Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 17

blissful-baroque-mandala.jpg

 

Lesznai  Anna

Tavaszi játék

Mint a piros ünnep
a szürke betű közt,
bíborszín ibolya
búvik meg a fű közt.
Zöld a fűz tarkója,
barnul széthullóban
rügyek takarója.
Fenyő tobozából
akár ifjasszonyka
kecses dobozából
illatos por lebben.
Friss bimbók epednek,
haranggá repednek
kövér katicáknak
imbolygó terhétől.
A rózsatő épül
a nárcisz kitárul
arany násfát árul,
barack bálba készül,
kacér bojtok csüggnek
öreg diófárul.
Sombogyó levél közt
bokrétába fogva,
bogár szerelmével
zúg a vén törzs odva.
Almavirág keblén
mint kisded az emlőn
szomjas pille csámcsog,
füzértáncot járnak
az oroszlánláncok,
nefelejcs, százszorszép
is belép a körbe,
vizes árok partján
késlekedő írisz
tekint a tükörbe.
Halmok keble duzzad,
völgyek öle süpped,
gulya csülke alatt
a puha sár hüppög,
kecske gödölyével
juh a bárányával
a legelőt lépi,
hosszú lábú csikó
hol az anyját szopja
hol meg próbálgatva
az új füvet tépi.
Napon napot lopva
ugrándoz a hörcsög,
tavasz kocsmájában
ízes rügybort szürcsöl.
Kémény körül rója
köreit a gólya,
meglebben a szárnya,
kíséri az árnya,
piros lába görbed,
kiköt fészke szélén,
négy langyos tojáson
hátravetett csőrrel
kelepel a párja.
Cikázik a fecske
kap a szalmafélén
s bogárért elejti,
kakukk fattyát rejti
s kacag a csaláson.
Rigófütty a hárson.
A nap pörölyével
végzett a télévvel
s a fellegek súlyát
kis pihékre törte.
A patak megáradt
minden elsöpörve
ami lomha, fáradt.
Kacagós az égbolt...
Ez tavaly is így volt,
tíz éve is így volt,
húsz éve is így volt
meg negyvenöt éve,
jaj de régen tudom
kikelet nótáját
szó szerint betéve!
Egy-egy gyenge hangját
fülem elfelejti,
szó színét veszejti,
apránként kiszorul
a tavasz belőlem,
csak odakint járja.
Betolódik lassan
a szívem závárja,
a vidám játékot
zordan kirekeszti.

*

Lesznai Anna

A kert

I. Ajánlás a kertnek

Amit tőled kaptam: mások kérve kérik.
Amit másutt vetnek: mind tebenned érik.
Amit láttam, tettem, tanultam és adtam,
Mind körülém gyűlik a lesznai napban.
Ha kertem nem volnál, bizony én sem volnék,
Néma hullámokba nyomtalan omolnék,
Futó homok lennék - de te átöleltél,
Védtelen pusztából dús karámba szeltél...
Ha tükröm nem volnál, magam sose látnám
Vágyam záporára vagy színes szivárvány.
Csudáim és csókom mind tebenned termett
Ágaidról téptem a mézes szerelmet,
Bölcsőnkbe a bimbót is vágyadról szedtem
- Amiért ím híred hálás versbe szedtem.

II. Nyári bál

Illatok lihegve szállnak
Zsúfolt zsályák kiabálnak
Virágok gyümölcsbe válnak
Kering a nyári bál.

Rigó ring zengő ágon
Méh zizeg mézszirmú vágyon
Tücsök szól éber gyepágyon
Édeni élő a kert.

Úgy szomjazom gyönyörű kelyhét
Száz élet ajaka kell még,
Hogy kedvem véled beteljék
S kiszívja szíved borát.

Ha megérett pillám bezárul
S a tarka élet bezárul,
Mely annyi jó csemegét árul,
Csendesen eltávozom:

Tebenned, ragyogó kertem,
Kiben kacagva hevertem,
Itt marad lombodba keverten
Lelkemből egy falat.

Tudom, ha újra térek,
Ha új életre élek,
Egy leszek ismét véled,
Kedves örömkarám.

Talán rügyeddé válok
Tán árnyékos akácod állok
Tán lágy fészkedbe szállok
Rövid füttyű rigó.

Tán fű leszek a dombon
Rezgő hang halk kolompon
Vagy dús szellőddel ontom
Sóhajomnak dalát.

Tán rög leszek az úton
Tán csillag a tejúton,
Mely kilesve a mennyről
Édes mélyedbe lát.

*

Szabó Lőrinc

Varázskert
 
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.

Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!

Ellenségeim, irigy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

*

Szabó Lőrinc

Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szíve… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-színes patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet:

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szíve? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
színek kacagása, szemed színe, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.

*

Tóth Árpád

A TAVASZI SUGÁR...

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...

*

Szabó Lőrinc

A föld barátai

Bizony, barátom, nem segített az ész. Az örök
hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt
öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve
voltunk mi eddig. S látod? -: belemarnak újra már
a duzzadó talajba az ekék szent fogai;
kolompos ökreit napos dombokra tereli
az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon:
kiirthatatlan nő az ember és a kis virág.
Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang
nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt,
az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát.
Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel
már a lélek se... Nem baj! Én is azt hittem: csak én
jelentek, én vagyok az érték... Jöjj hát most velem,
jöjj, látogassuk meg a változatlan istenek
oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők
munkás szívében a pezsdülő szerelem. Ne hidd,
hogy elveszett az igazi csata: az ég talán
csak új és jobb fegyvereket parancsol gyengülő
kezünkbe. Jöjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is
a föld barátai, mint ott azok, akik a friss
venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.

*

Kosztolányi Dezső

Tavaszelő

Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járó-kelő.

A sima, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjúság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,
szívünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.

A jég ropog, s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy, mint régen egykor,
s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvízen lebegve
szétpattan egy-egy buborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.

*

Virágh László

zen-versek

Most éppen

Most éppen
Szikrázó tengeren
Hullámzik felém a végtelen,
Felszív emel sodor szelíden.

Látom a mindenség mérhetetlen,
S kicsiny, mint kristály szegletén
 A csúcs.

Születni, halni, egyre megy,
Simít a világ lehelete,
Köröttem s bennem ver szíve

Óriás porszem
Önmagam részeként létezem
Túl a végtelen időkön,
Hol a pillanat malma őröl
Lankadatlan.

Minden mi, van egy s oszthatatlan,
Anyag a szellem s szellem az anyagban
Nyugszik, mint múlt s jövő
A pillanatban.

*

Este

Este,
mikor árny borul az égi tüzekre,
látom,
hogyan születik meg az álom,
amely majd éjszaka
pilláid alá bújva elvarázsol.

Sugárkévék, gomolyok, koszorúk
égő színei elenyésznek
a szürke, barna és a kék
mélységeiben,
míg végül mindent
elnyel a sötét,
és csak a benső,
az egyetlen
fény világol.

*

Várakozás

hársfavirág illatozik
jázminok is
szédítenek-bódítanak
a csillag is mind a helyén
bár nem látszik
minden madár
tudja énekét
és mindent amit mi nem
a méhek gyűjtik amit
gyűjteniük adatott
és meghalnak zokszó nélkül
küzdve az utolsó sziromig
lassan szelíden
alkonyillatú lesz a domb
és a szél hozza az alkonyt
nem a Nap rejti el fényét

*

A pillanat

Folyton vonuló felhők alatt
a pillanat
kitárt szárnyakkal lebegő madár:
egyhelyben marad.

*

A láng

Gyullad, elalszik a láng,
A pillanatnyi idő
Mindent betöltő végtelenség,
Végtelen része maga is.

Gyullad, elalszik a láng,
Mégis ott marad mindörökre,
Pillanatának végtelenjét élve,
Mindig meggyúlva, kihunyva, égve.

*

Tóth árpád

KIK EGY ÚTON

Kik egy-úton, kart karba fűzve jártok
Huszonöt éve, ím köszöntelek,
Tollat a szívem közepébe mártok,
Hogy így legyen szavam zengő s meleg,
Teljesüljön be mind, amire vártok,
Arany nyarak még, és ezüst telek,
Ízes gyümölcsök s kévék sűrű rendje,
Dalos szüret s december tiszta csendje.

S mögöttetek a múlt huszonöt éve
Megannyi szép tavaszi kert gyanánt
- Ringó rózsák huszonöt régi réve -
Ragyogjon, honnan halkan illan át
Hozzátok száz emlék, szárnyára véve
Az elmúlt percek örök illatát,
Melyben a könny is, mint egy drága párlat
Dús olaja, illattá szűrve árad.

Múlt és jövő közt kik középen álltok,
S kiket ez ünnep, mint ezüst halom,
Emel magasra, honnan messzi láttok,
Boldog látványt kíván néktek dalom,
Szép volt a múlt, várjon ragyogva rátok
Még szebb jövő, még dúsabb jutalom,
S ezek között, bár szerény fény gyanánt ég,
Szeretetünk is hadd legyen ajándék.

*

Tóth Árpád

 A fa

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
mint hajlik a patakon át.
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
nem tartja, madara elhallgatott,
virága nincs már, sem gyümölcse,
ő mégis áll, az alkony bölcse,
mint a tűnődő, ki ily estelen,
a végtelen titkába elmerül,
és testtel is szelíden arra dűl,
amerre lelke vonja testtelen…

*

Bíbor Kata

Gabonakörök

Bennem a dac túlontúl konok,
gondolatban még elbitangolok
tengernyi sóval szórt hiába-helyekre,
és a halódó fény homállyal lehel be,
mint szénrajzokon, minden feketének látszik,
az éjszín lefedi a csillagok szikráit,

mert kemény a föld, és főként téli kép
modellje bennem a hideget féli még,
nagykabátban posztol, de legtöbbször vasárnap
csak félvállról köszön oda a halálnak,
abroszt terít, mit kimosott: fehér,
a morzsáló nap madárlátta kenyér.

