Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 16

waiting-bliss.jpg

 

Almádi Róza

Illúziók

csak száguldó csóva
földi létre vágyó
talán nincs is idő
csak körbezárt keret
fényből szőtt pókháló
áttetsző erezet

rácsokon áthajló
sivatagi rózsa
kőből kilélegző
mintha élő volna
csupa pára és fény
nekem te neked én

parányi vízcsepp
apró reménypetty
a szomjazó világra
talán nincs is keret
csak a végtelenek
összezárt világa

sötét anyag tágul
lebegés zuhan a mába
belecsókol a virágba
egy örök ígéretet
a vakhitű pillanat
igéz vétlen végzetet

világító apró neszek
hulláma zúdul a napba
pedig egyetlen nap
sincs csak virág van
mintha szirom volna
nyíló sivatagi rózsa

csak hold-ezüst álom
fénylik éjjelente amint
átsuhan az égen ragyogva
a száguldó izzó csóva
s a napot csak álmodja
egy elégő meteorszikla

*

Bognár Barnabás

Az élet szép

Nyílnak és elhervadnak a virágok,
épülnek és összedőlnek az álmok,
elnémul a hang, miután kiáltok;
zöldellnek a fák és lehullanak a levelek,
felkerül a vakolat és majd lassan lepereg,
s a múlt csak a jövőben jelenik majd megint meg;
De az élet szép,
mert nyílik a virág
és épülnek az álmok
és hangosan kiáltok
és zöldellnek a fák
és áll a ház
és van jelen
És az élet szép,
míg fent az ég (s míg fent marad)
és lent a Föld (s míg lent marad),
s a kettő között élhetünk,
és egyszer le-, s majd felmegyünk.

*

Lelkes Miklós

Az idő mindent visszavesz

Az Idő mindent visszavesz
mit valaha adott.
Fut, fut elfénylő síneken
volt-játékvonatod.

Volt-labdád gurul, elgurul.
Pirosa sem marad.
Átlebeg hulló álmokon
hólepke-pillanat.

Az Idő mindent visszavesz,
s már csak könnycsepp zenél,
s amit megtart a két kezed:
nem több a semminél.

A nyárfa súg és ég-falak
kékje tűnődik át
könnycseppeken , örök zenén:
kétkedő némaság.

Egy-egy volt-könyved visszanéz,
s címlapján elragyog
hitt hit-csoda, szépség-csoda:
csillagom, csillagod.

Az Idő mindent visszavesz, –
miért is adta hát
a láthatárt, naptáncú dal
ígérő hajnalát,

varázslatát, kék ég-falak
zengését és a Szót:
források édes gyermekét,
álomruhás valót?

Az Idő mindent visszavett,
s míg lehull két kezem:
könnycsepp zenél. A nyárfa súg:
– Semmi sem, semmi sem…

*

Kormos István

Egy lélek tájairól

Kölyök a felhő, szendereg,
álmában picit ringadoz,
megérinti az ég meleg
buggyos csecsét és mosolyog.

Szellőcske bontja, fésüli
a bokrot puha fésűvel,
komoly tavacska tükrözi
a mennyet fodros derűvel.

A nyír ezüstös levelét
estében elkapja a nyár,
buksi kedvében fut a rét,
veremben dünnyög a homály.

Egy szalmasárga kis csikó
anyját keresi, áll, nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.

*

Egyed Emese

Magadra ébredsz

A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető!
A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy
elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető!
A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon),
a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen
eldönteni), hogy szabad-e –
Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba,
melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő;
de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben
(hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!

Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb
magamból
megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet,
fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol,
nem engedném el a kezed!

*

Szabó Ila

Ajándék

vágyléptű gondolat
csönd-szőnyegét
terítem halkan és
félve eléd
perc-gyöngyöm szétpereg
ősz íze vár
tétován száll feléd
két szemmadár
tavasz-fény, nyár-dallam
álom-varázs
elindul hozzád egy
simogatás

*

Baranyi Ferenc

Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

*

Rakovszky Zsuzsa

A Kettő és az Egy

Kezdetben ott állt a világ és köztem.
Akkora nagy volt, hogy észre se vettem,
hogy tőle kapja a bögre, a kisszék,
a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt.
Amikor elment, a hóba, a szélbe,
sírva kitett a világ küszöbére.

Később úgy jött, mint kedves fiatal nő,
ember-alakban, éppen ahogy illő.
De a Mindenség rejtjele, az arca
mindent ígért, bár ő nem is akarta.
A kozmoszt gyönge vállaira raktam,
sokallta, elment, magamra maradtam.

Most pilleként itt repdes a szememben
pillám mögött, és nem hagyhat el engem.
Most látom csak: az abroszból, a tálból,
a falból is az ő léte világol.
Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő.
Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.

*

Simek Valéria

Forrás

A fa tövéből kis forrás csörgedezik
az összerakódott emlékek között,
szavak fűszálait sodorja, medret váj
az emlékezet falába, mint az idő,
csak csordogál útját keresve, kimossa
a gondot, terhet cipelő hátamról leemeli
a batyuba gyűjtött mondataimat, s bebújik
a lombok árnyéka alá, és önfeledt
örömmel kuncog a patak felé.

*

Csukás István

Őszi ének

Forróságok, lobbanások után szelíd
mámorral hozza kincsét
a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,
a monoton ritmust? Ne még!
– kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,
nézed üveges, tört szemét:
hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!

E kettős képletű sors kísér, míg élek!
Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom s cserélnek
forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.

Tisztán élni magamért s az életért!
A hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
Felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Így állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.

*

Csukás István

Nyárutó

Szemedből visszatükröződik az arcom,
szívedből visszatükröződöm,
így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre,
ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban;
hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel,
hogy jársz-kelsz,
hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel,
hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel
bedobogjuk az időt…

*

Szent-Gály Kata

Élek

Galagonya fehér virága
terül az útra, mint a hó.
Magasba dobja fel a kedvét
egy sárgarigó.

Már hallani, ahogy az ágak
ropogva nőnek, s a levél
kitárul, mint a fényre váró
kicsike tenyér.

Csak belehallgatok a szélbe,
mely nem is szél, csak remegés,
s a lüktetést magamban érzem,
csak ez az egész.

*

Szent-Gály Kata

Így kell

Egészet adni,
sohase felet,
vállalni mindent,
bármit is jelent.
Egészet adni,
mindent, ami van:
ami csak vagyok
maradéktalan.

*

Szent-Gály Kata

Ritka percek

A hallgatag vizekre köd terül,
felnő az este szürkesége lassan,
egér motoz a sárguló avarban,
s az őszi bogár hegedül –

Szeretek így, egészen egyedül
a tiszta, puha csendességben állni,
nem látva látni,
mikor a dolgok úgy kirajzolódnak
bennem, mint a ködszemek
fehér gyöngyökké alakulnak
a pókháló felett.

*

Antal Balázs

Telihold

Az éjszaka belopózott a versbe,
ahogy a kerítés résein át a dombokról a kertbe jön,
nesztelenül, és úgy, hogy azt hisszük, így kell, ez a dolgok rendje,
mintha a versbe is el kéne jönni az éjnek.

Az éjszaka belopózott a versbe,
a betűk résein át, ahol a görbék nem érnek teljesen össze,
ott surrant be, s most a sorok fölött ül,
ahogy a kertben a diófa tönkje fölött.
S mintha még a hold, a telihold is ott lenne a vers fölött.
Egybevágó mozgás

A színes szalag a kertben szertefut,
a séta elindul rajta.
A séta tekereg a kerten át,
s pontosan, mint egy szalagon,
ketten ballagunk rajta.

A bal oldalon haladó vagyok én.
Még nem vagyok megriadva,
mert, akár egy sci-fi-ben, nem tudom,
hogy mellettem is én jövök
kicsikét lemaradva.

*

Jékely Zoltán

Ősz-köszöntő

Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.

Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…

Vajon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…

Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!

*

Radnóti Miklós

Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

*

Balázs Imre József

Beleszeretni egy fába

(Ali Smith skót írónő Május c. novellájára)

Volt egy fa a dombtetőn, és azt terveztük,
megkeressük egyszer. Többször utaztunk alatta el,
de mindig hiányzott egy délután az életünkből;
és mindig éppen az, amikor kérgét érinthettük volna.
„Milyen fa lehet?” – kérdezted egy nap.
Mondhattam volna rá, hogy nem lényeges,
mondhattam volna rá, hogy „Talán vackor”
(úgy hiszem, épp effélét motyogtam akkor),
de azóta új nevet is adhatnánk neki:
A Fa, Amelyhez Nem Mentünk Fel Soha.
Egy ideje már nem látom a dombon,
nincsen kéz, mely érinthetné kérgét,
s mégis tovább tervezem, hogy felmegyek oda.
Talán le kell néznünk onnan egyszer,
talán ezért választott minket a fa.

*

Balázs Imre József

Mai vers

Ha megtalál az üzenet,
még fontos lenne annyi,
hogy addig lépeget két láb,
míg együtt bír maradni.

A fények este álmosak,
távol járnak a testek,
utaznak könnyű csónakon,
vagy fogódzót keresnek.

És minden film feledhető,
mert másról szól az éjjel,
legyünk inkább egy dalszöveg
egy legvégső szeszéllyel –

Végigsimít egy felhőujj,
rejtőzve tudna rólad.
Maradni jó, de nem lehet,
figyelni csak, utólag.

*

Őri István

Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden – mi itt nem – lelhető
ott vagyunk Isten is – világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki’ van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök… –

Az álmokban így van mind’ –
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!

