Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 14

196401.jpg

 

Tőled

Celtichun

Meghagyom másnak a reggelt
Ő írjon róla minden szépet
Gomolygó ködből ahogy felkel
S átöleli a Nap a rétet

Az éjszaka pislog nagyokat
Oroszlánszemed lecsukódik
Visszaszámolva a napokat
Amíg csókom hozzád lopózik

Sötétben látlak a legjobban
Ilyenkor könnyű a magány
Idegondollak hogy halljam
Ahogy nyelsz egy mondat után

Szeretlek olyan egyszerűen
Ahogy csak édesanyák tudnak
Az igaznál is egyszerűbben
Nem kell hozzá Nap és Csillag.

*

Nagy Székely Ildikó

Adogató

Testemből tejet, mindennapi
kenyér formájú szavakat.
Kicsi kezedből esőváró
lelkemre színes gombokat,
hangyaherceget, eltekergő
vágyamnak csigaházakat,
tündérlábú szél dús hajába
tapadt napfény-gubancokat,
felhőkből pergelt vattacukrot,
arcomra gyermekarcodat.
Testemből tejet, égbe hajló,
kenyér formájú hangokat.

*

Lőrincz József

Őszi derű

Uram,
Köszönöm Neked a mindennapokat,
Hogy létem napról napra
Új lendületet kap: új fényt,
Mely beragyog ösvényt, mezőt, fát,
és sötétséget, mely nyugalmat ád.

Hálás vagyok Tenfelségednek,
Hogy létem, súlyával is, ily könnyűvé tett.

Köszönöm ezt az új gravitációt,
itt belül,
hogy, ami zuhanna:
Szárnyra kap, és - elrepül.

*

Fülöp Kálmán

Átmosott világ

Én megpróbálom
kiszűrni
a szépet

amíg kapám
a föld
erébe vág

a szivárványfényre
aggatom
a képet

hogy láthassa
az átmosott
világ.

*

Vajda János

CSILLAGOK

Ha illatos, ábrándos éjen
Elnézem a sok csillagot;
Merengve a végetlenségen,
Elgondolom, döbbenve érzem,
Mi semmiség, parány vagyok!
E ragyogó napok fényteste
Mily óriási, szertelen.
Nagyságuk titkait keresve,
Hogy rémül el kétségbeesve
A legmerészebb képzelem!

Csigává törpülök ijedten;
Féreggé őröl a gondolat:
Mi ez a lét, mi maga itten
E vergődő rabképzeletben
Az öröklét - egy pillanat?

Ti ott a fölséges égbolton
Tündöklő fényes csillagok,
Nagyok, dicsők!... de én azt mondom,
Az én szerelmes kis galambom
Szemében szebb, jobb fény ragyog.

Oh!... mikor én azokba nézek,
Hogy éledek, hogy áradok!
Egyszerre nőni kezd a féreg;
Azt gondolom, az égig érek,
S uram bocsá! - isten vagyok!

Ennyim e szép világ, mely itten
Énértem, kedvemért forog.
Én vagyok itt cél, központ, minden;
A nap, hold, a tejút, körülültem
Csak eszköz, ékszer, bútorok...

...Ti csillagok a magas égbe'
Elbújhattok mind, bújjatok!
Isten jósága, bölcsessége
Az én galambom szép szemébe'
- Higgyétek el, - ott legnagyobb!

*

Vajda János

ÉLETBÖLCSELEM

Akármit mondotok, beszéltek,
Tudom én jól, amit tudok.
Halhatatlanság, örök élet,
Megengedem, mind szép dolog.
De mindamellett én azt látom,
Hogy végre is csak az a jó,
Csak az a drága e világon,
Mi itt örökre elmúló.

Odaadnék én jó szívvel mindent,
Mi maradandót nyerhetek,
Szép Éva! csak e földi édent
Veszíthetném itt el veled...

Az üdv az örök fényességben
Kívánatos, de angyalom!
Ha elkárhoznám szűz öledben,
Jobb lenne, én azt gondolom...

Fukar királynál, ki csak gyűjtött
Országokat, kincset, babért:
Egy paradicsomból kiűzött
Mezítelen Ádám többet élt...

*

 

Radnóti Miklós

Az Égivándor dala

Ha arcodat csillagfény melegíti,
űr hidege szívedet nem dermeszti meg,
s nem fáradsz el sohasem,
mert az Út kiszabja életed
a csillagok között,
az emberek között,
a sötétben,
a Fényben,
a szívekben,
a Létben,
s az Út vezet is,
mert az lett a dolga,
mit régen kiszabtak neki:
lábad alá bársonyt tenni,
lépéseid könnyen venni,
nap-melegben árnyat lelni,
s ha eljön az est
a csillagok között,
az emberek között,
és meg akarsz pihenni,
akkor bölcsőd lesz az Út,
hol gyermekként ringva
feleded a bút,
s bűvös álomban
homlokodra gyöngykoszorút
teszek,
gyengéden, szépen,
mint régen,
hogy bűvös álomban lásd,
kit nem láthatsz napvilágnál,
s előtte térdre omolj
és erőt kérj tőle, Életet,
hogy ha eljön a reggel,
tovább vándorolj,
mert utad szép és örök
a Tündér-fényű csillagok között.

*

Johannes R. Becher

Varázserdő

Siklom a már kirajzolt hócsapáson,
a fehér erdőt hangtalan szelem.
Az ismeretlenek nyomát bejárom,
mit már csak alig-alig lát a szem.

A sí-vágányon szállok egymagamban,
minthogyha új országba siklanék.
Fehér erdő simul rám puha-halkan,
s kezemhez ér a fehér sűrűség.

A fák kinyúlnak, és a vad harasztra
a hóköpeny szelíden ráborul.
Kiáltok egyet, és a hang befagyva,
mint holt csilingelés, a csendbe hull.

Még nem lebbenti szét a napsugár a
varázsfüggönyt az alvó fák fölött,
de sejteti a kristálycsillogásba,
hogy vissza tudja varázsolni őt.

Időtlen száguldás a végtelenbe,
s érzed már felejthetetlenül:
varázserdőben szállsz, hóval befedve,
és téged is varázslat vesz körül.

Még befagyott dalok szólnak a csendből,
de már itt-ott madárkák szállanak.
Olykor egy pici hó porzik le fentről,
és megremegteti az ágakat.

*

Szilágyi Domokos

HEGYEK, FÁK, FÜVEK

Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

(1964)

*

Arany János

Alkalmi vers 

Az új évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kívánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
...
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

A bíró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
...
Mire üssek még pohárt?
...
Tudj Isten, mi minden nincs
Ez új esztendőben!

*

Szilágyi Domokos

Hajnal

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik -- a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; -- táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
-- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek --,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap - újrakezdjük.

*

Nemes Nagy Ágnes

Az emlék

Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.

Enyém leszel: enyém a kincsem,
mihelyt kezem közül kifolyt.
Valószínű, hogy semmi sincsen,
és csakis az van, ami volt.

Valószínű, hogy nem vagyunk,
s valahol messze régen éltünk,
nagy pálmafák közt, sós tavunk
meleg sekélyén mendegéltünk.

A part síkos volt, mint a szappan,
a napfény sárga, mint a len,
és bent a forró rőt iszapban
a talpunk csúszott, meztelen.

Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.

Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.

*

Sárhelyi Erika

Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet

*

Baka István

A lombon átszűrt...

A lombon átszűrt nap kemény
hullámú lobbal ég el,
avarrá hamvadt tiszta fény
s vad fák merev reménnyel.

Az ágak megkötött szerelme
kínjában ver, parázslik,
s szigorú békében telik be
a szelídebb halálig.

A félelemmé vált homály
riadt sötétre gyávul...
S én itt születtem! Óv e táj,
de nem ment meg magától.

*

Pálházi Éva

Gyere!

Gyere, a tengerpart messzire vezet,
ahol hajnaltájt misztikus fellegek
súgják lelkeink szomorú dallamát,
s a lenyugvó Hold tehet majd koronát

sebesült, vándor szellemünkre; jöjj el,
Hazavisz velem a vízmenti föveny,
ahol ma égtiszta békét lengedez
a születő reggel öröklét szele;

szálljunk föl e lassú földről, fogd kezem,
sirályok kísérik szép repülésünk,
ne félj, utunkat nem vesztjük sohasem,

áldott reggelünk aranyhídja épül,
s átvezet minket majd felejthetetlen
létidőnk mély-hűs vize fölött végül.

