Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 13

fotozz_135588.jpg


Tóth Árpád

Be szép az ég…

Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedűhang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.

Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják...

*

 Tóth Árpád

Hímzés

Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló -

Kár volna vad kezekkel összetépned,
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló!

*

Gál Éva Emese

Nosztalgia

Emlékeztek-e még a régi nyárra,
mikor a lelkünk végtelenre tört?
A pillanatnak nem volt még határa,
nagyon mélyen alattunk volt a föld,

és minden salak úgy égett a tűzben,
amelyben arcunk megmosakodott,
hogy sorsunknál igazabbá hevülten
őrizhesse nekünk a holnapot.

Nem tudom már, hogy mi volt az ígéret,
de kevés volt hozzá ez a világ.
Egyre hunytak benne a hívó fények,
mintha megsemmisítené magát,

és hitünk, lelkünk lassan belefáradt,
hogy napot teremtsen a semmiből.
Elhamvadt bennünk ez a furcsa század,
ami múltat , jövőt egyszerre öl,

és soha nem békül meg jelenével,
csak áttapos a hulló perceken.
az elmúlás csonka időkkel érvel,
s megsebesül minden történelem.

A csöndet most szakítja el az óra
lüktetése: késő van és korán.
Egy régi elmúlt nyár konok mutatója
körül pörög az örök délután.

*

Gál Éva Emese

Óda a fákhoz

A fák írják a legszebb verseket.
A szüntelenül múló kezdetetek
rímeit belesóhajtják a szélbe,
ha ujjaikról rázzák a havat,
ha virágzik szirma ráhavaz
a kert elmerengő tekintetére.

És írják a helytállás verseit!
A földet megszökni nem engedik,
gyökerük tartja össze a világot.
A látóhatárnyi, kicsi hazák
álmukban minden szent lomb-koronát
óvnak, mint egy valódi királyságot,
ami egymásba ment négy évszakot,
hogy folytathassa mindég ugyanott
a toborzást a nyári diadalra,
és túlharsoghassa az életet
egy tűnő, mégis örök pillanatra.

Most tavasz van: szerelmesek a fák.
Virágok vonnak rájuk glóriát,
s messze űzik a téli némaságot.
Lesz ősz is, mikor szerelmük elég,
és hamuszínűvé válik az ég,
hogy közönybe fulladjanak a lángok.

A helyben állásra ítéltetett
fák verssel róják tele a szelet,
betéve szavalja őket az élet.
Akkor is írnak, mikor fáj a fagy,
és ezer karjukba az ég szakad,
hogy ringassák a hűtlen messzeséget.

*

Gál Éva Emese

Nyári éjszaka

Gyertyafény borít, ingó kupola.
Körötte ezeregy nyár éjszakája:
a csend, ami nem hallgat el soha,
válaszol a föld fekete szavára,

a sötét, ami szinte befalaz,
de súlyát a lombok szívják magukba,
hogy áttörjön rajta a fuvallat,
ha a falat a levegő megunja,

s a mélység, mi lélegzetet cserél
a csillagokat szövő végtelennel,
s ami minden álomban hófehér,
mert halálát vetíti rá az ember,

mint kétkedést, kérdést, gondolatot,
véges kis elméje szomorú árnyát,
hogy vaksötétbe mért falaztatott
és amikor taposhat az éjszakán át?

A gyertya elfogy, és nincs oltalom.
kialszik minden fény, ami teremtett,
s egyszer csak, túl minden gondolaton,
föllobbannak az elfelejtett versek.

*

Bordy Margit

Főnix

Keresek egy szót, Uram
valami kedveset.
Mint mélyillatú liliomnak:
varázsa legyen.
Talán ő is keres engem
rajzok hegyéről integet,
mert nem derül az ég felettem,
míg adósa vagyok életemnek.
Múzsám is hiába kérdem
homályából a múlt időnek,
eltűnt a szó, titok lett rejteke.
-------------------------------------------
Keresek egy szót, Uram,
valami rejtelmeset.
--------------------------------------------
Lehet, bűvös körben egy beavatott
pont most írja le.
Nyugalom szülte vigasztalót
egy meleg színbe öltözöttet.
Áldozó tüzéből a Főnix,
a mélység madara felébred.
Bartók kantátája zeng
a zongorán, páfrány remeg
a hamuból életre éledt
virágból finom illatár lebeg,
S a Főnix testébe visszatért lélek
imába foglalná sorsom-végzetem.
-------------------------------------------
Keresek egy szót, Uram.
valami szentségeset.
-------------------------------------------
A szerelem árnyékát dédelgetem,
talán rám talál valami megváltás;
bár bűneim sorát feledtem
esedezni sem esedezem,
csupán egy szót keresek, Uram,
valami hajnal-szelídet,
omló váramról a hiányzó követ,
keresek egy szót, Uram,
valami kedves-rejtelmes-
szentségeset.

*

Bordy Margit

A teremtés misztériuma

Megtalálni a választ őszi alkonyatban
befejezetlen képben, mit nem mersz újrakezdeni
ha ottfelejted az áldást valaki álmában,
kinek arcát az évszakokból visszaálmodod magad is.
Bonyolult térkép a lélek mitológiája
s liánként szövődő törvényeiben
a legszebb létet is elveszítheti.