*

Őri István

A porszemek útja

…s ha nincs is szél,
sem szellő,
sem fuvallat,
s ha vad orkán
nem is tör száraz ágakat,
a láthatatlan kis testek
szerte szállnak,
neki a világnak,
s megtörnek mindenen,
mert parányok lettek,
s a világ végtelen
megtörnek a fényen,
az árnyon,
a homályon,
megtörnek a sziklák élein,
s félve szállnak
egyre feljebb,
pedig nem hajtja őket semmi,
csupán semmiségük ereje…
láthatatlan lapjaikat
ezüsttel vonja be a hold,
arannyal a nap,
s csillagok fésülik
gyémánt-hajukat
mosolyogva, büszkén,
ezer-szép alakban látva magukat
a sötét éjben,
porrá vált porszemek
gyönyörű szemében.

*

Őri István

A fa éneke a lehulló leveléhez

leengedlek…

most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod…
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod…
mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol…
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

*

Őri István

Álomtakaró

Álmaidból szőj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.

Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat
készítsd el hamar, mert fázom
siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,
suttogva, tündér-éneket
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.

*

Kassák Lajos

Szeptemberi sugarak

Duruzsolj őszi táj, beszélj hozzám szelíden
mintha az anyák és szeretők nyelvén szólnál
pirosra érett almákról, zörgő diókról,
a betakarított gyöngyszemű gabonáról
és jaj, a madarakról se feledkezzél meg,
akik már fáznak szegények s csak emlékeik
hintaján libegnek ide-oda a szélben.

Ó, micsoda szelek s micsoda illatokat
hurcolnak magukkal a zord városok felé,
hol a munka embere kitárja eléjük
kormos zubbonyát és két mezítelen karját
magasba emeli, áldva e szép hónapot,
miközben az új gabonából sült kenyérre
és a kipréselt szőlő szűz levére gondol.

*

Csorba Győző

A fák példája

Az éggel most már semmire sem megyünk
s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,
szorongás. Vegyük példának a fákat,
ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.

A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat
vegyük példának, ők másutt keresik
a vigasztalást és a menedéket.

Ők másutt keresik, magukban keresik:
derűt, meleget magukban keresnek;
a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
ők magukban teremtik meg maguknak.

Nyugodtan tűrik a vak éjszakákat,
a külső háborút. Kérgük bástyái közt
szüntelen zene szól, a teljesség zenéje,
az egyensúly zenéje és a rendé.

S ha majd ismét a helyére kerül
a kék, a zöld, a nap, a világi bőség:
mohóság nélkül fordulnak kifelé,
és úgy fogadják ezt is, mint a törvényt.

*

Rozsnyai Ervin

Merengő ég

A merengő éggel
fel nem ér
se gond, se gondolat.
Álmomban lebegett elém
ez a megfoghatatlan mondat,
hajlékonyan kibújva
az okok láncolatából,
majd ébredéskor sem merült el
valótlanul,
ahogy az álmok szoktak
más alkalommal.
Valahogy megmakacsolta magát,
beleakaszkodott az emlékezetbe,
bár oly szelíden,
hogy érintésétől a dühök is
elültek apró remegéssel,
mint a vízfodrok szürkületkor.
Ráolvasás, varázslat,
valami nyájas és hatékony
boszorkányság, az lenne jó most,
az kellene:
tán kivillanna akkor
egy arc, merengő,
mint megbékélt víztükrön az ég,
csak egy kicsit,
csak egy pillanatra.
Ne mondd, hogy nem lehet.

*

Rozsnyai Ervin

Csillagokban, szívekben

E kőbe vájt lyukakban
egyik nap mint a másik
a nappal és az éjjel
cinkosul összejátszik
nap és éj bonthatatlan
tömbje alatt a semmi
zsákját a vállra venni
hurcolni ájulásig
vagy még tovább amíg a
rozsdás idő bekattan

Ahol hártyás latyakban
romlott igék tenyésznek
van-e még bátor dallam
szó villámnál merészebb
jelzés hogy érdemes még
hinni egy makacs eszmét
fülelni hátha moccan
valami zsenge élet
szívekben csillagokban

Nyíló földrózsa kelyhe
emelj fel vonj magadba
ki botlok mint a részeg
ne engedd csúf lidércnek
hogy sorsom elperelje
napomat eltakarja
Ó hadd találjak végre
egy zizzenésnyi neszre
legyen bár mint a lepke
szárnyának rebbenése
vagy álombeli éle
meg sem fogant füveknek
a lét aprócska cseppje
megsúgott szívverése
a jó hírt hogy jelentsék
bízom szelíd szelekre

Mély áramokra bízom
sorsomat egy palackban
míg a rozsdás időnek
lakatja majd lepattan
s ki magamban forogva
csak tört vagyok vagy az sem
ép leszek és töretlen
egész és oszthatatlan
ha milliárd alakban
szétszórva tükröződöm
az égen és a földön
csillagokban szívekben

*

Sárhelyi Erika

A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly’ szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.

*

Sárhelyi Erika

Mintha vihar jönne

Ma jó volna kicsit messze menni,
– nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.

Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, hogy pár napra vele megyek.

Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze – ha hazakísér.

*

Sárhelyi Erika

Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg “valahonnan” “bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek – minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni – emberül.

*

Szlukovényi Katalin

Kavics

mert előbb-utóbb úgyis letelepszem
duzzadt gyümölcsű pálmafák alatt
s a fehér fövenyen majd körülvesznek
bölcs teknősök türelmes szamarak

és vibráló kolibrik tarka tolla 
mint júliusi hó arcomba hull
és délben mint a sárgaréz megcsendül
az égi ív amin a nap vonul

és szélcsiklándva szerte a szigetről 
zöld hangon felelnek a könnyű fák
és törzsükön a part forró homokján
a hullámokon borzongás fut át

de elsimul s a teknősök csacsik
elbóbiskolnak árnyas helyeken
a világ is összegömbölyödik
mint egy kavicsot zsebre tehetem

*

Markó Béla

Ének

Az eső lassan ránk csorog,
megyünk, és nem gondolunk másra.
Forog bennünk a szerelem
az értelemig vásva.

A kövek szélén nő a fű.
Az éjszaka megállít.
Szavaink között eltalál
a gondolat hazáig.

Forog bennünk a szerelem,
gyönyörű rétek áznak.
Feldobnám magam, mint a hal,
virágnak, világnak.

Cérnaszálon egy csillagot
a szél az ablak előtt lenget.
Pendül, szakad a cérnaszál:
csillag csapódik a csendnek.

*

Marian Jachimowicz

Boldogság

Csak amit szívből megszeretsz
az nő a zenitig
S vele te is hatalmasabb leszel

De mindig van ami
föléd magaslik
akármily boldogsággal
takarnád el a világot

Mert a te boldogságod
mércéje csak az álom
de a valóság
több mint a világ

Ezért remegsz ha nősz
ne úgy nőj mint a köd
Mert amit megszerettél
lepergő lombként
nem hullhat el

a terhet hordozó törzs
évgyűrűibe épül
melyek köré a múlás
új gyűrűket szorít

Ne szomorkodj ha nősz
ha kinövöd a földet
Kékség és csillagfény
a föld

Ne bánd ha régi boldogságod
idők csúcsáról
zsugorodni látszik

Boldogságod belefér
a gyermek tenyerébe
a világot csak
férfikar foghatja át.

/Fodor András ford./

*

Rabindranath Tagore

Ahol a szellem... 

Ahol a szellem nem ismer félelmet
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad a tudás, és ahol a világ
széjjel nem törött, szoros,
válaszfalak-szabdalta törmelékké;
ahol a szó forrása a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan feltörekvés
a tökély felé nyújtja karját;
ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket Te irányítod
az önmagát kibontakoztató gondolat és cselekedet,
a szabadságnak e mennyországa felé;
engedd Atyám, felébredni hazámat.

(Radó György fordítása)

*

Orosz Andrea

Reményem fogadva

Orcám ívén ajkamhoz ér
egy könnycsepp, parányi gyöngyszem.
Reményem hozzám hazatér,
boldog leszek, tudom, hiszem.

Napfény-illat múltat idéz
s vigaszom most a szeretet.
Oly menedék, mely megigéz,
megnyugvást nyújt, erőt, hitet.

*

Szabó Imre 

Túl az időn

"Einsam bin ich,
aber nicht alleine."
(Goethe)

Szellő, jaj, boldogságom meg ne fúdd!
Porszem, jaj, meg ne karcold!
Hangya, bogár is, mind csituljon:
rezzenetlen tükör legyen a világ!

Boldog vagyok, mint az erős hidak,
karcsún, izmosan amint dacolnak
az áruló elemekkel;
szinte felszökve állnak,
akár régi képek szentjei.

Boldog vagyok, mint a tenger partja,
mikor visszakapja eltávozott kedvesét,
mikor újra öleli a visszatért tenger;
és habjait mint boldog csókokat
áradón ontja szünetlen.

Boldog vagyok, mint a déli árnyék,
mikor kedvese a nap, a legragyogóbb,
mikor tőle arcot, értelmet kap
soha-nem-volt létezése -
merthogy létezést is tőle kapott.

Boldog vagyok, mint a madár,
mikor szokott fájához visszatalál,
hol fészke van, hol álma van;
szárnyas szívét virágul odaadja,
dalából sző neki sűrű lombot.

Boldog vagyok, mint a pillanat,
kit ragyogó csillagnak dobott
az Isten a tetőtlen ég tetejére,
a társa-pillanatoknak,
a végetlen időnek hogy lenne tüze.

Boldog vagyok.
Szellő, jaj, porszem, jaj,
boldog vagyok! -
Rezzenetlen tükör.

*

Szabó Imre

Dilemma

Az élet tajtékzó viharában
Hánykolódó lélekvesztő,
Emberi roncsokból felszálló
Sikoly, mily dermesztő!

Semmivé lett üres vágyak,
Hiányt pótló tárgyak,
Reszkető kézzel tartott,
Hervadó olajfaágak.

Cirkusz porondján tolongó
Kíváncsi, néma tömeg.
Vérre szomjas, tébolyultan
Meredő, üveges szemek!

Füst és hamu, köd és homály,
Szertefoszló, csendes remény!
Kábult ébredés, riadt eszmélés,
Hova tart az emberi lét?

