Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 15

winter_solstice_by_symmetrybox-d6gx4fi.png

 

Lesznai Anna

Furcsa mesedolgok

Ó! öröm, öröm furcsa tánc,
Melyet járnom csak úgy szabad
Ha részegre táncolom magamat.

Ó! boldogság, boldogság, furcsa ház,
Melyben laknom csak úgy lehet
Ha visszafojtom lélegzetemet.

Csend, csend különös köntösöm,
Mely vállamra csak úgy borul
Ha álmot szürcsölök óborul.

Béke, te béklyós nyoszolyám,
Melyben pihennem úgy lehet
Ha gúzsba kötözöm lelkemet.

Ó! bizalom, bolond botom,
Mely támaszt csak úgy ad nekem.
Ha ködben kapkod a két kezem.

Akarás, te táltos kenyér,
Melyből ha szelek egy karéjt
Két karaj kerekszik egy falatért.

Ó csók, ó csók, csudás gyümölcs
Csak akkor táplál s teljesít
Ha szívemnek húsába hasít.

Varázsvesszőcske életem
Keskenyke gally, törékeny ág
De véged végtelenbe vág.

Teljesedés, titkos kapu,
Melyet átlépve semmi sincs:
A kívánság, elhervadt rabbilincs.

Ó érték! drága furcsa pénz,
Mely úgy érsz csak kincset nekem,
Ha éretted eladom életem.

Tér! bűvös szőnyeg, tarka kert,
Csak addig tart, míg két kezem
S végére sohasem érkezem.

Ó idő! társam, szent folyam
Ki mindig mellettem halad
De mögöttem mégis mind elmarad.

Tündérnyílvessző: vágyutam
Ki pengve messzeségbe szállsz
Haza úgy érsz csak, ha célt találsz.

Ó szeretés, bűvös kohó
Formámat úgy váltod valóra
S úgy lesz belőlem szentelt érem,
Ha másba öntöm termő vérem,
S pazarlom magamat rosszra, jóra.

Ó én! Ó én! Kis csodató
Titokzatos hívogató
Örök csepp, mélységes meder
Mennyek kútját merő veder,
Mely ha magában elmerül
A mindenségben teljesül.

*

Lesznai Anna

Rigófüttyre

Sikolt a rigó repeső füttye a lomb közt:
"A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé."
Illatos hajkoronájuk díszében ragyogván
      Jönnek a mások.

Érted-e?... delet dobbanó szívvel megállni kék kikeletben
Érted-e?... mást szólít már szállván a tavaszi szél.
Lobbanó fürttel az orgonabokrok nem néked
      Ontják a vérük.

Nem sorsodat rejti a rügy már; zsendülő lombon
Nem néked kell általtörnöd vérző ajakkal.
Nem néked fonódik új kéjek töviskoszorúja!
      Nem téged hívnak.

Te állj meg, te állj meg, te állj meg, sohase mozdulj.
Arany nyaradért fizess meg minden tavasszal!
Keskeny a nyár pallója s hídja a délnek
      Ingó szivárvány.

Állj meg keményen, mint őskori templomi szüzek,
Szent serleget hordva bűvös márványkarokkal.
Ha sűrű ürömmé erjed nedve örömnek
      Meg ne inogjál.

S ha néha tűzpiros alkony pillangószárnya
Illó olajjá sepri a serleged színét,
Te állj meg, sohase fussál dalos sikollyal
      Neki az éjnek.

Megtudtad: ez a tiéd, a kéjeid kertje.
S mert kerted van, nem lehet kerted az egész világ.
Áldott elérés ára érett megállás...
      Nincsen tovább már.

Mint őskori templomok lánya alázatos márványkarokkal
Hordozzad szíved: számodra szíved az egész világ.
Keskeny a nyár pallója, de vezet végtelen véghez.
Keskeny a sorsod, de rajta Istenek járnak.
      Állj meg, ne mozdulj.

A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé.

*

Lesznai Anna

Imádság

Istenem, nem hallod jól az imádságom!
Vágyódás, óhajtás elhervadjon bennem
Mi szívemben duzzad, lohadjon le lágyan,
Lelkem hadd pihenjen, testem hadd pihenjen.

Kértelek, hogy puhán hullass az ölembe
Apró örömöket s ízes boldogságot,
Melyet feloszthatnék, jusson is, maradjon,
Mint karácsony esti bőséges kalácsot.

Annyi vágyat kértem, teljék csókra, dalra.
Könnyű szárnyú szívem kóborlásra termett,
És te küldtél nékem nagy, nehéz csudákat,
Sziklakőbe vágott oszthatlan szerelmet.

Olyan kényességgel verted meg a szívem,
Fáj, ha messzi kertben új tavaszok érnek,
Piros vérem serked, mikor kelyhe pattan
A rózsaszín ajkú zsenge gesztenyének.

Perzselnek az esték, hajszolnak a percek,
Szörnyű ajándékod alig-alig tartom...
Meggörnyed a vállam, félek, hogy elégek,
...Tévedtem Istenem, játszani akartam.

*

Szabó Lőrinc

Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban.
Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
Utazó lelkem mozdulatlan.
 
Utazó lelkem ma pihen,
ajándékot kapott, amely
nem múlik benne sohasem.
 
Óh, Dolomitok! Ormok! Lila fény!
Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
szépség nyílt egyszerre körém!
 
Milyen kincseket pazarolt
rám váratlanul egy világ,
amelyről sejtelmem se volt!
 
S hogy megbékültem! Óriás
éggé tágított valami
földöntúli csodálkozás:
 
Úristen - - A szívem dobog,
és szeretném megérteni
a csodát, hogy boldog vagyok,
 
boldog! Az! - De nincs rá szavam.
Emberek, én csak szidtam az
életet: nem volt igazam. - -
 
Hunyt szemmel nézek a napba,
s új öröm némít, altat el:
a szélcsöndes ormok nyugalma.

*

Fjodor Tyutcsev

Bár fészkem én a völgybe raktam

Bár fészkem én a völgybe raktam,
néha mégis elfog a vágy
érezni az élő magasban
az ormok légáramlatát:
óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent
a széljárta, friss csúcsokat
s hogy szeretne eldobni mindent,
ami földi és fojtogat!

Elnézem, mily nagy, mily örökszép
tornyok, tömegek, oszlopok -
üdítő harmat és hűvösség
mi róluk hozzánk lesuhog.

S mikor jegünkön szűzi fények
kettőzik a nap záporát,
égi angyalok lába lépked
a szikrázó gleccseren át.

/Fordította: Szabó Lőrinc/

*

August von Platen - Hallermünde

A vízben

A vízben leng a liliom csillogva, tétován,
tévedsz, míg azt hiszed: csak teng inogva tétován.
Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,
fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.

/ Fordította:  Weöres Sándor/

*

Molnár Jolán

A sziget

Ahol páráját gyöngyözi forrpontja
a léget borzongató ragyogásnak,
hol egzotikus farktollát kibontja
a kolibri, csöpp fészkébe tojást rak,

s szivárványszárnyán szitál a boldogság;
hol barbár, faragott istenek álmát,
s meddő kőasszonyok nászágyát mossák
a hullámok; ahol datolyapálmák

siratják kagylóhéjak igazgyöngyét,
örvény gyűrűzi a víz ezüst csöndjét,
hol fönn jajong sirálycsapat éktelen

ricsaja; s a "tenger fájdalma ellen"
kikelnek rózsaszín flamingó szívek -
ott égkékből von kupolát a sziget.

*

Molnár Jolán

Malom

Kerek erdőn, domboldalon,
terméskő-falba zárt erők.
Édenkerti, hűs oltalom.
Szilárd erőd.

Lombok közé bújt tündérkert.
Vibrál, majd simul a vízránc,
lenn fortyogó, küllő-szeldelt
hullám habtánc.

Patak fűzi selyemsálát
a malomtó dús keblére,
gáton szűri tisztaságát
barna lébe.

Őrlőkő mormol halk imát,
véghetetlen olvasója
ősidők ringó dallamát
elmorzsolja.

Zúzza kerek, kő-ölében
magvak aranybarna fényét,
füröszti liszt fehérében
bő kötényét.

Mélyben neszek korhadéka.
Surrog, duruzsol a malom,
s nyüzsgő élet morzsaléka
a garaton.

Szálas eső a fűzbarkán,
csatakos a parti pázsit.
Fény cseppen, s a tisztás tarkán
felszikrázik.

Távolba néző tekintet
a tó. Tükre éj-glória.
Mélyén csillagporral hintett
harmónia.

*

PÜNKÖSD

A pünkösd jő - de meg nem érti titkát
a szív, amelyben még az Úr nem él;
Itt a tavasz, - bimbófejük kinyitják
a kis virágok, zöldül a levél.
Mit ér, ha a természet újra éled,
a föld örül, madárka énekel,
de a szívünkben még az égi Lélek
élet tavaszát nem költhette fel ?

Ha szívünket a Lélek át nem hatja,
hervadt virág csak minden ünnepünk,
Hiába volt a szent karácsony napja,
a húsvét fénye föllángolt - s letűnt.
Az Úr csak egyszer járt itt lenn a földön,
értünk csak egyszer halt kereszthalált,
De kell, hogy pünkösd újra s újra jöjjön,
mert életet csak Isten Lelke ád.

Ismeretlen szerző

*

Budai Zolka

Rajzolás

Ez itt te vagy. Ez én vagyok.
Ezek itt fák és szép nagyok.
Ez kismadár és ez is az
s szerelmesek, de nem igaz.
Ez itt egy út s ez itt még egy.
Ez a híres meredély, hegy.
Ez kisvirág és szirmait
szél tépné, ha kinyílna itt.

Ez felhő s ez lehet bármi,
sosem fogják kitalálni,
ez itt csak pont, ez fura folt,
ez talán kicsi kutya volt,
ez szív, ez csók, ez ölelés,
egymáshoz nagyon közel és
ez hang, ez szó, ez szent beszéd
és most gurulnak szerteszét!

Ez itt te vagy, ez mindig én
és minden egy lap tetején,
minden, ami áll vagy szalad,
minden, amit akarsz, szabad
s úgy lesz, hogyha mondogatod,
én vagyok a gondolatod,
én vagyok világod atyja -
aki kiradírozhatja.

*

Csonka János

Elküldetlen levél

Már láttalak, zafír kincs és egyszerű csoda,
üres helyem, ha volt, most telt szoba.
Elnémulnak bennem a vadállatok,
ha csak látlak szelíd hímed vagyok.

Csak látnád, bár, ha értenéd
a percek lágy ecsetét,
mit fest át arcod látványa, egyetlen pillantása,
lágyan ráhelyezném egy áldomásra.

Emlékezetből előhívlak, mint egy képet,
élek szép képed keretének
állva, mint aki tényleg öleli
a benne valót és könnyezi.

Könnyezi, mint a fa a rozsdás levelet,
mint dús mező a lehullajtott színeket,
és majd széppé írok, amit nem lehet!
Már az is túl szép, hogy így lehet.