Megtalálni a választ őszi alkonyatban,
ahol árnyéka felett a madár suhan.
Összeszorult ökölből néz az ember arca,
de a szívbe árad valahonnan az áhítat
s nyugalomban rejlő erejével
apró epizódokból alkotja újra
az emberi sorsot, ha emlékké vált.

*

Gál Éva Emese

Ima az emberért

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

*

Budai Zolka

ahogy mindig

ahogy eddig mindig úgy gondozz
az Isten szegelt mellkasomhoz
erős biztos anyaggá váltam
már két életet bír a hátam

ahogy eddig mindig úgy legyél
a reggel a délután az éj
levegő mi gyorsan földagaszt
hogy újra ki tudjam fújni azt

maradj út a napfényes irány
nem tudnak így mosolyogni rám
ha eltévedek s félve árván
árnyékokra lépek a járdán

maradj nyugodt maradj közel és
ölelj mert fontos az ölelés
s bár megannyi munkád volna kinn
dolgozd a benti a dolgaim

csinálj meg engem nagyon szépre
csinálj mintha csinálnod kéne
csendek után takarít a szó
hanggal vagyok alakítható

ahogy eddig mindig úgy gondozz
az Isten szegelt mellkasomhoz
mint festmények és fehér falak:
te gyönyörű vagy - én tartalak

*

Kinde Annamária

Mit más el nem vehet

Szárnya sem rebben madárnak, se szélnek.
Csak lassan mozdul minden, ami él még.
Mosoly lebeg szelíden, mintha kérnék,
csók édesíti álmát a reménynek.

Felébred aztán, csendben elmatat,
kávét főz, és az ablakát kitárja,
mint aki még kíváncsi a világra,
örökké, bárha többször ráfarag,

Kéri: még nézze, amíg csak lehet.
Szépen kéri, akár a koldusasszony,
aki a parkban galambot etet.

S szeretné, hogy örökre itt maradjon.
Élet hullámzik, mintha volna írva.
Csak hull a nyár, mint rózsa könnyű szirma.

*

Nagy Attila

( variációk John Donne-sorokra)

Míg nem hull hajadra hó,
Időzz el hosszan a csodáknál -
Ne hagyjon magadra szó,
Se nő, se hő, se naplemente,
Emlékezz boldog kezdetekre!
Iramodj, mint a fény a tavaszban,
Bomolj, pörögj a létezésben s gazban:
Ámuljon pornép, de fent a Kar is,
Hogy foszlik az éj, a szem homálya,
S a rettegő szív konok opálja
Oldódik, mint borban a szorongás...
Nem hull hajadra hó - a zsongás
Marad belőlünk, s úgy örök:
Egymásba ringnak hűs körök.

*

Kinde Annamária

Sohase mondd

Csak hull a nyár, mint rózsa könnyű szirma,
részeg a szíved, mintha mindig inna:
inná az érzést, mint szemed a képet,
mit nem láthatsz, amely nem láthat téged.

Agóniában, melyre vágyni édes,
bízhatsz reményhez, kétségbeeséshez
és félelemhez, haldokolva bátran,
akár a magadéban, úgy minden határban.

Fityiszt a pornak, pénznek: nem tiéd,
hét testedbe hiába rejtenéd:
a lényeg minden ablakot kitár.

Egymáshoz hajolnak útközben az árnyak:
itt nem hiába bíznak, akik várnak.
Mint rózsa könnyű szirma, hull a nyár.

*

Nagy Attila

Főnix

Csak bújj hozzám szelíden
tavaszi szellőm,
virága az égnek!
Csak egy percig maradj még
menedékem,
erre kérlek!

Arcomon simításod fuvallat,
szívemnek orkán,
álmomnak nyári nap.
Hadat üzen sóhajom az időnek,
a válasz csendes:
rövidke áhitat.

Olvadj belém drága tavaszom,
csodatűz. Emelj fel!
Szerelem hív, mást nem tehet
a szív: Szállni kell!

*

Nagy Attila

(variációk John Donne-sorokra)

5.

Lét lelke vagy, s ha ellebegsz,
lehunyt pillámon ott derengsz
Mégis, mert titkon visszajár a
Test, ki lélek: magára árva...
enyhe, de mégis zsongító illat
Hódít a tájon, és felettem
- Amit már majdnem elfeledtem -
Másfajta dimenziókat firtat
Angyali alak, ki mégis te vagy,
Mindenre éhes, mi jó s igaz,
Mindenre készen, mi jó s vigasz!
Utóéletünk, ha nincs is, de vad -
Ellebegsz, lebegsz, majd belém csapódsz
Égi Test, Lélek, Egyetlen, Vadóc.

