazs

kinevelt

még gyermek voltam (és te is ) abban az Isten
jóérzésével szült pillanatban, mikor
szívedre ismert magában a szívem
barát, testvér, majd szülői kéz lettünk
egymásnak egymásért zuhantunk
törtünk csillagnyi fényért is haragokon
dac dobálta égig verődő nagy villámokon
s felálltunk szilánkon át is léptünk 
a kettőnkből egyért
de távolba vitt az idő a bitor
kétfelé szaladt lábunkból az út
miközben felnőttem hozzád
és te felnőttél hozzám
üresig ittuk a holnapunk poharát
míg nem maradt más csak az utolsó
csepp elengedésnyi korty pedig...azt
magán őrzi most is a szám
belőled hiába mondja a sors
hogy minket a másikból már régen
kinevelt

*

Steel

Az vagyok

Az vagyok, minek nevelt Anyám, vagyok
mag, minden borúévszak után tavaszt
újuló... néha harmattól nehéz fűszál,
az Ég rejtett könnycsordulása vagyok,
gyásztól megzörrenő, árva haraszt,
viráglélek, mely múlón szélbe száll.

Az vagyok, mit magából bennem hagyott
Apám, horzsolt gyermektérd, korán szerzett
szívseb, varasodott tegnapsajdulás,
ima, mit elsóhajtanak zsoltárlapok,
földi igák lehullása felett
fényképre költöző időbarnulás.

Az vagyok, mivé Anyám a jóság
lombja alatt táplált, asszonyi örökség,
melyet lénye plántált e széles földre.
Bár el-elgyöngít fájdalomkórság,
s bennem milliónyi szilánktöröttség,
mégis hálaként térdeplek a csöndre.

Mert az vagyok, mivé a szeretet vére
szült. S ma vagyok tisztult tükörképe
ennek két Isten-arcú gyermekemben.
Már ennyiért is érdemes volt élnem,
s majd ha belenémulok a télbe,
magam hagyom emlék-kenyerekben.

*

Kapocsi Annamária

egy pohárnyi remény

Tompára mulasztom a búgó nyarat,
a májusok zsenge hajtását,
majd kifacsarom a szivárvány levét,
s megitatom veled a színét:

Hogy élj!

Hogy Élni, megtanulj.
Ne mondva azt folyton - Nem lehet.
Kopasz ágak közé ha nézel
közülük jön a kikelet.

*

Szabó Lőrinc

Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehelte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.

*

József Attila

CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR

Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én
  is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

*

László Noémi

Csupán a múló évszakok...

Csupán a múló évszakok
örökké hulló függönyén keresztül
áttetsző buborékok árnyékában
meghúzván magamat igyekszem
nem létezni s néha föleszmélek
úgy kéne összefűzni igaz szavakat
hogy tisztaságuk hűvös visszfényében
a látomások felragyogjanak

Egyed Emese

Könyörgés

a gyarlót aki újabb mérget forral
a nem levőket és az elmenőket
a letarolt a kifosztott erdőket
a sárkányoktól lankadó erőket
az itt felejtett szikkadt nagyszülőket
a templom fele vivő kis utcákat
a szél bélelte aggó iskolákat
az aprópénzen megvett kenyeret
a kormosodó levegőeget
az otthoni vizek legédesebbjét
a kétségbe esettek örök keresztjét
az elpusztult s születő könyveket
az álmot amit lát a kisgyerek
a hajót amely a zátony fele fut
a félelmébe horgonyzott falut
botló beszédünk sápadt reményünk
a jót a rosszat amit meg kell érnünk

áldd meg Isten karácsonyoddal

*

N. Horváth Péter

Szerelem

Mint az ágaktól búcsúzó megnyúlt esőcseppek,
úgy rezdülnek belém a feléd vonzó erők,
ahogy szürkületkor fényjelek születnek
egy várost rajzolva ki a szemlélődő előtt.