*

Őri István

A fa éneke lehulló leveléhez

elengedlek...
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...
mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

*

Celtichun

Sávelválasztó ösvény

Ha majd a fények sohasem hunynak ki
S minden percből elfogynak a félelmek
A lengő idő végtelen fátylain
Egymásba folyt atomjaink rezegnek

Nem tudom hogy este lesz-e vagy reggel 
Nem is lesz már fontos semmilyen érzet
Nem láthatlak már semmilyen szemmel
És ölelkező kezek sem léteznek

Apró elektronok fénylő égövén
Valami örök áramlásba lépünk
És a csillagsztráda mint keskeny sövény
Láb nélkül visz de el mégsem tévedünk

Istenhez visz vissza ez a boldogság
Mert a harag messzire sodort tőle
Mint aki fatörzsbe vési hogy ott járt
Bekarcolni hiszi magát, az időbe..

*

Kányádi Sándor

Téli erdő vagyok

Téli erdő vagyok,

éheznek bennem

őzek és farkasok.

Orkán gyötör, vihar

ropogtat csontos

ujjaival;

minden ágam recseg:

most gondolom ki

a rügyeket.

*

Csepeli Szabó Béla

EMBERKÉNT ÉLNI

Élni szeretnék, élni,
kis csárdákba betérni,
tiszta asztalnál ülni,
jókedvben elmerülni,
menni, dalolva egyre,
Nap-aranyozta hegyre,
rónán, erdőkön által,
néhány hű jó baráttal,
élni, felemelt fejjel,
vívni fergetegekkel,
pásztortüzeknél állni,
kovácsként kalapálni,
leülni hidak alján,
makadámkövek halmán,
élni: félelem nélkül,
esőt várni az égbül,
pirult kenyeret szegni,
folyóknál tekeregni,
eldőlni nagyszerűen,
s hemperegni a fűben,
megbámulni a várost,
a párától homályost,
őszi avarban járni,
s békés egekbe szállni,
óvni kisfiam, lányom,
s anyámat, meg ne fázzon!...
Élni szeretnék, élni,
fészkembe hazatérni,
lesni a naplementét,
vetkőző párom keblét,
s úgy ölelni, hogy benne
Ő is örömét lelje,
élni, vágyban lobogva,
vénen is mosolyogva,
élni, emberként, szépen,
s meghalni hóesésben.

*

Kerner Mariann

Nyitott ajtó

Én ma már a nyitva maradt ajtókon is kopogok,
Nem csak úgy tessék-lessék módra benyitok-
Engedélyt kérek a váratlanba piheként szállni,
Én ma már a szentek türelmével tudlak hazavárni.

Kihunyt lelkemből az én megriadt, szaladó gőgje,
Nincsen szívemben soha és mindörökre…
Mert az illúzió tette tönkre a legszebb imádságomat,
Mert a félelem, hol csatát győzött, a lélek egyedül maradt…

Én ma már a nyitva maradt ajtókon is kopogok,
Nem ölelek magamba minden sejtet, minden illatot.
Csak, mit ajándékként tisztaságból elém feltárnak,
Csak azt ölelem, mit igazán mélyről nekem szántak.

Fény felé nyíló tudatom nem keres bizonyosságokat,
‘Az igaz szavak nem mindig szépek, a szépek nem mindig igazak.’
Mert nem kell a szívemhez fohászkodó, gyötrő vallomás,
Elég a tekinteted szemhéjam alatt, és tudom vársz.

Én ma már a nyitva maradt ajtókon is kopogok,
Tisztelem az elmondottakat, s mind mi titok.
Az ‘én’’ fókusza csendesen meghajol a ‘Mi’ előtt,
Mert Hozzád úgy imádkozom, mint Isten oltára előtt.

Méltósággal kérlek, legyen a benned rejlő jó szerint,
Szeretlek változó szelekben, ha a láz téged elborít.
Szeretlek legszebb álmaid szárnyán szabadon,
A szívem ölelését hagyom nyitott ajtódon…

*

CELTICHUN

Fürtjeink

Az éjből fürtökben lóg az álom
Viaszos mélykék szemekről csepeg
Mintha zsinóron húznák pókhálón
Világos fátyolt vonnak fellegek.
Peregve villan az ónos holdfény 
Mint penge hasítja tekintetem
Elmémből ugrik egy idegen lény
Hideg kezeimmel szemezgetem.
Ki küldött, rendemnek megbontója,
Milyen csalfa elragadtatás ez?
Othellót préselsz égi hordókba,
Szép Desdemónám csak engem szeress!

Elbódít a világ makacssága
Sötétre fény, színtelenre színes
Felfut az égre a narancssárga
És vajon még mennyi felvonás lesz?
A csendben zubog talán a kozmosz,
Talán a való is illúzió
Még ragaszkodnék milliárd okhoz
Egyszer így halok meg, mert élni jó!
De addig bor csurog le és álom
S a szerelem behálózza lelkem
A présen rubinvöröset átnyom
Mit a rúzsod mosolyomon elken!

Isten engem sohasem hívott el 
Mégis mindenemmel őt várom
Emberré tett örök érzésekkel
Hogy belőlem férfit kalapáljon.
Túl késő van a nyugodt alváshoz 
Túl korán a frissen ébredéshez 
Testbezártságom most is korlátoz
Dongák simulnak az Ő kezéhez!
Itt készülünk mi a mestermunka 
Arcán az izgatottság öröme
Lassan beleilleszt abroncsunkba
S fürtjeink gurulnak a semmibe..

*

Bartalis János

A vers él

Ne indulj neki a versnek,

hogy abból úgysem lesz semmi.

Hogy fáradt vagy és törődött,

s vihar dúlta fel a lelked,

s tűzkatlanban izzik szíved.

Higgyed,

az utolsó pillanatban

valami

megment.

Eljön,

akinek el kell jönnie,

ami nélkül nem történik semmi.

Nézek a sötétbe. A csillagok

ma nem pislákolnak az égen.

A hóvihar,

amely tegnap jött –

hirtelen,

mind leverte a csillagokat s holdat.

Fehér lett az ég,

fehér lett a föld,

mint a fák zegzugos ága.

De a vers valahol mégis él!

Hófelhők alatt, hófelhők felett,

zivatarokon túl –

és a vers az enyém,

mely új alakban tündököl

mindennap,

ha éjjel tehetetlenül vergődöm,

párnámat tépve,

akkor ő reggel megjelen.

Belép a lelkembe,

égi fényben, tisztaságban

s mint csillag fut felém.

Két karja liliomvirág,

amellyel átfonja nyakam.

*

Keszthelyi Rezső

Séta

Selymesen tolja lépteim alá

a kőlapokat a szél,

hadd figyelhessem zavartalan,

míg parti sétám véget nem ér:

hogyan érlelődik kinn, a tengeren

a derű vergődése.

*

Keszthelyi Rezső

(mikor az emlékek ismét valók)

Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet

és meggyvirág fehér-fehér színbeszéde,

lassan lépkedek, és apránként ezt tétovázom,

és aztán tovább, fölfelé,

és ekkor már akárha semmit se látszanék,

ám a szél villogása engem mutogat,

a murvapor is ugyanígy,

és a fűszálárnyék, a zsalurésben

a neszezés, a füst-tűnés

és a madárcsönd, ahogy átüt

az éjszakán –

minden-mind nélkülem volt és van,

akkor is, mikor velük én.

*

Színteherbe ejtve a kert,

szemembe virágszemek néznek,

és szitakötők szárnyaival

égívesen halad a szél,

mialatt nekem a vérvidék

éppen láthatatlan szín

azon, ami hal, ami él.

*

 Bármit lát,

az elmúlást éli csak.

Csont,

füst,

jázminág,

pillantások nélkül

jár-kel magában

a végtelen

Gyökössy Endre

Meghalok, hogy éljek

Állok a parton, nézem a vizet.
Ugyan honnan jő, hová siet?