*

Karafiáth Orsolya

Próbáljon énekelni egy szomorú dal


Megfér az összes többi közt -
a rossznak sincs külön helye.
Eloszlik bennem gondtalan.
Értem. De mit kezdek vele.

Lassan telve minden kosár.
Lesz ám öröm a mandulából,
az almából, a friss dióból.
Sok kedves íz, mely elvarázsol.

Csak az tudja, kit nem szeretnek,
mit őriz még az ősz nekünk.
Hisz én tudom. Nem egy nagy ügy.
A kertben pompa, elmerült.

Az áram és a víz lezárva -
a nyár itt nem hagyott nyomot.
Kabátomon egy régi folt.
De hisz én még boldog vagyok.

*

Karafiáth Orsolya

 The Garden of Butterflies

De szépek! Hát ilyet láttál-e már?
A kéket nézd, arrébb, a fák tövénél.
Vagy ezt a sárgát, itt a blúzomon.
Díszes, fehér... Nehogy hozzájuk érjél!

Szemtelen csapat. Orrunkra szállva
szeplőt lopnak, csöpp lábuk átbizserget.
Később a nyár alá lopakszanak,
kényelmes légbe oltva át a kertet.

Hányféle szín! Hányféle rajzolat!
Fényborzoló, vad sürgés, surrogás.
Hőséget szórnak, kedvet, illatot.
S ha elfáradnak, jön helyükre más.

Egyszerre félhomály, majd este lesz,
előbújnak az árnyak társai.
Csak el ne szenderülj! Csak győzd kivárni!
Álmodni hívnak, nappalt fejteni.

Gyöngéd eső szitál a Lepke-kertre,
nem érintvén az apró szárnyakat.
Levél-rejtette, könnyű verdesés.
Öröm. Színén a pára átszalad.

Szivárványt képzelsz, hűs lélegzetet.
Nem gondolsz arra, végül is mi rejt.
A lomb alatt pár régi lárva porlad.
Hibátlan béke. Jobb, ha elhiszed.

*

József Attila

KÉP A TÜKÖRBEN

Hogyan volt, azt már nem tudom.
De mégis csak megláttam egyszer,
Bámultam rája nagy szemekkel.
Már régen volt, csak ezt tudom.

Néztem égve.
Arca, alakja tűztükörbe,
Szemembe rögződött örökre
S szívemre hajlott tündökölve.

Már régen volt. Nem is tudom.

*

József Attila

KEDVESEM

Bizony a szirmok összeborulnak este.
Nem akartalak megcsókolni se,
Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
Mint kisgyerek az édesanyját.
A vackorfa a beojtott ággal összenő,
Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
Én kedvesem,
És szebb is vagyok, miként az éjszaka
A számlálhatatlan csillagoktól.

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,
Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
És fölkelti a sáros füveket.
Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
Hol éhesen meg félfagyottan
Indulatok agancsos csapata öklelődött
És most, íme,
Békén legelgeti liliomszavaidat
Meg a violákat.

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
Én kedvesem.

Még sötét van,
Leheletünk se látszik,
De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
Odaki hajnalodik
S én még mindig csókokat beszélek.

*

Weöres Sándor

Mosoly az arcodon

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,
Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:
Szeretném látni a boldog szemeket,
Amelyekből más is erőt meríthet.
Szeretném hallani a boldog nevetést,
Amely mindig őszinte és békés.
Hallani, ahogy a jót dicséri szád,
S nem az elégedetlenség nehezedik rád.
Szeretném érezni, hogy békés a világod,
Hogy hiteddel a rosszat leigázod.
Felülkerekedsz a súlyos bánaton,
Hisz Isten veled van minden utadon.
Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,
Ha válaszút előtt botladozol.
Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,
Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.
Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,
De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.
S ehhez legyen az a hely a templomod,
Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.
Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne,
Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.
Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna,
A fénysugár lelkedig hatolhatna.
Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,
A bánatodban is szívesen osztoznék.
Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,
Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.
Szeretném, akár a könnyeid árán is,
Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.
Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet,
De a követ neked kell a földről felemelned.

*

József Attila

A TÁVOL ÚJ S ÚJ EGEKET SZÓR

A távol új s új egeket szór,
Szép testem napos szavakat szól
S a kenyerek erősen, bízva
Kelnek,
Harangszó ömlik a Tiszába,
Frissen, nyújtózva kel a lárma,
Derékig mosdok s a vizet
Reápaskolom szívemre.
Oly hűsen, tisztán simul hozzám,
Úgy ring a tálban, úgy zenél,
Mint a danoló lányok melle.
Akinek kitárt a szobája,
Ahhoz a világ így szalad be
És mint papához a gyerek,
Mikor új ruhát kapott
S abban is szabad karikázni.
Nem fogok senkit se magázni,
Hiszen mi jól ismerjük egymást
És tagjaimból a kenyéríz,
Tej, víz s a csók is szerte árad.
A munkások közé megyek,
Elvégzem jól én a munkámat.
Fürgén, vígan viszem magam,
Most úgyis én vagyok a legszebb
És szépet, tisztát kell már egyszer
Fölmutatni az embereknek.
Szeretnek majd, ha eljövök,
Szeretnek, mert közöttük voltam,
Együtt jártunk a széles uccán
S zápor előtt velük loholtam.
A gyönyörű elevenek,
Kik a házakat összerakták
S jól épített szívükből már
Az én szívem ki nem tagadják.

*

san-Dor

Olyan más

Olyan más itt minden.
A vén fatörzsek zöld felhőkből villámok
- csak zuhannak a földbe,
és a szó kikötő,
öble összeköt partokat.
A tükrön egy horgász kuttyogat,
karikás hullámot, eleséget les
- ma túlon-túl szeles.
Hibiszkuszok tölcsérükből itatják a szárat,
és minden apró állat fivérünk, 
és nővéreink a növények,
- megannyi színes bélyeg vagyunk
négy elem menyegzői képeslapján.
Most az élet sugdos szebbnél-szebb meséket
a sáfrányos pirkadat fülébe.

*

san-Dor

Pára

Ma belátni hol a hegy,
az eső is odamegy,
ködben úszik lábnyoma,
felhőfalú palota.

Hét kapuján kilépnek
a napfiak, legények.
Sarujukkal a földre,
földre koppan a körte.

Cseppnyi lányok sietnek,
esőtáncot tipegnek.
Karikás tó, lomb zizeg.
Kioldódnak zöld színek.

Est pihen rá a házra,
nyájra az esztenája.
Sarkantyút bök a szélbe,
fölbatyuzik az égre.

*

san-Dor

Magok

Bárcsak félre tolhatnánk dolgokat,
mi súlyosabb, mint a józan ész.
Sűrűséggel szorozva térfogat -
ami több, a szívnek túl nehéz.

Napkeletről nézegetnénk egymást,
besüthetnénk, ahová lehet.
Világíthatnánk, ahogy a gyertyák
melengetnek fázós testeket.

Összemelegítenénk az ételt -
ami maradt egynek túl kevés.
Ujjonganánk, mennyi magot érlelt
nekünk a tegnapi ölelés.

*

Fényi István

Város, éjjel

Az árnyék, mint a hulló liszt, fehér. 
Kezem drótként lebegő vonala 
végén egy szegfű kering.
Hosszú léggömbök a lámpák, 
mindjárt elszállnak fészket rakni 
holdbeli kráterekbe.
A csikorgó villamosok
napot hordanak a homlokukon, 
mint a bárányok a balladákban. 
Egy magányos felhő idetévedt, 
s beleér az inge a fénybe,
fut is szégyenében az erdő felé. 
S a szégyentelen álmok
szájon csókolják egymást a csöpp erkélyeken.

*

Kapocsi Annamária

Kibontja bennünk a nappalokat

Majd, ha nyárízűek lesznek az éjszakák,
s lomha köpenyét is leveti a köd,
akkor elmondom, mennyire szerettem magát
látni a lombos fák között.

Hogy az arca csupa derű és ragyogás,
s míg hűs patak mosta az arcomat,
a távolodó vonat után, ha néztem,
de úgy, hogy maga biz velem itt maradt.

Kezemben, lelkemben, s zálogot is adtam,
mely kiválthatatlan, mint a nyárízű éj.
Csak addig maradok én itt, míg az éjszaka beér,
s gyümölcsízűek lesznek a csókjaink.

Utána magával megyek, mint a halk kattogás,
mi alattunk halad. Kilométerekre innen, oda,
hol az idő marad. S megpihenni járnak hozzánk
az éjek, kibontva bennünk a nappalok

*

Loschitz Ferenc

MÁR ÉS MÉG

Lebeg és bársony térbe lép az éj,
a tárgyak közé bepréselt sötétség,
nehéz csodálni, mert távolra ér,
és nem látni a csúcsát és a mélyét,
a tegnap imbolyogva átgurul
egy határtalan, dermedt óceánba,
nincsen kolonc rajta, viselni súly
a vállán, reszket, lúdbőrzik a háta,
s a mai nappal még összekacsint.
Különös perce ez az éjszakának,
már vagy még porladnak nappalaink,
oda vagy vissza kapnak tündérszárnyat,
oda vagy vissza szállnak el, körök
ívén forogva, hosszan hátranézve,
letelt időt hagyva maguk mögött,
míg átérnek az éjfél túlfelére.
A már és még határa ez, ami
most van, idekúszott egy széllökéssel,
fémpoharak csengését hallani,
csobog, remeg a krémes, sűrű fénytej,
a holdban halkan két angyal kacag,
hogy kinek álmát édesítsék, rontsák...
Már és még. Mindegyik test és alak
a bársony égre tükrözi az arcát.