Bensőből feltörő, ébredni vágyó
Meztelen, tiszta értelem,
Mely olthatatlan tűzzel ég,
Nincs benne félelem!

Élet és halál, menny és pokol,
Mit rontottunk el, hol s mikor?
Kérdés kérdés hátán lovagol,
Leránt, felemel s elsodor.

A mindent eláruló némaság
Hallatja, kiáltó szavát.
S a fátyolba burkolt hazugság
Fennen szajkózza igazát.

A rövidre zárt emberi elme
Kergeti lázálmai valóságát,
S önmaga körül keringve
Keresi létezésének igazságát.

Megannyi vérző, fájó talány
Melyre választ keres, remél
Öreg és fiatal, fiú és lány
Mind ki e földön él.

Van-e kiút, remény, menekülés?
S letépve a fenevad bélyegét,
Túlélve a halált, a megsemmisülést,
Megtaláljuk-e az élet értelmét?

Bolyongunk s minduntalan
Keressük azt az egyetlen utat
Mely értelemmel megfoghatatlan
Mégis az Örökkévalóra mutat

Porfelhőn áttörő, izzó napsugár
Ébreszti kábult seregünk
Vérrel mocskolt kezünkkel
Dörzsöljük homályos szemünk

A hazugság, mint szürke
Hályog mi eddig rátapadt
Miképp a templom kárpitja,
Középen kettéhasadt

Az élet végtelen tengerén
Haladó Noé bárkája,
Istent dicsérő, boldog
Emberek kavalkádja

Valóra vált csodás vágyak,
Aratásra kész tájak
Magasba emelt kezekben,
Virágzó olajfaágak.

Bensőből feltörő, repülni vágyó,
Fehérbe öltöztetett értelem,
Mely a szentség tűzében ég,
Nincs többé félelem!

*

Reményik Sándor

Fecske a víz tükrén

1

Mint víz tükrét a fecske szárnya
Legyintvén - pár csillogó csöppet
Visz magával a magasságba:
Úgy szeretném legyinteni én is
Lélekszárnnyal az életet,
S ragadni fel a végtelenbe,
Viharzó zsoltárt énekelve,
A megmentett szépségeket.

2

Az élet zajló, fekete folyam,
És szépség benne csupán annyi van,
Mennyit egy fecske tünde szárnya
Fel-felragad a magasságba.
S a szépség léte csak egy pillanat, -
Fenn felissza mohón a nap, a nap.
S mint ki számára letellett az óra:
Visszaejti a fekete folyóba.

3

Búvár inkább, mint légi vándor
Azért ne kívánj mégse lenni,
Lebukni kár, lebukni kár,
A mélyben sincsen semmi, semmi,
Csak ősiszap, csak őshínár,
És szörnyek szívós polipkarja vár.
Tenger-fenék lámpása, lélek:
Mit világolsz a síri mélynek,
Komor búvárharang alatt?
Ha meg kell halni, - mégis jobb talán
A fellegek tornyos oromzatán,
Ahol a halál könnyű és szabad.

4

Ha akarsz lenni kicsit boldogabb:
Tartsd kicsit távolabb a dolgokat
Magadtól - s nem fognak gyötörni.
Nem fogsz a percek rejtett zátonyán
Boldogtalan hajó Te, összetörni.
Ne ismerkedj a dolgok lényegével,
Csak friss hamvával, csillogó színével.

Úgy, mint a fecske a víz tükörével.

*

Váci Mihály

Mintha

Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna
– az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is , míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.

*

Ténagy Sándor

Verset mondani

Úgy mondani verset, mintha beszélgetnénk,
munka után egy asztalra könyökölve,
egy kancsóból töltögetve a bort, miközben
barátokká leszünk szavaink által
és testvérekké a hallgatással--
Úgy mondani verset, hogy örüljön a száj
és boldog legyen a fül, érzékeink, mint
szőlővesszők, nyújtózzanak a sejtés
hamvas gyümölcseivel, a világ, mint
ez a földdarab, tenyerünkbe simuljon,
és a szót "szeretlek", ne is kelljen kimondani--
Várakozunk és találkozunk a szavainkban,
az első szótag vagyok én, te az utolsó,
minden elkezdett szavammal indulunk egymás felé--
Úgy mondani verset, mintha csak egymásra néznénk,
összeölelkezve a vasútállomás peronján, egyedül
a mindenség-forgatagban, arcunkon a távollét nyomai,
és csak állunk, nehéz álomból ébredők, némán,
pedig mennyi mindenre kíváncsiak vagyunk--

*

Budai Zolka

Eltűnődve

Hol a világ már aprán eltévedt,
Izzó füstköd járta az elméket,
Rabja lett az ember az értéknek,
Te leltél magadban egy térképet!
Egy útmutató valótlan vászon
Lehet ez; - nem több; - mint a vadászon
Egy apró hületlen lábnyom mélye,
Némán segít, - életed reménye.
És lehet-e nemesb cél a mában:
Ragyogni önmagunk tudatában?!
Te magadban akarsz lenni érték,
S nézd, másoknak nincs belőled mérték!
Bolond vagy, de csak így vagy érthető!
Űr lakta éjben fénylő éltető,
Vergődő percekben a nyugalom,
Önámító énemben, - fogalom.
Lelkesedésem nem holmi talány,
Talán csak tud benned szólni a lány
Egy varázsnyelven, mit nem beszélnek,
Lett ez oka, bennem e szeszélynek.
Valamit, mi sehogysem fogható,
Ily földi szavakkal nem mondható,
Lelkesen kínáltál: "Nézd, ismerd meg!"
Ámultam; - s még csak nem is ismerlek.
Gömbölyűn e végen kell egy mondat,
Oly, mi most mindent egészben mondhat!
De, hisz az első betűkben látod:
...........................................!

*

Erdélyi József

Csillag ragyog...

Csillag ragyog a háztető felett, -
a mienknél is nagyobb nap lehet,
bolygói vannak s egy tán épp olyan,
mint a mi Földünk, csak egy holdja van.
Arról a Földről úgy látszik napunk,
ahogy mi egy csillagot láthatunk,
egy csillagot a háztető felett,
ha nem borítják felhők az eget.
Ama bolygón ember is él talán,
s egy ember egy felhőtlen éjszakán
kitekint az égre egy ablakon,
s megakad a szeme egy csillagon,
s azt kérdi, hogy milyen csillag lehet
az a csillag a háztető felett? ...

*

Utassy József

Magyarország

Világ Világa,
Szerelem Kápolna-virága,
Nekem
Édes Egyetlenem,
Hazám,
Te Drága !
Kérdezd Illés kocsisomat,
honnan mennydörög e fogat, mért is tértem meg-vissza hozzád,
mind kiforgatva sírodat:
Magyarország !

Én,
a te fényed,
napkeleti vőlegényed,
kit elcsaptak a háztól csúnyán,
ím,
itt fekszem rádvirradva,
pannon melled málnás csúcsán,
hogy combjaid holtágában
ülnék tort kesergőn:
Hadak csillagporos Útján
pirosra vált kendőm,
pirosra vált kendőm.
Ha százszor is kitagadnak,
én temetni el nem hagylak:
kihívón
keresztbe fektetlek a síron!
sárig szomorúfűz hajad
tíz ujjal vidítom,
tíz ujjal vidítom.
Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről !
Vakon is látom :
én az oltár előtt,
te az oltár mögött,
virágom, virágom. virágom, virágom.
Úgy
ölelsz át,
sejtjeim fájnak,
hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak,
ezeregy fényévnyi sáncot
mai,
holnapi bizáncok
ellen,
hogy védd magad:
Szerelmem,
Szerelmem Kápolna-virága,
Nekem
Édes Egyetlenem,
Világ
Világa.

*

Reményik Sándor

Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.

*

Bíbor Kata

Gyöngyhalász

Búvár vagyok. Lemerülök.
Lelkem tengerének mélyére szédülök.
Levegőt nem veszek, csak úgy teszek
mint a gyöngyhalász.
Nem keresek.
Nem kutatok.
Tudom, mit rejt a mély
a titok.
Érintetlenül ott hagyok
felszínre semmit nem hozok
csak ámulattal
gyönyörbe olvadó áhítattal
lélegzetvisszafojtva csodálom
Kincsem
a Minden.
Apró homokszemből született
felbecsülhetetlen érték
sorsomba ékesült ékkövem
Ajándék.
Lelkem nyugvó tengerében
vigyázom
rejtem
félem
Isten adta Igazgyöngyöm
mélyen, nagyon mélyen.

*

Zsefy Zsanett

Egy szeptemberi esten

A hollószárnyú este már csillagfészket készít,
ringó fűszálak hegyén harmat üt tanyát.
Az erdő felett repülő pöttyöt pulzál s fénylik
a horizonton átfutó utolsó sugár.
A város kérges tüdejéből feltör néhány sóhaj,
utcazajt köhög a csend, mielőtt csitul.
Mesét mond a csillagoknak, aztán meg sem szólal,
elszunnyad a nyár, s a táj új őszbe simul.

*

Dóka György

Sóhaj

Szép kedvesem is vagy néha s halk szavú Húgom is,
ha zajoktól védett öbleidben szép
álmokat rejtett sóhajom zászlóit meg-meglengeti
a fáradt éji szél.
Elnézlek csendből épített szótlan éjszakáimon, ahogy
szépülő álmaid repülve nőnek, mint gyöngy-pettyek érett fürtjei,
csak csendben csodállak.
Csodállak még... s homlokodon ha néha egy-egy karcsú ábránd
ölelő fénybe hullik: aranyvetésben növeszti könnyű fátyolszárnyait,
s pelyhedző Csillagokkal szép holnapok felé repül.