 

Mert minden egyes csodát újra költ a holnap.
Hisz tudja, ez az érzés elavulhatatlan,
és szeretném, ha úgy éreznél hozzád tartozónak,
hogy sarokkőnek lássál, ha szétnézel magadban.

*

József Attila

TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

*

 

Dsida Jenő

            Megbocsátod-é?             

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

*

Kányádi Sándor

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

*

Ábrányi Emil

Mosoly

Mosolygott mindig. Mélabús mosoly,
Melyben sugár s könny lágyan összefoly.

Jól tudtam, hogy nagy, nagy bánatja volt.
Nem láttam mégse bájosabb mosolyt.

Faggattam, kértem: Nos, mi bántja hát?
De mást nem láttam, csak szép mosolyát.

Rajtam pihent a könny-áztatta szem,
S mosollyal mondta: Nem fáj semmi sem!

Mint vándor-angyal járt e bús világban.
Ha égre nézett, mosolyogni láttam.

*

Ábrányi Emil

FIAMNAK

Megnősz te is, ha Isten úgy akarja,
S harcolni fogsz a napi életért.
De hogy ne sújtson végzetemnek karja,
Hogy elkerüljön, ami engem ért,
Hogy életed simább folyású  légyen,
Hogy megkíméljen mindenféle rossz,
Tanácsom ez: nem tudva mi a szégyen,
Kedves fiacskám, légy alázatos!

Ne társalogj szegénnyel. Semmi haszna!
Hatalmasok közt legyen a helyed.
S görbedj le mélyen, hogy vihesd magasra,
Mert gyűlölik a fönnhordott fejet,
Ha nem üresség, nem rang büszkesége
Emeli föl. Csak görbedj! A gonosz
Kevély koldusnak mindörökre vége!
Fiacskám, lelkem, légy alázatos!

Sürögj-forogj! E bús, nehéz világon
Mosolygó ajakkal bókold magad át.
Elismerés lebegjen sima szádon
S minél többször mondd: Excellenciád!
Ne légy irigy, ne légy rossz lelkű, dőre,
Meglásd, jutalmat minden óra hoz,
A sok félisten mind taszít előre, -
Fiacskám, mondom... légy alázatos!

E balga főt én hányszor megvéreztem,
Mert magamat fékezni nem  tudám!
Hol tömjénezni kellett volna, kezdtem
Kacagni s mentem eszmények után
Mint egy futó bolond és kiabáltam
Meggyőző hangon: "Pusztuljon a rossz!
Előre! Irtsuk!" s mindig magam álltam.
Kedves fiacskám, légy alázatos!

Ó hízelegj és titkold, ha van elved,
Vagy még jobb tán, ha nyíltan megtöröd;
Igenre, nemre gyakorold be nyelved,
Amint kívánják a kegyes körök.
Légy nyájas szolga. Könnyed, fürge hátat
Sajátíts el, mely vígan hajladoz...
Dobj alamizsnát vénülő apádnak
S kacagd szemébe: légy alázatos!

*

Ábrányi Emil

FELELT A KÖLTŐ...
I.

A költőt, aki lassan, észrevétlen,
Mélázva járt az ember-keverékben,
Míg jobbra-balra zúgott a tömeg,
Egy nyalka úr így szólította meg:

"Költő barátom! Hát nem volt elég
A verselésből! Írod egyre még?
Makacs fejed, bár félig már deres,
Még most is rímet és ritmust keres?"

""Még most is!... Ah, de már ritkábban írom!
Nem mind jelen meg a fehér papíron,
Ami szívemben és agyamban él:
Kétség, remény, elfojtott szenvedély.

A verselésnek édes vágya már
Ritkább s fakóbb, mint ősszel a sugár.
Öröm ha ér, nem önti dalba lelkem.
Ha bánat: hordom s lassankint felejtem.

Érzéseim, mint vándor-madarak
Vonulnak át, - de fészket egy se rak!...
Ha szívem fáj, nem lesz belőle dal,
Csak néma könny, vagy elhaló sóhaj.