*

 Böszörményi Zoltán

Fények

fáradt
szellős az est
nem lármáznak benne
a szellemek
az est ajka
feneketlen medence széle
torka
ízek temetője
fénye
belenyugvás
az est
ha odanézel
tükör

*

Őri István

A porszemek útja

...s ha nincs is szél,
sem szellő,
sem fuvallat,
s ha vad orkán
nem is tör száraz ágakat,
a láthatatlan kis testek
szerte szállnak,
neki a világnak,
s megtörnek mindenen,
mert parányok lettek,
s a világ végtelen
megtörnek a fényen,
az árnyon,
a homályon,
megtörnek a sziklák élein,
s félve szállnak
egyre feljebb,
pedig nem hajtja őket semmi,
csupán semmiségük ereje...
láthatatlan lapjaikat
ezüsttel vonja be a hold,
arannyal a nap,
s csillagok fésülik
gyémánt-hajukat
mosolyogva, büszkén,
ezer-szép alakban látva magukat
a sötét éjben,
porrá vált porszemek
gyönyörű szemében.

*

Őri István

Néha túl sok az élet

Néha túl sok az élet
túl sok a könyörgés
a kimondott szavak
a hasztalan beszéd
néha jó lenne megpihenni
valaki karjában csendben lenni
valaki illatán elbódulni
mákonyos örök álomban
valakit megtalálni
s többet fel sem ébredni
mert minek?
a további szavaknak
a további hazugságoknak
ígéreteknek
fogadkozásoknak
melyeket úgy sem tartok be
mert nem lehet betartani őket.

Néha jó lenne
ránézni valakire
s ő visszanézne -
semmi több -
néha jó lenne hinni
hogy ez eljön egyszer
néha jó lenne álmodozni
léhán, felelőtlenül
néha jó lenne
játszani az élettel
táncra perdülni vele
könnyedén, boldogan
néha jó lenne azt hinni
hogy az élet ilyen
s majd fogunk
táncolni is
néha jó lenne
hinni és remélni
néha jó lenne -
élni.

Néha jó lenne
nem ilyesmiket írni
néha jó lenne
csak sírni
csak sírni
néha jó lenne
Istentől valamit kérni
nem sokat
csak annyit:
Uram, könyörülj rajtam
s engedj élni!

Néha túl sok az élet
s mégsem hagyom abba
görcsösen élek
ragaszkodom ahhoz
ami nem is az enyém
s ami csak por a porból
s egy kis lélek
mely remél.

Néha szeretnék
melletted lenni
nem lángolni, nem égni
nem szeretni
nem térdelni előtted
és vallomást tenni
csak nézni szép szemed
érezni illatod
s hallani lélegzeted
midőn a láthatatlan lég
benned életet teremt

csak nézni...

s akkor
könnyebb lenne az élet
akkor kicsit érezném
hogy élek
akkor az ima is erővel telne
s a könyörgés igazabb lenne

akkor...

akkor...

mikor?...

*

Őri István

Te vagy a csend

Te vagy a csend
Te vagy a társ
a magány elfut előled
a rossz jóra válik
s én mégis félek...
Tőled?
nem!
akkor mitől?!
magamtól
mindentől...
ha csend vagy,
boríts be életem,
hogy ne halljam
a világot
ne halljam
magamat,
a szűnni nem akaró
szívdobogást...
meg tudod tenni?
csak egymásban lenni
csendben
mozdulatlanul
sokáig
Veled, velem
hogy elpihenjenek
a hangok
s közel jöjjön a végtelen...

Te vagy a csend

Te vagy a társ

Te vagy?...

*

Őri István

A fa éneke a lehulló levélhez

elengedlek...

most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...
mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

*

san-Dor

Lánchídon

A hídon fent, vaskorlátok között
lámpa és madár, düllesztik begyük,
fényükbe ma csobogás öltözött,
s kalárist fűz minden láncszemük.

Ne nézz felém, gönceim rejtenek.
Bőrbe bújt ingem mögé omlanak
- mint a megtámadott, árva romok -
tüdőmben a rémülő szavak.

Ne keresd lepkeszívem alattuk,
szétszórtak már mind, a lágy porbibék.
Beért mindjárt, gyorsan hajladozott,
s kiégett mögöttem az a rét.

Magadban lelj, mint gyönge tapintás,
nyughatatlan, kuszakóc áramok.
Megtarthatsz, örökbe adtam mindent,
mit anyám, s apám is úgy adott.

Megyünk a hídon, s az álmos színek
egyre-egyre fehérebben égnek,
A fák hegyén lombbal játszik a szél,
s a pillérek szeppent zenészek.

Ember én, - és nemcsak rezgő árnyék -,
ne szégyelld, hogy csak miattad vagyok,
és minden, mit nálam megtalálsz még
szemeidben büszkén hordhatod.

*

Egyed Emese

Tizenkét válasz

szeretsz lélekkarodba vettél
megbékéltem leheletednél
megláttam rejtelmes ösvényem
elindultam sziklán örvényen
rossz lépésem igazítottad
zuhanó életem kifogtad
zuhogó könnyeid sikáltak
értem már csönded muzsikádat
értem haltál meg értem éltél
értél a Babilon vizénél
láttál gólemnek torzó testben
hagytál tudnom és tévelyegnem
szeretsz rózsát hoztál a kertbe
alma szőlő kél vetekedve
árnyékot tartani ha az kell
együtt fakulni mint a pasztell
ájulni mint a makulátlan
merészség tavaszi sugárban
fehérség álmunk rejtekében
önkéntes vámon könnyű réven
felismertelek megbocsátasz
szólítottál szavam is válasz
izgágaságom nevetésem
segíts e földi keresésben

*

Vida Gábor

Fénnyel és szeretettel

A nyár margóján, fény-esőben indulok.
Ünnepi hangulat, derű, harmónia.
Most lélekhangom tündér-dala iránytű,
Pohárnyi kék, jön az új év - szélparipa.