*

Tandori Dezső

Doboz és tulipán

Kis medve jött a házba
Csokisdoboz-fedélen.
Egy tulipán lett a barátja –
Nem ritka barátság télen.

Egy fényes, hűs ablakkal
Hamar összeismerkedtek.
Ott álltak éjjel-nappal,
De főleg: egymás mellett.

A tulipán tudta: a medvét
Mért hívják Kis Doboznak…
De még így sem hihették
A kinyitást ekkora rossznak.

Kinyitottuk… Ő is várta!
De attól fogva folyton
Feküdnie kellett: állva
Potyogott belőle a bonbon.

A tulipán nyugtalan lett
A fekvő beteg láttán.
Nem érzett többé kedvet
Semmihez az ég-világán.

Mi nyomban megígértük:
„Álltok még egymás mellett!”
S ők azt felelték: „Kérjük,
Siessetek valamelyest.”

A csokit sietve megettük,
De a tulipán lehullott…
Most már fekhetnek együtt
– Vagy: most megint csak fekhetnek! –
Kis Doboz s benne a Szirmok.

*

Tandori Dezső

A crikvenicai medve  

A játékmedve is álmodik.
És lát… De láthatom én azt?
A mackók fáit, házait,
ABC-áruházait,
A játékpolcok árnyait?
Ember nem tud itt vigaszt.

„Mert – mondja a crikvenicai maci,
Ha lecsitul a szíve verése –
Fákat látok és házakat,
ABC-áruházamat,
Játékpolcokat, árnyakat,
És ott vagyok – de mégse.”

Hát ezért ül fel hajnaltájt
Nagy néha egy-egy medve.
Ki tudja, miféle álmot lát,
És nem bírja ki fekve.

*

KEMÉNY SIMON

NAPOS FEBRUÁRI DÉL A DUNA PARTON

Egy nagy kék nevetés az ég.
A fájdalmas, hegyes távol opálos,
Fehér és színes házakkal a város
Hideg napfényben: ez a messzeség.
Oly messze látni, oly jó messze nézni;
A befagyott folyón csillog a jég,
S fáj, hogy elvágy s itt hagyna ha lehetne,
A szívem, ez a hű özvegy cseléd.
Túl a hegyen most vonatok sietnek,
Fehér mezőkön, fényes síneken,
A kerekek dalolnak és nevetnek
És csábítón izengetnek nekem.
Csak ne volna a levegő oly tiszta,
Csak ne égne minden szín oly nagyon,
A kocsinyom oly különös ne volna
A mint barnán fut a fehér havon.
S a miket máskor még csak meg se látok,
Ne rikoltoznának úgy a plakátok,
Mily szép sárgák a villamos kocsik,
Mily kékek, barnák, szürkék a szemek!
Egy tábornok agg lábán a vörös stráf
Ifjan, szépen a világba nevet.
Jó volna most egy pejlovon ügetni,
Távol pusztákon vígan, egymagam;
A déli napban a lovam ragyogna
S ha nevetnék villogna a fogam.
Ó szép volna a korai sötétben
Nézni a kék füstöt a házam felett,
És hallgatni a hosszú néma éjben,
Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek.
Gyertya égne fehér meszelt szobámban,
Nagy árnyékom feküdne a falon,
Mint a hogy egy agyon zaklatott élet,
Némán fekszik a lágy ravatalon.
Sokat lennék egyedül a sötétben,
És végtelen szép téli éjeken
Félve emlékeznék; lustán tűnődnék
A messzi, messzi, messzi életen.

*

Áprily Lajos

Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg
s a gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele -
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

*

Devecseri Gábor

 Idő-játék

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egy helyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát - sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelídül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben.

*

Devecseri Gábor

Akivel az élet

Akivel az élet
csak megesik,
nem is bánja már, ha
esteledik.

Aki meg azt teszi,
amit akar,
annak úgyis mindig
hajnala van.

*

Devecseri Gábor

Füge, ha csobogni tudna

Füge, ha csobogni tudna,
forrás, hogyha megérhetne,
öröm, hogyha sikongatna,
fájdalom, ha nevethetne,
ezüst, ha válna gyümölccsé,
ért szilva, ha olvadt fémmé,
szél, ha fésüli a nádat,
te, ha pusztán elképzellek,
én, ha vágyom teutánad,
szívem, ha születik benned,
értelem, ha túlmutatva
önmagán - tébolyba csapna,
féktelenség, ha szelíddé,
teljesülne végtelenné,
folyó, ha árad a holdba,
hold, ha lányhangon dalolna,
éj, ha fekete vizével
áraszt el s csillagi fénnyel
testeddé vált völgyet-halmot,
nyárfa, mely felhőkig ér fel,
tenger, mely fülembe fér el,
fecske, bordám közt ki fészkel:
ez a hangod.

*

Devecseri Gábor

Erdő

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdő jutott belém:
a születő halálnak tudata.
Sok ágbogával, árnyával növekszik;
s én hordozom – ha nem tetszik, ha tetszik -.
Nem szarv, maszk, lópata,
kívülről leső rém ez a tudat:
erdő a szívem égboltja alatt;
susog szelíden, mert hálás nekem:
egy levele sem sarjad nélkülem.

*

Szabó Lőrinc

Kár

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túl hitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túl sokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiúság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábít a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábít a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyű annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megunt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

*

Csorba Győző

Visszatérni

Ó vers, házadba visszatérni
viszontagságos út után,
ha ez a ház csupán tenyérnyi,
akkor is tündöklő csoda.

Ó vers, ha körbe-körbe, lent-fent,
téged talállak mindenütt,
nem ismerek jobbféle menhelyt
űzöttnek megnyugodnia.

A jégcsapok sorban lehullnak,
merem magam kitárni itt,
a szél bármily dühödve fújhat,
a pusztulás kívül marad.

Köszönjem? Ó kinek köszönjem?
Megtenném én akárkinek,
ki így körülvesz, kedvel engem,
épít nekem tetőt, falat.

*

Ady Endre

Sárba veszett hó

Fehér hópelyhek, pici melódiák,
Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,
Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
A sárnak.

Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.
Óh, szép a Semmi, de jobb a valóság.
Jobb a sár, mint a köd s mint köd-kertben
A rózsák.

Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),
Te vagy álmok s hópelyhek menedéke:
Élsz és sarad kacag a Semmire,
Az Égre.

*

Dukay Nagy Ádám

 Szerettem. Mindig

Szerettem mindig ernyőmön az esőt,
a szelídet meg a szertelen kopogót,
az áradó vizek békakórusát,
s a telő-fogyó hold alatt
az akácok megázott illatát.
Szerettem mindig a szabad terek színpadait,
a zenekari beállás visszhangjátékát,
a szólók kibomlását, elültét,
a barna- és bézsszín hangszereket,
s a bhakták nyáresti, közös énekét.

Szerettem mindig az éji park neszeit,
a hunyt szemű csókok pihegését,
a szundító madarak gubbasztását,
s ahogy a virradat fényezett néha
egy-egy keskeny-szűk, föllocsolt utcát.
Szerettem mindig az őszi pályákat,
az ég cinóberre mázolt talpát,
az alkonyautók kacagó társaságait,
s a pihenők ligeteinek hallgatását:
az út elszórt, háborítatlan állomásait.

*

Őri István

Találkozás

Nem megfoghatatlan
ködös alakok
nem átlátszatlan
homályos ablakok
nem kimondott
elhaló szavak
nem semmibe tűnő
boldog pillanat

hanem

kezed,
mely kezemhez érkezett
élő-meleg, puha-örök
nem lángolás
nem tűz –
apró örömök
nem kérdések, nem beszélgetés
végtelen mosolyok
csillogó szemek
együtt ébredés
mámorító illatok –
ami te vagy, s ‘mi én vagyok

nem ígéretek, csak napok,
mik egybe tűnnek
s hisszük: soha meg nem szűnnek
nappalok
éjszakák
csókok
ölelések
mert kezed kezemhez érkezett.

*

Őri István

elengedlek...

most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...
mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

*

Sík Sándor

A titok

XVI. A sétálásról

Néha a kezem kezedbe fogod
És sétálni viszel.
És én olyankor oly boldog vagyok!
Mogorva házak ránk nevetnek,
Tarágú fák bókolva integetnek.
Amerre megyünk, minden énekel.

Belemosolygok csendesen
Arcukba mind az embereknek,
És hangosan és édesen
Lám ilyenkor rám mind visszanevetnek.
Oly jó így mosolyogni szét
S így járni-kelni a világban,
S érezni mindig melegét
A Te édes, erős kezednek.

És én mindegyre kérdezgetlek.
Amit csak látok szerte-szerte,
Százfélét összekérdezek,
Száz kérdést, tarkát és gyerekeset.
És Te felelsz komolyan egyre.
Mindig felelsz és meg nem unod
A kába kis kérdéseket.

És velem jössz, mikor a völgybe vágyom,
És jössz, ha hívlak, föl a hegyre.
S ahova széles e világon
Gyerekésszel kívánkozom,
Elkísérsz minden utamon.
S amit csak kérdezni tudok,
És ami pecsétes titok,
Te megtanítasz mindenekre.

Így hullnak szerteszét a kárpitok,
S mögéjük messze-messze látok,
Így lebbennek föl mind a fátyolok,
És fölmerülnek idegen világok.

És én csak bámulok,
Mindent és magamat és téged.
S míg melletted szorongva lépek,
Minden porszem beszél, amerre járunk.