Mert minden mozdulat jövőtlen mozdulat,
csak a belső térben visszük tovább az utasokat
és végül mindenki csomagokkal integet el,
de te halhatatlan mégiscsak így leszel.

Így, hogy elég volt csak csodálni,
nézni, látni, meg se próbálni
a reménybe tűzkövet cserélni, szikrát,
túl sokan vívják érted a rózsák tusát.

De nézd, ez a dermedt téli tompaság
csupa délibáb, szomjúság-zokogás,
mert az én szobám fűtetlen szoba,
csak akkor meleg, ha tartozom valahova.

*

Gergely István

Május

Fényes gyertyatartók:
ünnep, remény, világ.
Nevetnek szélesen
komoly gesztenyefák.
S az akácvirágok,
mint csipke ablakon,
szellőben ringanak
békés álmatagon.
Hullámokat fésül
szellő gabonába.
Szélesen mosolyog
mézes repcetábla.
Győzött a május
hitetlen hiteken,
tombol a szerelem
buja szegleteken.
S akkor, mint fogoly légy
a csukott ablakot,
ugyanúgy értem én
a májusi fagyot.

*

Szabó Lőrinc

 Csak ami volt

Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
azt ma is látod! És a bóbitás
nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
amikor hazavittem. És a sok
forgót, örvényt. Télen a farkasok
nyomát a hóban. Nyáron a füzet
s az árnyát s élő tükrét, a vizet,
mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
Sok mindent megőriztél: meredek
partot, ahol hasaltunk, az öreg
kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
képeid aggasd körém: életem,
be gazdag vagy, mihelyt emlékezem

*

Kaffka Margit

Fényben

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, --
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

*

Kaffka Margit

Utazás

Jer, csöpp matrózom! Építünk hajót!
Kis nyírfakérget bordának te hozz,
Én sássziromból tűzök lobogót,
Árbóckosárnak jó egy makktoboz,
Rúd lesz a pimpó szára, és a vad
Réti füvekből szigonykötelünk.
A szél is kedvez. Csillog a patak.
Dördüljön ágyú most! -- Isten velünk!
Csak rajta! Oldd! Vigyázz! Hahó, hahó,
...Már indul a hajó!
Kicsiny hajó, ezüsthajó.

Messze suhant. Hajlong színén a habnak,
Virágos partok közt repül, repül...
Mögötte erdők, rónák elmaradnak,
Idegen habok árján -- egyedül.
És ím, a tenger kék ölét kitárja,
Fehér sirályok repdesik körül,
A távol part aranygyümölcse várja,
Ott lomha sziklán karcsú templom ül.
Márvány hidak, száz oszlop... csillogó,
Köszönti mind. Honnan jössz, kis hajó,
Aranyhajócska, ezüsthajó...

Eltűnt? -- Ne sírj! Majd nagyra nősz fiam.
Építeni fogsz. Lesz még hajód neked!
Küzdeni fogsz lángolón, dacosan.
A két karodba lesz csupán hited,
És szólni fogsz az ismeretlen népnek,
Tűz lesz a szavad, hit, szenvedelem, --
Távol partok lakói összenéznek:
"Ki szólt? Ez Ige ismerős nekem!"
Honnan jöttél, titkos hatalmú szó?
Mint a kincsekkel megrakott hajó,
Zengő hajó, csodás aranyhajó.

Így futja be, lásd, a föld kerekét
Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.
Áldott szívekből pazarolva szét
Nagy útra kél a gondolat s a szó.
-- Ó, hány van siket pusztába kiáltva,
Hánya elindul s partot nem talál, --
Sok összesimul a vad tengerárba,
Köszönti egymást s többé el se' vál.
-- Az élet vad vizén találkozó
Kicsiny hajó meg nagy hajó,
Ezüst-arany hajó.

*

Kosztolányi Dezső

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló tiszta hó!

*

Kaffka Margit

Himnusz

Ím harsonaszóval riad a reggel,
- Szűzi, gyönyörű dalia ő,
Harchercege, jő sugárseregekkel,
Hullámkék palástján fény a redő,
Ránk nevet tág aranyszemekkel...
Ó, áldott, áldott!
Újnak mutatja a világot.

Jöjj távoli balzsamokkal,
Jöjj, dús, rakott kosarakkal,
Szép hajóid tülkölve öntsék
A szigetek aranygyümölcsét!
Te vagy a gazdag bárkás!
Te vagy az üde kiáltás!
- Itt egy megsarcolt, ínséges város,
Minden utcája romos, halálos.

Hős istenkakas, sugártarajas!
Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát,
Verd dobra, mi bennem múltas, avas,
Csináljunk egyszer még tabula rasát!
- Mosd ki a hullákat friss tengerárral,
Temessek tegnapot unt kegyelettel,
Tanuljak repdesni növendék-szárnnyal,
Utolszor, egyetlenegyszer!...
Ó, gyermeki reggel! ó isteni reggel!

*

Reményik Sándor

A lélek él

A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él: betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át -
Amíg meg nem tagadja önmagát.

A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.

*

Duka Éva

Kvinteszencia...

Mélyzöld tintám oldódik most
kristálytiszta, szép szemekben,
sötétlila madár rebben,
s trillázik a végtelenben.
Kék egek zenitje csendül
légben rejlő édenkertben,
bíbort kavar, sötétbarnát:
Parázst gyújt a képzeletnek.
Sárga lángja égre zendül,
szárnyat bont a lét-szeleknek.
Csillag-szem ezüstjét látom,
messzeségek itt derengnek.
Utam szekérrúdja mákony,
szürke ködök körbevesznek,
aranysárga napsugár hull
eget leső két szememre.
Hangot ad a vörös vérem
bennem dúló lázadásnak,
fekete hamuját szórja most rám
árnyvilág hűs némasága.
Színpalettát hordok mégis,
ezer szólam zeng itt, bennem,
hangot adva csendnek, rendnek:
Minden színben ott vagyok,
mert két kezemben hordom lelkem.

*

Havas Éva

Biztató

"Tisztában, fehérben, fényben"
újulni, ha nem tudsz mégsem
szembenézni a sötéttel.
Tető, mi a fej fölé kell.
Korsó, teli hideg tejjel.
Menni csak felszegett fejjel,
nem a falnak - a világnak,
s örülni egy szál virágnak.
Mosolyt feslő hajnalsugár,
ha megsimít arcon, puhán,
lágyan érint, nézz a napba,
s befelé figyelj magadba.
Belül lakik minden fontos,
szív dobogja - igen pontos -
hallgasd hangját, s ne félj, látod,
körülkarol szép világod...

*

Bíbor Kata

Titkok

Nem akarom tudni, ki gyújt csillagot,
és Hold-arcot öltve mereng az estbe,
majd a sötét titkait kifecsegve, az
égre tűzi a Napot, pólyát köt az eső-
szemekre, szivárványból, míg valahol
messze furulyák szólnak meg fagott.
Nem érdekel, hogy mért rak a fecske
örökké fészket, és a fűszálakat ki
harsogta zöldre, míg láthatatlan a
szél, bújik sejtelembe, mégis olyan,
mintha bárányt terelne, mikor a tájon
végigfut. Nem szeretném, ha lehullna
leple a csodának,  maradjon meg szép
illúziója, mit fejembe a délibáb rak,
oázisom legyen, meleget adó kemence,
hol kedvemre gubbasztunk, én meg az
öreg este, számolva össze csillagot.

*

Paul Éluard

 Itt élni
 
Tüzet raktam, mert elhagyott a kék ég,
tüzet, hogy barátom legyen,
tüzet: legyen mivel a téli éjbe vágnom,
tüzet, hogy élni jobb legyen.
 
Neki adtam, amit nekem adott a nap,
erdőt és patakot, szőlőt és búzaföldet,
fészket és madarat, a házat s kulcsait,
virágot, bogarat, prémet s ünnepeket.
 
És csak a pattogó lángok dalából éltem,
csak melegük jó illatából;
mint elsüllyedt hajó, min összecsap a hullám,
és mint aki halott, csak egy elemben éltem.
 
Fordította: Somlyó György

*

Paul Éluard

Szemed íve

Szemed íve szívemet körülzárja,
Tánc és báj karikája,
Idő dicsfénye, biztos éji bölcső,
És ha már nem tudom, mit éltem életemben,
Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.

Nap-lombozat és harmat-mohaágy,
Illatos mosoly, szélfuvalma-nád,
Szárnyak, világot fénybe takarók,
Zaj zavarói, szín forrásai.

Mindig csillog almán fészkelő
hajnal-tyúkaljból rebbent illatok,
Ahogy a tisztaságtól függ a nappal,
Úgy az egész világ a te szemedtől,
S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad.

Rónay György fordítása

*

Maurice Maeterlinck

Ha visszajön

És mit mondjak, ha egy napon
majd visszaérkezik?
- Azt mondd, hogy vártam rá nagyon
utolsó percemig.

És hogyha kérdezgetne még
és nem ismerne meg?
- Mint nővér, úgy beszélj vele,
tán szenved és beteg.

S ha érdeklődne, merre vagy,
mit mondjak arra, szólj!
- Aranygyűrűmet add neki,
semmit se válaszolj.

S ha majd megkérdi, hogy miért
oly elhagyott szobád?
- Mutasd a hunyt lámpát neki
s a ház tárt ajtaját.

S ha végső órád kérdené
a későn érkező?
- Mondd, mosoly volt az arcomon,
csak hogy ne sírjon ő.

Fordította: Áprily Lajos

*

Lakatos István

Kék pille

A nyári égbolt fölénk feszülő
kék ejtőernyője alatt
-sugarai kötélzetén-
mozdulatlanul függ a nap.

A küszöbünkön őrt fekvő kutya
nedves orrát felemeli.
A lég eső-gyöngyözte fák
illatával teli.

Kék minden. Kék a pille a padon,
kékek a dáliák.
A gyepre kék árny árja csap:
ibolyakék tengervilág.

Ősz jelenléte még nem látható.
Lobog a körtefa.
Ezt vártam, ezt a júliust,
asztalomon sötét tea.

Így volt akkor is… Állt némán a nap
a kéklő kert felett.
Hány éve múlt! És minden év
azóta is veled.

Lüktetések megkövülései,
mozdulatlan fényzuhatag!
Arcom fölé dermedt az ég,
hallok elsüllyedt szavakat.

A nyári égen ugyanaz a nap
tündöklik rezzenetlenül.
Örök jelenidőben a padon
ugyanaz a kék lepke ül.

Egyetlen ágon egyetlen levél,
egyetlen szín se változott.
Elvirulna a dália,
azóta sem tudott.

Mert van virág, amely egyszer nyitott,
mégis örökre nyit;
édesség, mely mindig édes marad,
akárhogy mérgezik.

S minden, mi egyszer szép bírt lenni csak,
-lényeg, látszat- örökre szép.
A történet írja tovább
saját történetét.

S minden, ami tündöklött valaha,
valamiben továbbragyog;
őrzik a felhők fényei,
rigók énekei, s a nappalok.

Néma rigó ül a napon,
felé kék kígyó úszik nesztelen.
Arc nélküli belső dalok
sziszegnek szívemen.