Elrepül bimbó-feslett Tavaszok felé, ha száll:
megáll kék ábránd-mezők felett lebegve...
s félve lép felém, ha hívom,
mert egyedül bolyongok fedetlen,
lázas képzeletemben,
s ha megtalállak:
lebegve szállnak álmaim, mert
olyankor
szép Húgom is vagy néha s halk szavú kedvesem is
bús Éjszakáimon.

*

Almádi Róza
(kispatak)

Eső-játék

Éji viharból csendesült eső,
hűs esszencia forró nyáridőben,
lélegzik újra minden létező,
hajnali párák cseppjeiben
szemed tavába rejt engem.

Arcodon könnyek helyett
harmat, és esőcsepp leszek,
parányi csak, észre sem veszed,
egy pillanat összezár veled...
Mint óceán őrzöl hallgatag,

mély-sötét hullámok alatt,
úgy őrizlek én is magamban,
ahogyan tenger a partokat.
Csak éltető, hűs eső voltam,
felszárít majd a nyári nap,

és én szótlanul engedem,
elillan minden félelem,
hajnalfény táncol, arcodon
egy párakönnyes mosoly
szerelmet játszik velem.

*

Csiki László

Éjféli részegség

Ezt a nyarat ne hagyd ki - súg a szép remény -,
ne aludj, kushadj és figyelj,
esőcsepp gyöngyöz a levélen,
szíved fonákján ezernyi jel.

A föld forog majd, ne félj,
és eljön a délutáni zápor,
kiázik, kidől egy régi lehelet,
a sár közül házad falából.

A téglák között itt vér csurog,
hallatszik éjjel a surrogása,
ágyad alatt beomlik lassan
az első elszántott barázda.

De kinn, de fenn kis felhő neszez,
az égen át másik égre látni,
választhatsz akár más apát ilyenkor -
lásd be, hogy megtörténhet bármi.

Eljuthatsz. Akárcsak morzsaként is.
A fuvaros éji szél tovagörget,
hiheted, hogy befogad teljébe a lét,
kívülről láthatod a földet.

Az összes nyár egyszerre lebeg,
az összes hó egyszerre rászakad,
otthonod körül torlódik minden,
nem hagyhatsz ki egyetlen nyarat.

*

Csiki László

Személyes ügyek

a Korunknak

Amikor már semmid nem maradt,
kitalálod a semmiből önmagad,
megtalálsz elvett szavakat,
börtöncella vagy konyha homályán,
akár verések, vesztések árán.

A lelkes, vészes butaság évadán
mintha lelkedből éhen szólanál,
késve bár és mégis túl korán:
felfakadsz, meglettnek születetten
a légszomjas, szótlan szünetekben.

S magányodban vígságig vigasztal,
mint egy jól elénekelt panaszdal,
hogy bírtad mostanáig hanggal,
mindig újra, de sohase elölről,
és telik még lélekből, erőből.

Szoros teredben ez az ének
felfelé szállhat csak, a fedett égnek,
s habár egyedülvalónak véled,
tudd: földszerte így sikoltoz,
akit földje, sorsa köt a korhoz,

így nyög föl ösztönből az elme
a végső erejére lelve,
s kap hangra a mentő gondolat:
találd meg újra és újra önmagad,
találd ki az elvett szavakat,
és feldereng a semmi közepén
az elfelejtett szó is: a remény.

*

Szabó Lőrinc

Miénk a napfény

Miénk a napfény, a levegő
s mindaz, mit a pénz
nem zárolhat; miénk
a test, mely még friss és erős,
s a lélek, mely ép úgy örül
és szenved, mint a gazdagoké. -
De mit ér ez a test,
ha nap-nap után lopja erejét
az idegen boldogulás? Mit ér
a lélek, ha csak hulladék
jut néha néki? Mit akar
az a sok nyomorult, aki egymást
teszi fölöslegessé, mit akar
a sok koldus, aki rá sem ér
örülni az élet
ingyen-szépségeinek, mert
ahogy ő a mindennapi kenyeret,
úgy eszi őt is a
mindennapi kenyér?! - S ha százszor-
szent is a bölcs
lemondás szomorúsága és
ha csoda is mindaz, amit a pénz
nem vehet el:
mit ér szegénynek az utcasarok
tavaszi fénye, mit a percnyi
öncsalás, - mit ér
a robotolók örök
erőlködése, ha sosem
látják meg istent, azt, aki az
ingyen napon és levegőn túl
adhatna még valamit,
hogy ne maradjon
hetedizigleni unokáik
számára is a nélkülözés
rémuralma a jövő?

*

Percy Bysshe Shelley

A felhő

Tengert, vad esőt hozok aszú  mezők
virágaira;
s ha alél a levél, hűs fátylat a dél
tüzes álmaira.
Szárnyam szór kelteni harmatot a pici
bimbóra, ha álmatag
pihen anyja szívén, akit a fény
táncában ringat a nap.
Korbácsom a jég: a zöld vidék
nyög alattam messzi fehérben,
s mint permeteg, tovább megyek
s mennydörgés a nevetésem.
 
Szörnyű hegyeket hóval temetek
s a felhők sírnak komoran;
s ez az én fehér-párnám, hol az Éj
ringat jég-karjaiban.
Nagy tornyaimon kormányosom,
a villám őrködik;
pincémben örök vihar dörög
és rázza láncait;
és földi tájon, óceánon
vezetőm simán suhan át,
mert a bíbor mélységek alól
vágy hívja, ezer najád;
völgyek, hegyek, patak felett
és tó és bérc felett
akárhova száll, mindig vele jár
a szellem, akit szeret;
s míg rajtam az Ég kék mosolya ég,
neki folyton a könnye pereg.
 
Vad tollazata tüzében a
meteorszemű, vérszínű Nap
fedélzetem hátán terem,
ha sápad a virradat;
ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt
földrengésrázta hegyen,
hol szárnya arany lángjaiban
egy percre megpihen.
S ha az Alkonyatot tükrözve lobog
szelíden az óceán,
fentről meg a mély ég lila
gyászleple hull reám:
mint gerle ülök fészkem fölött
szárnycsukva és puhán.
 
A fehér tűz-töltetű lány, az a gömbölyű,
akinek a neve Hold,
padlómon, amely szélhozta pehely,
éjfélkor égve bolyg:
s ha lépte nyomán, melyet talán
nesznek angyal se hisz,
kilyukad fekete sátram szövete,
benéznek a csillagok is;
és én nevetek: hogy nyüzsgenek
arany méh-rajaik,
s továbbszakítom ködboltozatom,
míg a föld vizeit, tavait,
e sok szívemet megjárt kis eget,
fényükkel nem kövezik.
 
Tűzzel kötöm át a Nap derekát
s a Holdét gyöngybe fonom;
vulkán feketül, csillag menekül,
ha vihar viszi vad lobogóm.
Két fok között hídként feszülök,
tengerem leszakad –
napfényölő biztos tető:
hegyláncok tartanak.
Ha a légi Hatalmak elém leborulnak,
orkán, tűz s hó követ,
a büszke Szivárvány ezer színe vár rám,
diadalkapu! – s én megyek;
szférák tüze szent fényt sző odafent,
lent meg a Föld nevet.
 
Dajkám a Menny, a végtelen:
Föld és Víz lánya vagyok;
járok a Világ pórusain át;
változom s nem halok.
Mert mikor a tiszta egekről vissza-
vonul a sötét vihar
s a szél s a nap új kék dómba borul
konvex sugaraival:
az eső komor barlangjaiból
én csak nevetek síromon
s mint földből a lélek, a méhből új élet:
kitörök s lerombolom.

Fordította:  Szabó Lőrinc

*

Nemes Nagy Ágnes

Utazás

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,
s e tájak engedelmesek.
Eltűrik hosszú, sima talpát,
s a szálló kígyót befogadják,
eltűrik súlyát, míg a fáradt
gőzből világos szárnyat áraszt.
Nekik szól, tagoltan, e kép,
mert itt csak szállni nem elég:
hogy szállni tud, hogy szállni fog,
mutatja, mint az angyalok.

Tenger

Mutatja – és a táj felel,
utat gurít, sziklát emel,
mutatja friss rügyén a fa,
hogy télen át is mandula,
napnál világosabb a nap,
s a házak is színt vallanak,
tagolt a part, a test, a szó
hajózható, tapintható,
s oly pontosan szalad a tér:
a tenger épp az égig ér.
S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kívánok
kevesebbet, mint egy világot.

*

Hajnal

És egy világot.
Helyükön a hegyek,
nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,
mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak.

*

Csorba Győző

A FÁK PÉLDÁJA

Az éggel most már semmire sem megyünk
s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,
szorongás. Vegyük példának a fákat,
ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.

A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat
vegyük példának, ők másutt keresik
a vigasztalást és a menedéket.

Ők másutt keresik, magukban keresik:
derűt, meleget magukban keresnek;
a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
ők magukban teremtik meg maguknak.

Nyugodtan tűrik a vak éjszakákat,
a külső háborút. Kérgük bástyái közt
szüntelen zene szól, a teljesség zenéje,
az egyensúly zenéje és a rendé.

S ha majd ismét a helyére kerül
a kék, a zöld, a nap, a világi bőség:
mohóság nélkül fordulnak kifelé,
és úgy fogadják ezt is, mint a törvényt.

*

Csorba Győző

A HALÓDÓ NYÁR KRÓNIKÁJA

Fölmagzott petrezselyem-zöldje: a halódó
nyár krónikája illusztrációkkal
Fölösleges fáradni más bizonyítékokért
ez mindenre elég
mert minden benne van:
a kérges szárakban az eltökéltség
a mag-ernyőkben a bizalom
a fáradt levelekben a megértés
a kérges szárakban a kimerültség
a mag-ernyőkben az üresség
a fáradt levelekben a halál
fölösleges fáradni másért
Meg hát a szél is ahogy áterőlködik
az egymásba rogyott növényzeten
segít a szél is: kifordítja a
rejtőzködő pusztulás-foltokat
s többet tud meg az ember mint szeretné

*

Almádi Róza

Kincskereső álmom

Kincskereső lépteim felfelé visznek,
vállamon könnyű széltarisznya,
hajamba zizzenti még a nyár
legszebb rózsakertjét dísznek,
körülleng az éjjel illat-szirma.