A nyári almafák virágai alatt
Kapaszkodom beléd: szalmaszál-misszió.
Csak érinthetném meg a kezedet - érzés,
Merengő idill a kertben, kell még egy szó!

Szerelem. Parázs szívek titka, csillagkép,
Vágyunk, napról napra örökzöld ideák.
Időtlenül, veled, a rezgések szárnyán,
Téli merengő, tavaszváró lélekláng.

Az idő sodrában, érzem - tudom - leszek,
A visszapillantó tükör, lelkes ember,
Mesélő falevél, mámor-pillanatkép,
Őszi harmat-ecsetvonások, szeptember.

Ha életem vonatán szót kell ejtenem,
Akkor sóhaj vagyok, tündér-tánc, fénykörben,
Aranysugár húron bizalom-bújócska,
Két tenyér közt oldás, mindig szép életben.

*

Egyed Emese

EGYÉBRE GONDOLJ

Hagyd most a kedvest fái közt magára.
Legyen szabad! Ne leskelődj utána.
Egyébre gondolj, másról álmodj,
másról...
Vágy csengettyűi szólalnak meg távol.
Végy tenyeredbe, csöpp alkonyi felhő!
Görgess az aljig (bennem van a lejtő),
énekem ezüst szárnyaid lobogják!
Hóbogyó hullat éjjelembe morzsát.

Szemem ablakán jégvirág virágzik.
Ő messze van.
És hó alatt a pázsit.
De jó a szél: kiengesztel, elringat,
s felold: össze-
bogozza álmainkat.

*

Ametist

Miért kell a vers?

Hogy meghódítsd az ismeretlent,
hogy elérd a lehetetlent,
hogy élni tudj, ha nem is lehet,
- hogy átöleljen a szeretet -
hogy érezd: neked szól, senki másnak,
hogy ne szégyelld, ha sírni látnak,
hogy kinyíljanak rég bezárult falak,
hogy újra te légy önmagad, és
ne félj, ha rád teríti komor palástját
az éj, mert egyszer megszűnik a
sötétség birodalma, s ott véget ér a
gonosz hatalma - rózsás ujjakkal,
szelíd mosollyal ébreszt föl a Hajnal,
s megtölti szívedet fénnyel,
verssel, dallal...

*
Ametist

Számold a perceket

Számold a perceket:
számold úgy, hogy az
utolsó lehet, s az első is
ha újra éled, ha újra kezded
a meséket...
Számold a perceket: a bánat, s
az öröm-cseppeket - fogadd
magadba, s talán eléred egy
pillanatra a Tökéletességet...
Ujjaiddal rajzold meg Sorsodat:
termő oázis, sivatag, futó-homok
száguldó szelek szárnyán, égre
festett szivárvány: száz forma
száz alak, s mind te vagy önmagad...
Számold a perceket: ne lankadjon
kezed - írj fára, kőre, porba -
zuhanj a mélybe, repülj a Holdra, s
ha fodros hullámok közé csap kezed,
a víz tovább gyűrűzik, az
is a te jeled: a Mindenség örökös
része vagy, minden leírt,
s ki nem mondott szavad apró kis rész egy
mozaik-képen, alkotórész a Nagy Egészen,
mely csak így teljes: Veled
éld át a perceket, s minden egyes napot,
amit a Teremtő adott ajándékul neked:
hisz az utolsó is lehet vagy
kezdete az Újjászületésnek
mert minden pillanat egy Élet...

*

Budai Zolka

Megoldás egy tájképre

most a nyárfákhoz vagy mik azok
oda tüdőből nőtt gizgazok
bújtatnak kicsi házat el
és szomjas madár rázza fel
épp tollait - ez a belégzés -
ami fényességgel elég és

oda ahová gondolom
a szívoldali dombokon
míg egyik tartja másikát
vékonyka vonal mászik át
a keskeny úton négy lepke
oda szerintem szép lenne

vagy oda ahová nem terem
se élő se más a lelkemen
oda hol csak fehér vászon
s ezt a verset magyarázom
neked el mennyire mesteri
hogy oda foglak most festeni

*

Mécs László

Fényt hagyni magunk után!

Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!
Fehéren és kéken.

*

 Füzesi Magda

Metamorfózis

Én azt hittem, enyém a tenger,
amelynek mélyén a gyöngy terem.
Én önpusztító gyötrelemmel
e kincset vágytam szüntelen.

Lebuktam ím és fölmerültem,
szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
felnőtt lettem egy perc alatt.

*

Füzesi Magda

Táltos

Kullog a nap, sarkig sebezve,
csillagesőt szór rá az este.
Jó fecskéim szárnyukra kapnak,
holdsugár-karok elringatnak.

Elbitangolt csikónyi álmom,
idegen erdők zöldjét járom.
Táltos lovam sörénye lángol,
abrakol szemed parazsából.