*

Lakatos István

Golgota

Nem tud, nem szabadul,
fáj csillapíthatatlanul,
ég szűnhetetlenül,
nem alszik el, nem csendesül,
nincs más, nincs kívüled,
felrajzol az önkívület,
szótlan, sötét szemek,
ti szóbaönthetetlenek,
tudom, többé soha
ajkad elvérző mosolya,
fáj szűnhetetlenül,
vergődik, forr a szív belül,
jól tudom, nem lehet,
boldogtalan, sötét szemek,
nem bír, nem szabadul,
dörömböl irgalmatlanul,
nem szabad szólnia,
felhoz az eufória,
s ha szólna is, kinek?
jégszürke, elhalkult szívek,
és tudom, nem szabad,
ne tagadd meg irgalmadat,
nézd, még megmenthető
egy percnyi csönd, egy hegytető,
bodza, galagonya,
út, mely nem vezet sehova,
partliget messzire,
menny, mely nem borul senkire,
és talán megmarad
két verssor közt a pillanat,
ahogy néztük setét
árnyékok építészetét,
mosolytalan szemek,
ti felderíthetetlenek,
s a buján sarjadó
holdas rét is megtartható,
nem szabad, ne tagadd,
éreztem hűvös ajkadat,
bodza, galagonya,
várt már a töviskorona,
de tilos, nem lehet,
őrzöm mégis szerelmedet,
te, vércsemart galamb,
s láttuk az éj medrét alant,
mint sző a holdvilág
gigászi geometriát,
a domb kőkoponya,
az a domb volt a Golgota,
s messze a körvidék,
ne akard összetörni még,
bodza, galagonya,
megindultunk valahova,
hol lesz a partorom?
s te ott lépkedsz még jobbomon,
múlhatnak századok,
szemed halálon átragyog
időtlenül velem
haladsz égi ösvényeken,
irgalmazz, nem csitul,
ég csillapíthatatlanul,
fáj szünhetetlenül,
vergődik, forr a szív belül.

*

Faludy György

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jó barát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tűnt kandallókból, tenger - mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző - és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

*

Victor Hugo

Vere Novo

A reggel hogy nevet síró rózsák felett!
S a virágok körül apró szerelmesek!
Nézz csak a loncra és nézz csak a jázminágra,
nincs más, csak szédülő szárnyak hószínű tánca,
mely jön, megy, visszacsap, kinyílik s elpihen,
édes és nem szűnő rezgésben végtelen.
Ó, tavasz! Ha netán olykor eszedbe járnak
a levelek, miket fiú küld a leánynak,
borítékolt szívek, a nagy halom papír,
mint a férfiszövet a lágy selyemnek ír,
a forró üzenet, a vágy, alélva félig,
mit elküld április, s májusban összetépik,
akkor azt hiheted, hogy ami ott röpül
az ég s a víz között, a rét s a fák körül,
vizslatva szerteszét, értő lélekre vágyva,
szelekben szállva át a nőtől a virágra:
nem más ez a fehér, szélfújta fergeteg,
mint szerelmeslevél, amelyből lepke lett.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

*

Kosztolányi Dezső

Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell – nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?

*

Kiss Ernő

A semmi dala

Én vagyok a zene, mely néma,
A sugár, amely láthatatlan,
Mesék hőse, aki sosem volt,
Bár ismered ezer alakban.
Elhallgatott vallomás vagyok
Félénk szerelmes ifjú ajkán.
Vagyok álom, mely félig elszállt,
Bár még előtted vibrál tarkán.
Félbeszakított ihlet vagyok
Öreg költő fáradt agyában,
Remekmű, mely sohasem készült el,
Szépség, nem létező, hibátlan,
Mint szivárvány az éjszakában.

*

válogatás -orosz szimbolista költők verseiből

Fjodor Szologub

A nádas rengve-ring

A nádas rengve-ring,
Susog-zizeg,
S felém mosollyal int,
S beszél, rebeg
Nem zúgva-zengve,
De szárazon,
Elszenderedve
Forró napon.

Szellő fodrozza csak
Folyónk vizét,
Hol csöndesség fogad,
S oly lágy a lég,
S hová örömteli
Hír érkezett,
Hogy mégis létezik
A fénylő hősi tett.

S tisztán a mennyeken
Sors-csillagom
Fellobbant fényesen,
Ki-nem-hunyón,
S a csillagon csodás
Álom terem,
És égi látomás
Leng lelkemen.

*

Mihail Kuzmin

Ó, szív ne sírj szüntelenül

Ó, szív, ne sírj szünetlenül:
Alázatos kavics se kérdi,
Parittyából hová repül,
S olvad a hó, napfény ha éri.
A nyíl hegye se kérdi meg,
Miért itatta át a méreg;
S miért zaklatná szívemet:
E vágyak a tieid? enyémek?
Miféle célba száll a kő?
Barátot, ellenséget ér el,
Vagy hullta csak kihalt mező, -
Egykedvűen fogadom én el.
A bölcs íjász akarta ezt,
Aki ha int, a fagy fölenged,
S a seb? nem oly nehéz a seb
Alázatos tekintetemnek.

*

Mihail Kuzmin

Gyúrtam gyakorlott

Gyúrtam gyakorlott, fürge kézzel
Agyagból kék galambokat,
Beléjük lelket is lehelve.
S megrebbent toll-zizergetéssel
És összebújt a kis csapat,
Kerek kupámra telepedve.
Pirosló málnát csipegettek,
Kortyolták lustán a tejet,
Fejük fölszegve, csőrük tátva,
S rajuk már elevennek tetszett,
Bár messzi nem repülhetett,
S tudtam, csak agyagból a szárnya.
S váratlanul lélektelennek
Láttam rejtélyes művemet,
S rémkép lett mindenik madárka,
És lelkem vágyakozni kezdett;
Hogy élőek, de szelídek
Kapják ajándékát szívemnek.

*

Al-saig Emília

Altató

...virágtól habos mezőt mesélek
és illatoktól részegült szelet,
vágtatót. Hát hunyd be most a tág
csodára nyílt szemed, egy percre
csak, hagyni, hogy az égen
a szégyenlős csillagok ölelkezhessenek
picinyt a Holddal... No lám, hát
így van ez... Ezért aludnak éjjel
az emberek. Csak fülük éber,
azt tárva hagyják, szférák dallamát
meghallani, s míg ringatóznak
indigó neszek, ott künn, megélednek
az ifjú, víg szelek, a virághabos, halk
mezők felett... Érzed már e részeg
illatot? Gyere, hadd meséljem el Neked...

...és danolászó csermelyt is mesélek,
levélhangon susogó füzet
szomorút. Ágai közt a csend, mélyen
alvó gyermek, kinek arcát a hűs víz mossa,
mossa... Íze tán ezért, hogy méznél
édesebb, hisz könny, s mosoly mind beleoldva,
úgy zúg a zöld-mohos kövek között
fényes kacajjal felhőknek udvarolva,
bámész, hallgatag halak fölött
incselegve, felpezsgő erővel mutatja
arcod mását, s elrohan vele, bújtatja
bűvös árját a fölötte lágyan
összehajló fáknak bölcs öle... Cserfes
örökifjú hangját most már
hallod? Hadd meséljem el Neked... gyere...!

*

Kányádi Sándor

 Májusi szellő 

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

*

 

Takáts Gyula

Mert a kézzel foghatónál

A szó, mely szólít, egyetemesebb
és gazdagabb lett vele már a nap.
Valamit átadott közénk, veled,
a megszokottnál e szokatlanabb

mert a kézzel foghatónál a világ
más rendjéből hozott nem foghatót,
melyről ritkán jeleznek hajók…
Új partokat… Új kontinenst hozott

nekem, hogy lássam és éppen veled,
ahogy e fényesebb, zöld szigetek
a hiányból teljesbe nőve át,

mint része bár, de nem a résznek,
jeleddel tagjai egy oly egésznek,
mely talán több is, mint ez a világ.

*

Takáts Gyula

Világát nem bontják szét
 
A látomás terében néha
egy út ragyogni kezd
és ismeretlen ismerősök
elérik messziről kezed.
 
Vezetnek már s ott mész velük,
ahol szerettél volna járni.
A rejtett erkély is ragyog,
melyről még messzebb lehet látni.
 
S az ott a Nem-Tudom!
Világát nem bontják szét formák;
tökélye így a szép Egész…
Járd körbe!… Biztos visszaérsz…

*

Rainer Maria Rilke

Este

Az este lassan váltja már ruháit,
öreg, magasló fák tartják elé;
s a két ország szemedtől útraválik:
ez mélybe hull, az elleng ég felé;

és nem maradsz egészen egyiké se,
olyan sötét se, mint a néma ház,
s az Örökkévalót sem úgy igézve,
mint éjjelente a csillag-varázs;

s marad (kimondhatatlan rejtelem)
élted riadt, hatalmas, érve-érő,
s benned, ki hol meddő vagy, hol megértő,
felváltva kő és csillagkép terem.

*

Videcz Ferenc

Hold, felhők

Kuszált rojtokban csüng alá a fény,
Tarló sörtéjén rókaárny oson,
Bagoly köröz ébrenlét peremén,
Lidércnesz zörren hámló horhoson.

Titok-erdő csöndhálót köt szorosra;
Kifogni készül hallgatás halát.
Égi oltáron tört óarany ostya,
Felette sárgult, szétfoszló palást.

Szarvas úszik fodros ködpaplanon.
Ág-bog közt készül szárnyas vigalom:
Próbálnak; rögtön megszólal a kardal.

A Hold fátyolruhába öltözött;
Zöld álmokat ringató hegy mögött
Lábujjhegyre állt pillogva a hajnal.

*

Paul Celan

Kettős alak

Legyen szemed a szobában gyertya,
pillantásod kanóc,
meggyújtani én
elég vak hadd legyek.

Nem.
Más legyen.

Lépj házad elé,
kantározd fel tarka álmodat,
patkói szóljanak
a hóhoz, melyet lelkem
ormairól lefújsz.

Lator László fordítása

 

*

Vjacseszlav Ivanov

Ősz

A földre hullt levél ajándék,
Körötted bíbor verssorok...
Tündöklő-csöndes a halál még,
Ezüstbrokátja rád ragyog.

Az alkonyat arany porán át
A távol épp így senyvedez;
S hegyek fölé terítve szárnyát
Kék-szürke búd így lengedez.

S a mennyeken sziromlik, ég a
Holdfény - oly tiszta és fehér!...
És imaként szállong a néma
Fákról a lángoló levél...

Baka István fordítása

*

Sík Sándor

Verses imádság

Te vagy a Fészek,
Puha vagy, édes és meleg.
S én oly keveset gondolok veled,
És oly sokszor máshova nézek,
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket,
Szivárványszínűbb új világot
És ismeretlen fészket

És elmegyek, örök elégedetlen,
Hazátlan bujdosó gyanánt,
És sose tudom, mért sírós a kedvem,
És nem tudom, mi bánt
És szállok, szállok messze földeken,
Szüntelenül és pihenéstelen,
És egy sajgó vágy egész életem:
A régi Fészek melegére.