Kézen-fogva mi ketten így sétálunk.

*

József Attila

Tószunnyadó

Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.

Bajocskáimat felejtem,
karddá nőtt bicskám elejtem -
sápadsz, kiáltó virággal,
és ő dereng, csendes ággal.

Szavad: nem értem, de sürgés.
Szava: nem értem, de zengés.
Nagyon szerethet már engem,
megtűr téged is szívemben.

*

Dsida Jenő

Útban a rendeltetés felé
              
Ropogó papírra
szép és egészséges dolgokat írni -
Ó, mert ez az én hivatásom!

Egész éjszaka hullott a hó.
Most kéken csillog és frissen muzsikál mindenütt.
A fákról hócsomó hull rám, jó csomó,
amint fütyörészve megyek előre fekete kabátommal,
feketén a fehérben, mint a mozdony,
vidáman, győzelmesen, mint akit semmi
meg nem állíthat rendeltetése útján.

Szeretnék hó lenni, mely ezüsten csillog
és frissen ropog mindenütt.
Szeretnék recsegő, fényes csizma lenni, mely beletipor a hóba.
Szeretnék meghullott fekete fa lenni,
mely megrázkódik huncutul s az iskoláslányok
nyakába, kebelébe havat dobál.
Szeretnék a téli reggel szürke szeme lenni,
mely tágra nyílik, lát és mindennek örül.

Drága testvérem te, aki rosszul aludtál az éjjel
s most álmosan nyitod ki ablakodat!
Érzed-e a hó szagát, a friss telet,
a kis szelet, mely hajadba borzol,
a tüdődbe lehelő levegőt, mely éleszt?
Én vagyok az s az én költeményem.

Rád gondolok, barátom,
míg megyek vidáman és győzelmesen fűtött szobám felé,
rendeltetésem felé:
Ropogó, tiszta papírra
szép és egészséges dolgokat írni.

*

   Dsida Jenő     

         Erdei ösvényen             

Erdei ösvényen ballagok. Bársonyos-kék
estébe visz-visz nagysörényű lovacska.

Fontoskodó célok, hová tűntek?
A ballagás a fontos, a menetelés,
a foganó vándordal,
az avaron dobogó léptek el-nem-akadása.

Zümmögő csillagok röpdösnek
ágról ágra,
megülik harmatos kalapomat.
Tudom: itthon vagyok a földön,
anyám, dédanyám termékeny csókja suhog a lombverésben.
Orromban szeretőm hajának illata csikland.

Hejhaj,
énekeljünk!

*

Dsida Jenő

Tél közepén

Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.

Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.

Ó, fantasztikus, égi festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint megannyi
Kis gyertyaláng - lobog,
Oltára fent a havas orma
A büszke szentegyháznak,
És zúgó dalt a rengetegben
Viharok orgonáznak.

A szünetek közt néma csend lesz,
Nem rezzen semmi hang,
Egy szárnycsapás sincs fent a légben,
Egy lépés sincs alant...
De mégis!... Vagy csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy ordas
és meglapulva járkál.

*

Kapocsi Annamária

Mosolyszínek

Holdfehér,
mondanám...
de fekete ködöket rajzolok,
hogy pirosan is hordanám,
de zöld lesz, mire kimondok
egy szót,
hogy kék,
s hogy lilába is válthat, meglehet,
ó, rettenet,
színtelenség, te ősi vád,
Isten veled,
(és velem is lehet).

Gyakorta mondják - Ó, szegény,
jászolban maradt lelke nem tanul,
oktalan mind, ki hinni még merne,
hogy marad, mi szép, ártatlanul

gyermeki? Égi?
Ki költi, érzi?
Vagy csak átvetít valami furcsa szárny,
és igézetet dalol fenn a fán.

Ó, színtelen dallamjelem.
Mosolygásszínű, azt hiszem.

*

Weöres Sándor

Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

*

Rába György

Remény

Mert ember Isten nem lehet
de kis csodát tehetne még
kifényesíthet egy napot
nyújtván a bőség tenyerét
nem feltétlenül adományt
szilárd támasztékul kezet
csupán egy szót súgva kiáltva
fennhangon fülébe “lehet”
felröppenthet postagalambként
a másik felé egy mosolyt
hogy tudja higgye a remény
jósorsába holnapot olt
a csüggedőnek lankadónak
az emlékezés vírusát
vigaszul egy hunyorítással
egy öleléssel adja át
hogy nincstelenül ne maradjon
a magános se egyedül
óráin kívül mégis élhet
ki tűnt jelenetbe merül

*

Rába György

Jó volna

Tollam futtatni könnyedén
mint korcsolyát a tó jegén
jó volna szálljak magam is
fürge szerszám amerre visz
és útközben révülten annyi
tömérdek gondot elfeledni
még névsorolvasási énem
is elveszteni aprópénzem
de botorkál a toll a láb
módjával csatangol tovább
nógathatom már sose száguld
ahogy rég istenigazából
mégis remélem ez a tempó
azért épp valamire lesz jó
szem könnyebben észrevehet
útszélen is drágakövet
vagy csak fatörzsön furcsa rajzot
a ritka perc mire fölajzott

*

Devecseri Gábor

Minden, ami van

Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.

*

Devecseri Gábor

Imátlan ima

Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kívánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint,
örömet kívánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.

*

Devecseri Gábor

Csak

Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,

ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,

vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra tekintve, hozzá szót is találni,

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belemerülni

mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.

*

Rozella

Tenyeredben

esőcseppekbe csomagolt
csend-ajándékaim
ha kibontod fehér hajnalon
hópelyhek hullnak kezedbe
fény táncol csillámaikon
parányi szárnyú angyal repül
sötétben száll kristály-időt teremt
türelmet kér még az este
hogy reggelre gyönyörű legyen
akihez tartozik megkeresse
ha megérinti felismerje azonnal
fehér-aranya örömmel olvadjon el
csillogó könnyű mosollyal
tenyeredben   

*

san-Dor

Világok bölcse

Megvédeni úgysem tudod,
visszavonulsz önmagadba,
magad leszel a világ, és
a világ lesz rádfaragva.

Bástyád erős tíz-köröm-ház.
Véreserkent álmok váza.
Kívül-belül körbehintáz
vak szemednek látomása.

Vak vagy, jósolsz. Mit tehetsz mást?
Magába simít a szakáll.
Teszel ezt-azt, vagy miegymást.
Jó szívedre lecsüng a váll.

*

Hiador - Jámbor Pál

Télen

Csak néha-néha zendül
A lant meg ujjaim között,
Mint a madár, ha messze útról
Édes fészkébe visszajött:
El-elmereng a tenger-útra
Hidegre, fagyra és – pihen,
Gondolva, mily jó most a tornác!
Vágynál-e még röpülni? Nem!

Csendes vagyok, mint a halott tó,
Mit nem hasítnak gondolák,
Nem húz a leggyorsabb vitorla,
Tudom, tudom, mi a világ!
Küzdöttem mindenért, mi szent,
Oly lankadatlan és híven.
Az eszme szép volt, zsold a közcél.
Vágynál-e még röpülni? Nem!

Nyugodtan nézem a világot,
Mely küzd, vergődik és – sülyed,
Mint a tengertől átkarolva
Örök hullámtól vert sziget.
Fogynak naponta a hajósok,
Pedig nő a hab szüntelen:
A révben a kincs és – a hulla.
Vágynál-e még röpülni? Nem!

Akarni jót az embereknek,
Oszlatni a vastag ködöt,
Ültetni fákat a vadonba,
Mit eddig tar bokor födött:
Hirdetni hajnalt, mint pacsirta,
És szállni, szállni végtelen,
Míg egyszer földre szór az orkán,
Vágynál-e még röpülni? Nem!

De hogyha úgy lehetne szállnom,
Mint volt először, boldogan:
Kísérve egy nemzet szemétől,
Amint ma is szállnak sokan:
Visszhangot keltve énekemmel,
Szeretve fönn, szeretve lenn:
Vágynál-e akkor még röpülni?
Ha szárnyat adna ő? – igen!

*

József Attila

Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassúdad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmúlás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjúcsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihunynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

*

Térey János

Öröm

Gőzben puhulni karácsony havában
Olyan, mint elpihenni rózsaágyban,
Belélegezve azt az illatot,
Mely ölni tud, ha ködbe ringatott:
Nyújtózol, és a gondolat diderget;
Gerinceden végigfut egy hideg csepp,
Akár az ujj a párát gyöngyöző
Ajtón, s izzít a mélyből feltörő
Gyönyör. Kilépsz, pezsgő habú medence
Öblébe ülsz be, árnyéklét kegyence…
Úgy nézel, mintha már a túlra át,
A térre: kint féltékeny pusztaság,
Pelyhet szikráztat egy féklámpa fénye,
S az uszoda – a kirakatba téve –
Közönségének játssza műsorát…
Te elpirulsz, de indulsz is tovább,
S míg készülődik a komoly karácsony,
Még egyszer elheversz a rózsaágyon,
Csak aztán úszod ajándék köröd.
Szeretve vagy minden mérték fölött.

*

Budai Zolka

Bennem nincsenek halottak

Bennem nincsenek halottak.
Ha befogadlak örökké fogsz élni.
Mint kócos unokát a néni
ha zúgó járművektől félti
kézen foglak és viszlek.
Elviszlek magammal.

Ne félj az úttól ha befogadlak
nem repülünk gépeken
de ha valami furcsa fény-felhők
magával ragadnak
ne maradj felnőtt
mert én sem kérhetem
hogy ne csupasz árvaként
válasszanak ki minket
ha befogadtalak
és rád segítettem az inget.
Az inget ami fehér.
Viseld hogy bennem legyél.