Ős-titkú boldog forrásból fakadt,
Tiszta csecsemő volt a hegy alatt.

Ott még nem szórtak szemetet bele,
Iszappal is csak itt lett már tele.

Itt már kotorja kotrógép lapátja,
Sodrott homokját ki a partra hányja.

A hízott város bő csatornaszennye
Így szabad szemre meg se látszik benne.

S a tömérdek víz tovább hömpölyög,
Útja, élete biztos és örök.

Bízó mosollyal dolgozik és termel,
Mint én, az Isten-teremtette ember.

Ölében halak, hátán a hajók,
Tükrén csillagok szájáról a csók.

Ma vidám s békés-járású folyam,
Holnap a gáton keresztül rohan.

És holnapután tengerébe hull,
Meghal, hogy éljen halhatatlanul.

*

Reményik Sándor

Vagy-vagy

Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

*

Bódás János

Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

*

Budai Zolka

Valóságba esve

Itt nem volt még éj fényesebb,
Nem ádott világot úgy Hold,
S csillag sem élhet ékesebb,
Mint azon percek élte volt.

Égből kapott földi lélek
Sugarával elém tűntél,
Éreztem a való széled,
S megérkeztél, Éjitündér.

A világ, mit nekem tártál,
Oly kedvesen mosolygott rám,
Mesék kapujában vártál,
Gyémántlanton szóltál hozzám.

Mint kezedbe kérted kezem,
S beléptünk a csodakapun,
Szívem élt csak, csitult eszem,
Átkeltünk egy varázsfalun.

Egy apró kis kedves világ,
Mit a lélek csöndje áldott,
Hol száz csodát mindenki lát,
Ki ez útnak veled vágott.

Én veled tettem, mit nem még,
Angyali szárnyon repültem,
Feledni nem hagyó emlék,
Mily bájba akkor merültem.

Ám hirtelen zord szél ébredt,
Olyan, amit nem akartam,
S e világban oly kárt vétett,
Hogy egészben belehaltam.

S most a valóságba esve,
Vágyva keresem az utat,
Hisz nálad tisztán volt festve
Az, mit más elvétve mutat.

*

Görgey Gábor

Még ma

Nem a szétfoszló álomsemmiben,
nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,
nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,
nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,
nem mitikus áttételeken át,
nem az anyagmegmaradás elve alapján,
nem irodalmilag és nem jelképesen,
nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma
velem leszel a paradicsomban.

*

Gyurkovics Tibor

ÖRÖKKÉ

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egy helyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

*

Pilinszky János

Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.

S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.

A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – úgy-e – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!

*

Ágh István

Időtlen mályva

Nyaram virágos bokrát, mintha tél sem
sújtaná máskor, nem láttam enyészni,
megújulni, csak ahogy terebélye
pompáját évről évre megismétli
egyformán, mégsem unalmasan, csöndben
telítődöm az árnyas örökzölddel,
s már kezdeném a fehérszirmú verset,
de elszáll rögtön, mert folytathatatlan,
ha nincs szavam az első anyanyelvhez,
melyet a beszéd előtt megtanultam,
tétova illat csupán, illó fények,
bújócskái az áldott békességnek,
nincs eseménye, tárgya, szép csodában
rejlő talányos magunkbanvalóság
föloldódása egymás mivoltában,
páros hűségre hasonlít leginkább,
és csak kettőnkre tartozik a titka,
miért van nyitva akkor is, ha csukva.

*

Hídjaink

Celtichun

Gesztenyék lehullva levelek szintén
Zöld ágakat csak fenyők hordanak
Szemed lecsuktad álmodat vinném
Szikár hegyekből mint a zuhatag

Csodaszép ősz kavarja lelkemet
Az avaron lusta hajnal szökdell
Nálam a szép nyugalom szendereg 
Veled a színes boldogság jött el 

Mindennek értelme van ha látlak
Felperzselt tarló már csak a múltam 
Elképzellek aranyló kalásznak
Pipacs-jelmezembe belebújtan

Mert lesz még nyár nyüzsgő és mézédes
Szádról csurognak le a magjaim
Szeretni ez a bolond már képes
Látod magad meggyötört karjain?

Annyi mindent mutogatnék neked
Aranyhídról esnék ezüst csillogásba
És hidd el az is könnyen meglehet
Hogy ezüsthídról fel aranypor szállna

És fent a négy szem indái között
Zöldben suhanó lehelletekben
A hajnal ezüstös könnye csöpög
S két lélek a tiszta szerelemben 
Egymásba fonódik és örök.

*

R.M. Rilke

Tenyér

Kéz bensője. Talp, mely nem jár, csupán
érzésekre. Fölfele tárul és
e tükörben
égi utak képét fogadja, melyek
maguk is vándorolnak.
S megtanult vízen járni,
ha merít,
és kútra jár,
minden utak változtatója.
Felbukkan más kezekben,
melyeket maga-módja
tájakká alakít:
bolyong s hozzájuk ér,
és megtölti őket megérkezéssel.

Tandori Dezső fordítása

*

Bella István

Maradj velem

Dobol az eső. Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz. Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz

Már nem is kéne mondani
csak hallani csak hallani
Dobol az eső. Hogy dobog
Benned zuhog. Bennem zuhog

*

Bella István

Zsoltár

Mikor a világba vágnak
a rozsdás pengék, a fények,
s mint a galambok, elülnek
a gyűrűző remegések,
a hűvös hátú vizeken
csak álmos hullám botorkál,
szívemben akkor versz te fel,
mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,
érzem: az érverésed,
a fákról menekül a zöld,
s hűvös szemedre téved,
elbólongnak az árnyak,
alkonnyá szenesednek,
reszket madárszárnyvállad,
mint vízen az égitestek.

*

Bella István

És szólt a szó

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

*

Bella István

Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

*

Pálházi Éva

Áramlás

Nem sírok múltamon vagy a holnapon,
magamat az áramlásnak átadom,
s engedem, hogy a csodák, miket nekem
szántál, életembe megérkezzenek;

nem vágyok már győzelmet sem harcot, csak
a jeleket figyelem bizalommal,
míg hömpölyög Időm lassú folyama,
s reményem beszáll velem a csónakba,

amit Te kormányozol, Uram; körben,
a partokon öröm és hit zöldell,
hadd vesszen most múltam rég-távolába 
létem csatáinak rémlátomása;

a külvilág dicsősége nem kell, sem
buta egóm örült büszkesége, mert
szól bennem az ének, titkos kertem mély
csendjében mi dalolunk, Uram - Te és

én - együtt örökre, vén fáknak árnyas 
lombja alatt, a béke hűs parkjában,
hol forrásod ligetét körbeveszik
az igazság szikrázó fénycseppjei;

Nem kérek mást Tőled, csak annyit engedj
meg, a nyugalom földjén itt élhessek,
hadd játszhassam saját zenémet, csak hadd 
szóljon életem egyedi dallama,
mielőtt magadhoz elhívnál, Haza!

*

Szász Olga

Ott messze...

 Ott messze, valahol,
a fényeken is túl,
hol megszűnik minden gondolat,
hol élni s halni kell,
pilleszárnyon mind Te vagy!
Belekapaszkodom görcsösen,
tudom, hogy nem szabad,
de oly édes vágy 
lebegni gondtalan...
Ha csillagom megrebben,
rémületbe ejt a magány,
tenyeredből egy maréknyi
fény ölelje át az éjszakám!

*
Szász Olga

Ölelés

És hidd el, akkor megnyílik az ég,
minden-minden kék lesz,
csak végtelen ölelés, becsület és hála,

karba tett álmok,
mint ahogyan várok,
hogy harmatos gondolat
kék virág szirmából
a lelkedre szálljon !

És hidd el, akkor lépsz felém,
mint amikor várom,
hogy ez az ölelés végre rád találjon !

*

Ungvári László Zsolt

Szótlan hazatalálnék

Virradatkor a lassú tenger.
Nyílt kagylók szerelmes fehérje.
Mandulafák sóhaja leng el.
Fekete hajó éji zenéje.