És te vagy az Anyamadár,
És én vagyok pelyhes fiókád,
A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
Aki mindig máshova vágyik,
Akit hív minden félhomály.
És botorul és elbízottan
Kiszállok bizakodva, bátran
Nap-nap után. És te utánam
Sírva nézel és gondsúlytottan.

És én nyugalmat nem találok
Sehol a végtelen világon,
Mert ott sír bennem, bárhol járok,
Aggódó, fájó csipogásod
Hívogató, síró zenéje.
És mindenhonnan visszavágyom
Szerelmes Szíved melegére.

Te vagy a Sziklaszál,
Melyen a fészkem épül,
Amely az apró dombok tömegébül
Messze-magasra szökken
és magában,
Egy-óriás-magában áll.
És röpke szárnyam, fürge lábam
Akárhová visz engemet,
Csak körötted keringhetek,
És nem lehet távozni tőled
S nem látni téged nem lehet.

Bejárhatom a rég halott időket,
És lelkem messze jövendőkbe
szállhat:
Nem lehet vissza nem kívánni
Amaz egyetlen Sziklaszálat.

Te vagy a Hegy,
És a hegyet nem lehet túlrepülni,
Te vagy a Völgy,
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég,
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld,
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ:
Csak tebenned lehet repülni:
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden:
a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.

*

Falu Tamás

Harmónia

Bennem a hangok színné válnak,

Csilingelnek a színek, árnyak,
S mikor a szín, hang összecseng,
Megérezlek, nagy égi csend.


Alkonyi tóvá mélyül a lelkem,

Hallom szívem zenélni csendben,
Zengő tükörré olvadok...
Belém néznek a csillagok.

*

Takáts Gyula

És nem emlékezet

Reám maradt… Enyém… Gondoltam én,

de már tudom, minden miénk!

A volton túl a van s az is, az ég.

Valód ott fénylik minden peremén.

Bejártad még velem s kezedbe vetted,

mint csokrot a bükköst és füvest.

Örökség az is, ahogy lengenek

a porzók közt sajgó üzenetek,

hogy nincs enyém, csak mind veled

létezik és nem is emlékezet,

de él… Magot repít és ültet tovább

e létezés, mint ötödik évszak

és sugarában együtt velem élsz csak,

mint kertünk s fáimban ahogy az ág.

*

Pilinszky János

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

*

Gárdonyi Géza

Április végén

A nap letette arany koronáját
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdő Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem,én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon:
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.

*

Gárdonyi Géza

TÖRTÉNETEM

Az Úr bement a gyúróműhelyébe.
- Ma csinálok - mond - egypár állatot:
Kell egy bagoly, egy tigris és egy bárány,
meg egy tücsök.

És hozzá is fogott.

De mert kevés volt éppen az agyag,
apró lett némely nagynak szánt alak.
- Ej, - szólt bosszúsan, - máma rossz napom van,
nem is vagyok a jó hangulatomban.

És összegyúrva a négy alakot,
belőlük gyorsan engem alkotott.

*

Nagy Ilona

Mélylila orgonák...

Tudod én úgy szeretem a májust,
s a hajnalok amarant-bíborát,
mikor kacéran virulnak a bokrokon
a mélylila, illatos orgonák.

Reggeli harmat  csillogó cseppjét,
a kibomló virágok szirmain,
az akácillattal behintett sétányon,
s a gyöngyvirágok csendharangjain.

Csipkefehér, gömbölyű bokroknak
földre omló porcelánfátyolát,
midőn magamba zárhatom a gyengéden
igéző, édes... illatorgiát.

*

Nagy Ilona

Lelkedben szőtt...

A boldogság nem kék-madár,
mi elhullajtja tollait,
nem is sziget és nem határ,
tenger sem mossa partjait.
Egy lelkedben szőtt gyöngyfonál,
sziklát repesztő csöppnyi ér,
valahol ott kezdődik el
amikor tíz ujj összeér...
és nem tovább, csak addig él,
míg ég-hideg a föld-meleggel
az óceánnál egybekél...

...

- a boldogság egy firka tán,
mit buta szíved odafest,
pókhálógyöngy az est falán,
csalós, csillogós semmi ez -

*

Nagy Ilona

Hajnal hasad...

Szinte minden nap látom a Hajnalt,
amint leveti  csipkeköntösét,
és gyengéden, sirályszürke hajjal,
öleli a tér álmos emberét.
Hangtalan oson, s oly észrevétlen,
mégis, most itt érzem a bőrömön,
s tudom, hogy ti még alusztok éppen,
de nekem léptem már... a hűs kövön.

Szeretem a Hajnalt mikor ébred,
mert láthatom sejtelmes arcait,
mikor a Nap még fák között lépked,
aludni küldve az éj hangjait.
Kristályharmatát széthinti végre,
páfrányzöldben szunnyadó lombokon,
s oxidvörössel festi az égre,
most új nap kél az alvó bokrokon.

A tinta égnek, lenkékre mossa
libatollmeleg csillagpaplanát,
s barit felhőket húz a magasba,
hogy űzzék a királykék éjszakát.
Dalol, suttog, s csengettyű hangokon,
most felcsókol szendergő arcokat...
s a patakban, sófehér habokon,
egy csipketiszta... új Hajnal hasad.

*

Sík Sándor

Cinege

Kertünk bokrán cinege, cinege.
Szobámba behallik éneke.

Asztalom mellett olvasok,
Asztalomon könyvek, hírlapok.

Értelek, pajtás, cinege, cinege!
Azt fütyörészed: "Minek-e? Minek-e?

Tisztes a munkád, szereted, szereted,
Az ágyad fejénél feszület, feszület,

Nem elég ennyi? Mire több? Mire több?
A többire hékám fütyülök, fütyülök!"

Igazad van, pajtás, cinege, cinege,
Egy fütty az ember élete.

Egy pici fütty az életem,
Elég az gondnak, hogy szép legyen!

Elég az gondnak, hogy jó legyek.
Mindenkinek, amíg lehetek.

Mire nekem bánnom, - igaz-e! -
Bolond-e más vagy gonosz-e?

Ember öröme, panasza
Úgyis az Úristen igaza.

Feneketlen a világ feneke,
Igaz-e, pajtás, cinege, cinege!

Egy az igazság, kicsikém,
Egy az okosság, tudom én, tudom én:

Vagyok-e Isten gyereke,
Mint te kicsi testvér, cinege, cinege.

*

Sík Sándor

Mint a fű a szélben

Könnyű felhők fenn az égen,
Mondjátok meg,
Merre volna mehetnékem?

Bárányfelhők, aprószentek,
Mondjátok meg,
Honnan jöttök, hova mentek?

Jődögéltek, mendegéltek.
Mondjátok meg,
Mért, hogy annyit kérdegélek?

Mért nem tudok ülni szépen,
Lengedezni
Szótlanul, mint fű a szélben?

Erre hintál, arra hintál,
Sorsán túlra
Kerekedni nem kalimpál.

Szőkepihés csepp fűszálam,
Ó be szép vagy,
Ó be nagyon bölcsebb nálam!

*

Váci Mihály

Ha itt nem találsz

Ha itt nem találsz, keress meg ott.
Újra kell kezdeni mindent,
minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet
és minden életet
kezünket mindenkinek
újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban
mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol.

*

Sárközi György

Esőcseppek

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

Néhanapján egy kéz értem kinyúl,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s új életet kezd, ki fölém hajolt.

Gomolygó századok fojtó ködöt
lehelnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vízjelét!

Holtan is élek, míg irgalma tart
a papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.

Mint lehelet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.

*

Moretti Gemma

Másként...

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.
Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

*

Gáti István

REVANS

A tárgyak bölcs ragaszkodása.
Lukas cipő, a régi táska,
A gyermekkor relikviái,
A gardróbpolc alatt a sámli,
Családi kép cipős dobozban,
Az évek könyvgerince hosszan.
A gépek lassú porckopása.
A „vedd meg ezt”, „cseréld le másra”.
Menő zenék korongra írva.
Alsógatyád maroknyi Kína.
A lélek bús kapaszkodása.
Autód a tested folytatása,
És millió közt megtalálod
Saját köved, saját pedálod.
Ezer karát inadba mélyül.
Hová viszed, ki tudja végül?
Színes romok közt szédelegve
Ne gondolj még szeméttelepre.
Szűz angyalok világi mása
Tiéd egy kósza gombnyomásra.
Rakd össze drága gyűjteményed!
Halotti könyvben ott a bélyeg.
S ha kész, a földalatti láda
Mohóbban olvaszt önmagába.

*

Gáti István

TAVASZ MEGINT

Tavasz megint. Macskát fialt a pince.
Egy lomkupac körül vidám ruhák.
A sín alatt a Margit híd gerince
Ropogva éri el velünk Budát.
Rétest eszünk, becézi ajkainkat.
Tompítja szó a villamos zaját.
Orrunkba száll egy áruházi illat,
És andalít a fog között a mák.
Leszállunk, fojt a füst, repedt a járda,
De zöld ruhában jön felénk a park.
Méhet vadít a gömbakác virága.
Még zsong a tér, de zümmögése halk.
Hajad lehull. A víz fölé hajolva
Fodrokra bomlik szét a délután.
Egy félbevágott gyár tekint a tóra.
Mi lent gyönyör, fent képzelet csupán.
Csalunk, tudom. Az álmodók hibája:
Más képet rajzolunk kedvünk szerint.
Nem jó tündér igéje szállt a tájra,
Csak egy szemfényvesztő tavasz megint.

*

Jékely Zoltán

Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
- neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája - válla, mint a hó -
nyírfák között épp emelinti leplét.

*

Takáts Gyula

És hallom is

Itt jár a szőlőink között.
Üres vödrével tőlem indul
a forrásokhoz hegyre föl
és szárnyát tárva, vissza ahogyan
ereszkedik, a felhők és a fű
között fénylik a hűvös
tiszta víz... Úszik s fejünk felett
ragyog a teli, kék vödör
s a tikkadt nyár örül,
mert lombjaink árnyékát
és a forrást osztja szét
s kinyitva pincénk ajtaját,
küszöbre ül, hogy lássa
a völgy szép mellén mint örül
az ég és combjai között
a simatörzsű bükk
s a töklopót hordóba mártva,
mintha igét pezsdítene...
A néma fürtök és halak
között én hallom is,
mert itt lakik és erre jár
a források, a templom
és a tó között...
És szárnyát amikor kitárta újra,
lélegző fáink homlokára írta,
hogy ez a szép szívünkben
és csak így igaz
e láthatatlan sok-sok vannal
a látható világ
s a létezés pontos szavát
már így vitték tovább a fák...

*

Takáts Gyula

Szárnyában ott a toll

Tükröd mögött ott áll az éjszaka
S ha tán az angyal a kezedre száll,
soha se engedd már, soha tovább,
mert szárnyában ott és az a toll,
melyről az Onnan lényege
mindenben itt suhog...
És szótlan is ő szólít,
mint szélben szólnak
hozzád a fák.

*

Pablo Neruda

Az én szívemnek...

Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.

Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.

Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.

(Somlyó György fordítása)

*

Kálnay Adél

Kérlek Uram - Ima

Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem
a hajnalokat, pára száll olyankor
a tájra, s a fák térdig állnak a könnyű
fehérségben

Kérlek téged, hagyd meg nekem
az esőtől ázott föld szagát, hadd
szívjam magamba a fák friss
lélegzetét

Kérlek, engedd látnom, hogyan
nyugszik le a nap, ott felejtve
vörösségét a lassan sötétülő
égbolton

Kérlek, Uram, segíts meghallani,
amikor tiszta énekükkel egymást
keresik a könnyű röptű, szabad
madarak

Add meg, Uram, azt a nyugalmat,
amit csupán a fenyőktől ölelt
csendes tisztáson érezhet meg
az utazó

Engedd megérintenem a patak
kristályvizében a sima kavicsok
zöld mohával benőtt hátának
bársonyát

Ó, Uram, vegyél észre engem,
tétován járok minden úton,
fejem konokul földre szegem,
s elhagy erőm

Engedd, hogy meghalljam a
sírók panaszát, mert könnyüktől
áradnak a folyók és sósak az
óceánok

Vedd el tőlem az aggodalmat,
amitől árnyék borul napjaimra,
s éjszakánként színüket vesztik
álmaim

Kérlek, add, hogy soha ne érezzek
gyűlöletet azok iránt, akik nem
tudják, miért cselekszik
a rosszat

Engedd, hogy mindig tudjak
gyönyörködni a gyerekek
világra csodálkozó ártatlan
szemében

Kérlek, add meg nekem, hogy
rá tudjak hajolni a gyönge
öregek ráncokkal megírt
kezére

Ó, Uram, segíts felismernem
a zajban az öröktől fogva szóló
zenét, s a mindenekben fölzengő
harmóniát

*

Kálnay Adél

Lehet-e?

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyermek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porba, hóba,
más baját sosem hozni szóba.

Békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni önzetlenül, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

*

Neudl Erika

Cseresznye az almafán

Az almafán ültem
és cseresznyéztem,
összeért a két fa
- szerelmesképpen,
adta ki-ki pirosló
gyümölcsét
az éhes vándornak,
kedves-szépen

Hosszú út közben
álltam meg, végre
megpillantva e
tüneményt,
félreállva,
kilopva az időt
- bár késtem -
mértem, próbáltam magamra
a reményt

A cseresznye mézédes
roppanó teste
örömet adott
- nem keveset -
kortyolva levét
oltva éhet-szomjat,
úgy mindennel
megbékéltetett.

Megállt az élet
és semmi sem
volt már
csak magamra maradt
boldog emlékezet,
ha pillanat van,
mit érdemes megélni;
az ajándék-létezés
megérkezett.

Magasról láttam
az utat, a fákat
magasról éltem
meg könnyen a
csatákat.

Erő volt akkor
a cseresznyefában:
összehajló két szív
két koronában.

Szúrta a hátam
a bozontos kéreg,
de nem adtam volna
semmiért,
hogy élek,

Oly pici ajándék
lakott e fákban,
jó, hogy észrevettem
és meg is álltam...
Életfa volt ez
cseresznyés testben

nem is az számít,
mennyit is ettem...

Hátradőltem aztán'
a ferde ágon
nevetgéltem e
két-gyümölcs-kuszaságon...

Nem tudom,
mi volt ez,
hogy is magyarázzam?
Mi történt velem
ott a koronában...

Tán
sikerült megállnom
az élet peremén,
nem zúgva az idő
sebes kerekén

*

Kántor Zsolt

A legeldugottabb odú

ott
ahol az egek egymásba nyílnak
s ahonnan az összes csillagkép megleshető
ahol az univerzum kinyílik mint egy gömbhéj
és a titkok burka felhasad
ott
ahol minden higgadtan felkínálja magát
a mohó elmének
ott
ahol a lüktetés töve
megtapintható
ahol belátható mi rejtve volt
ahol élővel fog kezet a holt
ott ahol az örökkévaló is természetszerű
(s a pillanatok egymásba gyűrtek mint a fű)
ahonnan a nagy űr (s az ívek)
könnyedén áttekinthetőek
ahol az álom egy ösvény
és átsétálsz rajta önként
hogy tudd nincs több fény
csak Te magad
ki mások fényforrása vagy
ott
ahol a kagylóból balzsam csurran
és simogatás nő ujjaidban
ott
ahol nagyon is szeretni lehet
az elszalasztott perceket
mert visszajönnek s tetszenek
valahol a legbékésebb estély zsöllyéi között
ott ahol csak egy kis hit kell
hogy eljátszhass képzelt növényeiddel
ott

*

Derzsi Sándor

Mikor az ember szembenéz

Mikor az ember szembenéz
A múlttal, ami elszaladt
Nézi, hogy mit tett ezalatt
Nézi, hogy mennyit ér a tett
Kérdi, hogy végre béke lett
S feleli, semmi az egész
Egy nappal több múlt el az életünkből
Egy hírrel több újság van a világon
Köszöntsük őt, ki a mai nap tűnt fel
Az élők közt, hogy több legyen az álom
Hogy legyen, aki ránk emlékezik
Sóhajtson egyet, s álmodjon megint
Mikor a múlttal szembenéz
S látja, hogy semmi az egész

*

Karafiáth Orsolya

BESTIÁRIUM: A RÉT

Ne hidd, hogy együgyű. Az ösztöne
véletlenül se csalja meg a méhet.
Értékeli, ahogy feszülve nyúlik
a könnyű test, ellentartván a szélnek.

Pazarlod mézed – ezt hallom felőle.
Leleplezhetne; rossz vagyok virágnak.
Bár itt mindent zsigerből ismerek.
A lusta hervadást. Roppanva: szárat.

A Napra nyílni! Ezt is. Illatot!
S a görcsöt, hogy „a földhöz tartsd magad”.
Holott a földet kérni nem lehet.
Az elhaló gyökérhez is tapad.

A méh is játszik csak, fullánkja pontos.
„A mérget bírod-e?” „Bírom, bizony!”
Hisztéria a vérben, láng a bőrön.
De rögvest csillapul a fájdalom.

Túrázók jönnek. Nem látják a dermedt
lüktetést, egy szál magam a réten.
Lassan minden növényt csokorba szednek.
Megrezdülök, hogy egyikük kitépjen.

*

Rakovszky Zsuzsa

Dal

Tavasz, esők, emlékek évszaka –
már hányszor láttam, még hányszor fogom?
Fordul a föld: fél nap, fél éjszaka.
Áttűz a nap a zsenge lombokon.
Üvegszilánk az udvar friss füvében,
s mindaz, mit őriz az emlékezet –
az árnyakkal, kiket táplál a vérem –,
mi lesz velük, ha én már nem leszek?

Kik álmomban följárnak föld alatti
fekvőhelyükről felhős éjjelen,
köddé lett arcuk, hangjuk visszakapni,
majd újra, végleg eltűnnek velem?
Egy régi hang esőben, hóesésben,
régmúlt szemek, rég elsüllyedt kezek:
mindaz, mi volt, minden, amit megéltem –
mi lesz velük, ha többé nem leszek?

*

Leleszi Balázs Károly

Oszd szét a szeretetet

Összekulcsolt kezek.
A hajnali napsugár viola-könnyekkel
beharmatozza a verandát.
Nesztelen remeteként térdeplek,
csodálatos ez a magány,
a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.
Ilyenkor minden elcsitul,
s a tegnapok vérző, tövises sebeit
jelenléted bekötözi.
Olyan ember vagyok,
ki titokzatos utakra indult,
nyugtalan, menekülve,
pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,
mire megértettem az élet üzenetét.
Szétosztom
most alázatosan magam,
ezt a költeményt,
a szeretetet, a tüzet,
hogy soha meg ne fogyatkozzon.
Fogadjátok a fény szétáradó békességét!
Tudom,
csak tovább növelem a zűrzavart,
ha nem szeretek,
tékozlásom megbélyegez,
idegen maradok
és nem értik meg szavam.
Szeretet...
a legszebb gyöngyszem
szíved ékszerében.

*

Pinczési Judit

A szivárvány többletével

A sírás, a nagy hullámverő,
mindig kisodor a partra -
benépesül a napsütötte tér.
Egy kihantolt gerinc mint a megkergetett
őz tekintete szúr keresztül,
a kagylószilánk
homlokomra forr.
Kihajtok gyökereimből,
ránövök égő magokra, bekapcsolódom
a rezgő düh áramába,
vagy rajongva forgok,
mint egy porszem
a huzatos tenyéren
s így sajgok át minden szögleten,
mintha én is föld csak bennem lüktetne
s mintha én is csak a földből lélegeznék.
S akkor hogyan  is okoskodjam:
hogyan tekerjem fel a fáslikék mosolyt
s a géplencse előtti mézszínűt.
Vonástól vihar jár a megtalált vonásig.
Emlékül ezt a lépést adhatom csak,
a szivárvány többletével.

*

Pinczési Judit

Ünnep

Ünneplem őt, mert jól-okos
Irigylem őt, mert csendet áhít.

Kétcsonkú gyertyám láng-lobos
Jövőm ablakán átvilágít.

*

Pinczési Judit

Iram

Én mindig a  hegyi patak
fodrozó iramával kezdem.

Tajtékos kedvben rángatom
a húzóscsengő-csillagot,
megpaskolom a napot,
esőtől-fénytől fulladok,
csodától-csendtől ámulok.

Az igásló szikár fegyelmére
később kapok.

*

 

Kosztolányi Dezső

Szellők zenéje

Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át,
s csiklandva fricskázzák az arcomat.
Honnan repülnek? A hajam kibontják,
hozzám tipegnek észrevétlenül,
s egyszerre lelkem egy fekete, halvány
szerelmes arcú szellőlányka karján
száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,
kitépik a párnát fejem alól.
Nyakamba fújva rántják ingemet le,
szikrát, tüzes port hintenek szemembe,
s kacagnak, hogyha könnyem árja foly
A messzeségbe, szellők tengerére
űz olykor egy ravaszdi szélkalóz,
és hogyha jázminos az este s holdas,
egy széltündérke ül könyvemhez - olvas -
s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem, szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved,
s a szende szél már szendergő vihar.
Üres levegő, kék ábránd a vágyam,
üres levegő szellőpalotám.
Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél,
s búcsúzó arcom halovány.

*

Tompa Mihály

Életem

Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirul virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.

Szürkületben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-dúló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszínű föveny.

Ha néha-néha köd boronga tükörén,
Befátyolozva, mint hamuszínű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolyogva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyílt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?

De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű súlyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.

Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zúgásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő súlyos vala...!

*

Molnár Jolán

Erdélyi kikelet

Halkuló kolomp a tél,
könnyesre vált az ég szeme.
Torzsok közt szél súg, kacér
a táj, megcsörren ékszere.

A tavasz csitri. Madár
vágya mindent lecsupaszít.
Ösztönösen visszajár,
ritmus dobol benn, csupa szív.