S mert felesleges tudnod
ne kérdezd meg soha
hogy mi jár a fejemben
és éppen hova
tartunk kezed-kezemben.
Csak sétáljunk szépen rendben.

Ne szólj semmit csak legyen
csönd és legyen világos
legyen egy rét fehér virágos
legyenek néma bóbiták a hegyen
legyen legyen legyen
s legyen arcod vörös mint a rózsa
szemed bármi is legyen kék
s ami addig nem volt
csak lazára gombolt
vágyaid merték
néha-néha szívedbe súgni hogy kell
az legyen most egyszer
és sokszor még.

Ha befogadlak
én magadra hagylak bennem.
Játszanak majd és mosolyognak
veled a fények
bármit teszel semmi nem
lesz vétek
csak maradj néma
és viseld az inget kérlek.

Ha szeretsz megteszed
még ha miért azt nem is érted.
Talán mert úgy érzed
én is szeretlek téged.

Igen.
Én szeretem az összest aki belém vágyik
s mint titkot úgy mondom azoknak:

ha befogadlak nem engedlek halálig
bennem nincsenek halottak.

*

Steel

Szívünnep

Fénymályvák rügyeznek pirkadattá,
pírlobok futnak szét az égmárványon,
majd a kék megcsendesül, pillanattá.
Jégmuskátlik ezüstje a párkányon,
szinte érzem a fehér-gyertya telet,
amint karácsony-érzést gyújt idebent.

Az utcán opálgombostűkként ragyognak
zimankónyomok, porcelán-szépét
így tükrözi a fagy. Mégis, bennem hangolnak
már az angyalszférák... szuszog a kémény,
kifújja a világra a ház melegét,
ahol a család megtalálja szentségét.

Puha hómákony hull, mint tiszta menny-sugár,
csillagnyi dér szikráz, mint fenyő-áhítat.
Megmosdik a hit, felvesz ünnepruhát,
a szeretet gyermekszívűsége átitat.
Jászol lesz a szem, az emberség-dednek,
Isten kenyereként asztalra tett percnek.

*

Nagy Gáspár

JEGYEZVÉN SZALMASZÁLLAL

...mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok.
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

 ...kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

*

Kosztolányi Dezső

         Oly jó ébredni.             

Oly jó ébredni.
          Álmom messzeszédül,
s a tegnapi szobát már láthatom,
ha fuldokolva - az álom vizébül -
a paplanomra nyújtom a karom.

Ez itt a part már.
          Ah, de szép, de szép volt
az ébredés csiklandva, tétován,
a mosdótálban a közeli égbolt,
a zongorázás a másik szobán.

Tündéri reggel. A sötét szalonba
apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.

Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
s állok a hangok közt kis ingben, némán,
mint hajnali gyöngyvirágok között.

*

Kosztolányi Dezső

A doktor bácsi.

          Áldott aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
szemébe nézek és csöppet se félek.
Borzongva érzem biztos ujjait,
ha kis, sovány bordáimon kopog.
Ősz bajusza a fagytól zúzmarás,
hideg kezén arany gyűrűsorok.
Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicinát,
keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
Az ő kezéből hull a paplanomra
nagynéha egy halvány, szelíd virág.
Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon
párnáimon oly egyedül sírok.
Ő az egészség és a bizonyosság,
titkok tudója és csupa titok.
Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
prémét szelíden prémezi homály.
De elmegy innen és itthágy magamra,
színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...
Ilyenkor látom otthon s páholyában,
amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül,
rám gondol, mit csinál a kis beteg?

A béke ő, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
míg ájuló álomba lengve árván,
kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
ködös habok közt ringatóztam.

*

Kosztolányi Dezső

Jaj, az estét úgy szeretem.

Az este egy kis szerecsengyerek,
ki várja csak szerecsenanyját
és addig játszik téveteg.
Lángot fúj a fekete éjszakába,
pufók lámpákat, zengő tüzeket,
mint kisfiú, ki néma kedvtelésből
szappangolyókat ereget.
Ilyenkor a szobánk, mint a sziget,
körötte a hideg lég, mint a tenger.
Kis kucsmáinkon zúzmara zizeg,
piros orcával, könnyező szemekkel
hazajövünk. Kezünkbe korcsolya.
Reánk süt a lámpácska mosolya.
És fő a kedves kávé, forr a tej,
a pesztonka perecért szalad el,
és pihegünk, szemünk bámulva néz,
s a sárga gesztenyén végigcsorog
a rózsaméz.

*

Kerék Imre

 Édes ősz

Feslő-foszló sárga rózsák,
vadszőlőlevél-pirosság;
ért bilingjén a szőlőnek
selyemhálót pókok szőnek.
     Ősz, ősz, édes ősz.

Csókát, seregélyt vendégel
a kert, megterítve széjjel:
szilva, dió, aranysárga
barack, se szeri, se száma.
     Ősz, ősz, édes ősz.

Rozsdáll a fű, kardja kókad,
nyomán rézorrú rigóknak;
foszladozó öreg fákra
borul a menny azúr sátra.
     Ősz, ősz, édes ősz.

Vadgesztenyék rőtszín csúcsa
ejti lombját hullton-hullva.
Aranypénzt csörget a nyárfa,
hajnalra fagy zúzmarázza.
     Ősz, ősz, édes ősz.

Bár villódzó arany pászmák
befonják a rét virágát:
aggodalmad szórd a szélbe!
Cihelődj már, szív, a télre!
     Ősz, ősz, édes ősz.

*

Kerék Imre

Fa

nézd ezt a görbe fát ahogy
önnön belső terében áll
s hangtalanul szívósan őrli
gyökerével a csontkopár
sziklakövet tanuld fegyelmét
ahogy az örvénylő időben
kitartón dacol a szelekkel
mint valami pompeji őrszem
a lombját perzselő napot
sebtépő fagyok éles körmét
tűrve formálja magát véglegessé
s bár tudja sorsa csak percnyi öröklét
ágai között fészket óv
csipogó életeket ringat
kérge alatt álca báb áttelel
csúcsán tollászkodik az esti csillag
s vele együtt egy égboltot emel míg
küldetését végre betöltve
ős nyugalommal félelem
nélkül zuhan alá a völgybe

*

John Milton

Éva Ádámhoz

Veled vagyok, s megszűnik az idő
s változó évszak, mind egyforma szép.
Édes a hajnal friss lehelete,
ha e gyönyörű tájon hinti szét
fénykévéit, s fű, fa, gyümölcs, virág
harmattól csillog; illatos a dús föld
könnyű zápor után; édes, ha jön
a szelíd este, majd a csöndes éj
komoly madárdallal, s a tiszta hold
s kísérete, az égi ékkövek.
De sem a hajnal friss lehelete,
se a korai madárdal, se kelő nap
e gyönyörű tájon, se harmatos
fű, fa, virág, se zápor hozta illat,
sem szelíd est, se komoly madárdal
csöndes éjjel, se séta holdas úton,
se csillagfény nem édes nélküled.

*

Kosztolányi Dezső

Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

*

Hollós Korvin Lajos

Októberi elégia

Özvegy már a szobám, párja, a nyár: halott,
árnyék kél falain, gyöngyszíne nem ragyog,
fázik most a nap is, hosszú sötét kabát
búsan verdesi lábnyomát.

Törpébb most a szegény törpe világa is,
képzelt ékszerein látja, a kő hamis,
tompán bújik a fény, ködbe takarva víg,
szikrázó, buja táncait.

Képeslap fecsegő száz zajos oldalát
kábán forgatom: Ó, mily idegen világ!
Mily más gondok ezek, mint az enyéimek,
mily furcsák e szavak s színek.

Ujjam gémberedik, rálehelek a fehér
köd kél ajkamon, oly sűrű, akár a vér
s illan, mint fiatal éveim izgatott
forrongása, mely elhagyott.

Már csak bús, kicsinyes vágy fűti testemet:
késő léptem arany nap tüze fesse meg
s látván elleneim, hadd legyek oly süket,
ne halljam nevetésüket.

Boldog nép mosolyog - mily idegen mosoly,
meg nem foghatom - és mint a kizárt eb, oly
báván nézem a sok szép kacagó fejet,
dámák s férfiakét, melyek

egy jobb, enyhe világ bő erű tájait
hirdetvén e lapon, fogvacogón amit
nézek, forgatok. És mindkomorabb leszek,
mily föld népei hát ezek,

hogy minden csak övék?... Mennyi a kincsük, ó!
S mit kedvük learat, mennyi a mennyei jó!
Hubermann ha zenél, nékik ujjong a húr,
nékik kéklik a Cote d'Azur

Yachtjuk száll a vízen, melyben övék a hal,
csiklandó csiga, gyöngy, rózsaszínű korall,
földön s fenn a derűs égen a berregő
gépek; minden öröm s erő...

S én itt gémberedek, mint a vizes fatönk,
min jajgatva az ősz fejszecsapása döng
s rég holt lombkoronám álmodott ága mind
a hűtlen nap után tapint.

*

Dsida Jenő

Rövid napló

Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
böjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.

*

Dsida Jenő

Te harangozol

Hunyd be a szemedet a dombtetőn.
Megindulsz lassan az űrben, a kék
levegőben, az őszi lombok hervadt
szagában. Előbb csöndes úszással,
lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes
gyorsasággal, káprázatos ívben
messzire lendülsz, titokzatos szálak
tartanak, azokon himbálózol
édesen, fájón, rettenetesen.
És delet kongat a falu harangja,
és minden kondulással egyre biztosabban
érzed, hogy te vagy a harang nyelve,
és az egész mindenség kék burája:
egy óriás harang. És öblös kongással,
testeddel, véreddel, egész valóddal
te harangozol az egész világnak.