Sirályok torkában alkonyat.
Homokban lábnyom, sétaidő.
Szél liheg, rázza a lombokat.
Rejtve minden, mi lehető.

Csak szikra szisszen, éji árnyék.
Csillagok ág-bogán vélt utak.
Mintha szótlan hazatalálnék,
keresni reménynek bő kutat.

Egymással beszélő tenyerek.
Patakzik forrón az erezet.
Röpül a szó a gazdag fénybe,
mintha ősidők óta élne.

Talán a végső hallgatás
köthet bennünket egybe csak.
A bűn alattunk árkot ás,
lélegzetünkben fullánkhadak.

Álmodjunk bogarakról! Nyár van.
Sikong halkan a füvek éle.
Állok hibátlan ragyogásban.
Sárkányrepülő ível az égre.

Tükrök vigyázzák lépteid.
Láss más világot. Van akarat.
Feledd a bűnt, mely mélybe vitt.
Keres az isten karcolt ég alatt.

*

Ungvári László Zsolt

Percek ingóságain

Add meg nekünk, elmúlás-herceg,

mindennapi halálunk mellett

a lét-pirulát, mely forrván serceg

a pohár fenekén s a hangya-percek

ingóságain, ha éj cserél napot

s szemünkbe a hold belefagyott,

add meg a kevéske, sovány örömöt

a tüskés csillagpillák között,

didergő sejtjeinkben, agyvelőnkben

hadd futkossanak a fénykörök,

fürödjünk arany nyáridőben,

s ha sorsunk már nem felelőtlen,

add meg, hadd legyünk igazak,

tőrt járván is élhet a szabad.

*

Ungvári László Zsolt

Nyugvó hold
Egyed Emesének


Úszó sirályraj vakító fehérben.
Hang a szívben. Ennyi vagyok.
Homok a tenyérben,
ahogy átlépem a küszöböt
az örökkévalóság kábszerében.

Mesévé lettem.
Átmegyek a kristályhídon,
fogod a kezem,
te vagy a kékszemű,
vigasztaló tündér.

Felhők végtelen városa lebben.
Égi hintán lengek,
kezemben könyv, rebben
a lap a szélben.
Világunk lélegzete a vers,
útnak indulunk
a rejtelmek országa felé.

Zengenek alant az erdők.
Dér világít a figyelő,
törpe bokrokon.
Imbolyognak a fagy rózsái
a lélek körül,
szabadok vagyunk -
suttogják messzi kikötőkben
fuvolázó, kedves dallamok.
Mikor találjuk meg a csönd
évszakaiban ébredő
igéket, röppenő sirályok
elvarázsolt kiáltásában a hangunk?

Lehajtja fejét,
pihen a gondolat.
Mennyek tavába hull a bánat.
Tiszták vagyunk,
mint az istenek.
A hajnal átvilágítja csontjaink,
fénnyé válunk, suhanunk hangtalan.

*

Ungvári László Zsolt

Vénasszonyok nyara

Őrizd meg az őszi nedűt, az érett baracksárgát,

óbor hordóiban nyárfürt emlékező lilája,

mellényed színe, min napjaim nehéz, ében árnyát

karcsú sugárba köti hajad vékony, barna lángja,

 

szép hangod, tekinteted mélyen ülő, bölcs rejtelme, -

megfejhetetlen álmaimban engem tudón vigyáz,

hajnalonta vigaszom, a lélek vérszínű szerelme,

a gyermekedé, ki röppen a szó csillagán, mi száz.

 

Az almáskertünk csillogó mézzel dongó nyarain

lestem vadkörtefát, ezüst pisztrángfényt patakban,

nem voltál még, de ma hordozlak ősz dermedt sarain,

hótlan időn, ablakon át, futó fákkal maradtan.

 

Két ollószárnyú fecske marad itt a kába hóban,

éles csőrrel elbújt bogárt, pörgött magvakat szedő,

halálkék szárnyukon fagy ül, lila torkukban hó van,

nemlétbe forr két fázó, lélekzetét vesztett tüdő.

 

Napéjegyenlőség. Eltelt a Vénasszonyok nyara,

faludban szólnak szürke bivalyok rézkolompjai,

holdfogyatkozás; vacsorátlan az estidő szava,

síró nádfuvola és háztetők rőt, mohás tornyai.

 

Nem vagy egyedül, a különlétben is társad vagyok;

nőnek a szülés: ősteremtés, ebben nő holnapod,

nőm volt már, mikor először láttalak - meghatottál,

ismertelek máslétben, mielőtt kisdedet fogantál.

*

Dávid Péter

Ahogy a szavak
 
ahogy a szavak egymáshoz úgy a test a testhez
vonzva-taszítva és közte millió állapot
hogy valahogy viszonyuljunk ehhez a rendszerhez
magunkat idomítjuk – szelíd vadállatot
 
ha sejtjeink egymással találkoznak
kihull közülünk a kötőszó az írásjelek
és minden ami még megakadályozta
hogy füledbe mondjam jelentésedet
 
aztán átveszik a teret a törés metaforái
magunk közé három pontokat teszünk…
és elferdült megkopott szavainkon is látni
hogy egymásnak magyarázhatatlanok leszünk
 
és nem vigasz hogy száz év után
sem szó a szóhoz sem test a testhez
hogy a „sohasem” és a „mindörökké” is
ugyanúgy viszonyulnak a végtelenhez

*

Pálházi Éva

Lásd, horgonyt vetek...

Végül, lásd, hazatértem, horgonyt vetek,
kikötőm ez a perc, a révkalauz
Idő magamhoz lassan visszavezet,
szikrázó horizont, szivárvány kapu

hív, gyöngéden fodrozza létem a hit,
begyógyult sebeim stigmák, jeleit
karcolta Teremtőm sorsomra, ladik
hasa csusszan a part fövenyén, szelíd

szigetem vagy, Lélek, lágy menedék a
Belső Tenger mágikus habjai közt,
kócosan égretörő pálmák néma
hűvöse szólít, tiszta, felüdítő

forrás csobogása üzen, Én várlak
Engem az édeni kertben és újra
a létezés Isteni összhangjában
Szellem a Testtel eggyé válnak, furcsa

újjászületésem szent Hazatérés,
lásd, horgonyt vetek, kikötőm eme perc,
révkalauz Időm ívkisülésén
át örök önmagamhoz visszavezet.

*

Babits Mihály

[Mi van veled ember?...]

Mi van veled ember? Nincs már teveled
sem apád, az Igazság, sem anyád, a Képzelet.

Belépsz az életbe, fejmeghajtón,
mint egy hivatalba, a párnás ajtón.

Nincs főnök itt, s mégis szigorú hivatal
szabja tenni mindenkinek azt amit nem akar.

Az Idő, goromba irodaszolga,
az üres lapokat elébe tolja.

Egymás után, s már készen, rubrikázva.
Előre tudod, hogy mit kell írni rája.

Alighogy kitöltötted, elkapja előled,
s úgy nézel utána az elröppenőnek,

mint aki valamit elfelejtett;
s titkon már bánni kezded,

mért nem húztad keresztül a buta rubrikákat,
vagy mért nem rajzoltál inkább valamit, madarat, virágot...

*

Juhász Gyula

Fák

Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.

Az élet csöndje ez a béke,
A nyugalom e nagy tenyészet,
Örök erők szent szövedéke,
Lehullt levél én, elenyészek.

Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek fölmutatják.

*

Weöres Sándor

Öröklét

A föld, hol az élet terem,
a mindent elnyelő sírverem,
a síkság, hegy, tenger, folyó:
öröknek látszik és múló.

Világűr és mennyboltozat,
sok forgó éji kapcsolat,
s milliárdnyi tűzgolyó:
öröknek látszik és múló.

Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület, mely elpörög:
múlónak látszik és örök.

Mert ami egyszer végbement,
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
múlónak látszik és örök.

*

Babits Mihály

[Mi van veled ember?...]

Mi van veled ember? Nincs már teveled
sem apád, az Igazság, sem anyád, a Képzelet.

Belépsz az életbe, fejmeghajtón,
mint egy hivatalba, a párnás ajtón.