Örömhírt hirdet a föld,
lükteti Küküllő ere,
be- és kilélegzik zöld-
tenyerű lapulevelek.

Gyilkos-tón törzsek csonkja,
hajnal határolt meredély,
hegyormok fagyos csókja
és lankák titka köt, Erdély.

Templom az erdő. Szentség.
Gyűszűvirágok tölcsére
nyílik. Klorofillszemcsét
lüktet a kertek zöld vére.

*

Kemény Katalin

Ahogy a mészégető kemencék füstje a felhőt

És lihegő felhőnyájat az eget óvó köd

 Ahogy nedves rétek gyöngyét lábujjam öröme

És az öröm mézbuborékát gyermekarc fénye 

Ahogy ölem csend-völgye szüzek szavainak csengését

És egyetlen vércsepp a világszéles lágy legelőt

Ahogy a feslett márványküszöb a hívők lépését

És kezünk sóvárgása a kilincs reszketését

Úgy engem az Isten

Fenyőfák, oltalmazzátok az emlék gyökerét

tapintó testvért.

Mint alvó madár pihegő mellét hűs bokor alján

gömbölyű kézzel

Érinti szemem halkan porladó szíveink mélyén

az örök kristályt,

Fényeket oldó, színeket ontó megbonthatatlant

csak egy sugárral.

Mégis, a remegő közelben hasad a teljes rózsa,

villanó prizma,

Szétlövelli lándzsás levelek egymásból szikrázó

gyenge csiráit.

 

Tűzháromszögek. Egymásból mértékre szökkenő nyilak

zengő zuhataga,

Tűzháromszögek, önnön csúcsuk felé röppenő nyilak,

némák, komolyak,

Önmaguk varázslatát rajzoló virágtalanok,

égő igézetek,

Tűzháromszögek, istenkövetelők szakadatlan,

izzók, sötétek.

 

Célba ért pillanat, élő torony, homloka zárul

örökzöld csenddé,

Futótűz halkul örökzöld lánggá, elérhetetlen

vidám dicsfénnyé.

Beteljesült tüzek. Az érintésük tiszta gondolat,

eget teremtenek.

 

Fenyők aranypor illatán, táruló szárnyán leng az ég

a mozdulatlan

Fenyőfák vitorlája feszülő ívben tartja

a nyirkos időt,

Hogy el ne ússzék a szótlan árbocrudak között,

dallamos semmi

És az ívek, akár az ég, egyszer csak mind betelnek,

erjedő lelkek,

száll az őszi köd.

 

Tűznyilak érintésére a régiek árja

lassan megered,

Lombok, karjukat földre hajtják, szétomló ívek,

roskadó kupolák.

 

Az ágak hegye fűre csepeg

Az ég a földbe vágyik

Kedvéért vízzé válik

S míg telnek a szomjas gyökerek

A langyos föld elalszik

Testvéreim, fenyőfák, homlokunk tükre összeér,

És gyökerünk az óceán alatt összefonódik,

De az emlék örökégő csúcsok felett suhan,

És a gyökereknél is mélyebben kúszik

Fenyőfák, ti vagytok és én bennetek az emlék,

egyetlen való,

Ég és Föld – nem! Ami azokon is túl,

ez itt, a közép.

*

Sós Dóra

Fűszer a vihar
 
Egy csoda semmisségét
lélegzi a vihar.
Próbára teszi íveit,
érzékeit, idegeit, vágyait a Földnek.
Az életet teszteli morajával.
 
Övek bekapcsolva. Úton haza,
mosolyog egy porszem tudat.
Villámok ütik-verik az éjszakát,
kék ágakat lehelve az égre.
Fűszer a vihar.
 
Lassú, egyenletes áram.
Láncot formálva keringnek alakok
a forgalom érrendszerében.
Hipnotikus show
beborítva az eső függönyében.
 
Szélvédőre fröccsenő
zöldek és vörösek.
„Indulj.” „Maradj.” „Várj –
vagy menj, ha menned kell.”
Elegánsan oszlik a súly.
 
„Találkozunk a vihar szemében”,
mondta a lány, falánk sóhaj a száján.
A muszájok nyomása,
A tettetés nehezékei
mérföldenként tűnnek el.
 
Micsoda drámai gesztus az istenektől,
hogy megosztják velünk a csodát.
Randevú a hatalmassággal,
békére lelni a káosz
óvó szárnyai alatt.

*

Z. Németh István

Lenni más

 Futni egy csőben vízcseppként,
csókot dobni – magad a pornak,
négyrét hajtott szalvétaként
ülni egy kihűlő kávéspohárban,
kedvesed ajkán ‘perhabnyi rúzs,
darázs, derék, mi meg nem öl,
szándék, hátsó, mely elül elöl, elalvás előtt vásott kis ördög, ki kéjt
kurblizna lomhuló motorba,
lenni mássá, máshol, a másé,
akár egy program, ha újraindul,
s vékonyan kisípol a gépből,
hogy van remény még százezer
önálta-gombnyomásra, szilv’kék,
ledarált szöveg, mi versópium,
öntet száloptik’ tésztarácson,
félénk őzgerinc, a tálon mézes,
vad medúza, borzas jajgatás,
de jó volna lenni minden égi,
régi s éghető, s a villanás,
készenléttől részeg égi ékszer,
gyermek polcán kóchuszár,
hullám a taréjban, leterített
rég’ térképe a létszigetnek,
vattacukor a zöld kötőtűn,
békák gömbszemén a hályog,
Földet megőrző lehelet,
igazság, mi lassan behavaz,
egy kósza sómorzsában béke,
más lenni és mégis ugyanaz.

*

Al-saig Emília

Gyöngy

... azon a nyáron
felhőket számoltunk együtt
és te telekacagtad madarakkal
az eget
- Nézd! - nyújtóztál
míg ujjad megmerítkezett
a fénypászmás csivogásban

Néztelek...

...és loppal felszedegettem
az ajkaidról szertegurult
mosoly-gyöngyöket
s felfűztem mind
a párnámra hullott
hajszálaidra

Rég volt...

...de azt a láncot azóta
itt hordom a szívem felett
és ha neved kimondom
a sok gyöngy
pergamen-szirmú
tearózsa hangon
felnevet...

*

Al-saig Emília

Tavaszfestő-tavaszvágyó

Fakó égre metszem fel az árnyad
hogy szemed csillagok karéjozzák
s a nyártól bódultan szomjazó fákra
illatod sívó szelek húrozzák
itt Holt-tenger mormolja a hangod
és hegyek kőharangja lesz a szoknyád
most portölcsérek hordozzák uszályod
s lépted nyomát nyájak szalagozzák...

Én rajzollak újra minden este
míg tikkadt-szürke álmaimat várom
hogy lelkem fáradhatatlan ecsetje
színesítse tavasztalan magányom
vad vágtára nógatom a hajnalt
pírja - csókodként égjen a számon!
és felhőszélre ültetek madárdalt
messze vinni sóvár szerenádom...

*

Al-saig Emília

Örömzöld

... az első hajnali madárfüttyre
ocsúdtam
és te fölémgömbölyödtél
mint egy szeplős, kölyökarcú álom
selyempántlikás
örömzöld szagokkal

... jöttél szőkén és göndören
amilyen a virágzó füzek ága
és én eléd térdepeltem
mint az ibolyák a rezgő
ábrándos fejükkel
és szélesen mosolyogtam a világra

... vidor szél fújt, megáldott, s közben
táncolt, akár az újszülött csikó lába
anyám meghalt
de tavasz van
és én már nem vagyok árva

*

Keresztury Dezső

Nem a szégyen...

Nem a szégyen, belátás, fegyelem
fogja az esztelen, bokros szívet,
nem a belülről jövő kegyelem
megváltó szava szelídíti meg;

nem a munka, gyógyszer, ájuló tudat,
nem az éjek, bár álmuk csendesebb,
nem, ha virágok nyitják szirmukat,
nem a konok, idegbajos szelek;

nem is a halál - parti iszonyat,
mely, mivel elviselni nem lehet
tovább: robban, ellentétébe csap
s szivárvánnyá bontja a könnyeket...

Ki megsebezte, gyógyítja megint:
az ember, jó embersége szerint.

*

Nemes Nagy Ágnes

Futóeső
(Rónay Györgynek)


Semmi dráma. Csak hőemelkedés.
Az ablakon kinézni, háztetők.
Ami fenyegető, balkonrácsok közé
kalitkázva, lent a mindennapi utcakép
beinjekciózott mozdulat-sora.

Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok.
Fordítsd másra figyelmedet.
Például a futóesőre.
Figyelj, ahogy tanultad tőle,
például a futóesőre,
amint ázik odaát a háztető,
fényes-szürke, mosdott féldrágakő,
melyből élénk rózsaszínben virít ki
néhány új pótcserép - ónixban
fel-feltűnő, pirosló pontok.

A fénylő pontokra figyelj,
ott feljebb, az ég-darabokra,
a kibukkanó szakadozottra,
fényfoltokkal esteledőre,
nézz, nézz, ahogy tanultad tőle.

Észrevétlen arcmozdulattal,
oda se nézve, szemhéjaid
vízszintes zárójelében,
ahogy tanultad tőle régen,
a részleges fényesedőre,
a jelre és a jelölőre,
a háztetőre, égtetőre

nézz fel, ahogy tanultad tőle.

*

Keresztury Dezső

RÍMEK

Te voltál a táj,
mit szemem meg nem unt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadulnék;

te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;

te voltál a kín,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;

te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;

te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;

te voltál a vad,
mely hozzám szelídült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy;

te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen;

te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;

te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.  

*

Keresztury Dezső

Estike

Csak egyszer érezd, ha már csend van, éj van,
hogyan önti ki illatát
az estike: ha széthull minden mértan
s millió fekete karát
gyémánt az önmagában pihenő fény,
hogyan nyitja az estike
ezer csillagkelyhét a meredő éj
ölén a hűs, kék semmibe,
mely álommá mossa a megszokott lét
látványát, hogy ontja tovább,
mit boszorkány ölén főz a sötétség:
illatos, részegítő tébolyát!

*

Pinczési Judit

Ha gyerekkorban találkozunk

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
kézen fogva végigviszlek
a láncfüves udvaron,
és megmutatom neked
azt a kavicsomat,
amelyik titkos jeleket sugároz.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
azt mondom: a manókirály
lerombolta Palotánkat,
s azóta királyapámmal
és három királynőmostohámmal
egy sátorban élünk -
de csak azért, hogy erre azt mondd:
gyere velem haza.

Az éjszakai sírásokról
nem beszéltem volna,
mert a kimondott titok
virágporrá válik,
és kell, hogy legyen olyan titkom,
ami csak az enyém.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
némán ugrándozva
hazáig futok,
hogy különbnek gondolj,
mint amilyen vagyok.
Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,
másik tenyeremen egy kevés rémület
De aztán bevallottam volna azt is.