*

Dsida Jenő

A Naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet –
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szívökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a múlté,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap –
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tűzzel
az én csóktalan homlokom.

*

Várnai Zseni

Egy női szív kering a Föld körül.

E pillanatban fönt az égi térben,
hol női szív nem dobbant soha még!
E pillanatban fönn a magas égen
új korszakunk fényes csillaga ég!
 
Egy hang csendült az örök éjszakában,
hol női hang nem zengett még soha...
Egyedül fönt a jeges némaságban
szólni vágyott az egek vándora.
 
Egy női hang szólott az emberekhez,
és köszöntötte földi társait:
-Világ népe, ím teljesült az álom,
a lélek kitárta széles szárnyait!
 
A földi és az égi tér határán
férfi és nő Egy cél felé röpül:
BÉKÉT ! BÉKÉT !
Halljátok földi népek!-
Fehér galamb kering a föld körül!

*

Várnai Zseni

Csodálatos

 Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
 
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
 
És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
 
A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
 
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
 
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

*

Lászlóffy Aladár

Lélek-este

Átszeli ezt a hűvös űrt
valami emlék-postakürt.
Pedig ott túl a fenyvesen
már vonat zúg kegyelmesen.
Minden, a madár meg a szél
jelzi, megint közel a tél,
de  téridőtlen tájakon
a fül, az orr, a szem vakon
oson és biztonságosan…
Igen, már élet-este van
s bennebb egy legbelső körön
begyűlt az összes könny s öröm.
Azért sem, mégsem ébredek,
nincs-kastélyok és volt-hegyek,
tabularásává kopott
be sem rendezett holnapok
füstölgő avar-szaga jön.
Így támad fel az én erőm:
a kép, a hang, a szó, a szél
s minden érzékem élve él.
Begyűlt az összes könny s öröm,

*

Lászlóffy Aladár

Fény, betű, idő, óceán

A nyár betört. Mint víz alatt,
lelassult minden és szabad.
Megtelt a táj, a szél betört.
Akvárium-homályú zöld
a messzeség. Úszó vonat
kerülgeti a dombokat,
ezüstlő csíkos hal-hasán
hirdet egy szót az óceán.
Valamit én is hirdetek.
Sűrű, üveggel telt terek.
Bennük valamit vontatok.
Az álom mérge nem hatott.
Körül az ólom-fürge kép,
hogy tőlem függ, nem látszik még,
nem látszik már, hogy én hozom
áztatva duzzadt dombokon,
követ a bűvölt-szürke szép,
magányos felhőkeverék,
beömlő üvege alatt
megáll az elfogott vonat.
Ezüstlő csíkos hal-hasán
fény, betű, idő, óceán ---

*

E. E. Cummings

Valahol még sosem jártam

Valahol sohasem jártam, ha boldog is
voltam nagyon – őrzik szemeid csendjüket:
egyet intesz és valami magamba zár,
nem védekezhetem, közel vagy, túl közel, –

de ha rám tekintesz, könnyen kitárulok,
pedig magamba zárultam, mint egy ököl –
sziromként kibontasz engem, mint a tavasz
az első rózsát (érintve sejtelmesen)

ha mellettem állsz, én és az életem
bezárulnak, csodálatosan, hirtelen,
mint mikor a virág szíve elképzeli
a gondosan mindenhová hulló havat,

e földön semmi sem hasonlít végtelen
törékenységed áramához – alkatod
tájaid színével magához kényszerít,
örök időkre szétszakítva a halált,

(én nem tudom; benned mi nyílik és mi zárul,
de valami bennem szinkronban van vele
szemednek hangja mélyebb minden rózsaszálnál)
s még az esőnek sincs ilyen piciny keze.

Fordította: Végh György

*

VJACSESZLAV  IVANOV 

ŐSZ

A földre hullt levél ajándék,
Körötted bíbor verssorok...
Tündöklő-csöndes a halál még,
Ezüstbrokátja rád ragyog.

Az alkonyat arany porán át
A távol épp így senyvedez;
S hegyek fölé terítve szárnyát
Kék-szürke búd így lengedez.

S a mennyeken sziromlik, ég a
Holdfény - oly tiszta és fehér!...
És imaként szállong a néma
Fákról a lángoló levél...

Fordította: Baka István

*

Ady Endre

Megköszönöm, hogy vagy

Íme, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van.

Íme, menekülni vágynék tőled,
Csak evezőm nincs készen a hajóban
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
Jól van.

*

Ady Endre

Boldogok az öregedők

Hajh, mások szépen elfogyasztják
Ifjú életük sok malasztját.

Másoknak az öregség semmi,
Mások meg tudnak öregedni.

Egyszer-kétszer testük kirázza
Az ifjúság maláriája.

Aztán szépen pihennek, ülnek,
Mosolyognak és megvénülnek.

Napjaikat nyugodtan fejtik:
Betegek voltak s elfelejtik.

A bölcs mosolyt csak úgy havazzák,
A csókot hűlve kanalazzák.

Nem bántja őket ifjú bánat,
Nem értenek, de megbocsátnak.

Csak én tartom ifjan az arcom,
Csak én vívom mindig a harcom.

Csak én vagyok bánatos, orzó
Öregségben is ifjú torzó.

Simító lapja a redőknek,
Irigye az öregedőknek.

*

Áprily Lajos

Imádkozom: legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

*

Kapocsi Annamária

Árnyékfoltozó

Belénk ivódtál, mint fákba a fény,
mint gyökerükbe a víz s a harmatok,
mint földbe a reá szálló por,
sárízűek a csillagok...

Ki mos, ki bír, s belőlem kimosni, bomlani
ki fogja a fényt a levélből kibontani?
S ki szedi ki a földből a porszemet,
azt az egyet, mi tetté érhetett...

Ki látja, találja meg
viharunkban az apró szelet,
mi nagyra nőtt, mint az Istenek,
s elfújni búnak bánatát,
gyermekünk ki tanítja meg...

*

Steel

Bennem a Szerelem...

Arcomra rásimuló gyermektenyér,
és szemölelkezésekben tiszta csend,
lélekasztal kínált törődéskenyér,
a világ pillanattá halkulása bent.

Magzati szívverés, mint legszentebb hang,
mely enyémen örömolajágat hajt,
amit saját légzéséből vetett el:

Isten, hogy Nőből az Anyaságnak
tavasza legyen majd. Hajnaltájban,
midőn a Nap mezőszirmok közül kel,

pírparázslatából kiragyogó fény.
Folyópart, hol csóktalálkozások érnek
révet, kandallóhoz kucorogtató éj,
amikor az őszből virágzik: Élet.

*

Válogatás Olosz Lajos verseiből

Szűzdacú havas

Lábnyomtalan, szűzdacú havas,
hol megdöbben a csend a röpke neszre,
hol sötétlila árnyékszőnyegek
vannak terítve a szakadék-ereszre,
hol fekete fenyők,
mint némán imádkozó,
magukkal leszámolt
szerzetesek állnak,
és a szél szürke zuzmólobogókkal
int vissza a tovatűnő nyárnak.
Örök bükkösök selyemavarja
(mint arany tükör)
hol hegyeket terít,
bérc, melyről ha lemereng a lélek,
el nem hervadó, tiszta kéjt merít,
patakok, mik túlharsognak mindent,
de meghallgatják a titkos vallomást,
égbolt, az egyetlen szeplőtlen fátyol,
felhővitorlák, halk neszek,
varázsoljatok magatok közé!
...Talán otthonabb leszek.

*

Kibontott rügy

A távoli hegyek azúrkékek.
A tócsák lilák és hamvasok.
Hattyúprémüket vetkőzni kezdik
mogorva, néma havasok.
A Körös-part alján illat kúszik,
májusok éretlen, kora földszaga.
Leánymellű, feszes rügyeket
ragyogtat az alkonyatban
az aranygallyú bükk
és a keserű nedvű orgona.
Titkot keresőn egy rügyet kibontok.
Bronzveretű ágyban, sötét leplek közt
zöldselymű és aranyhajú élet.
Millió és millió.
Alszik
és felette összeborul a sötétbarna,
bronzpáncélos ágy,
és a megölhetetlen,
istenerejű élet éber szívével várja
kóborló tavaszok hűségesen megtérő szavát.
Eldajkálom kezem fején
az élet parányi ágyát,
libegtetem a januárban alvó rügylány
aranyhajának csillogó selyemszálát.
Kiterítem a zöld levélke
leheletkönnyű fátylát,
és eltakarom téli lelkem
ijesztő éjszakáját.

*

Araság

A tavasztestű, lobogó hajú daliát
csitri leányszemmel látta meg.
Fenevaddal birkózott és győzött.
Parázsló tigrisbőrrel vállán
esteli köd árnyai közt tűnt el.
Ő pedig járta lánysága széles, csillogó réteit.
Lába alatt fűbenőtte,
ezüstös tocsogók csilingeltek
és szélben bólintó, lila íriszek
hajladoztak a lépése után.
Tudatlan várással leste évekig,
miken tarka álomlepkék szálldostak keresztül.
Egyszer csak megint szemtől szembe látta:
sziklán hevert,
karjára támasztotta szomorú fejét,
révedezve nézett a világba.
Szótlanul.
Egyedül.
Hitetlenül és reménytelenül.
A szikláig virágos szegélyű út nyílalt.
Elöl fehér liliomok hajlottak rajta egybe,
aztán rózsaszínűek,
azután pirosak,
végül sötét bíború liliomok és feketék.
A leány parányi kezével széthajtotta mindet
Hozzá ment és mellé térdepelt,
a szomorúság szikláján vérezve meg
gyöngyházszínű, sima térdeit.