De amíg élek, ünnep lesz nekem,
Ha lantom' néha megzendíthetem!...
Amíg csak élek, hirdetni fogom
Lelkem javát a fáradt húrokon!""

II.

Kacag a szép úr s gúnyolódva szól:
"Értem, ha golyhó ifjúság dalol,
Tapasztalatlan, lázas, balga, vak...
De férfi, aki rímeket farag!

Mit ér e bús, üres ábrándozás?
A mai ember hivatása más:
Szerezni pénzt, hatalmat megragadni,
Erős munkában élni, tenni, hatni!

Javítsd a vért!... Legyen csodás szered!...
Gépet csinálj, mely biztos kenyeret
Sok százezer földhözragadtnak ád:
S vagyon, dicsőség fog szakadni rád!

De vers?... De rím?... Kevély semmittevés!
Járj más úton!... Vigyázz, hogy el ne késs'
Ha földi léted végpontjára értél,
Megbánod még, hogy álmodtál s nem éltél!"

III.

Felelt a költő halkan, szelíden:
""Kacagd ki bár hiú, bolond hitem,
Úgy érzem én, hogy e merengő, kába,
Gyakran botor fej még sem él hiába!

Ha sok, sok év múltával, amikor
Emlékemet belepte rég a por,
Olvassa tán rímekbe zárt szavam
Édes vigasszal egy boldogtalan...

Ha lesz egy lény, ki versem hangzatára
Az életet még szépnek is találja, -
Kit megtanít e rímes semmiség,
Hogy a hazát jobban szeresse még...

Ha lesz egy lény, ki versem dallamátúl
Nemes tettekre, irgalomra lágyul
S átérzi azt, amit hittem, reméltem -
No látod, akkor nem hiába éltem!

Sőt úgy lehet, hogy ami büszke élet,
Dicső való most: mind álommá széled...
S csak az fog élni, amit a kopott,
Lenézett költő egykor álmodott!...""

*

Szabó Lőrinc

Üzenet, messzire

Messze vagy, de foglak, elérlek.
Legázolt kilométereken át
ágyúk, gépek, villámok kezei
viszik így, messzi, messziről
a fényt és halált.

Féltelek és fölragyogtatlak.
A szívem fuldokló vihar.
Vad varázsló, magamat bűvölöm,
s megdermedek, míg megdermesztelek
lelkem parancsaival.

Messze vagy, de én nem eresztlek.
Vágyaim éhes hadseregek.
Vannak gépeim: leszögez a fény;
ami enyém volt, mindig enyém
és én sohasem feledek.

Vannak gépeim: ami engem,
az kell, hogy kössön téged is:
nem segít szó, könny, semmi dac,
ahogy enyém voltál, úgy maradsz;
és üdvözül, aki hisz.

Kép, ne mozdulj! - Ragyogva állsz
szemeim fényszórója alatt:
legyőzött kilométereken át
vakítva hullanak reád
az örök sugarak.

*

Kosztolányi Dezső

A jó élet

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szívem,
daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él és boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.

Ó július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.

Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,

mint egykor anyám köténye alá,
és úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.

*

Szabó T. Anna

Ébredés

Derengő térben rézsút fényvonal:
a redőnyrésen behasít a nap.
Szürke, mint a füst, síkos, egyenes,
mint a kivont tőr. Véres lesz kezed,
vörösen villódzik, ha belenyúl:
a szürke túlvilági sáv úgy hatol át
bőrén, húsán, akár az üvegen.

Álomi csend.
A lassú mozdulat,
akárha félhomályos víz alatt,
aranyport kavar, csillámhomokot,
a látható tér lebeg és ragyog.