Broméliákon járok a Roraimán
sejtelmes ködök, víznyelők között,
pára-áldozatot lehelnek
szemembe apró, kristály tavak,
felhő-oltár lebeg a sziklák fölött.

Ismeretlen, ősi, szent hely ez,
ahol minden mégis ismerős,
a kikötőben, fönn a hegytetőn,
fehér vitorlás fregatt vár rám  
arannyal teli, hatalmas, erős.

Közel érve látom, mégsem hajó,
fénykazallal megrakott szekér,
sugár sörényű, szelíd lovak
eléje fogva, s rajta ezüstfehér
álom-kincseim tornya égig ér,

a lovakon nagy, fekete szárnyak,
szikrát szór patáik nyomán a tér,
repülnek velem s én nem kérdem
hova, szétszórom összes kincsem,
fénylik tőlük az éj, aztán visszatér

egy látomás a tejút csillagködén..,
de kincskereső álmom máris elszáll,
a hajnallal a varázs elillan, véget ér,    
hiába keresném, már rég nálad jár

a lovakkal együtt, a Göncöl-szekér…

*

Csiki András

Leszek a barátod

Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom.

Ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
,,de szép esők hullanak ránk,
s már szeret, aki szeret…”

Ha hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem.

Ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod.

Aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás…

Csak sodródunk, merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké.

De onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el, mennyire félünk.

*

Bella István

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen
ropognak a margaréták a fényben.
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.
Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –
tolongnak szegfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,
hogy rád tekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,
ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.
Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –
összepöndörödik a fény.

*

Gergely Ágnes

A védtelenség

Csak szeressenek, akármerre vagy.
Négyzet formájú kertek rejtélyes
ágbogán, harkálykopogásos erdők
napvillogása közt, Bach-zenében,
ha egy másodpercre kihagy a csembaló
pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen
messze van, szünetjelnek képzellek el,
kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek.
Olyan áttekinthetetlen körülöttünk
a rengeteg, oly sok benne a dísz,
a hang, a felesleges gőzölgés,
a figyelem szétszóratása hasztalanra.
Amíg érezlek, bennem csend van.
De hagyjanak romokban engem: nem több,
mint látvány. Csak fölüled ne távozzék
s ne múljék el az az árnyékos
nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület
megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen,
napjaim ellenében áthatolható, valódi fény
vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető
és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden
ösvény ismerjen rád, és nyomodban
nyugodjék meg a por, az átforrósult
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt
ágáló, hatalomvágy verte részegek.
Zuhantában torpanjon meg a sérült
meteor. És váljék újra műhely a világból.
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed.
Csak szeressenek, akármerre vagy.

*

 

Imre Flóra 

 Az arcod, a kezed

    Az élet fut el így a félhomályban,
    az arcod egy percre felragyog,
    égmély a két szemed,
    iránytalan zuhan tér és idő,
    te tartod, ha tartod
    valami pályán a lelkemet.

*

  Imre Flóra

A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

*

Dsida Jenő

Légy szent, fiacskám!

Ember! - hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derűjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakok zenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! -
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!

*

Dsida Jenő

Buzdítás könnyűségre

Légy könnyű - dal - mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka

Légy könnyű - dal - mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít ugrálva most ott
mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott

Légy könnyű sziromkönnyű - dal - ugyan miért volnál nehéz?
az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
terhed hajítsd útfélre - mindent megnyer ki mindent elveszít
és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek

Légy könnyű könnyű könnyű - szív - mint az olvadt lélekharang
amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele

*

Dóka György

Tudom...

"... hogy nem marad
az eltűnőből semmi sem;
s kérlelem
a szép harmatot: sátrába vinne fel."
S tudod, hogy mindezt
ismerem,
és hogy nem felejtem el.

Tudod, hogy láttam könnyezni az Eget,
tudod, hogy hallottam sírni a fát,
tudod, hogy Sorsod csak int neked
s elenged, mint anya a fiát.
Tudom, hogy ujjad szirmai
szállongó, tűnő tollakat
simítottak s lelked álmai
nem érik utol a vágyakat.
Tudod, hogy fázom a téli hideget.
Tudod: tűz éget egy életen át.
Tudom: a szeretet olvasztja a jeget...
Tudom: szívekben leli otthonát.
Tudod: eltűnő pelyhes harmaton
könnyeztem én a felolvadó Időt,
megismertem már túl fiatalon...
s majd elveszejt,
mert üldözi az Őt megismerőt.

És tudom, hogy:
"... nem marad az eltűnőből semmi sem;
s kérlelem
a szép harmatot: sátrába vinne fel."
S tudod, hogy egyszer elviszem
magammal mosolyom...
s tudom, hogy nem felejtesz el.

*

Szabó Magda

Pocsolya

Az eső táncolt, énekelt,
a füvön körbe járt,
átvonta, húzogatta
a gally között haját,
aztán kavics sértette fel
szelíd lábát, megállt,
elhalt ártatlan éneke,
nem táncolt már tovább.

Elsántikált a hegy felé,
s az izgatott
homály sem maradt itt magában,
utána baktatott,
s az ég,
az ég,
az is rohant nyomába,
futott a nyáj, a vasszínű
üsző fellegek nyája,
dobogott, kopogott, topogott
az a sok pata ott,
s a kunkorodó,
villámfényt lobogó
kis szarvakon röpült előre
az ég kifeszült lepedője.

És kivillant mögüle a derű,
a csupaszvállú, gyönyörű,
a nevető,
a kékszemű,
s az arany szarvast üldöző
rőt agarak,
a kürtölő, pirostorkú
napsugarak.

Derékig ködben állt a
palástos hegytető,
hogy száradjon ruhája,
alábújt az eső,
s hogy itt járt, nem maradt egyéb nyoma,
csak ott, ahol az út lejt,
egy kerek pocsolya.

Egy gyönge bőrű, csillogó,
nyújtózkodó,
örökös lázban borzadó,
kerékforgásnyi tó,
egy cseppnyi, villanó,
sarló formájú és sekély,
vízből kovácsolt, élő pengeél,
amelynek metszése nyomán
elválik látszat és való.

Talppal egymáson, egybeforrva
egy lenti kép, egy fenti kép,
egy fenti ég, egy lenti ég,
egy dupla búra
homorúja meg domborúja,
egy fenti nyírfa, lenti nyírfa,
s magasban-mélyben levelek,
kocsányuk két szélben rezeg;
két szél motoz, egy fent és egy alant,
és két galamb,
két kékszárnyú galamb
hussan, az egyik idefenn,
a másik odalenn,
két rebbenés, két villanás,
egyetlen, mégis iker suhanás
a levegőben s a vízfeneken.

Egy semmi víz, olyan sekély,
akár egy sovány pengeél,
s két világ határsorompója,
mely talppal egymásnak feszül:
csak guggolok felette, s nézem,
amint arcom is elmerül,
amint vállam is elmerül,
térdem is elmerül,
és elmerül
minden köröskörül.

És elindulok odalenn
valami nedves homokon,
és víz alatti falevél
árnyékozza be homlokom,
neszez a víz alatti szél,
s ha felnézek, fejem felett
a gyönge bőrű pocsolya,
mint a kútkáva, oly kerek,
s akárha egy kút fenekéről
tekintenék fel, csillagok
rezegnek a káva körében,
csepp holdak, vándorló napok,
s fú fenn a víz feletti szél,
kis hullám túrja a vizet,
a zöld körön átfénylenek
az ezüsthasú levelek.

Aztán, akár a hal, megperdülök,
és feldobom fejem,
s már ismét ott vagyok
a fényes felszínen,
vállam kiemelem,
hátam kiemelem,
és túlhágok a fénylő peremen.
S talppal egymásnak, egybeforrva,
rám villog a két ugyanaz:
s rezeg a pocsolya vizén
a káprázat meg az igaz.

*

Róna J. László

Eszmélés

Álmomban kopott szürke falat láttam,
kopár utcának megdőlve támaszkodott,
előtte egy rozsdás oszlopon üres tábla,
rajta lélekfelirat: az Emberség eltávozott.

Álmomban emberek seregben vonultak,
jólétben lökdösődtek a közönykapun át,
talpuk alatt kívül rekedt rászorultak,
markolni próbálták a Megváltó saruját.

Réveteg kábán, eszmélve felriadok,
nyílik az ablak, kinyílik szemem,
és tessék, az utcában fényes kirakatok,
csak elmém, csak hitem játszott velem.

De mégsem. A sarokban kolduskabát,
átlépik égetőn megalázó tekintetek,
monoton verkliként zengi könyördalát,
vár, bámulja üres markában a filléreket.

"Ne nézz oda", olvasom a rúzsos szájról,
anya próbálja arrébb vonszolni gyermekét,
szürke varjak sirámot kárognak egy fáról,
látom, ők sem találják az irgalom erdejét.

Apró néne görnyedt háta ívet rajzol,
amint járda szegélyébe botolva elesik,
s a közöny? Bágyadt, üres semmit majszol,
miközben balga, sekély kifogásait keresi.

Haldoklik a szeretet, ide érzem szelét,
valami felitta a lelket, kámforrá változott,
ott legbelül kiüresedett létnek adja nevét
az arca vesztett élet, becsukom az ablakot.

Úgy álmodnék másikat, lelket simogatót,
hol mindenki egymás tekintetébe réved,
átfestik a mázakopottá vált lélekfeliratot:
- Emberek, az Emberség újra hazatévedt!

*

Róna J. László

Egy Csepp víz

Jövök a hegyek eréből,
esők, patakok kegyéből,
most itt vagyok, én a folyam.
Megyek zúgón, vízesésen át,
morajlom nedvek dallamát,
tenger sós könnye
cseppjeimből fogan.