*

Ametist

A lélek rezdülései

a Gyűlölet - mindent fölemészt
önmagát is pusztítja rágja,
s a gyűlölet árnya, ha rád vetül,
fuss előle, menekülj - ne hagyd, hogy
elpusztítson téged, csak a szeretet
az, ami megvédhet tőle...
a Szeretet - lelked őre, az egyetlen
tiszta hit: szárnyakat ad, egekbe
repít, mindig és mindent megbocsájt,
az egyetlen, ami túléli a Halált...
a Fájdalom - könnyek tiszta forrása,
áldás - szent katlan, égi lámpás,
melynek tisztítótüzében a lelkek újjászületnek -
társa a szeretetnek...
a Félelem - ha egyszer megszabadulsz tőle,
akkor szabad leszel örökre,
s lelked nyugalmát megtalálva
képes leszel a boldogságra, mert -
a Boldogság mindig tiéd lehet, ha
igazán hiszel benne
ha keresed...

*

Dóka György

Most szeretek, most szeressetek...

Most szeretek, most szeressetek.
Ki tudja, holnap talán
meg is halok.
Üresen kong a kékség pár napig,
visszhangozza majd,
hogy nem vagyok.

Most nevetek, most nevessetek.
Ki tudja, holnap már a némaság
súgja: nem vagyok,
csendben, dermedten áll
a pusztaság.

Most köszönök, most köszönjetek.
Ki tudja, holnap már nem lesz rá
Idő,
elbúcsúznom, csak elrejt
majd a Múlt;
pár perces hiányom
árnya egyre nő.

S már tudom:
Szivárvány-föld kapuja zárva.
Nem hív senki,
és Semmi ami vár.
Csak szűrt szavaim bújnak
új Hajnalokra várva,
s megőrzi még hangomat a Nyár.

*

Vasas Marianna

létezel

Vágyak kerekén visz az Idő
röppenő szekere tovább,
távol vagy, én mégis olvasom
lelked minden egyes sorát,
még itt lebeg az üres légben
lényed halk illúziója,
de már létesül az ücsörgő
percek égbolt-súlyú szobra,

s nem tudom, létezel-e,
vagy egy ősi káprázat
vált-e egykor valóra...

Álmok paripáján kaptatva
sejlik arcod prizma-tánca,
Minden perc jégvirágokat sző
hiányod dér-ablakára.
Friss vagy nekem, de ezredévek
mesélnek regéket Rólad,
nekem már most is a Túlontúl
vagy, mert léted Ide szórtad,

s már tudom, hogy létezel,
mert egy ősi káprázat
ölt alakot minden nap...

*

Szécsényi Barbara

Vasárnapi jók

Ma nincs nálam szabadabb öröm.
Hajadonfőtt tincsekbe kócoló
ezerágú ujj, szemtelen tavasz vagyok.
Nem rémítenek régi ketrecek,
lakat, zár, tévedés, s hogy ravasz az ember mind
- lehet, kint hagyom.
Megölelem a kicsi jókat,
a szájsarkakon épp csak átfutó ráncokat
nagy, kövér almákká hizlalom,
és ámulva hallgatom, ahogy egy félmondat
betölt egy egész nagyszobát.
A tenyérvonalon az utolsó hajtű-kanyarban is
hiszek, és tudom milyen óriás-jutalom
szívekkel beszélni, és olvasni a hallgatásban.

*

Maryam

önzetlenül

ott ahol a lesz születik
és a tegnap a mostba lép
új magból nő a szív
s a szeretet összeér
ám ha fénnyel öntözd
az árnyék többé rád nem vetül
a lelked a jóra ösztönöz
így élj hát önzetlenül

*

Csabay Andrea

Összefonódások

Az én utamon nincsen semmi átok,
Isten őrzi a szeretéseket,
dalolásznak a mezei virágok,
csokrot köt a szél. Terebélyeset.

Lehetek távol, vagy épp közel hozzád,
kiáradhat a folyó és a tenger,
a fény mindig öleli a fák lombját,
majd összefonódik a csendekkel.

Néha az idő göröngyössé válik,
az ég kisimítja a rögöket,
az esőcseppekben szivárvány játszik,
este látni a csillagköröket.

Az én utamon nincsen semmi átok,
kiáradhat a folyó és a tenger,
az esőcseppekben szivárványt látok,
épp összefonódik a csendekkel.

*

Kiss Gabriella

Valahol az út szélén

Valahol ott álltam én
az út szélén, pitypangok és
margaréták között,
a szépség a szívemet fogta.
Vállamra telepedett a világnak
rettentő vágya, s én majd`
meghasadtam édes terhe alatt,
míg messze a távolban figyeltem,
ahogy a buzgó Teremtő konokul,
lázasan kokettál a természettel.
Arra messze, a távolban hullott
a felhők könnye, a Mennyet
hozták le a Földre, s bátor,
szelíd jegenyéken dobolt békét az
eső. Illatos szél hozzájuk hajolt,
tarka híreket súgott a világról
kis levélereknek. Mosolyomat
felkapta könnyedén a szél,
és belefújta szemembe. Aztán
oldalba bökött a felismerés, hogy én
itt állok valahol az út szélén,
pitypangok és margaréták között,
s boldog vagyok, amíg az Isten sír.