Nincs főnök itt, s mégis szigorú hivatal
szabja tenni mindenkinek azt amit nem akar.

Az Idő, goromba irodaszolga,
az üres lapokat elébe tolja.

Egymás után, s már készen, rubrikázva.
Előre tudod, hogy mit kell írni rája.

Alighogy kitöltötted, elkapja előled,
s úgy nézel utána az elröppenőnek,

mint aki valamit elfelejtett;
s titkon már bánni kezded,

mért nem húztad keresztül a buta rubrikákat,
vagy mért nem rajzoltál inkább valamit, madarat, virágot...

*

Bartók Lajos

Tavasszal szeretnék meghalni

Nem az ősz hervadó, szomorú alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldellni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Mert meg kell halni, s oh! könnyen hal, ki szeret,
És mily üdv, ha tavasz csókolja le szemed!
Csak ha a hűvös ősz tör le közömbösen,
S homályos ködbe int egy hideg ujjú kéz,
Fagyos sír vár alant: csak e halál nehéz!
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Oh, van-e elmúlás, mely halhatatlanabb,
Mint a sír szélin ily utolsó pillanat?
Búcsú az élettől, mely még vonz édesen,
De a természettel egyesülés viszont,
Midőn új bájt, gyönyört virágzó keble ont...
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Tavasszal szálljak a mosolygó sírba én,
Pihenve boldogan, mint szeretőm ölén,
S virágok verjenek gyökeret szívemen;
De lelkem szálljon a napfényes égbe fel,
Míg a pacsirta ott szerelmet énekel...
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

De virágot ne törj, hogy tört keblemre tedd,
Csak te borulj reám, dobogjon itt szíved,
Melyet elállt szívem már nem viszonz sohsem!
S egy könny hulljon reám, mint első vallomás...
Most már titkod ne féltsd, - ott nincsen árulás.
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

*

Bertók László

Elképzelni hogy soha még

A pillanatban benne van
mint a pohár vízben az ég
csak körül kell írnom magam
meg kell jelölnöm a helyét
kimerevedni mint a kép
ülni a bezárt moziban
bevallani hogy szanaszét
hogy nincs is rá pontos szavam
csak a miért mennyi hogyan
fölötte mint valami gép
kételkedni bizonyosan
illesztgetni részhez a részt
elképzelni hogy soha még
s tudni hogy akkor sem olyan.

*

Bertók László

Lehetett volna boldogabb

Estében is igazodik
lehetett volna boldogabb
ha elfelejti szárnyait
érzi ahogy erőre kap
de minden méret és adat
nehezedik és változik
elég egy hiú mozdulat
hogy elveszítsen valakit
s mert mindig marad annyi hit
az első ágban megakad
nézi április zászlait
a kitűzött madarakat
ringatja az okos anyag
a következő álomig.

*

Babits Mihály

[Mi van veled ember?...]

Mi van veled ember? Nincs már teveled
sem apád, az Igazság, sem anyád, a Képzelet.

Belépsz az életbe, fejmeghajtón,
mint egy hivatalba, a párnás ajtón.

Nincs főnök itt, s mégis szigorú hivatal
szabja tenni mindenkinek azt amit nem akar.

Az Idő, goromba irodaszolga,
az üres lapokat elébe tolja.

Egymás után, s már készen, rubrikázva.
Előre tudod, hogy mit kell írni rája.

Alighogy kitöltötted, elkapja előled,
s úgy nézel utána az elröppenőnek,

mint aki valamit elfelejtett;
s titkon már bánni kezded,

mért nem húztad keresztül a buta rubrikákat,
vagy mért nem rajzoltál inkább valamit, madarat, virágot...

*

Böröczki Mihály

Kérlelő

Gondolj a fűre, fákra,
nem egyre, tízre, százra,
gondolj a végtelenben
megbúvó milliárdra.

Gondolj bokrok tövére,
gondold, hogy zöld a vére,
vagy gondolj egy kökényszem
dércsípett jó ízére.

Ne életre, halálra,
gondolj akármi másra,
gondold, hogy lélegzőként
lehetsz akárki társa.

Lehetsz a Nílus csöppje,
vagy vulkánok göröngye,
lehet a csillogásod
egy Karib-kagyló gyöngye.

Hát Istenemet kérem,
vigyázza lélegzésem,
s adjon egy csöppnyi vackot
a kozmosz szép ölében.

*

Böröczki Mihály

Összegző

Békével jöttem, verset írtam,
úgy mosolyogtam, ahogy sírtam,
adtam örömöt, adtam vágyat,
szívére szorított a bánat,
loptam fűszálat a mezőről,
lélegzetet a levegőből,
jó útra szerelemmel tértem,
és úgy halok meg, ahogy éltem.

*

Böröczki Mihály

Maradék egek

Vannak egészen egyszerű napok,
amikor magam felé ballagok,
a lenyírt fű a lábnyomomhoz ér,
kőlapjaival rám kopog a tér,
és jönnek-mennek minden emberek,
pont orrom elé szökken egy gyerek,
friss kicsi arcán úgy fut a derű,
hogy vele libben, ami gyönyörű,
s a körém búvó nagy rengetegen
átringatózik minden szerelem,
s míg elmélázom kék egük alatt,
egy pillantással eltűnik a nap,
és babonázva jön a zivatar,
jót zuborog, de csöppje belehal,
és leng a pára, boldog levelek
táncolgatják le vízcsöppjeiket,
nincs semmi furcsa, lüktet a szívem
két találkozás közt a semmiben,
az eső megáll, s elered a fény,
a felhőfoltok maradék egén.

*

Böröczki Mihály

Ahogy - valahogy

Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz,
ahogy nem félek érted semmitől,
ahogy az egyből mindig milliót adsz,
ahogy kiráncigálsz a bármiből,
valahogy így esik a fény hajadra,
valahogy így ér szemedig a távol,
valahogy így kezd szavam a szavadba,
valahogy így jön, megy minden magától.

*

Babits Mihály

Csak egy kis méhe

De jó ébredni fehér falak közt
madárszóra,
ahogyan engem már ma költött
a hajnalóra.

Nap néni oly szelíden mosolygott
az ablakra
éji viharnak könnyes emlékét
szárogatva.

De mint egy morcan kedélyes bátya
vastag hangja,
mordult be kintről az öregtemplom
morc harangja.

Egy kicsi méh meg beszorult valahogy
a szobába
s az egész szoba most zeng, mint egy zsongó
zeneláda.

Szeretnék sírni: olyan szép minden!
Korholj, bátya:
mért veszett bangó figyelmem annyi
csúnyaságra?

Mosolyogj, néne! Csak egy kis méhe
szállt lelkembe
s újra zeng lelkem – zsong, mintha örök
hangszer lenne.

*

Várnai Zseni

Csak jön...

Amit írok az nem betű,
nem szó és nem írás,
csak jön, aminthogy fú a szél,
csak jön, mint a sírás.

Nem keresem a rímeket,
a dallamot, zenét,
csak átadom a föld, a nap,
a hold üzenetét.

Csak állok, mint az út porán
vad cserje, egymagam
s néha tündérré változom,
virágom annyi van,

illatot írok akkor én
és mézet pergetek,
pillék és méhek szomjasan
isszák e verseket.

S ott lengek ősszel lombtalan,
csupaszon, meztelen,
tar ágaim remegnek mint
a húr egy hangszeren,

vihar vad ujja megcibál
s a zápor rám szakad,
ez is zene, kottája nincs,
leírni nem szabad.

Véremből ne legyen betű,
se szó, se dal, se rím,
peregjenek el hangtalan
halk szívveréseim,

csak úgy, mint felhők szállanak,
mint percek peregnek,
mint fönt a csillagénekek
némán ellengenek.

*

Garai Gábor

Nem vagyonra...

Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben – ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.

*

Garai Gábor

Emlékező táj

Hajnali táj. A tóval összeforrt ég,
a gyönyörűség konok díszlete,
messzi emlék ring törékeny hajóként,
vízszint alatt a súlyosabb fele.

Hiába kérleli múltját a lélek,
nem térnek meg az elúszott szavak,
az értelem hínárja közt tenyésznek,
s foszforeszkálva föl-fölizzanak.