Szeretlek, lágy eső,
felhőkből reám leső,
hisz habjaim dagasztod.
Gyűlöllek, te komor part,
ki sötét kordában tart...
Győzöl, azt képzeled?
Ezek hamis malasztok.

Rajtam nincs diadalod,
falsul felhangzó dalod
nem tarthat vissza!
Köveiden bukdácsolok,
vérré vált vizem átcsorog,
hitem néhány cseppjét
tikkadt szikla issza.

Vezet az egek szeme,
rajtam gondviselés keze
és haladok utamon.
Óceán végtelenje
merítsen akár végtelenbe,
mégis Hozzá érkezem
könnyű, nehéz utakon.

*

Reményik Sándor

Egy lélek állt

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

*

Pilinszky János

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

*

Farkas Árpád

Dúdoló

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.

*

Székely János

Könyörgés

Ezüst peremű, lomha fellegek
Utaznak fent –most egy vagyunk a csenddel,
Sötét szemedben ott dereng a nyár.

Üvegből fújta szelíd kettesünk
Valamilyen mindenható öröm,
Így lettél húgom, lányom és anyám.

Válj jobb felemmé! Annyit szenvedek.
Kell, hogy a múltat ismét elviseljem.
Segíts! Tied a súlytalan jövő!

Légy az, kiben sikerül elpihennem,
Légy, kinek minden mélységem kitárom,
Igaz magam magadba ötvöző.

Ez itt a végtelenség, melyben élünk.
Hiába várod, nem múlik a perc.
Szólok, s megáll a bölcs folyók folyása.

Szeresd te azt, kit minden elhagyott,
És megunta, hogy egyedül legyen
Áttörhetetlen önmagának társa!

*

Kányádi Sándor

Ha én zápor volnék

Ha én zápor volnék,
égig érő zápor,
áztatnám a földet
istenigazából.

Hogyha napfény volnék,
melengető napfény,
minden sugaramat
széjjel teregetném.

Ha én harmat volnék,
minden reggel s este
lábujjhegyen lépnék
bársonyos füvekre.

Hogyha szellő volnék
erdőn, mezőn átal
járnék a virágok
finom illatával.

Kislány vagyok, s ezért
harmat, napfény, zápor
s a vidám szellő is
igaz, jó barátom.

*

Cseh Katalin

Világtalan világosság

Tegnap délután láttam a csöndet
gurult mint egy labda éppen felém
ölbe kaptam majd elszalasztottam
aztán kilyuggattam egy lapot
ez a Nap kerek és azok a sugarai
megfogtam a tanár néni kezét
hideg volt de az arca forró
hozzábújtam éreztem illatát
mint a frissen szedett szilváé
elég most már mehetsz vacsorázni
szólt rám erélyesen és én egy kicsit
megszeppentem de indultam
és közben arra gondoltam
milyen lehet a csillag hűvös kemény
és szúrós nem tenném a párnám alá
nemsokára megint láttam a csendet
puha volt mint egy sál magam köré
tekertem és útnak eredtem az éjszakába
bennem mindig éjszaka van? Vajon?
szóljatok hozzá meghallgatom.

*

Dávid Péter

Ahogy a szavak

 ahogy a szavak egymáshoz úgy a test a testhez
vonzva-taszítva és közte millió állapot
hogy valahogy viszonyuljunk ehhez a rendszerhez
magunkat idomítjuk – szelíd vadállatot
 
ha sejtjeink egymással találkoznak
kihull közülünk a kötőszó az írásjelek
és minden ami még megakadályozta
hogy füledbe mondjam jelentésedet
 
aztán átveszik a teret a törés metaforái
magunk közé három pontokat teszünk…
és elferdült megkopott szavainkon is látni
hogy egymásnak magyarázhatatlanok leszünk
 
és nem vigasz hogy száz év után
sem szó a szóhoz sem test a testhez
hogy a „sohasem” és a „mindörökké” is
ugyanúgy viszonyulnak a végtelenhez

*

Szolnoki Csanya Zsolt

Naplókísérlet

Hajlongó szél
szótagolt csendjén a ház
Házam e tátongó nyílás
csak szürkülő tér
s a hosszan eltartott éhség jegyei –

Csak ez az ártatlan
havazás hív
Csak ez a méla
hangtalan ritmus
csak ez az ima

hajnalok havasán át
ahol a szavak szelleme moccan
álom és ébrenlét között
egy hangtalan beszéd labirintusa

Valaki virraszt ma velem
Valaki ismétli lélegzetem a csöndben
ahogy egy bármerre-út van
bennem belőlem árad

valami üldöz és hív
ki tudja                                ki tudja
hányadik ház ami a házam
ki tudja hányadik én
hányadik nemlét
közeleg itt
a szavak közepén

*

Szolnoki Csanya Zsolt

Ikonok

Mintha a csillag Egy-egy szemcsékig
nehézkedési csendben lecsiszolt hajnal
valami semmi Egy dallam egy hang
az ami volt távolodik és közelít
csak ritka szőttesű visszhang a meghitt gyermekkor helyén -
keringő ezüstös áram
fényhártyás téli levelek alatt
S egy mindennél
parányibb csillám
Nem tudni mi követ téged ahogy igéz és hív
mi hív - a vizek tisztásán át
de látod az arcot a szobát már látod
hogy felszáll a derékig-hajú anyát
és kiúszik eléd tiéd e csöppnyi kis ragyogás
a december estek aranyán tiéd a feltámadás a szélben
és az arcok és nevek
És mennyi kis szépség-zuzalék szavak
a tárgyak rejtett színén oldása kötése
És az a ház
ahol a kert mintha csak
Ó majdnem egy ének maroknyi kéve
mikor a türelmes hóesés emeli vagy felfoghatatlan
óriás tiszta falait - folytonos jelzés
korom és fény
a lélegző ikonok helyén -

*

Szolnoky Csanya Zsolt

Gyermek vagy

Rejtély és kezdet
a dolgok túlfelén
Hol kimeríthetetlen a csönd
születés
tiszta végtelenje

Csak ez a hófödte lap az
ami lélegzik él
Csak ez az idők mélyéről
felzajló sóhaj
és néhány szivárgó repedés

Honnan jössz hát
és honnan van folytonos
merengéseid gyapja
honnan e hó puha süppedés

Így állsz a félhomályban
Szűrt fényben
távoli fényben állsz
hol hangtalanok a szavak
és érintik mélyén a tengert

virrasztasz figyelsz
hány és hány árnyas
halk suttogás lombosul mélyeden
hány és hány
letűnt nemzetség hangja

mintha egy szüntelen vízesés
vagy a csönd
valahol lüktet
valahogy mégsem
itt                                          itt
a szavak
és hangok közötti résen
illékony folyosók
tűnnek a végtelenbe
álomárnyak
a lélekfény színű lombozatban
gyermek vagy
kezedben
titkok súlytalan kulcsa

*

Benke László

Csordítok nyírvizet

Kívül s belül a végtelen
homályos mint a virradat
éjszakát old a havazás
fátylát  lélek fölveszi

Gyerekarcommal hópehely
pillámra fagyva elmegyünk
nagyfejsze sír a vállamon
mesében hóban billegek

Szentkirály fényes mezején
felbúg a fehér orgona
az élet csupa hófúvás
anyám is mindig elmereng

Magába száll a hómező
valami mindig elmarad
a muszáj mindig követel
erdőre megyek irtani

Hűtsd le te tó a homlokom
borongj te borús kupola
boldog és görnyedt ágakon
jégcsapok szentek orrai

Nyíresem kényes derekát
erdeim fehér törzseit
tavaszodván majd megnyitom
csordítok édes nyírvizet

S hogy megremeg a hóesés
nyírfa a lélek gondolom
megeshet én is nyír leszek
nagyfejsze hüppög vállamon

*

Almádi Róza

Egy nyári nap - három tételben

1. tétel - REGGEL

Vadszőlő kapaszkodik a házfalon,
eleven, kúszó, árnyék-zöld tapéta,
befutja szépen azt, ami még fájna,
lomb rezdülése néz be az ablakon.

Levél-üzenetét küldi vele a nyár,
nézd, a rózsák a kertben újra nyílnak,
üdezöld ruhában bókolnak tiszafák,
kék reményben ülnek a levendulák.

Tolvaj lett a nyár, színes zsákjába gyűrte,
elvitte, amit a tavaszból még talált,
reggelre rózsák illatát hozta, de cserébe
övé lett minden hófehér akácvirág...

2. tétel - DÉLUTÁNI HŐSÉG, KERTBEN...

Csend-fényes minden. Rezdületlen.
Csak édes jázminillat kószál,
a felhevült tuják közé lebben,
míg végül az ásító kékszakáll
hűvös levelein megpihen.

A csavart fűz ágai közt gerlepár,
árnyék rejtekét a nyárdélután
nekik oltalmazón nyújtja,
alattuk bágyadt bodza méláz,
a hűsítő alkonyra vár.

Hófehér labdarózsák fodros
fejecskéjüket sárga íriszek
vállára hajtva, vízcseppet
álmodnak a forróságba,
hajnali, friss párát sóhajtva.

A nap szomjas-mohón csókolja le
a levendulák azúr könnyeit,
s telhetetlenül szívja magába
lombok közé bújt nyár-szerelmek
párolgó nektár-cseppjeit.

3. tétel - ESTEFELÉ...

Rozsdabarna özönhaját bontja a nap,
leomlik lágy, karamell selyemmel,
bíbor tincseivel játszik a lombozat,
korona fénylik rőt-narancs ígéretekkel.
Kékezüst köntösét a hold földre dobja,
ajtót nyit az éjnek, mi lopva érkezik,
ajándékul csillagos vásznán hozza
az alkony lázrózsában égő színeit.
Összeolvad lassan a sötét a fénnyel,
apró lámpások villanó, cikázó pöttyei,
- szentjánosbogarak szerteszéjjel,
csillám-tükröt mutatnak, örömmel teli
szórják oda az estnek szenvedéllyel...
Elül a madárdal, halkuló éji zenével,
cirregve búcsúznak a tücskök a naptól,
elcsendesülve dúdol az álmos alkony,
éj vállán pihenve álmodik hajnalról...