*

Kosztolányi Mária

Legszebb nyaram...

Ma ott jártam, ahol a folyó vár reám,
könnyű avar zizzen lépteim nyomán,
hol nyújtják magukat az ágak nekem,
suttogva érintik arcom és fejem,
rám borul, megállít árnyék, fényhatár,
ismerős volt itt régen minden madár...

Örökre ott, és örökre légy velem,
hullámod repüljön száz és száz hegyen,
ölelni végre elveszett vándorát,
s álmodni legszebb gyermekkorunk nyarát...

*

Leleszi Balázs Károly

Oszd szét a szeretetet

Összekulcsolt kezek.
A hajnali napsugár viola-könnyekkel
beharmatozza a verandát.
Nesztelen remeteként térdeplek,
csodálatos ez a magány,
a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.
Ilyenkor minden elcsitul,
s a tegnapok vérző, tövises sebeit
jelenléted bekötözi.
Olyan ember vagyok,
ki titokzatos utakra indult,
nyugtalan, menekülve,
pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,
mire megértettem az élet üzenetét.
Szétosztom
most alázatosan magam,
ezt a költeményt,
a szeretetet, a tüzet,
hogy soha meg ne fogyatkozzon.
Fogadjátok a fény szétáradó békességét!
Tudom,
csak tovább növelem a zűrzavart,
ha nem szeretek,
tékozlásom megbélyegez,
idegen maradok
és nem értik meg szavam.
Szeretet...
a legszebb gyöngyszem
szíved ékszerében.

*

Őri István

Boldogságok

Boldog, ki a kísértés útján ellenáll,
boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál
boldog, ki, ha nem lát is, hisz
boldog, ki vállán szálkák, nehéz keresztet visz.

Boldog, ki befogad másokat,
boldog ki örül, ha szenvedőt látogat
s vigaszt visz neki
lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét mind elveszi.

Boldog, ki bennem hisz, bennem remél
nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér
boldog a bátor, tiszta lélek
mert én benne lakom, kezét fogom, vele élek.

*

Adamik Tamás

Templomban

Nézem a gyertyát.
Milyen szerényen
emészti magát
s mégis serényen.
Elámulok.

Ível a fénye,
ám egyre kisebb.
Elfogy a lénye,
Istenem, érted.
Megborzadok.
Én is lobogok.
Én is így égek.
Én is elfogyok,
jaj, de nem érted.
Elnémulok.

A verőcei Fehér-hegyen
Itt fenn súgnak a felhők
nékem, szólnak az erdők.
Hozzám símul a hegység,
Nógrád fenyvese, Börzsöny
vélem ősi nagy egység.

Erdő: Élet e bomlás,
fájó látszat a romlás.
Sárban rothad a lombom,
hó, jég, tépdesi, rágja,
nyár jő, újra kibontom.

Felhő: Pillanat itt fenn,
gyorsan pusztul a minden.
Pusztul élet, az eszme,
ősök szent hite. Pusztul
ember, teste s a lelke.
Hegység: Nézz ide, társam!
Keltát, hunt ide vártam.
Marcus erre vadászott.
Mátyás vert ide sátrat.
Bízzál! Élnek a bátrak.
Kémleld hát a Dunának
fénylő sávjait! Árad,
majd ismét leapad már,
folyvást csak lefelé ront,
mégis itt vagy a partján.

*

 Radnó György

Szomjat tiltók

A kút mélyére holdat rajzol a fény,
ahogy koppan a mélység fenekén,
téglasorok és omladozó morzsák
kiáltanak egy tágasabb szép szobát.

A gondolat mélysége maga a kút,
és dolgos napok téglái a múlt,
mindenkiben benne e forráskép,
mi ellenfényt vethet a Nap felé.

Ahogy a kútfúró egymás alá rakott
ezernyi téglát, úgy rakódik korod,
forrását keresi sok ős-gondolat,
gondok súlya tartja e föld-lyukat.

Aztán, ha kész, csobban felismerés,
hűsítő vizedet csodálja a Nap s ég,
s még szomjasokat néha szolgálhatsz,
a szomjat tiltók lelkétől kiszáradsz.

Kiszáradt forrástól égnek könyvtárak,
benne könyvek egyszer világítanak,
majd porban prüszkölők szomja sír,
fizetne, de se kút, se víz, se hír.

*

Steel

Mindig tavasz

Szeretem ezt a mindig tavaszt, mosolyod
hajnalderűjét, és hogy a mindennapok
ajtaján lépve én vagyok az otthonod.
Régen a sors úgy cipelt, mint hitehagyott
koldusát, mert nem zsongott bennem érzések
májusa. Most, épüléseinket látva,
szirom-ölelésünkre a rét is féltékeny...
Szeretem, ahogy csillagpitypangok száza
szállong az esthatár árnyai fölé,
és mi tenyérsimulásban nézzük őket,
hogy fénylenek a tiszta Hold-mező köré.
Méhbúgások halkulón hozzák e csöndet,
kelyhét bezárja a tuli-alkonyat is,
pirulásai rőt parázzsá égnek,
s a barkák szétsóhajtják neszeik...
Szeretem ezt a mindig tavaszt, Veled.
Illatod akácvirágait szívemen
nyílni, s hogy mint orchideát tart a kezed,
hogy vad tövisek között is élhessek idelent.