*

Balla Zsófia

Ameddig élsz

Amíg az ősz a sziklavár
amíg a fecske visszajár
Csak addig élsz
csak addig élsz
amíg lerogy a gesztenye
parázs a forró avaron
amíg kihűl a tó vize
hal szeme szűkül kékül
a tó az őszben kifakul
és ringva jár a köd szelíd
kutyák ugatnak tépdesik
az ehetőt rossz lábbelit
szegény rokonok fölveszik
Csak addig élsz míg mondhatod
van házad és van asztalod
mögötted gumitalpú árny
hangodon sókristály sirály
az ablakodban rózsa ég
fehér üvegből vízpalást
hogy átöleld a tornyokat
hogy este betakard anyád -
Csak addig élsz míg van kivel

Házadból majd a zaj kiver
hideg tél fogja lábadat
fagy rángatja kabátodat
csókák röpítnek négy kerék
összeráz földdé légy derék
bogáncssűrű vezényszavak
csapdossák szíved Hófalak
Csak addig élsz míg bőrödet
fagy égeti az őrödet
a szégyen mint a hallgatás
húsodba kap a földbe ás
csak addig élsz
csak addig élsz
amíg e földön
míg a félsz
ott suttog minden hajnalon
ősz-vonaton sínhajlaton

a szíved bírja bírja még
a megnevezett kisdedé
akit karodban átölelsz
síkos az ősz
csak vele élsz

*

József Attila

Pöttyös

Imhol őzike-lépésekben
kis rüggyel szájában a lány.
Bűvös fogam koppanva ejti
megszolgált, kesere pipám.

Ifjúi kínokban szenvednek
mind-mind a vénülő füvek.
Emlékeznek: mikor is láttak
szellőcske járású szüzet.

Hopsza! fű leszek én ma este,
görnyesztnek bíbor harmatok,
ropogós, tűrő fű, amelyben
új kedved is topoghatod!

De pöttyös ruhádban, lobogván,
ahogy látsz, itt hágysz engemet,
s meg kell öntöznöm hűs csöbörrel
a kigyulladó füveket.

*

Csukás István

Csak elmondani adj erőt

Lefut az álom, tünemény volt,
lefut a szívig, a kamaszkori rét
lassú ringással, mint az égbolt,
lehajtott fejem fölé ért –
A nyár óriás talpa hihetetlen
gázol, virágok nyakszirtjére lép;
én csak magamhoz voltam kegyetlen,
én soha nem adtam fel a reményt.

S melyen idáig futottam, az út
csúfondárosan nyelvét ölti:
parasztok közül kitanult
fiú a tisztét hogyan tölti?
Hol a szándék? A bonyolult
tévedések közt hol a hit?
A bűvész-cilinderbe fúlt
versek után ki mond valamit?

Kamaszkori égbolt, nehéz vagy,
hozzád csak fájva mérhető
a termést betakarító évszak,
én tudom: te vagy az el nem ért tető –
Helyetted új csúcsokat állít,
aki túlélt, én gerincfeszítő
konoksággal téged idézlek váltig,
álom-égben sátrat verő kölyök-idő.

Már mint diákot falhoz szorított az éhség
– harcom határát én szabom meg –,
nem pénzért dobott fel a merészség,
lángszóróval pusztított terep
lehet jövőm, de gyönyörű is lehet!
Nem az én dolgom az eredményt kivárni,
mit vállaltam, kínnal veret,
csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám akármi.

*

Székely János

Örök csillagfényben

Sutácska békák ugráltak körül,
Amíg az éjben bandukoltam lassan.
Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt,
Mi történik a felleges magasban.

De ág reccsent, s én felkaptam fejem.
Tágult a köd s a ritka lombok rése,
S megcsapkodott és megsimogatott
A csillagtengerek hullámverése.

A csillagok, a messzi csillagok
Kutattak rést, hogy lépteim kilessék.
S megnyílt a rés, s a körtefák alá
Beszivárgott a teljes végtelenség:

Beszivárgott a furcsa gondolat,
Hogy bárhová is jutnék a világban,
Akármi messze, látnom kellene,
Hogy még mindég és mindenütt világ van,

S nincs benne vég – de kezdet sincs sehol,
Nincs hátra és előre, nincs le és föl,
És mindenütt a közepén vagyok,
És nem juthatok ki a közepéből.

Előbb letörtem. Fájt és izgatott,
Hogy – mit sem vétve – börtön foglya lettem.
Mert úgy éreztem: börtön a világ,
Mégiscsak börtön, noha véghetetlen.

Bántott és fájt, hogy itt raboskodom,
Életfogytiglan, sőt halálra szántan,
S még csak kegyelmet sem remélhetek
E képtelen és végtelen világban.

De most egészen felszakadt a köd,
S odébb vonult a kései vidékről. –
Kibújt a hold, s egy újabb gondolat
Szivárgott föl az ősi televényből.

Egy gondolat, hogy kár bevallanom
Ketrec-lebíró vágyaim parancsát,
Hisz ez a ketrec: maga a világ!
És rabja lenni: maga a szabadság.

Egy gondolat, hogy nem volnék szabad
Másutt sehol, csak épp a végtelenben.
Ki szökne innen: magától szökik,
S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben.

Igen, hogy ez a börtön épp a lét,
S halálom lesz, ha rácsait lebontom.
Lehet, hogy börtön, ámde végtelen,
S ha végtelen: nem börtön már, de otthon.

S míg így töprengtem, elfogyott a domb
Alólam, és az országútra értem.
Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott
A csillagfényben, lomhán és kimérten.

Oly végzetes és olyan megható
Szemmel, mint némely dolgos emberé,
Egy ismeretlen terhet vittek ők
Egy ismeretlen, messzi cél felé.

Szép, méltóságos, tiszta állatok –
Zendült meg akkor szívemben az ének -,
Jobb volna tán igába állanom,
Talányos terhet hordani, közétek.

Jobb volna tán tudatlan tengenem
És ballagnom a nyárutói ködben.
Semmint örökkön itt töprengenem
Börtönhazámban, világbörtönömben.

Mennék a langyos, csillagterhes éj
Csodái közt, csodásan, szenvtelen.
Mennék, s a járom lenne csak nehéz,
Hosszan előrenyújtanám a fejem.

Mennék, amerre húznak-hajtanak,
S megállnék, ha társam is megállt…
S nem várnám úgy és nem félném a nagy
Börtönnyitó és sírcsukó halált.

*

Csukás István

Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itt hagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

*

Csukás István

Csak a szív

Télre kaput dörrent s új eget tárva
tár a gyantás, csöppnyi koponyákra
a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik,
akik élni akarnak. Szívemre szelíd
szárnyakkal száll a szerelem, hamar-
villanása égre szédülő fecskeraj.
Csak a szív,
csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek
izmaival világunk új űrbe üget –
Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva
tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba!
Honfoglaló álom jeleit küldd vissza
már, hogy szívverésem hozzá igazítva
éljek, hisz érte égek s égek el, fehér
testemben ha majd megakad a vér!

*

Csoóri Sándor

Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra
őszi esődben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.

Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

Ki akarta,
hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?

Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?

Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne
a végső életre megteremtenem.

*

Csoóri Sándor

Kék hó, kék madár

Kék a hajnali hó,
kék a hajnali szél,
kék a nők szeme alján
a patkós hold-karéj.

Bujkál a villamos,
kék barlang most az utca,
ha szállna száz madár,
gyöngy-villámként suhanna.

A hólapátolók
körmüket fújják fázva,
mert kék az is, mint széthullt
csillagok kék szilánkja.

Megyek munkába reggel,
nincs semmi vigaszom,
csak a hó katonazenéje
a csontkemény hídon.

Asszonyom fölkel, mosdik,
csipogó vize kékes –
kintről ibolya árnyak
hajolnak a szeméhez.

Megáll és rámgondolván
egy percre meg is retten:
nem keresem-e sorsomat
ibolyakék szemekben?

Aztán egy nagyot sóhajt,
továbblép s tűnődően
dúdol egy kék madárról,
ki sétál kék mezőben.

*

san-Dor

Ma gyertyák nélkül

Nagy szárnya van az angyalkámnak.
Mécsesnap szólalt a főnővér.
Hallani, érezni, ha már vak,
láttatni gyenge az ütőér.

Tudta, hogy vagy, ez érezhető
köröttem, mellettem, felettem.
Olyan ez, mint ami lehető,
ha nem hiszem el, hogy lehetetlen.

Neved is van, de az nem fontos.
Mindig szerettelek - ösztönös.
Tisztára - látod - épp a folt mos
szent ruhát. Hát itt most köntösös

napjaim járnak fel és alá.
Gyertyát sem gyújthatok ma, de képzelek.
S mosolygós leszek, ha tudom, néha lát
angyalkát egy örök kisgyerek.

*

Kapocsi Annamária

Árnyékfoltozó

Belénk ivódtál, mint fákba a fény,
mint gyökerükbe a víz, s a harmatok
mint földbe a reá szálló por,
sárízűek a csillagok.

Ki mos ki, bír, s belőlem kimosni, bomlani,
ki fogja a fényt a levélből kibontani?
S ki szedi ki a földből a porszemet,
azt az egyet mi tetté érhetett...

Ki látja, találja meg,
viharunkban az apró szelet,
mi nagyra nőtt mint az Istenek
S elfújni búnak bánatát,
gyermekünk, ki tanítja meg...