*

Almádi Róza

Lehetnék szótlan

lehetnék szótlan álmos délután
összegyűrt dallam a takaródon
zsarátos éjjelek holdezüstje
pillanat-sodor lepke válladon

vékony cigaretta felhőfüstje
csendrezdülésben ölelt álmod
rituálé szabálytalan törvény
tenyeredben kinyílt virágod

vagy vadvízen telhetetlen örvény
hófehér gitár égkék akkordja
fényhálóban ringatózó holdon
falra dobált világ hű bolondja

szélszárnyú rigó röpte hófolton
apró szertelen hibád akármi
tetoválás szíved köré kordon
szótlan álmos rezdülésben bármi

*

 

Utassy József

Szép napkeltő holnap

Hová röpítitek
ifjúságom,
percek?
Meg-megáll a tollam,
töpreng,
tovaserceg.
Én az elmúlásnak
vagyok fia,
herceg:
bánattal oltom be
büszke rózsakerted.
Add meg piros hitét,
hitelét dalomnak,
lámpásomul
lengess
nagy,
virrasztó holdat,
csillag-drótsövényen
ha kell,
átragyogjak
hozzád,
egyetlenem:
szép napkeltő holnap!

*

Utassy József

Napszentületkor

Sétáltatom a szívemet.
Nap és hold őrségváltása jött el,
de semmi csinnadratta,
semmi zaj,
tele a rigók torka is
csönddel:
nap és hold őrségváltása jött el.
Ámultatom a szívemet.
Hogy ver szegényke, hogy ráng, hogy dobog!
Lapulnék falak mellé,
nem merek,
mert bevágná,
be a kirakatablakot:
úgy ver szegényke, úgy ráng, úgy dobog.
Csitítom halkan szívemet.

Csíjja-csicsíjja, te forradalmas!
Vetít az ég
tengerparti tájat:
gyönyörködj benne, ha tudsz.
Vagy hallgass!
Határtalan az élet, hatalmas.

*

Dobai Péter

Egyszerre két álom vagyunk

Két álom riad egymásra bennem:
az egyik én voltam,
a másik én leszek.
Félek, hogy csak egyik álmomból ébredek
fel valómra és a másik álmom erősebb,
meglehet: időtlen lesz, mint valósága
életemnek, és ez utóvégre személyemnek
megkettőződéséhez vezethet: egymagam
leszek elszenvedője két idegen ,,énségemnek"...
Hát akkor: Vagy ne aludjon az ember soha!
Vagy legalább ne ébredjen fel: álomból álomra!

*

Budai Zolka

Hajnali remény

Ébred a hajnal, kakas kukorékol,
Eperfákon csillan a harmat,
Ablakom alatt csicsergő madár
Dalával ont nyugodalmat.

Autó suhan halkan el az úton,
S leveleket hord már a postás...
Bezárt szemmel ülök még az ágyon,
S elhiszem, hogy e nap... most más...

*

Budai Zolka

Még küzd minden...

Még küzd minden, mi fontos, környező,
még suttogni képes a föld, mező.
Reggel kirúzsozza magát a fű.
Ha festeni kívánsz, még egyszerű.

Még fölgyújtja magát rendre a nap
s átszalad az úton sorban a vad.
Fiú a lánnyal kacagva vibrál
elpirulva túlzó vágyaiknál.

Ha még akarnál, festő most legyél.
Még kapaszkodik az ágon levél
gyönge körmét holtig belevájva
a rezdületlen, vak-süket fába.

Még éjjel elég egy könnyű paplan,
még az összes álmod halhatatlan,
falaid körül selymes lég lebeg
s bájosan néz a csillag-rengeteg.

Még szép vagy te is, ne mentegetőzz.
Még csak lábujját mutatja az ősz.
Még soká lesz lelkeden szétkent tél.
Oh, még semmit félre nem értettél.

*

Budai Zolka

Ébren vigyázlak

Hol fekete az égbolt s az utcákon
Haragos szél söpör keresztül,
Szorítalak e csöndes kis szobában,
Míg köröttünk semmi sem rezdül,
Csak a falióra suttog monoton, -
Utazik az idő tehervonaton...

Gyöngycseppek reszketnek éji arcodon,
Tudom, mindig félted a vihart.
Most ébren vigyázlak...álmodod jövőnk...
Dúdolni kezdem a régi dalt.
Pihenj...reggelre fölszárad a könnyed...
Szikrázó ég lesz, - s a szellő is könnyed...

*

Alle Glória

Minden folyó a tengerbe fut

A jel

ha elér az elmúlás meghalok
de versem hirdeti majd szerettem
mormoló eső hold-szürke napon
majd felszárad mályva tenyeremben

nem lesz több bóbitás pacsirtadal
csillagokban jégborzadály ölel
ében hajú ruhátlan vágy elszáll
a halál hűs koporsóba szögel

ahogy a híd öleli a folyót
két erős vállába kapaszkodik
de a folyam csak igyekszik tovább
zúdul a tengerhez ragaszkodik

a halál pont így van életünkkel
hiába minden az övé vagyunk
mindig csak az út hossza a mienk
akárhogy csűrjük csavarjuk csalunk

földi halandók utazók vagyunk
akarva vagy sem jeleket hagyunk

*

Lator László

Hajnalka

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkerítésre
Indák sűrű indák egymást tépő
egymásba fonódó zöld ölelése
Jön a szél a folyóról vízszagú szél jön
borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
Felhős szirmok súly nélküli tánca
a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt
Hullám hullám duzzad elindul a bontott
táj a kakukkfűillatú rét tenyerében
Jön a szél a folyóról vízszagú szél jön
Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben.

*

Lator László

Álomban utak

Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.

Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.

Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.

Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.

*

Lator László

Szél

A fák belülről izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.

Tavakban ingó tájra nézz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.

Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.

Sajgó tűzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.

*

Lator László

Vízililiom

Álmom csobogással mosdat,
hullámaim feléd rezegnek,
hínárkarokkal simogatlak,
szüntelen szerelemmel övezlek.

Az arcod fényben. Hajladozó
liliom, hintázol szakadatlan.
Micsoda mélység üteme mozdul
felszökő derekadban?

Három napig az erdőt jártam.
Sziromeső vert, szélvész hordott.
Éreztem a föld fanyar ízét,
ragyogtak a távoli tornyok.

Szállsz a hajnali szélben.
Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?
El se feledlek, meg se talállak.
Liliomként hintázol szakadatlan.

*

Csoóri Sándor

Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.
Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
Azt akarom: maradjon minden így,
derengésben, ahogy az ég akarja.

*

 

Csoóri Sándor

Nekem most elég, hogy süt a nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test:
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
Látom az elhagyott folyókat; keresik egymást,
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is -
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy annak örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.  

*

Csoóri Sándor

Látom a szemeket

Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák,
látom őket, mintha visszapillantó tükörben
állt volna meg bennük az idő.
Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak
a körutak kusza forgatagában,
de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente:
kik vagyunk? hova sietünk?
s kinek a világát nézzük mi napról napra?

Látom a szemeket, látom a vért is bennük,
a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel,
a megfegyelmezett márványerdőt
s a golyók villámló emlékét
egy csömörödésig újraképzelt háborúból,
s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt?
hány hóesés? hány beszegetlen, július végi éj?
hány földúlható fény- és lombkazal?

Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek,
föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak,
mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok.
Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot,
csapkodja föl a világ füstjét
s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan:
van-e még föld a földön kívül?
s szép, céda holdak – vagy már csak űr van?

Látom a szemeket, s magamat látom bennük:
egy másik szem hiányát, mely összekötne
engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal.
Mozdulna csak s én mozdulnék vele
észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt
városok héja alól el az éjszaka csúcsáig,
hol két szem nézné betelve egymást,
két szem: egymás megistenülő vendégei.

*

Csoóri Sándor

Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomodban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
ahol velem szerettél volna járni-
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

*

Celtichun

A néma szikla

Kertek őrzik a naplementét
Locsoló földet áztat
Minden sárosan gyönyörű szép
Karmesterek az ágak

Boldogan bogarak zenélnek
Madarak szeme csillog
Bája vagy te is az egésznek
Szomj szúr de van mit innod

Van az a tiszta, élő mosoly
Mire Isten is büszke
Megenyhül a végtelen szigor
Nem szúr szív mint a tüske

Én úgy vagyok, ahogyan láttok
Igazig csupaszítva,
S mint könnyek karján ár-apályok,
Mégis még tűr a néma szikla.

*

Lator László

Folyékony világ

Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.

Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.

Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.

Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.

*

Lator László

Jóság

Egyszerűen és átlátszóan
lebegünk a világ dolgai fölött,
mint a súlytalan madarak,
mint a levegő, mint a semmi.

Nem akarunk semmit, de éjszaka
vágyaink lila lánggal égnek,
s reggelre megszületnek bennünk
a föld, a nap és az állatok.

Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
a lassú folyók és a messze
hegyek hullámzó éneke,
határtalan alázat.

A földért és a fákért és az égért,
az állatokért és az emberekért vagyunk,
a kemény falakon áthatolnak
remegő sugaraink.

Megértésünkben felolvadnak a kövek,
az utak összefutnak,
szemeinkből a földre
a jóság szüntelen zuhogása árad.

Érezzük ereink lüktetését,
időtlenek, határtalanok vagyunk,
s magunkba oldjuk
az újuló és porladó világot.

*

Lator László

Ragyog a föld

Ragyog a föld,
a mezők meleg szíve dobban.
Lehet, hogy így akarja Isten,
és minden úgy van jól, ahogy van.