*

Szabó Lőrinc

Felhő

Még sohase láttam igazán az arcát,
mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.

Ő maga is felhő, és erdő a haja,
erdei lomb és széljárta bokor.

Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.

Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
és későn-nyílt virágok harmatos szemei.

Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

*

Szép Ernő

Pitypang

Nótába nem írnak
Gomblyukba nem tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Az urak, a dámák
Ugye rád se néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfújtuk a nyárba
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak nevess rá bátran
Mezítlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang virágja

*

Steel

A vers

A vers szülessen szabadon, és legyen
szél, madár a gondolatok tág egén,
legyen ott benne mindenképp, az egyén,
őszinte valójában büszkén, az ember!

A vers humusz, a vers Élet. Szívdobbanás.
Sóhaj a feltörő szavaknak száján,
vállalt mezítelenség, Hit, Odaadás,
nem méretre szabott piaci gyártmány.

A vers lélegzés, mely ösztönből fogan,
nem csupán fájdalom és könny teremtmény,
mosolyok is simítanak tenyerén.
A vers szent tűz, ami fáklyává lobban,

nem vajúdás eszmék rácsai között,
mert a vers a lélek örök gyermeke.
Az írás pedig Híd minden korok fölött,
és nem a megfelelések szerepe,

nem a nézőpontok adják meg magvát,
s nem a koncepciók adott halmaza,
hiszen a vers belső zenénknek hangja,
s önnön ritmusára is maga talál.

A vers nem kötelesség. A vers szerelem.
Egy tiszta mivoltú kiteljesedés,
érzések ősrobbanása a csendekben,
az egyszerűségből világ-teremtés.

*

Rab Zsuzsa

(1926-1998)

Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

*

Lányi Sarolta

Amikor el kell válni

Őszi bús virágaimmal,
sűrű sóhajtásaimmal
koszorúzom a fejedet,
mikor nem vagyok teveled.

Sóhajvirágos, koszorús fődet
körüllengi a fájdalom,
amikor el kell válni tőled
utánad sírva száll dalom.

Szegény szemem csak rád tekintő
szívemmel is téged kívánlak,
de gőgös sorsunk nemet int
s reményem zöldje egyre bágyad.

A nappalom halálos álom
s az éjjel élő, éber bánat…
…Sóhajvirággal koszorúzlak
és sírok, sírok teutánad.

*

Gazdag Erzsi

(1912 – 1987)

KÖNYÖRGÉS A SZAVAKHOZ

Szavak, csukódó
mécsvirágok
hajnalban nyitó
tulipánok.

Szavak, didergők,
édesek
számban szőjétek
fészketek.

Szavak mindenség
csokrai,
élet-szerelem
bokrai,

pirosak, vérrel
lüktetők
a pusztulásnak
tőrt vetők

méregzöld, hideg
fű-szavak
és hűtelen és
hű szavak,

igéző, mágikus
jelek
bódító hangú
ütemek

s ti dallamnélküli
fakók
szegények szájából
valók

szavak, szavak
szeressetek!
Hadd vívjak,
játsszak veletek!

*

ELLEN NIIT
(1928)

(Legyek én madár...)

Legyek én madár,
amelyik az öledbe rak fészket.

Legyek én madár,
amelyik a szíved dalát
viszi a felhők alatt.
Legyek én madár,
amelyik lehozza az égről
a szél és a nap jelszavát.
Neked.

Hadd legyek én madár!

Te meg légy lombos erdő.
Legyél gondolkodó föld,
legyél zöldellő fa
szépen szóló levelekkel.

És legyen nekünk
közös egünk!

Fordította: Dabi István

*

Dsida Jenő

A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?

*

Kapocsi Annamária

átfújt a szél

Csókot dobott a nyár az éjnek,
ajkán kacag a napsütés,
s míg megsimogatta orcáját
magához vonta alakját,

s elnyelte mélyébe az estet,
az fölragyogott mint barackvirág
majd hamvas színorchideák
borultak fölé és még tovább

susogott a szél felettük,
illatuk ellopva megszökött,
s most ott matat halkan a cédrusok
és a virágfák között

*

Tuba Szunyog Zsuzsa

A vándor dala

Nincs maradásom, se menekülésem
mezőkön át futtat örök vándor-létem
tarisznyámban szépség, a karomban bánat
velük sodrom félre a rám csapódó ágat

Mellettem rohannak kukoricaföldek
az arcomat mossák láthatatlan könnyek
suttogásom belevész a fákba
alkonyt repít a madár csattogó szárnya

Nincs maradásom, se menekülésem
otthonról jövök
estére haza kell érnem.