*

Pinczési Judit

Megenyhül az idő

Minden szóban vannak
ablakok és lépcsők
csillagokra és göröngyökre
látók -
de túl sok mese-
vonat ütközik össze
ködfakasztó füstben, szégyentelenül.
Minél síkosabb a tér,
annál kelendőbb a sínpár -
én egy álomban lakom,
s egy nádszállal beszélek,
de nem tudom, hogy érted-e,
egy mályváért,
vagy egy rönkért,
melyen fürtökben a hangyák.
Most még szúrósak a szelek,
várja a tél
test-kimaradásom,
a nyár
negatív arcomból feltételez.
De tudom, ha jön a Csönd,
megenyhül az Idő,
fölém hajol,
szeret,
ahogy a lapát szereti a havat,
ahogy a tűz szereti a szenet,
ahogy a szív szereti az ítéletet.

*

Dsida Jenő

Tudom az ösvényt

Egyszerre hűvös lett -
Felhők hidegednek homlokomra.
Olyan lesz a vers, mint az anya, oktató, szelíd szava,
mint a férfiak gondterhes elmélkedése.

A ficánkoló bárányok elcsöndesedtek,
elaludtak a sárga gyepen.
A pásztorfiúcska ijedten látja,
hogy célok után fut a föld, melyen áll.

A csillageső megszűnt.
Megkomolyodtak a csillagok.

Érzem az érést,
a megrakott törzset,
a komoly és nehéz gyümölcsöket.

Tudom az ösvényt is:
bízd rám magad és én hallgatagon vezetlek.

*

Hervay Gizella

Ének három hangra

I.

Az ember kiáltana kétségbeesetten,
s énekké válik a szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.

Csak az ember hallgat,
ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.

Csak az ember hallgat,
az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.

II.

A kő a napról álmodik,
A nap a kőről álmodik,

A víz a földről álmodik,
A föld a vízről álmodik,

Az ember a mindenségről álmodik,
A mindenség az emberről álmodik.

A virág a vízbe vándorol,
A hold a halálba vándorol,
A lélek a lélekhez vándorol.

Kővé válna a nap,
Nappá válna a kő,
Emberré válna az ember.

III.

Az ember csak akkor döbben a világra,
ha rákényszerül.

Magára kell maradnia, hogy megértse:
nincs egyedül.

Csak akkor döbben önmagára,
ha szükség van minden erejére,
meg kell nyernie a harcot,
nem állhat félre.

Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
kénytelen emberré válni
az embertelen küzdelemben.

*

B. Radó Lili:

ÜNNEP

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

*

Victor Hugo – Juliette D.-hez

Emlék

Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk.
Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk,
keresve a helyet, hol minket senki se,
s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele;
ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól,
s mégis egész világ velünk, ha a madár szól;
hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar,
s az alkony betakar bársony árnyaival;
hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz,
s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz;
szegényes menedék annak, kit palota
illetne, szeretők aranya s bíbora.
Hiába, üldözött a földön, ami édes,
s keserű íz tapad az ember öröméhez.
Feléreztél minden neszre idegesen.
A kilakoltatott, meghajszolt szerelem,
mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra
válik, s fél attól is, mi biztonságot adna.
Mentünk is volna már tovább, el innen is,
akárhová, ha már nincs út, mely haza visz.
De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat,
nem engedett a csönd, mint valami varázslat,
a lombok közeit behálózó homály,
az est testéből szőtt milljó selyem fonál;
s éreztük, remegő falaiba bezárva,
lassan épül körénk a gyönyör palotája.

Fordította: Somlyó György

*

Gabriela Mistral

Én nem vagyok egyedül

Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!

Fordította: Jánosházy György

*

 

Nicholas Breton

Szerelmes bölcsesség

Volnál rút vagy ne volnék esztelen,
ne volna orcád, vagy nekem szemem,
volnál te balga, vagy én józanabb,
ne volnék rab, vagy te ily szabad.

De sajna szép vagy, én meg esztelen,
orcád fényétől elvakul szemem.
Nem lehetsz balga, s én se józanabb,
csak rab lehetek én, s te csak szabad.

Oly szépnek látlak - hogy volnék okos?
Szememre üdvöt orcád harmatoz.
S hogy balga - látván okosságodat?
S mert szabad vagy - nem vagyok én se rab.

Okossá hát a szépséged tegyen,
a Gráciák igézzék rád szemem.
Okos vagy - nézz balgaságomra hát!
Szabad vagy - hát csak tarts rabul tovább!

Maradj te szép csak, én meg esztelen,
tisztuljon orcád fényén csak szemem,
okosságodban lásd, ilyen vagyok,
szabadságodban csak legyek rabod.

Légy hát te szép és én okos - legyen
orcád neked, s legyen nekem szemem,
légy hát okos te, s én józanabb,
légy hát szabad te, s én örökre rab.

Lator László fordítsa

*

PAUL VALÉRY

 HAJNAL

A zordon zűrzavar,
Miről azt hittem: álom,
Eloszlik oly hamar
A rózsás napsugáron.
Szent bizalom-telten
Szárnyal előre lelkem,
Ez az első ima!
Alighogy kikeltem,
Értelmemre leltem
S az tanít járni ma.

Iker-mosolyba öltözött
Örök testvériségek,
Kik csillogtok a szók között,
Üdvöt kiáltok néktek!
Sűrűk vagytok, mint méh-raj,
Markolhatlak karéjjal,
Lépcsőm arany fényt ver,
Fokai remegnek
S rajt' már értelmemnek
Fehér lába lépdel.

Mi fény ez női hátakon,
Mik itt borzongni kezdnek!
Nyújtózkodnak álmatagon,
Mint kik most ébredeznek.
Egyik ragyog s a másik
Fésülködik és ásít,
A lusta kis nő mit mivel?
A révült ujj a fésűn táncol
S közel-álmomból magához láncol
Az élő hang sejtelmivel.

Ziláltan ti vagytok tehát!
Ez éj mi bűnnel van teli,
Lelkek kedvessi: Ideák,
Az unalom kéjhölgyei?
- Mi jók vagyunk - felelnek ők -
Örökkön át jelenlevők,
Mint ki mindenütt ott van.
A házad el nem árulók,
Titkon vagyunk megannyi pók
Tennen-árnyékodban.

Légy hát örömtől mámoros,
Hogy talányaid szövetjén
Selyemből szőtt nap, százszoros,
Lángol árnyát elvetvén.
Hogy mit tevénk, ezt észbe vedd
Mi vészes örvényid felett
Fonálból hidat vertünk
S tétova kísérletek
Nyúlós löttyéből teneked
Szűz valót kikevertünk.

Szellemi hálójukat
Szétszaggatom, kitárva
Érzék-erdőmben az utat
Dalomnak jóslatára.
Lenni!...Mindenség-fül!
A lélek mind fölkészül
A vágy legfőbb fokára.
Ő önmagát hallgatja
S érzem: fülről ajkra
Száll a borzongása.

Itt vannak árnyas szőleim,
Bölcsői vak-sorsomnak,
Nincs szeri-száma képnek ím,
Szintúgy pillantásomnak.
Levélke bármi renyhe,
Az mind friss forrás enyhe,
Miből e gyöngéd zajt nyelem,
Minden dióbél és zamat,
Virágkehely mind noszogat,
Hogy lesz gyümölcse, türelem!

A tüskéktől te sohse félj!
Ébredni jó, kemény bár!
Így szólt az eszme-meredély:
Nyugton te sohse légy már!
Hogy megszerezd, amit szeretsz,
Eléggé sebzett nem lehetsz.
Ha hódítsz, ne felejtsd soha;
Bár sebed húsodba mélyed,
Bőven omló tennen-véred
Hódítmányod leghűbb záloga.

Elérem átlátszó tavát
A láthatatlan víznek,
Keblét Reményem ússza át,
Amit hullámi visznek.
Hullám, mit karcsú hattyú-nyak
Tud vak időn fodrozni csak,
Reményem erre vágyik.
Érzi a mélyet odalent,
A félelmest, a végtelent
S megborzong lábujjáig.

Fordította: Nagy Endre

*

Szabó. T.  Anna

Atom

Vagy nézzük akkor ezt a hópihét:
milyen bonyolult, milyen egyszerű.
élet nélkül is szabályos a lét,
nem fér hozzá sem bánat, sem derű.

Persze, ki tudja. Puszta fizika?
Vagy logika? Vagy ez a szeretet?
Hajolj közel: most pont rád néz az Úr,
És jókedvében hópihét nevet.

*

Nagy László

Tűz

Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

*

Budai Zolka

Kék és a rózsaszín

Az ember érzi, hogy van valami dolga,
mintha tavasszal értelme volna
mindennek, ami áll vagy mozog.
A szemetesládák, papírdobozok
a bérházak előtt idétlen
csillognak és inognak a szélben,
mint kibelezett emlékek az agyban.
Semmi nincs, ami pótolhatatlan.

Élénkebbek a színek, fürgébben szalad át
a téren a kék és a rózsaszín kabát,
a gyermek is finomabban szuszog,
pontosabban érkeznek a buszok
és a kávézók teraszán már kering
a csokiillat és a farmering
zsebén, a napszemüvegben
ezüstkanál, kockacukor rebben.

Az ember érzi, hogy van valami álma,
igazi reménnyel néz fiú a lányra
és a lány szíve erősebben dobog,
ahogy szemetesládák, papírdobozok
csillognak, inognak a szélben
és fölnevet, átrohan a téren
a kék és a rózsaszín kabát.
Az ember még szeretné magát.

*

Rózsa Dezső

TAPINTÁS

Megtapintottad-e már az éjszakát,
hallgattad-e már a csendet, a csodát,
fülelted-e már a csillagok neszét,
a szelet, ahogy az avart hordja szét.
Érezted-e már a felhők bánatát,
a villámfényének örök varázsát,
vagy a rejtőzködő élet titkait?
 És lásd, az éjszaka csöndben így tanít!

Megálmodtad-e már a csönd sötétjét,
s a sötétség csendjének ölelését,
amikor csak semmibe néz a szemed,
s nem látva a távolt a test megremeg.
Csak a fül hegyez, ha neszel a sötét
és az éj felkínálja csábos ölét.
Majd álomba ringat, úgy hajnal felé,
s a csillag virágot szór a fény elé.

*

APRÓSÁGOK

Egy porszemben lásd meg a világot.
S egy szirmából érezd meg a legszebb virágot.
Egy percből tudd az óra lüktetését,
S egy magból hidd az ágak rügyezését.
A cseppben, mondják, ott lakik a tenger.
Hidd, hogy a gyermekből lesz egy igaz ember.
Hidd a jelenben az örök jövőt,
Hidd, és ne állj meg utadon a cél előtt!
A mezőben mindig ott lakik a távol.
A hitben mindig kezdet volt a jászol.
Az ész mégis ostromolja a kék eget,
És hiszi, hogy talán most megérti a lényeget,
De újra és újra megváltozik a már megtanult képlet,
S ami csúnya volt az mától kezdve szép lett.
Hisz, ahogy mi változunk, úgy változik az élet,
S mindig másként éljük meg ezt a csöppnyi létet.
Nézd az embert, mint egy örök egység,
Benne lakik a rút, de benne van a szépség.
Szemében ott a hit, s a reménytelenség,
Kezében ott a közel, de ott van a végtelenség!
A mából mindig tegnapot csinál a jelen,
De a holnapban ott lapul az örök végtelen.
A kérész a Tiszában mindig megmutatja magát,
Hát hidd, ember, hidd az örök csodát!