És meztelenség. Takaratlanul
mozog, akinek tőrt vetett a fény,
fehér csíkokra szaggatja a bőrét,
mozdulatokká szabdalja szét,
árnyéksávokká, szempillák között
pörgő körökké, láng csap ki a kar
úszó ívéből, az ujjak között
hártyás, parázsló izzás
– kavargó pernye,
szétszóratás, a nemlét ragyogása –

Innen csak lehunyt szemmel szabadulhatsz,
ha nemlevőként vágsz át a határon,
s mielőtt végre levegőt veszel:
hirtelen, mint a partra csapó hullám,
csattanva felrántod a redőnyt

*

Szabó T. Anna

A nézés

Az a jó a boldogságban,
hogy figyelni enged:
észrevenni a világban
ritmusát, a rendet.

Ahogy összevissza belsőd
gyermek fészke lesz,
ahogy a vad burjánzásból
kéz nő, arc, szemek,

ahogy a zavaros lélek
vize elcsitul:
úgy tesz rendet mindenekben,
úgy költözik a szemedbe láthatatlanul

*

Petőfi Sándor

Én

A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövellt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárul az erénynek
E1 nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére;
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
jellemképe: változat.

Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet:
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.

És az ég szívem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.

*

Szabó Lőrinc

VASÁRNAP

Az éjszaka tündér kezével
kihímezte a réteket.
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, virágok, füvek!

Jó reggelt! - mondom jobbra-balra,
minden virágnak köszönök,
látogatóban vagyok én itt
ezer kis ismerős között.

Köszöngetek és fütyörészek,
minden szép, minden érdekel.
Pedig tegnap, szombaton este,
de szomorún aludtam el!

Egész nap pénz után szaladtam,
a remény, mint a nap, fogyott.
Mi lesz? - kérdeztem és gyűlöltem,
ami jön, a vasárnapot:

míg volt remény, mindent gyűlöltem,
és nem jött pénz, és este lett.
Aztán az éj ezer virággal
hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az Ördögormon,
ünnep van, pénz nem lesz ma se,
nézem, hogy ring sárgán a zöldben
a gyermekláncfű tengere,

nézem a felhőt, lent a csárdát,
a hátán hempergő csikót,
s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,
hogy viszi nagy hasát a pók,

és letelepszem és az erdő
mint zöld város tolong körül,
s kívül az emberi világon,
minden társadalmon kívül,

túl kötelességen s reményen
egészen jól érzem magam:
holnapig már nincs mit csinálni,
örülök annak, ami van.

Egész nap pénz után szaladtam,
hajszolt és megcsalt a remény:
reménytelenül, megnyugodva
heverek a tisztás gyepén,

és oly jó ez a felelőtlen,
embertelen semmittevés,
hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő
s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, - de mire kimondom,
már tűnik is a fájdalom,
nincs tegnap, nincs igazi holnap
ezen a gyönyörű napon, -

s egyszerre, boldogan, felugrom,
hogyne! hisz már érezni, hogy
lassankint vers lett a panaszból,
amit a fejem forgatott:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, gyönyörű világ!

*

Juhász Gyula

Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

*

Túrmezei Erzsébet

VÁLTSÁG

Neki sebei voltak, hogy nekünk ne legyenek,
hogy nekünk ne égjenek, gyógyulva hegedjenek.
Hordott keserű átkot, hogy mi átoktól mentek,
bűnt, egy világnak szennyét, hogy mi tiszták és szentek,
kegyetlen kínhalált, hogy mi élők lehessünk.
És gyűlöletből ácsolt, kemény keresztet hordott,
hogy szeressünk, szeressünk, harmadszor is szeressünk.
Váltság – – – – –

S ha nekünk mégis vannak sebeink,
mélységes mélyek, be nem gyógyulók
behegedők, megint kiújulók,
véres, halálos, szörnyű sebeink…
és ha másoknak nem áldás vagyunk,
ha nem úgy élünk, járunk idelenn,
hogy aki lát, azt mondja: kegyelem…
Ha mi hordjuk a bűnünk nyomorát
és esünk, bukunk, botlunk végtelen,
akarva, akaratlanul…
s olyan halálos-holt az életünk,
mintha temető volna a szívünk,
halál fuvalma a leheletünk…
ha gyűlölködünk és nem szeretünk:
ítélet.