De folytonos a vágy és gyógyítatlan,
s állhatatos a tó és a hegyek,
zöld tűz a nád s a part a virradatban,
ríkatja bokrait és vár és nem feled.

*

Pálházi Éva

Hallod a csöndet...?

Hallod a csöndet a fák közt? - az alvó
nyár búcsú sóhaja libben a fényből
szőtt pók-csipkéken, bogár neszezéstől
zizzen a tarka avar lombtakaró.

Látod a fáradt napsugarat? - bágyadt
táncot járnak a párás fénykötegek
lebegő, barna-arany, rőt levelek
közt, nyári tüzük szelíd őszbe sápad.

Érzed a mennyei békét? - magába
ölel, hullámai hátán ringat a
végtelen élet, a Most határtalan
árad, lehull az Idő szorítása.

Élet a Halállal karöltve járnak,
titokban új tavaszok ígérete
éled az őszben, s kicsírázik rejtve,
mélyen a nyárban a tél jégvirága.

Így múlunk el az újjászületésben,
új tavaszán emberré ébred, majdan
hazatér a vén téllel szakadatlan,
örök körforgásban a vándor Lélek.

*

B.Tóth Klári

Versfolyó

a vers állandóan mozog
elcsitul hullámokat vet
ülök a partján piszkálom
a vízfelületet
néha beledobok egy faágat
máskor egy jókora követ
vagy leúsztatok rajta
egy üzenetet
hátha valahol valamikor
kihalássza a címzett
hátha ő is ott ül a partján
piszkálja a vízfelületet
követ dob bele vagy faágat
leúsztat rajta egy üzenetet

*

Olasz Valéria

Kérlelő

Süss kenyeret, Édesanyám,
süsd fel a Napot odaát.
Föld-cipómba sugarat vess,
foszlós legyen, lágy, ízletes.
Tenyeredben keljen Hold-kovász,
kerekedjen lángos Ég-szobád.
Csillagok szeljék az első szeletet,
hajnalban hullajts egy falatot nekem.
Süsd fel a Napot odaát,
s kortyolok hozzá zöld fűből, teát.

*

Szép Ernő

Recept

Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

*

san-Dor

ébredés

ez lettél, az ébredés
a perc, az óra, a nap
arcod alma, csóknyomok
gyakran piroslanak
kérgen harkály ma a rés
kipp-kopp-szava átdobog
szép vagy, mint az ébredés
mindég rám mosolyog
mint magyarnak magyar szó
ha megérted, elmesél
megálmod, mint álmodó
pirosító szembeszél
mert búza vagy a nyárnak
és szőlőszem az ősznek
szép - mint magyarul a szó
ha könnyecskébe szökhet
tenyered a tenyerem
tiszta ruha sebemen
szép vagy, mint az első szó
megszülető, ringató

*

Ady Endre

Az Ősz dicsérete

Egyszer csak, észrevétlenül
A fa alá avarszőnyeg kerül.
Megállsz a mélázó napsütésben,
Gyönyörködhetsz az őszi ködben.
Ezer színnel festett képek,
Mind a szívedbe égnek.
Nincs még egy évszak,
Mely ennyi pompát rejt
Fejedre kedvesen gesztenyét ejt.
Nézheted a vadludak vonulását
Ahogy őz keresi tisztáson a párját,
Szürettől hangos a hegyoldal
Itt, ott felcsendül egy dal.
A kertekben érik a dió
Hangosan kárál a szajkó.
Este, ha begyújtasz, fával a kályhába,
Tehetsz almát, krumplit a parázsba.
Mesebeli illat lengi át a szobát,
Megidézheted régi korok hangulatát.
Forralt borral kezedben, a karosszékben,
Gyönyörködhetsz szebbnél-szebb zenékben.
Este a csillagos eget nézve,
Felidézhetsz meséket,
Amiket egykor hallottál,
Amikor tiszta és jó voltál.
Ne bántsd az Őszt,
Fedezd fel inkább,
Amit nyújt,
Az összes titkát.

*

Ady Endre

A fehér lótuszok

Vén, bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog,
Mint bús mátkák éjjel sírt könnye
S íme, kinyílnak hirtelen
Csúf tükrén a fehér lótuszok.

Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy lelkem virágzik,
Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

Láp-lelkem, mintha kristály volna,
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsalábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona.

Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Kedves, szent, tiszta élet vagyok.

Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
Ilyenkor alkony van s fürödnek
Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testű nők.

S végigborzol egy utca- szélvész
S én mindent megint látok, tudok.
Csikorog a láp fagyos mélye.
Voltak és ismét nincsenek
Virágaim, a fehér lótuszok.

*

Áprily Lajos

Lassú szárnyon

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

*

Áprily Lajos

Októberi séta

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

*

Pósa Lajos

SZERESD A GYERMEKET!

Szeresd a gyermeket! A gyermek fénysugár,
Közöttünk itt alant mindig ragyogva jár.
Mikor szomorkodol: szemed közé nevet,
Ha bűnre bűn nyom is: ő akkor is szeret.
Szívednek mélyiből kicsalja a borút,
Fejedre rózsákból vígan fon koszorút.
Ne érje gond soha, ki rád hajnalt derít:
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! A gyermek gyenge tő,
Friss fakadó rügyet szelíden rengető.
Ha ápolója nincs: elcsenevész, lehull!
Mindig vigyázz reá! Állj melléje támaszul.
Fogd meg a romboló viharnak ostorát,
Ne csapkodja vadul azt a kis zsönge fát,
Ne bántsad a jövő szendergő képeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! A gyermek tiszta szent,
Ártatlan angyal ő a föld porába' lent.
Lelkén nincs semmi folt, mint a galamb, fehér,
Imája a mennybe leghamarább felér.
Kedves az Úr előtt, kinek rá gondja van,
Ezer veszély között, mikor jár gondtalan:
Elküldi angyalát... megfogja kis kezét...
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly,
Szemének tükriből játsszék örök mosoly.
Maradjon a gyermek: gyermek, míg csak lehet,
Majd érzi súlyosan ő is az életet.
Hintsen a kikelet tarka virágokat,
Daloljon a madár az árnyas lomb alatt.
Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán
Csapongva illanó arany lepkék után!
Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű,
Kis ajka zendüljön, mint égi csöngettyű!
Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn!
Hajolj le, csókold meg, öleld szívedre hőn!
Becéző szeretet övezze fürtjeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

*

Elekes Ferenc

Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

*

Elekes Ferenc

Én nem tudhatom

Amikor egyedül vagyok,
nem terítek asztalt.

Sokat tűnődöm mostanában,
ha egyedül vagyok, s várlak.

Olyankor annyi mindent
kigondolok szélről, esőről, hóról,
s ami még eszembe juttat, mert minket
fújt, mosott, belepett, vagy jósolt
egymásnak furcsa véletlenekben...

Most hull a hó
tetőre, fára, kőre...
S mert messze vagy,
közénk is.

Mindig van valami közöttünk,
valami hullás,
valami elfelejtés.

Én nem tudhatom,
hogy boldogul más
a szerelemmel,
de amikor egyedül vagyok,
hosszú, árva esték
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember,
sohasem elég rossz ahhoz,
hogy nagyon szeressék.

*

Elekes Ferenc

A nagy csönd

Milyen szépen jött be hozzám
ezen a hajnalon a Csönd,
puhán jött, tapintatosan, mint
aki nem akar zavarni,
lábujjhegyen jött, kis ujját
odatette a szája elé, lassan
lépegetett felém, föltűnés
nélkül, hogy is mondják,
amikor így jön valaki,
lopódzva szinte, de
nem tétovázva, andalgott
talán, hozzá sem ért
a kilincshez, nem is sejtem,
miképpen tudott bejönni
a becsukott ajtón,
semmi zörrenés a záron,
lába sem érte a földet,
nem botlott bele az
ajtónál felejtett cipőmbe,
helyén maradt az üres
váza is, amelybe valami
virágot akartam tenni
néhány hónappal ezelőtt, csak
kiment a fejemből, most
itt áll előttem mosolyogva,
nézzük egymást
zavartan, mondanám, fogadjon
örökbe engem, törődjék
velem, mert éppen
elárvultam a nagy
várakozásban, nem jó
a bizonytalanság, már
nem hiszek abban, hogy
jöhet valami más
moccanás, amiért
érdemes lenne megöntözni
a hervadó violát.