*

Reményik Sándor

Folt, amely tisztít

Egy foltot látok, egy fehéret,
A látcsövembe beletévedt:
Az ott egy hómező,
Egy folt a király komor köntösén.
Ó mennyi áhítattal nézem én!

Az ott örök.
Mert nincsen július, oly rekkenő,
Mely onnan azt a foltot elvigye,
A hó az Ünőkő menyasszonya,
S örök a hóval kötött szűz frigye.

A városokban letiporták
Az égből-esett szűz havat,
Száz sáros emberláb gázolt bele, -
Itt - téltől-télig megmarad.
A szakadékból felragyog az égre.

Most a lelkemet mossa hófehérre.

*

Tompa László

ZENITH

Örömtoromhoz hívogatni társat,
Vágy sarkal egyre, hogy föl-fölkiáltsak:
Nézzétek: mennyi szépség, mily vagyon!
Ez föld, az ég, - ott lepke, fák, növényzet...
Forrás, - de új mind és a réginél szebb!
Tetszik? Ha szóltok -: nektek adhatom.

Mert nekem leng a legkisebbke lomb itt.
Amennyi kincs -: elém özönnel omlik.
S mindannyinak tőlem kell várni jelt.
A csillagoknak fel csak egyet intek - -
Aztán a földnek! Egyetlen tekintet
Egyszerre füvet, fát zenélni kelt.

S én velük zengek: kéz és hárfa egyben.
S e játék közben szent s megmérhetetlen
Öröm feszít és boldog győzelem.
Hát ezért kellett annyi fukar évet
Átszegénykednem - oh, rejtelmes élet! -
Hogy most ily pompás ünnepem legyen.

Most minden-egy perc új meg új csodát hoz.
Ujjongva futok bokortól virághoz,
S kagylót kapok fel, - nekem mind beszél!
Minden titok, de mindnek kulcsa nálam!
Feltárul mind, csak nyitját eltaláljam:
A hegy, a völgy, a nap, az éj, a szél!

Bennem, kívülem végtelen világok
Terülnek, míg én látó szemmel állok
Életem csúcsán, sugárzó delén.
Mint járt-kelt hajós, ki nagy vizek ormán
Dalolva suhan, kezében a kormány -
Biztos magában. S társa jóremény!

*

Bíbor Kata

Röpkeségeink

Olyanok vagyunk, mint virágszedő lányok,
százszorszépek közt röpködő fruskák,
világmegváltásunk még gyermekin lázong,
hátunk mögött nagy sztyeppék és tundrák.

Pitypangmezőket szakítunk, majd mégse
- markaink éle már, mint vipera-marás -
gondosan bízzuk a gondviselésre,
labdacsok csöppjén ne törjön a varázs.

Olyanok vagyunk, mint mesebeli tündék,
rút kiskacsákból kinevelt hattyúk,
a kékmadarat, mintha örökké űznénk,
szárnyaink szabott, mi magunk varrtuk.

*

Zelk Zoltán

[A vers]

Úgy nyisd, úgy zárd a mondatot:
ami kimondatott,
vissza nem vonhatod –
ha bűnös vagy ha bűntelen
a vers – ujjlenyomatod –

*

Halmai Tamás

Séta

 Az út nem út: ajándék és ajánlat.
A létezés rejtelmes hasadéka.
Isteni csoda, emberi varázslat
a szeptemberi erdőben a séta.

Az ég alatt az ég
felé terelget.
A teljes most elég,
a pár most teljes:

világít mindenük,
úgy mennek, kéz a kézben,
részek egy csak velük
hiánytalan egészben;

léptükre felfigyel,
ki létüktől ragyog.
Tengerből delfinek,
mennyekből angyalok.

A fákat nézik, gyászban a gyönyört.
Az őszi napban mind konvertita.
Térdre esne, ha tudna, ez a tölgy,
de törvényként kell magasodnia.

S esőben, ködben, sárban
éppoly fényesen kószál
egyetlen fűszál égi anyagában
a bölcsesség, a türelem, a jóság.

A közeledőt távlat nyűgözi.
Többé nem fordul hátra.
Sírásra hívja s felujjongani
az évszakok pálfordulása.

*

Halmai Tamás

Lobogás

Lovak lobognak hideg síkon
látomásnál elevenebbül,
sörényük ég, hogy hitet szítson,
s a könnyű táj bele se rezdül;

sebes szelídek, este lett,
de még elérik a napot,
sebezhetetlenek
s fölfoghatatlanok;

lovak lobognak át a könnyű
tájon, könnyelmű látomásnál
elevenebb, vízszintes röptű
fények, nyomukban áldomás száll;

elfelejtik, milyen, ha fáj,
mielőtt tudni kezdenék,
hívja őket a szemhatár,
elnyeli szemfenék.

*

Halmai Tamás

Derű

Közeledik, amihez közelít:

mennyekből való nyelvek és szelíd
derű igézi elevenre,
a bűnért hittel vezekelve

világosságba tart a vándor
a teremtett világosságból;

mert egyedül Isten szabad
ege alatt szabad a lét:
hallani tengert, madarat,
hajnali húrok örömét,

látni a fénybe rejtezett
nagyobb fény anyagán át
egymásba kulcsolt testeket:
a táncosok imáját –

sírásra biztat, ami van,
a jót szeretni, mert szeretni jó;

az irgalom óráiban
a remény is relígió,
ha verssel válaszol a hála
a végső dolgokhoz szabott
végtelenben az angyalok
s a fák néma naphimnuszára.

*

Dsida Jenő

Lángok

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok
sírnak a lángok.

Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kívülük még, ó, ami fájna!)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
izzik a kályha.

Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsban ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassú hunyása,
hamvadása.

Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölű sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.

Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok.

*

Egyed Emese

A vers

kút messzi ligetekben.
A hang madár: elhalkul, tovalebben,
s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,

szent csöndbe, titokba temetkezik.

Az ember versbe mártja kezeit.
Hamuba? Friss vizekbe?
Minden fölöslegeset elveszít,
emelkedő vagy zuhanó a kedve,
imádság jön, dal vagy elmélkedés,
elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -

Ha nem hagyott is el: messze van Isten.

Messze vagy, Isten.

Vers fölé hajolva kereslek.

*

Budai Zolka

Változni kell

Én úgy tanultam, hogy változni kell,
oly becsült elveket áldozni fel
egy újért, a közösért cserébe
s elhitetni magunkkal, megérte.

Átformálódni, mint mindenkinek,
hiába vagy forró és én hideg,
ha az egyezség ideje van most,
én úgy érzem, vállalnám a langyost.

Csak az összekavarodás nehéz,
azután már rajtunk áll az egész,
ha egymás részecskéibe kapunk,
hidegülhetünk, forrósodhatunk.

*

Túrmezei Erzsébet

A legnehezebb kérés

'Legyen meg a Te akaratod!'
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
Könnyű kimondani. De ha nehéz
Órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
Ha éjszakának tűnnek nappalok,
Eltördelni mégis a mondatot,
Hogy 'legyen meg a te akaratod!'?

Inkább sikoltanék: 'Atyám, ne, ne!
Miért kell ennek így történnie?!'
Szívem keserű lázadásba jut,
Ha érthetetlen előtte az út.
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:
'Én Istenem, hát ez a szeretet?!'

Aztán elcsitul: 'Bocsáss meg, Atyám!'
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghezviheted,
De szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
Ne csak szájjal, de szívvel mondani:
'Ahogy te akarod, ne ahogy én!'
A békesség csak így lesz az enyém.

Lehet az út tövises, meredek,
Amerre vezetsz, bátran mehetek.
S mindennapi kérésem az marad:
'Add, hogy csupán Téged kívánjalak!'

'Legyen akaratod', ha nap nevet.
'Legyen akaratod', ha éj temet.
Legyen most és mindörökké! Igen!
Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!
Ha utam célját el is takarod:
Hiszek! Legyen, ahogy Te akarod!

*

Böszörményi Zoltán

A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság.
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet
tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele.
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem
maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom.
A vers a Tér, melyben az Idő az Anyaggal kézen fogva jár.
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk.
(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.)
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers.
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland,
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés.
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó.

*

Séd Imre

Ébredés

Fény csókol homlokon ablakon át.
Ledobom magamról az éjszakát.
Kint már a reggel friss hangja röpköd.

Mint gyermekkézből a színes sárkány,
gyárkéményből száll fel a Nap sárgán,
és cipőt tisztít a hajnali köd.

*

Pekka Varkatun

Fényszilánkok hamujában

Kihunyt fények, mint az éj
mély-fáradt álcaszínei
fényszilánkok hamujában,
kapuját az égre tárja,
s vendég jön holdruhában -

ég száll a Földre, ahogy
üllő koppan, szikra járja,
felkaptat Hold udvarába,
kigyúl ezer égi párja,
mind csillog, mégis árva.

Lassan egy vén Galaxis
mozsarába csillagot tesz,
szürkeségből éjbe hajlik,
fényruhából Esthajnal lesz;
nemsokára pitymallik -

sötét lándzsa a hajnal,
csillámira harmatot tesz,
könnyeit a fűszálakra
hagyja, új naptól erőt vesz
és hajnalt hoz a tájra.

*

Tompa László

Fiatal fa a hegyen

Az a fa vonzza most a szememet,
Mely ott a tetőn a tavaszban remeg.

Oly ifjú, merész, egyenes, derék – -
S fölötte kéken a végtelen ég!

Fény ütközik ki gallyai hegyén -
Oh, bár lennék e fiatal fa: én!

Feledve mindent, mi kedvetlenít,
Szívhatnám a föld áldott nedveit.

S duzzadva tőlük, minden hajnalon,
A szabad űrbe nyúlna száz karom.

Tövemmel földben, amely éltetőm,
Földieken túl látnék e tetőn.

Derűsen tűrnék – akár  hópalást,
Akár lomb födjön – minden változást.

Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
Őrült üstöke lobogna hajam.

S rá a reggelbe repesve zengenék:
Fuvalomhalk, s rejtelmes-mély zenét…

*

Tompa László

GALAMBOK

Szárnyak suhognak, reggeli fényben -:
Galamb, galambok, a házon, udvaron - -
Becsapódnak az ablakon át is,
Mint annyi lenge liliomszirom.

Mintegy szélhordtan: fel, s le-keringnek,
S fehér lesz minden - - galamb, galamb!
Szobám homálya ragyogva gyúl fel,
S messziről zeng egy kicsi, halk harang - -

Szédít, de mégis: jó e zsivaj, fény - -
(Sötét-magamban sokszor oly nehéz!)
Homlokomon egy kedves kezet érzek,
S egy kedves szempár a lelkembe néz.

S csitultan, áldva, fürdöm e fényben -
Csak hulljatok rám, drága sugarak!
S ti, békeperceim -: fehér galambok,
Rátok soha ölyvek ne csapjanak!