Nem volna váltság, nem lenne ítélet.
Akkor élnénk, ahogy lehet.
Sebekkel, kínzó fekélyekkel telten,
bűnünk hordozva, rabul, leteperten,
s nem lenne, aki ítéletre vonná
a mi halálos, átokvert utunk,
ha egyszer másképp nem tudunk.
Élnénk, ahogy lehet.
Tisztaság, szentség, áldás, szeretet
örök elérhetetlenül
tündökölnének a létünk felett.

De most olyan elérhető közel,
olyan hívogatóan tündökölnek.
Miénk lehet a tisztaság, a szent,
halálon, poklon diadalmas élet.
Van váltság! S van, ha nem fogadjuk el,
ítélet.

*

Juhász Gyula

Az örök szőnyeg

A világ óriás, dús szőnyegén
Örök egykedvűn dolgozik az Úr.
Zöld réteket sző barna alapon
S fölöttük végtelen derűs azúr.
Fehér mezőket is hágy, csillogó
Fehér mezőket, majd sző csillagot
És napokat aranyból, holdakat
Ezüstből, hogy az éjszín is ragyog.
Virágokat sző, sárgát, violát,
Égő virágot s bús haloványt,
Tenger virágot és dudvát, mérgeset,
Tavaszmezőben kígyót s ifjú lányt.
És szürke, sárga vizeket terít
S magyar mezőkön szőke vizeket
És néha, száz vagy ezer év után
Nyugodt kezében a szál megremeg
És vöröset sző, véres vöröset
És feketét, halálos feketét
És maga is borzadva nézi, nézi,
Csak nézi, nézi szörnyű szőnyegét!

*

Wass Albert

A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.


Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.


S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.


Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

*

Szabó Lőrinc

Az ég az ablakon

Szemközt, egy magas ablakon
bukfencet vetve, fönt, a kék
üvegtáblákon megjelent
ma délelőtt az ég.

Fönt, a legfelső emelet
ablaka azt villogta le,
mint egy periszkóp tükre, azt
üzente le, ide

a mély udvarba, ahová
nem jutnak arany sugarak,
hogy bár innen nem látni, van
ég is és süt a nap.

Egész lelkem az ablakon,
az egész ablakon az ég:
hogy került össze ily hamar
ez a két messziség?

Bántott, kigúnyolt az a kék?
Vagy biztatás volt, üzenet?
Nem is tudom, oly hirtelen
jött és oly jól esett,

hogy még alig találkozott
szemünk az ablak üvegén,
máris nevettünk csöndesen,
az ég meg én.

*

Szabó Lőrinc

Március a körúton

Az idő langyosodik,
a felhő
rongyosodik,
itt is, ott
is lyukakat
éget már
rajta a nap
s bár közben
zúg az eső,
mindnyájan
tudjuk, ez ő,
ez már az
új hatalom,
a legszebb
forradalom,
mely gyógyít
és kicserél
s mindennek
jó, ami él:

az áldott,
drága tavasz
vonul most
a sugaras
körúton
és a kofa
standjáról
kék ibolya
integet
és kikerics
s a nárcisz
is kivirít,
és oly jó
ez a csodás,
párába-
szőtt ragyogás,
hogy szinte
szédülök és
mint mikor
angyali szép
jelenést
lát a gyerek,
karácsony-
fát: nevetek,
s köröttem
már remegő
gyöngyzene
csak az eső
s ég és föld
éneke mint
a vér friss
üteme ring
s egyszerre
semmi se fáj,
hisz meghalt,
meg, a halál,
és nincsen
szomorúság
és boldog
lett a világ,
mindenki
gazdagodott
és a nők
fiatalok, –

pedig csak
az az egész,
hogy nézem
az eget, és
az idő
langyosodik,
a veréb
hangosodik,
a felhőn
kék lyukakat
szakítva
perzsel a nap –
s én kezdem jól érezni magamat.