*

Kópis Eta

Az álom múló pillanat

Az álom múló pillanat
Gyöngyeit szorítom, mint valót,
s ébredéskor szövök belőlük
enyhén selymes, puha takarót.
Hatalmasat. Akkorát, mely
egy nemzetet betakarva örök.
Melege nem más, mint, -
gyönyör és üdvös örömök.

Szavaimnak súlya van.
Tetteimnek; jelen s jövő ideje.
Izmaimban rejtőzik
lelkem és testem ereje.
De hacsak meglapul,
felszínre nem kerül;
-jótékony hatása
soha ki nem derül.

Ó, varázs van a szavaimon,
álmom gyöngyvarázsa.
Benne szívem tüze ég,
s ez lelkem szelíd barangolása,
izmom ereje játszik ott; -
ahol semmi más nem terem.
Az álom, a szó - erőmmel körítve
Éles pengéjű, öröklött fegyverem.

Üzenjen hát a szó.
Kiáltsa reszkető ajkam;
Mi az, mit tenni jó,
s mi az, mit mindig akartam!
Ködbe ne tűnjön!
Semmivé soha ne váljon
szívemben dédelgetett álmom!
Ez lehet éltető, de lehet halálom.

*
Kópis Eta

Mért gondolom azt?

Mért gondolom azt,
hogy enyém a világ,
hogy rám mosolyog
kertekben a kis virág,
hogy búm, bajom
régen messze szállt,
s, hogy az élet
csodás - mesevilág?
.
Itt tartom karomban
a bajt - a bánatot.
Amely még nem rég
velőmig áthatott.
De viruló bájodnak
mosolya, kedélye
felkap és elsodor
pajzán szenvedélye.
.
Úgy tört rám ajkadnak
zengő kacagása,
ahogyan kis méh száll
a nyíló akácra.
Élvezni rámlehelte
minden csókját.
Hallgattam eltúlzott,
de csodás bókját.
.
Szerethet-e még a szív?
Már nem is tudom.
Indulhatok-e én
még ezen az úton?
Hisz hajtincseim már
igen deresülnek.
Fülembe nótát
már dehogy hegedülnek.

*

Vészi Endre

Arcod égtájai

Te vagy nekem a messzenyíló reggel,
s a Duna szürke szemed folytatása,
szíved fölé feszül a hidak rácsa,
s a trópusi ég arany lemezekkel.

Egy mozdulatod: házsorok a napban,
s két fényszalag - kinyúló karjaid,
derekad körül arany utca csobban,
talpad alatt millió fény-kavics.

A könyvtártermek hűvös csendje vagy,
éveim szótlanul lapozgatod,
kezedben cserzett, sárga könyv vagyok,
elfutó soraimnak rendje vagy.

A képbehajló lomb te vagy, virágzó!
s már mennyi éve, lombom s górcsövem,
te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
romjaim fölött világoskék zászló.

A távolléted, az is csak te vagy,
a távozásod, az is közelít,
ha gyanúsítasz s arcod a szelíd
vádolva ég - hálómban fennakadsz,

s ezüstpénzeid fényért kiabálnak
és nem szabadulsz bezárt ujjaimból,
mert belül vagyok, s ha menekülsz, újból
te futsz utánam, én mögötted állok.

*

Vészi Endre

Te és az Idő

Ahogy az Idő összezárul
s gyalul éles fémgyalu
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától

Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betűket

Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak -
hol vagy attól a pillanattól

Mikor az eufória
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza

Mind aki voltál angyal-másod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz -
felejthetetlen pillantásod

S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai

Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy

Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itt hagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált

*

Vészi Endre

Élni

Egy pillanatért érdemes
fénysuhanásért érdemes
szemlehunyásért érdemes
szemkinyitásért érdemes

Arcközel szóért érdemes
szájközel szóért érdemes
szemközel szóért érdemes
egyetlen szóért érdemes

Haj jószagáért érdemes
bőr jószagáért érdemes
kéz parazsáért érdemes
mell parazsáért érdemes

Egy ébredésért érdemes
füzek hajáért érdemes
esti körútért érdemes
egy lélekzetért érdemes

Vers száz soráért érdemes
vers húsz soráért érdemes
vers tíz soráért érdemes
egyetlen egyért érdemes

*

Vészi Endre

A kertből soha nem ment el a nyár

A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
s fölfüggesztette egy égi toronyba
a költöző madarak is itt maradtak nekünk
lehunyt szemhéjunk mögött
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

s a robbanásra időzített rózsák
látod ez mind az örökkévalóság
Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
és épségben maradt benned az élet szertelensége
hogy fölkiálts ha rejtegetve is
mikor szobádba lép karcsún újra a fény
kontyba szorítva laza haját
és arcod fölé hajol

*

Vészi Endre

Egész és meg nem bontható

Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

*

Molnár Jolán

A Tejút dala

Hold sápad a Tejút csillámló kövein.
Nézd, a hullócsillag egy ellobbant lélek,
meghal, hogy minden újra kezdődjön megint -
elcsorog a nyár és az élet, az élet.

Játsszunk, fedezzük fel a végtelen-végest,
bújjunk a semmi ölébe egymás elől.
Míg elmúlásig vénülök, hozzám képest
gyermekké leszel, ha minden korlát ledől.

Folyók medrét vájják a hullámok, habok,
pantomimtáncát járja a fény s az árnyék,
örök forgásban lüktetnek az évszakok.

Utadról úgy érkezz, hogy itt maradsz, várj még!
Szólj, hallgass, szívjam szavad, csönded! Mégse menj!
Csillag-sors hull, fűszál billen, ránk dől a menny...

*

Szalayné Komlósi Gizella

A remény gyermekei

Ölelj magadhoz angyalszárnyon
Minden elveszett gyermeket,
Kiálts hangosan szív szavával,
Ne nélkülözzön ma senki sem,
Egy csepp reményt, amerre jársz,
Önzetlenül hints szerte szét,
Tiszta szívvel, ne íriszeddel
Lássad, a csöppnyi szenvedőt.
Hisz ott csillan az élet fénye,
Bár karcoltan, a remény után,
Nyújtsd kezed, szebb lehessen
Szemében, a gyermeki varázs.
Tárd ki lelked e tiszta fénynek,
Hogy a holnap sokkal szebb legyen,
El nem múló érzelemmel. Segíts!
Minden elhagyott gyermeken.

*

Szalayné Komlósi Gizella

Fogva tart egy perc

Sárga lombok alatt peng az ősznek húrja,
Elárvult levelek e dallamra hullnak,
Reszketeg a táj, hűs, deres lett kontúrja,
Fázón, a szívemben, múlt tüzei gyúlnak.
Aprócska kis lángok, pislákolva égnek,
Búsan, mégis lágyan, régi dalt regélnek,
Egyetlen kis mosoly jutalma a percnek,
Ej hova lettetek, édes gyermekévek.
Messze futottatok éltem szilaj lován,
Idő szőtte álmok, reményem teraszán
Vissza-visszanéznek, ők sohasem féltek...
Bátorító angyalként, csodát meséltek.
Elhittem szavukat – Ő, ott ül a padon,
Az ki sosem látott, látni akar nagyon,
Nekem súg szépet a zizzenő avaron...
De szép őszi ének kelt volna ajkamon.
Ábrándozó kincsem a többihez teszem,
Hallgassák ők is, a sosem volt éneket,
Tovább várakozom, talán egy alkonyon,
Felsejlik majd a kép, ott, túl az álmomon.

*

Ady Endre

Az Isten balján

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szívünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.

Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.

Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.

Az Isten az egyszerűség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.

Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

*

Dsida Jenő

Csak mendegél...

Egyszer itt látod,
máskor ott.
Nyugodt, derűs ember,
akinek nincs gondja,
félelme,
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív,
- tanítja,
és két fehérke bárány
követi lépteit.
Vándorol a nap alatt.
Bokrok alján éjszakázik.
Szakálla kinőtt, haja borzas.
Szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél
és meg-megáll
s ha néha dalol:
olyan az,
mint a zenélő sóhaj.