*

Radnóti Miklós

Októbervégi hexameterek

Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság
tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti aranyát.
Lassú, okos vagyok én is e lassú, okos ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehelet futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei már síkosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszú szakálla alá: nézd, gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, -
ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

*

Steel - blogjából

Az Anya, örök

Az Anya fényt teremtő hajnal, és
gyertyalobogású templomok csendje,
tenyér, mi emel és tart mindenek felett,

s a felnövés fájdalmát gyógyító kéz.
Viselhet ráncot, vagy földruhát a teste,
Ő a lombtavasz, és lélek-kikelet.

Az Anya szívhajlékunk, nyitott kapu,
kék zenit, s mezőillatú nyugalom,
kinek a halandóság sem moshatja el

Éle-arcát. Hite nem lesz sosem hamu,
ha sors-Napunk ki is alszik nyugaton,
Ő az, kiben új holnap-sugarat lel...

Az Anya : otthon, és gyermeki hálaszó,
virágbimbózás mosoly-nyarakon,
finom simítás szeretethomlokon.

Az Anya : út, mely haza mindig járható,
Ő a tisztaság kimondott szavakon,
örök kőszikla világi futóhomokon.

*

Takáts Gyula

A zöld óra

Kolibri mind a tulipán
és páva a pünkösdi rózsa.
Forog és jár a szirmuk,
mint óra mutatója…
Mérik az időt a kertbe!
Zománc-zöld óra-keretbe
a perceket színekre váltva
egy nagyobb s egy belső
világ zöld ritmusára…

Virágok mérik a világot.
Lándzsájukra száll és beleszól
a méh és poszáta is, ha dalol.
A számlap füzéres kapuján
rugók és tengelyek között
zümmögve ki-be jár,
olajozva egy inas darázs,
s alattuk némán kaszálva,
jár az árnyék inga-szárnya…

Palánktól föl a napig,
mint óra feszesen dolgozik
ez a színes részekből szerelt
– tulipán- és rózsa-kerekű,
földtengelyű és naprugós
és hengeres, és lándzsa-mutatós –
zománc-zöld négyszögű kert.

*

Takáts Gyula

Triptichon

1
A tiszta és tündéri rend
csak ott, mélyen mindenkibe…
Ó, dobogj hát szép remény,
miként az első ős-pete,
hogy lehet és lehetsz te még,
tündéri rend
a mindenség értelmes szíve.

2
…Szentek?… Próféták!…
Hallgatok hát inkább magamra.
Könyvemben ő, a lelkiismeret
fehér törvénye diktál,
s ha megállta annyi förtelem között
és mindig hattyú-tisztán,
ki szólhat hát, ki ellenem,
ha szavam önnön mércémhez emelem!

3
Majd akkor beszélj!… De addig magam
vésem és formálom tovább,
mert csupán ezt hagyom!
S ez is lesz akkora, mint annyi tett
a sivatagnyi temetők felett!

*

Paul Éluard

Szemed íve

Szemed íve szívemet körülzárja,
Tánc és báj karikája, 
Idő dicsfénye, biztos éji bölcső,
És ha már nem tudom, mit éltem életemben,
Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.

Nap-lombozat és harmat-mohaágy,
Illatos mosoly, szélfuvalma-nád,
Szárnyak, világot fénybe takarók,
Tengerrel, éggel megrakott hajók,
Zaj zavarói, szín forrásai.

Mindig csillagok almán fészkelő
Hajnal-tyúkaljból rebben illatok,
Ahogy a tisztaságtól függ a nappal,
Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől,
S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad.

(Rónay György fordítása)

*

Rónay György

 Verőfény

Se vágy, se láz, se láng; csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén
a két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajítasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű
őszi ragyogás.

*

Juhász Gyula

 A legszebbnek

A legszebb dalt, mely bennem él,
Elmondom néked egyszer,
Nem ég majd benne szenvedély,
Szívemben fáradt béke mély,
Mint alvó sarki tenger.

Emlékek északfénye még
Gyúl majd fölötte búsan,
Ó mert én annyit szenvedék
Lángolva, könnyem hullt elég,
Ormokra vitt az utam.

A legszebb dalt ott zengem el,
A csillagos magosban,
Hol szívünk halkan ünnepel,
Hol minden biztat és emel,
Hol üdv van, diadal van.

A legszebb dal strófáiból
Bús lelkem száll az égbe,
Lelkem a megtört, megtiport,
Mely hasztalan lángolt, vívott
S most azt dalolja: Béke!

*

József Attila

Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőlő, fürtösen,
s int a vízcsepp, hűvösen.
 
Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfűzik,
a bús földet díszítik.
 
Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a szíveden.
 
Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.

*

Ágai Ágnes

A végtelen

A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.

*

Ágai Ágnes

Az élet...

Az élet, akár a vers,
szakaszokra bomlik,
rövid, töredezett,
zsúfolt, sűrített,
képekre osztott,
hangokra hangolt,
egyszeri,
és van benne
valami megfejthetetlenül
isteni.

Vesztergom Andrea

Hófagyöngy

Őrizetlen földutat
elhozott a távol,
illatával fölkutat
régi nyomdokából:

barna földek, nyári por,
zöld zamatnak íze,
érlelem most, mint a bor,
összekedvesítve.

Szalma színét hordozom
kócoló szelekkel,
szálaimból kiskorom
fésülöm ki reggel,

szúrt a tarló sarkamon:
serkenőn a vérem
mint a fáradt fájdalom
tért meg este vélem.

Téli éjjel átlopom
álmomul vidéked,
hófagyönggyé hűlt korom,
ezt mesélem néked:

Földszagú tűlevél
zsong a csendje bennem,
vad havas, bár legyél
mindig ily kietlen.

Városok, vashidak
megkövült az éden,
kis piros pónimat
elfaragta régen.

Búza leng, szélkalász,
mind amerre nőttem,
múltat ott nem találsz,
minden úgy időtlen.

Gyöngy a fán, száll a szán,
visszatér a lélek,
várromok kőfokán
álmaimba lépek.

*

Cinketalpakon

A hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.
Alszik ablakunk alatt a fészek,
már tavasz, de csintalan, de részeg,
oltson olvadást a tengerekre,
bárcsak egy napot se szenderegne.
Fákra szórt kidolgozatlan ábra:
feldobálva hófagyöngy az ágra,
venne bár a válla tiszta inget:
cinketalpakon tavasz tekinget.

*

Szent-Gály Kata

A nap vége

Felvette gyöngyös ékszerét az este,
s a nád között zsolozsmát húz a béka
Hagyd elnyugodni szívedet,
mert nyűgös, álmos gyermek néha
még ő is. Lazán pihenni engedd!
A hallgatásba hulló dombok alján
őzek suhannak, élni kezd az erdő
A gondolatról vedd le már
a szó bilincsét, s mint didergő
kisgyermeket, takard be tiszta csenddel!

*

Bettina Arnim

(1785-1859)
 
Lefelé száll a nap estelente
 
Lefelé száll a nap estelente,
bíbor izzásban huny ki a hűs kék,
alkony csöndjét isszák a hegyormok.
 
Ujjongó ér fut ezüst habokkal,
békén, szilaj ifjúsága tűntén,
csillagok ringnak hullámtükörben.
 
Függ a sas, magas légben nyugodva,
mint mély álomban, oly mozdulatlan,
egy ág sem rezdül, elült a szél is.
 
Mosolyogva, isteni iramban,
mint mennyei fény ködön keresztül,
Helios rónák felett lebeg fönn.
 
Mosva szent ajk bűvös harmatától,
dala a lelkek lelkébe árad,
s áthatja a hatalmak hatalma
 
az időknek sorsmelódiáit,
melyek összehangzón egybefolynak,
mint virágok fénye és sötétje.
 
S megifjult bölcsesség üde csúcsát
régi hazugságok káoszából
emeli eszmények szelleméig.
 
Miket édes álomból dalával
keltett, a parton minden virágot
édes dallal új álomba ringat.
 
Hogyha nem figyeltem, nem csodáltam
s láttam volna semmi istenit még,
s látnám a virágok égi fényét
 
és a hajnalt élettel telítve,
míg a föld újjászületve sóhajt,

/fordította: Kálnoky László/

*

Orbán Ottó

Ég és föld között

Derékig meztelen fák mosakodnak
a hajnalban, kék harang énekel, leng,
leng, leng a föld hajába kötött kőút,
ájtatos füvek térdepelnek

amerre az első villamos úszik
nyújtott áramszedővel mozdulatlan,
a falakban fehér galambok ébredeznek
bevégzetlen, szögletes mozdulattal,

ember kerül törékeny csendeket az úton
mint saját szíve vigyázva, lebegve
és bámul örök önmagába
s a még örökebb reggelekbe,

míg megérti a falban a galambot,
a töredező fényt a fákban
s helyére inti a fű-szagot s a füstöt;
ég s föld között hallgatok a világban,

lábamnál homok és talicska,
sorsom súlytalan levél a vízen
s a szélben most fényesen úszik születésem
mint nyárban a villám és gyönyörben a szem.

*

Váci Mihály

Messze-hívás

A fű zölden kiált,
kéken suttog az ég;
mint hívó trombiták
harsog a messzeség.

S az erdők felszakadt
sötétzöld sóhaja;
a hegyek bágyatag,
kékellő kórusa!

A szél, a lágy vonó,
hegedül csábítón
a halkan dúdoló
nyírfa-ág húrokon.

És ellágyul a föld,
amerre elmegyek,
elém omlik a rög,
csendben peregni kezd.

Előttem fű fakad,
a nyomomban virág;
a föld is meghasad,
ha várok még soká!

*

Garai Gábor

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid –
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid –
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted –
nem fordul ki alólad;
és egy jó szóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt –
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szíved
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
– értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

*

Major Gabriella

A boldogságmorzsák

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszer csak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és – mert igaz ott és akkor –
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.