Kék vadszeder.
Szűk ösvények bozótba futnak.
Mandulák közt fürdik a fény
színén a tarka lángra gyúlt nap.

Helyet csinál
a völgy borzongó vágyainknak.
Kék tisztaságba öltözött
hegyeink hullámzása ringat.

Feküdj hanyatt,
már elborult az ég feletted.
Szemedre bolyhos csillagok,
sötét, foszló szirmok peregnek.

*

Dóka György

Hajnal

Égnek kis tüzek az Égen, s pirulva felfénylik a távol.
Bővizű réteken szállnak a színek, a holnapok hálót szőnek a tájra,
homályba merülnek a hajnali álmok,
s mások az ízei erre kinyíló szirmok ölének.
Még a vetésnek lehajló árnya közé bújó szél kóborol,
és csak a képzelet épít várat az Éjből.
Álmodik s játszik az Ég, a csendjében kis szőke levélke félve int,
míg kint fehérül a part is idáig elérőn.
Bársonyos még a Csend s úgy ül a fészkén; hív - tovaszállana Ő már,
s elrepítene éji esőnek a habján.
Óvatos még s lopva néz: csecsemők még s bújnak a
felhők ásító szemű szőlők szétnyíló leveléhez.
Már te se félj; amott - látod? az ágakon szépül a hajtás,
őzek után halkuló pocsolyákba szelídül a jóság s
kócosan állnak a fák is, hogy ébren elérjenek Égig;
szép tünemény, ahogy ébred a fény - borzolt ágai
nyílnak s mélyen ülő kék széleiről halkan vízbe lecsúszik.
Úszik a táj, remegő levegő lobban és mosolyával úgy karol
és ölel át, ahogy fátylait rád kiteríti már ide néma magányba.
Szobákba lép, kicsi, lágy pihetollain száll mifelénk s
úgy szégyelli már motozását.
Már szeresd szép öleléssel e tájat, ne légy szomorú...
hisz` sóhaja vigasztal - látod? oly szép ha kifésüli pelyhét;
hát engedd szállni a szép kicsi gerlét: nézd!
szempilláidon szárnyait tárja s felébred a Hajnal.

*

Puszta Sándor

Bennünk fénylő csillag

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni

a jóságot még ma
el kéne kezdeni

óh, bennünk fénylő csillag
merj már megszületni

*

Puszta Sándor

Ki hegyre megy fel

Ki hegyre megy, annak
Kardok közt kell járni
S odafent a csúcson
Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,
Kit Isten keresztel.
De nem babérággal,
Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle
Fog szívébe vágni.
Mégse engedj, Uram
Félúton megállni!

*

Puszta Sándor

Vándorének

Csendemet nem fogja rozsda,
Nevettem a tegnapokra,
Híreseket fütyörésztem,
Titkok partján üldögéltem.

Szemem tükrén mindig fény volt.
Fölöttem a tiszta égbolt
Pereméről lehajoltak
A csillagok, úgy daloltak.

A magányom csipkerózsa.
De tüske csak belül ójja.
Vár rám az ég, jöttem onnan,
Ember voltam. Költő voltam!

Ha bánat zúg rám patakban,
Aranyt mosok a patakban.
A szívem az, mit feldobok,
Kapjátok el víg csillagok!

*

Burián Zsolt

Tűz küldött

  Tűz küldött hozzád, fagyott angyal
Fénnyel szívemben a szél hozott.
Dér takarta szomorú arcod
Jégkönnyeket sűrűn áldozott

Tűz küldött a Tél zord várába,
Kísért utamon Égi varázs.
Kihűlt szívedre csókot hintek,
Ébredjen benne izzó parázs.

Tűz küldött érted, dermedt angyal,
S lángod a hamuból fellobog,
Mint szent szavaktól Lázár szíve
Holtából amint újra dobog.

Szállj hát újra, gyönyörű angyal,
Szíved már többé nem átkozott!
Lelked nyíló tavasza súgja:
Tűznek szívedbe a vágy hozott.

*


Burián Zsolt

Szilánkjaim csillagok

Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
Peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
S kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos-szellő-lágyan,
Ott hol kő a párnám s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
Megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
Mozdulattal, lelkemből tört, élénk
Márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
Az éjszaka-lányt nap hangulatra,
S a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte,
Bűz bugyrából, diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög súlytól fájón nem görnyedve,
Lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
Lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
Ő sziromkézzel fanyüvők nyomán magot hintő,
Önzőn megbocsájtó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
Álmot író jóságtollú költő.
Reményt, s harmóniát agyagként én megformálom,
Sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
Szűzként szenvedőknek igazságot
Adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben,
Nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
Mesterségét, remekét mind csodás.

Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
Mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
Parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése.
Vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
Rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
Annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
Gyapjúm ölhetné rút didergését,
Vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem,
Fénynek hitét fekete éjbe, a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
Saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
Belül sem farkas, csak bárány voltam.

*

Bíbor Kata

Titkok

Nem akarom tudni, ki gyújt csillagot,
és Hold-arcot öltve mereng az estbe,
majd a sötét titkait kifecsegve, az
égre tűzi a Napot, pólyát köt az eső-
szemekre, szivárványból, míg valahol
messze furulyák szólnak meg fagott.
Nem érdekel, hogy mért rak a fecske
örökké fészket, és a fűszálakat ki
harsogta zöldre, míg láthatatlan a
szél, bújik sejtelembe, mégis olyan,
mintha bárányt terelne, mikor a tájon
végigfut. Nem szeretném, ha lehullna
leple a csodának, maradjon meg szép
illúziója, mit fejembe a délibáb rak,
oázisom legyen, meleget adó kemence,
hol kedvemre gubbasztunk, én meg az
öreg este, számolva össze csillagot.

*

Szűcs István

Szivárvány

Zápor még hull, de már a nap
felhőszegélyen lángra kap.
Lásd csak, mi szép e tünde fény:
szivárvány kél az ég vizén!

Fél lábbal áll a tó felett,
a másik felhők közt remeg.
Villám cikázik még alant,
dicséri őt az égi hang.

Csak néhány perc az égi játék,
tünékeny, szépséges ajándék.
Tünékeny, mint az életed.
Most éljed hát, amíg lehet!

*

Juhász Gyula

Isten kezében

A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.

Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordul
És egy boldog májusról álmodik.

Elnézem én gyöngéden és irigyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.

*

Juhász Gyula

Új dalok japán módra

A vadludak a nádasban kerengnek
Az őszi szélben búgnak, mint a bú,
A régi helyet, kedves, ne keresd meg,
Ó, mert a múltba vissza nincs kapu.

*

Halványan mosolyog a hegy a tóban,
Mely lábánál szelíden szendereg,
Emléked a szívemben egyre jobban
S tisztábban tündököl, kedves gyerek.

  *   

A lampionnál fényesebb a csillag,
Mely égi ünnepen csügg, milliom,
De ünnepén szerelmes álmaimnak
Te vagy a csillag és a lampion.

*

Havas tetőkről jó a völgybe nézni,
Hol rizs terem és karcsú pálma int,
Havas fejjel jó néha fölidézni
Az ifjúság mosolygó árnyait.

*

Almádi Róza

Vadszőlős

Vadszőlő kapaszkodik a házfalon,
eleven, kúszó, árnyék-zöld tapéta,
befutja szépen azt, ami még fájna,
lomb rezdülése néz be az ablakon.

Levél-üzenetét küldi vele a nyár,
nézd, a rózsák a kertben újra nyílnak,
üde-zöld ruhában bókolnak tiszafák,
kék reményben ülnek a levendulák.

Tolvaj lett a nyár, színes zsákjába gyűrte,  
elvitte amit a tavaszból még talált,
a rózsák illatát hozta, de cserébe
övé lett minden hófehér akácvirág…

*

 

 

Devecseri Gábor

 Őszibarackvirág

Őszibarackvirág
püspökszínű szirma
mintha álmaimra
szentbeszédet írna,
földi szentbeszédet,
eget nem hazudva,
sem égre, sem földre,
csak azt mondva újra
szép kenetes hangon,
hogy ami van, az van,
legyek áhítatos
minden pillanatban,
tiszteljem a létet,
élvezzem a szépet,
érezzek már minden
szóban szentbeszédet
s az eső zajában,
s a fűben, s a fában,
madarak tavaszi
barbár imájában
és az ő ünnepi
szirom-lilájában.

~

Devecseri Gábor

 Harmatcsepp

Társait elhívta
már a nap.
Ez az egy harmatcsepp
itt maradt.
 
Nincsen olyan gyémánt
ragyogás,
mint e szikrafényű,
e csodás.
 
Ó, milyen sok szépet
láttam már,
egyben sem volt ennyi
napsugár.
 
Ilyen szelídfényű,
bölcs derűs,
mely úgy forró, hogy már
majdnem hűs,
 
mely úgy hűvös, hogy míg
elmereng
minden tűz-patakzás
benne zeng.
 
Ülök, mint ki festő,
s a modell,
amíg képe készül,
szökik el.
 
Hívja már a napfény,
dolga van;
holnap újra eljön
boldogan.

~

Devecseri Gábor

Tavasz van, mégis

Jó reggelt ragadós rügyek,
pattanó pelyhes levelek,
s ág-húron napsugár-zene,
vidámodó vadgesztenye,
illattal ízes ibolya,
mezők méztermő mosolya,
szilvák fehér virágai,
mókusok mókás táncai,
s te csupa zsenge akarat,
mitől a föld, lám, meghasad,
füvek pöttöm lándzsái mind,
kik villogtok törvény szerint,
rigók zsákfutó-versenye,
málnatő kurta pendelye,
s ti még-kopár ág-csecsemők
az égen emlőt keresők,
kékjéből életet szopók,
kékjében megkapaszkodók,
s te, nagy zöldselymű dobogón
zizegő tavaszi beszéd:
nem volna az élet oly csúnya,
ha nem volna ennyire szép.