*

Szécsényi Barbara

békehozzád

nyelvemen háborúk dörögtek nemrég
de hozzád békével beszélek
másféle szenvedélyek laktak
hol a dúlásnyomokat elsimogattad
nézd: lombba fognak fáim

*

Wass Albert

Jó lenne így

Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
úgy evezni ki a messzeségbe.
Soha nem látott part felé sietve
kikötni egy névtelen szigetre.
Lenni megbékélt önmagunknak árva,
nevétől fosztott Nemo-kapitánya.
Hullám felett, sziklába vájni házat,
gyökereket enni és csigákat.
Életet élni egymást nézve,
megcsöndesülve, megigézve.
Hegyre futni, ha jönnek mások:
babonás régi látomások.
Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
homokba írni végtelen meséket.
Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
múlását lesni csendnek és időnek.
S amikor halkan közelít az óra,
befeküdni egy ringó koporsóba,
zöld vizeken sötétkék égre nézve:
úgy suhanni ki a semmiségbe.

*

Pilinszky János

Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

*

Pilinszky János

Dél

Örökkétartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagysokára, akkor is alig
rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
megvillogtatja. Eltökélten aztán,
hirtelen rá egy egész sor tetőt!
Közeledik, jön, jön a ragyogás
egy óriási közérzet egében -
Céltalanul fölvesz egy kavicsot,
és félrenéz a hajdani szemérem.
Mi látnivaló akad is azon,
hogy megérkezik valahol a nap,
és ellep, mint a vér, a melege,
hogy odatartott nyakszirtemre csap -
Emelkedik az elragadtatás!
Várakozom. Növekvő fényességben
köztem, s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.

*

Szabó Lőrinc

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

*

Szabó Lőrinc

Magunknak mi már megmaradjunk

Ágak egymásba horgonyoztak,
gyökereink összefogóztak,
torkunkra mázsák térdepeltek,
távoli fülek ránk figyeltek, –
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak, annyit adtunk,
annyit morogtunk és kacagtunk,
hogy nagyon rosszak és nagyon jók:
lettünk egymáshoz már hasonlók.

Két gyermek, nagy, felnőtt haraggal,
civakodunk a pillanattal,
játszunk szélváró fuvolákkal,
sikoltó fekete trombitákkal,
nem törődve senki világgal:
elszakadók és összeomlók,
egymáshoz már mindig hasonlók.

Két ember, egy fa… Véd az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen;
jöhetnek fénylő fegyverekkel,
mi állunk hallgató sebekkel
s ki ellenünk tör, keze fonnyad,
szúrós tűzben csontja megolvad,
ökre döglik, szeme kisorvad, –
mi állunk, fa, virágba bomló,
immár csak magához hasonló.

Csak állunk s játszunk, egy fa ketten,
mesebeli muzsika-kertben;
emberfia nincs, aki hívünk,
mégis úgy táncol néha szívünk,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, zengő határnak, –
két hang, magyar hang, büszke, forró,
szétlüktető s mégis hasonló.

Két hang: belőlünk szól az isten,
bajban jókedvű magyar isten;
sugdolózunk az esti gallyal,
káromkodunk a zivatarral:
táncos szívünk ragyogva dobban, –
vidám harangok táncolnak így,
dühös parasztok táncolnak így
tiszamenti magyar falukban,
mindenütt egyforma falukban.

Két fa, együtt, testvéri lombban,
két harang egy mese-toronyban,
sírunk siralmas kényszerekben,
mégsem élt senki soha szebben, –
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
harang-szívünkkel csak kacagjunk,
nagyon gonoszak és nagyon jók:
legyünk az istenhez hasonlók.

*

Szép Ernő

Csak a szívem érzi

Nem érzi a halott veréb,
ha a ló a begyére lép,
csak a szívem érzi.

Nem érzi a száraz levél,
ha sárba teszi le a szél,
csak a szívem érzi.

Ha válnak néma fellegek,
nem érzik azt meg az egek,
csak a szívem érzi.

Nem érzi nyíló rózsa azt,
hogy elvesztette a tavaszt,
csak a szívem érzi.

Nem érzi azt a sárga Hold,
hogy végtől végig árva volt,
csak a szívem érzi.

*

Szép Ernő

Recept

Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

*

Rimanóczy Ildikó

Másodvirágzás

Rőt pernye lepte gesztenyevirágra,
melyet tűzvihar lángsírba temetett,
est harmata hint langy fátyolpermetet -
pedig a havat szemfödélként várta.

Halk suhanás kél nyár-alkony csendjében:
éj bársonyára szikrát ejt egy csillag,
parazsa szunnyad, míg a holnap virrad,
s felizzik majd, hogy új virágban égjen.

Zöldülő repkény kúszik üszkös fára,
s árnyat nyújt újra levél-vesztett ága.
Halványkék lepkék szárnyai rebbennek,

fehér szirmokba lehelnek titkokat,
csillanó porát hintve szerelemnek,
s távozó éjben szívemből fény fakad.

*

Maryam

Veled ébred

A nap narancsa szender égre ásít
Melegét teríti foszló perceken
Fénye feldúsul a végtelenre
Meg-megcsillan, horizonton játszik.

Mintha a menny a Földre olvadt volna
Ám oly magasra fel nem ér a szem
Örömkeringőt jár a fellegen
Bámész szellő lengén átkarolja.

Fákra bólint az est szaladása
Hátra sose nézve éjbe integet
Átmosott álmaim rendre tisztázza.

Mint sorsomra nőtt járatlan hegyek
Rám magasul az élet akarása
Veled ébred belátásom tere.

*

Dsida Jenő

Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.

*

Ametist

Ősz

Csillogó, arany-ősz
- nyírfáknak ékszere -
mint lányhaj, omlik alá a fűz,
és megannyi rege szálldos,
susog a lomb alatt,
míg jő az alkonyat,
narancsvörös a vérjuhar,
megannyi hangulat...
A tűztövis bogyói közt
fázósan bukdácsol a szél,
és dalra kél a vén dió,
zörög a sok levél...
Aludj, aludj csak néma kert,
én őrzöm álmodat,
míg hólepel borítja el
a csupasz ágakat
- álmodd, álmodd
a szép tavaszt,
most alszik a vetés,
hintázó hópelyhek alatt
az újabb ébredést.

*

Dsida Jenő

Tavaszi rózsatőhöz

Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
Lehullott rólad minden kis levél,
Minden szirom, virág; -
Sírás nélkül nem nézhettem reád...
Olyan szomorú volt a búcsúzás!

És íme most, hogy itt a kikelet,
Illatos rüggyel telve ágaid
Bimbód is új fakad,
Felveszed újra dísz-palástodat
És úgy igézed vágyó szívemet.

Oh, köszönöm neked!

Jöhet ezután százszor is az ősz,
Az én szememnek nem hull már a könnye:
Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
Hogy nem búcsúzunk senkitől
És semmitől és sohasem örökre!

*

Steel

Az én Őszöm

Az én őszöm, akár érett Férfi-arc,
finom ráncain maga az Élet mesél,
vágyát hajamba borzoló keze : szél,
és neki már nem szüksége több szívharc.

Az én őszöm, szelíd gyermektekintet,
békés, akár lecsendesült tótükör,
tenyerének melegében megfürdöm,
ölelése meglelt, ősi csendliget...

Az én őszöm fátyolosan szép szempár,
az indulásban, érkezésben mentsvár.
Gyöngyporos köde lágy, meghitt félhomály,

s mikor csillag-gombostűit kiszórja
az Univerzum : tisztaságát csillogja
felém. Nekem az ősz gyertyás fényszobám,

hajnalpárája korty az Istenektől.
A fások, barkák mind mind asszonyai,
völgytől, és utcasortól, le a partig.
Az én őszöm gyász. Mégis, hit-teremtő.

Hiszen Benne ott lakik minden múlás,
és minden sóhajszárnyú feltámadás.
Az én őszöm igaz, nem szerelem-más,
Vele vagyok földnyugalom s tűzgyúlás.