*

Csoóri Sándor

 Virágvasárnap

Valahol most egy tulipán-szájú,
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk – –
Jártak itt ólom-zord hadak,
lánctalpukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi –
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk
s kőből-kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:

Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.
Így éneklünk s az ördöglábú
asztal lesz majd a nagydobunk –
parasztok és Jézus király,
egymást karolva mulatunk.

*

Dsida Jenő

A pántos kapukon túl

Ne zengj hát, vers, csak gyöngyöző beszéddel
csobogj, mint árnyas, tiszta vizű kút.
Mint aki meghitt asztalnál ebédel
és közben elcseveg derűt-borút
nyájas családdal, hűséges cseléddel,
úgy mondd te is, ami eszedbe jut
a tájról, merre emléked barangol
s az érthetetlen, izgató kalandról.

Ó, mert kaland, ugyan mi volna más
mindaz, mi vélünk itt azóta történt,
hogy élni hítta valami varázs a
semmit és mi forgó zsebtükörként
vigyázzuk, merről jő a villanás
s egymásra tükrözgetjük az örök fényt.
Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped,
holnapra megvakul és elreped?

Én láttam egyszer megrepedni tükröt
s fénylő szemet, amint vakká meredt.
A mennyezetről zöld ámpolna függött
s a függönyökbe vont ablakkeret
résén savószín szürkület szűrődött.
Irtóztatóvá nőtt a kerevet
és agyvelőmet rázta meg a drága
baráti lény üvöltő némasága.

Valaki sebten orvosért izent:
a hallgatódzó, fekete sztetoszkóp
a süppedt, bordás mellen úgy pihent,
mint vén sírdombon megdőlt fejfaoszlop.
Az orvos furcsán biccentett s kiment,
állt az idő és egyikünk se mozgott,
csak néztük, milyen sárgán villog a
görbén csukott száj egyik szemfoga.

Emlékszem: Mint ha tört üveg csörömpöl,
a márványasztalról, az ágy megett,
az óceán alatti, sűrű csöndből
egy óra sírt fel s hosszan cserregett.
Bensőnk rémült, marcangoló örömtől
és csukló iszonyattól remegett
és vártuk, vártuk a tébolyodásig:
hátha mozdul és nyújtózkodva ásít.

De nem mozdult. Lyukas üvegszeme
tintában ázott s látni megelégelt,
orrán át elcsurgott a szelleme,
mint híg kenőcs, ha eltörik a tégelyt,
repedt füléből kifolyt a zene.
Hiába zörgött, hörgött, jajveszékelt
az óra, mit félhétre ő maga
igazított be még az éjszaka.

Takard be azt az arcot, puha kendő,
takard be már, irgalmas feledés.
Ó, tudtam én, hogy életünk esendő,
de akkor láttam, tudni mily kevés:
csak a kegyetlen élmény elegendő,
mely ösztönünk fájó mélyébe vés,
hogy valónkat a megismerés láza
szentté hevítse s emberré alázza.

Hajdanta nem volt több nekem a vég
könnyekben ázó gyászromantikánál.
Búcsúlevélke "Fogsz te sírni még,
tudom, hogy visszahívnál és kívánnál,
mikor fejemnél két szál gyertya ég."
Romeo s Júlia ravatalánál
két agg siratja lányát és fiát, -
fáklyák között viszik Opheliát.

Később az elmúlás gondolatára
bőrömön pörsent ki a borzadály
s az undorító temetőbogárra
gondoltam, mely poshadt húsomba váj
s belétojja petéit nemsokára.
Ha nőre néztem, rémített a báj,
mert elképzeltem fölpuffadva, holtan
s a hullabűzt szédülve szimatoltam.

Már ez is elmúlt. Otthonos derű
pattintja föl a szememet naponta
s a megadás ezüst, dicsfényszerű
koszorúját hűvös szívemre fonta.
Nem rettenek meg, bár a keserű
vándor kilincsemet halkan lenyomta
s már asztalomra ferdül fekete
árnya s fülemhez ér lehelete.

Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiúság.
Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
ma csiklandó, meleg kíváncsiság:
mi vár az élet pántos kapuin túl,
mikor a lélek lendül és elindul?

Igen, tudom, hogy szétesik az agy,
az én velőm, hol annyi sok gonosz forr,
kifut az én szemem, nyomot se hagy,
csontom csak enyv és mész és némi foszfor,
húsom foszlik, vérem csomóba fagy,
nyálam ecetté romlik, mint a rossz bor,
ismét elemmé züllik az elem,
mi csak enyém volt, - ám mi lesz velem?

Alvó leszek tán, kinek nincsen álma,
(ez pompás volna, mondta Szokratesz)
vagy élőlény olyant ki sem találna,
amilyen új törvényű sorsa lesz?
Szűz angyalillatot legyez a pálma
s míg a szökőkút csengve csörgedez,
rejtelmesen dúdolgatnak a szentek:
szeretteink, akik előre mentek?

Talán falu lesz, holtak faluja?
Ó, már belőlük hány falura telne,
kiket szerettünk s akiket buja
zölddel borít az anyaföld szerelme!
Kék házikók, a kertekben thuja,
a lámpákból Isten szelíd kegyelme
sugároz és a tűzhely szapora
lángján serceg a csillag-vacsora.

Mit szellemem elálmélkodva most lát
oly szép, hogy összekulcsolom kezem.
Nagy üstökös-galamb viszi a postát
a kis faluba: "Este érkezem".
A Cassiopeián robog a gyors át
s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.
Az állomáson, mely meszelt, parányi,
Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.

Pilláim könnyű könnytől nedvesek
s míg ballagunk a néma faluszélig,
szellemszavukra éhesen lesek:
mély zöngő hangon hosszasan mesélik,
hogy holtaink, az eltűnt kedvesek
lélekvilágukat mi módon élik.
Kíváncsi kérdés száz meg száz akad
s megbámulom a pöttöm házakat.

Ez itt a költők esti promenádja,
amott, hol az Uránus lángja gyúl,
Arany János lakik s népes családja:
az öreg itt is verseket gyalul,
vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja
toppan be hozzá este szótlanul,
borozgatnak s a borzasbajszú szittya
a morcos ánglust magyarul tanítja.

A tárt kapukhoz fényösvény viszen,
a végtelennek nincsen messzesége.
S lágyan lebeg az üdvözült vízen
a kék sziget, a némaság vidéke.
Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen
az anyatejnél édesebb e béke
s ha jó lakásunk volt a földgolyó,
a holtak falva jobb, mint ami jó.

- Élet, halál, most látod, egy a kettő! -
mondja oktatva két jó mesterem.
- Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő,
melyen a reggel és az est terem
s ha mit a bal kezével visszavett Ő,
a jobbkezéből ismét elnyerem. -
...Költészet és bölcsészet ködvarázsa:
a seblázas szív hűs borogatása.

*

Tóth Árpád

MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

*

san-Dor

Megláttál

Egy madár és egy kalitka
- mennyi álmot hord a szél.
És a kenyér, ha pék titka,
a kalásztánc mennyit ér?

Miért zsíros föld, a mezőn
miért dől szélnek a szár?
Hűs pillanat a legyezőn
miért leng, ha nincsen nyár?

Miért néz a szemem téged?
Te már többet tudsz, mint én,
mert megláttál így szeretni
fagyottan, tél közepén.

*

san-Dor

okarína

kócba borult fejem
angyalhajban áznak
égszín csónakjaim
mind elvitorláznak

ajkamon ébrednek
agyaghangot szórnak
néma ablakára
a sétahajóknak

pózba tapadt ina
szenteli a könnyet
fáj az okarína
szájamon, ha könnyed

szikrahálót vetnek
hold felől cserébe
a Duna paplanáról
fölsíró cserépre