*

Steel

A pennának

Kint hajnali verítékben fürdik a táj,
míg sugaraiba ritkulnak csillagok,
papírom testére csókol a múzsaszáj...
Nekem tiszta humuszom, hogy írhatok,
verssé teljesedve szabaddá válhatok,
mások előtt is valódin járhatok,

önmagamat ruhátlanítva, szárnyalok...
A pennának szüksége ez a születés,
lélegzővé lenni, túl az anyagtávlaton,
hiszen a vers, tintaszívéből küldetés...
A pennának a líra az élete,
és sercenése ősi hangzat, fényzene...

Pennámnak hite, hogy nincs határmezsgye,
hogy szólni csak úgy tud a vad világhoz,
ha megmutatja, annak is van lelke...
S oly szelíden nyitja meg, mint virágot,
ha sziromra ébreszt magával a tavasz,
mert a tollból csak így teremtenek szavak.

*

Ornella Fiorini

Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted.

Fordította: Erdős Olga

*

Cseh Györgyi

Fairy wings

Ha majd karcsú éjjelen
hajam kibontom
a Hold mint egyetlen szirom
hull melleim közé
álmukban megrezzennek
a hegyek
sarum pántjai elszabadult gyökerek
repülnek
aranyba vegyülnek a vizek

Ha majd hajad...
kibontom
mint ezüst fellegek
vállamra ereszkednek az egek

*

Kapocsi Annamária

árnyéklámpa

Rámdobognak az illúziók,
mint hajnali könnyek a kertben,
festő a vásznára rózsákat csen.

Sötétbe tépő pirosat pettyez,
mint ajkakra tévedt véred
ha ráhajnalodott a kedves.

Levegőt vesz az éjjeli út,
fémdobogó lett az utca,
rajta az ember suttogó - árnyéklámpa.

*

Somlyó György

Mellékdal egy szerelmes vershez

A vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félretenned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy

*

Somlyó György

MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

 *

József Attila

Bús Magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szeme gödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szeme gödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szeme gödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szeme gödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

*

Jékely Zoltán

Felismerés

Ha hevertél csillagos ég alatt,
háttal ezernyi tündöklő világnak,
s titokzatos hatalmú sugarak
bizsergették bolondítón a hátad,
alattad rózsás-lüktető kebel
parázslott fel-feldobbanón, mezítlen:
akkor tudod, s hited már nem vesz el,
akkor tudod, van Isten!

*

Jékely Zoltán

Csillagnézés

Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
Így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
S éreztem ezt a furcsa illatot.
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmi se dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!

*

 REICHARD PIROSKA

NYÁRI ÉJ

Álomszerű fényét hinti a hold - - -
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák - - -

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég - - -

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem : gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom - - -

*

LÁSZLÓ NOÉMI

LEVEGŐ

A szív helye a képzelet öle.
A szeptemberi, sárga hóvihar.
Ha eldöntöd, és nem pusztulsz bele:
eltűnsz a nyárvég atomjaival,
arcod, karod, térded a föld felissza,
ellobban indulat és félelem,
a távozó nap selymes ravatal.

És elcsitulsz, mintha anyád susogna.
Bár ezt a suttogást nem ismered.
Nem tudtál róla: van olyan liget,
ahol megülhetsz, eleitől fogva,
és nem riaszt, hogy két szemed milyen,
hogy fönnakadsz-e kételyeiden,
vagy hogy fogoly vagy, és elismered.

A szív helye a belső láthatár
legtávolabbi kivehető pontja.
Hagyd ott, meg ne inogj. A szél kibontja.
Nagyobb a tenger árnyékainál,
azért gyűjt magába minden nyarat,
minden új, nappal ékes égszilánkot.

Hidd el: legjobb, ha szíved ott marad.
Kezdd azzal, hogy magad kiásod.

*

Forrai Eszter

FÉNYES FÜRTJEIDBŐL

Fényes fürtjeidből
Hullajtsd rám szirmaid
Ágkarjaidból rügyek pattannak bennem
S tavaszra virág leszek
Csak szélvihar ne jöjjön
Mert törékenyen várom
A hervadást a halált
Óvj szép szemeddel
Takarj bársony estéinken
Védj
Védj
Szemverés ellen
Szikrázik a hókristály ablakunkon
S kicsi kályhánkból
Zenél a tűz
Január van, zimankós hideg...

*

Szegő Judit

Hópehely gondolatok

Mint szállingózó kis hópelyhek,
kik ősz hajamon, mint volt-percek
meg-megülnek egy pillanatra,
s fakadnak kurta szikra dalra.

Rőt tüzet villant mindahány.
Majd elrepülnek, mint kis madár.
Zsarátnokfényük izzó létperc.
Jeges szélvihar ellen télnerc.

Emlékgyöngyeim majd bebújnak,
felmelegednek, megújulnak.
Régi mozifilmként, szemembe,
vetítnek múltat a jelenbe.

Életem dombról sikló szánkó.
Gyorsan célba ér, s közben bár jó,
mégis, fecskereptű illanás.
Rád kacsintó, derűs villanás.

*

Kapocsi Annamária

Összeért bennünk az idő ránca

Őszülünk...

Nem az fáj, hogy öregszem,
hanem hogy nélküled teszem,

éveink vonalai érnek,
s Te nézel, látod? eltelek

mosolyogva simítod félre szálait,
a fehérbe bújt idő látszik itt

s míg én mosolyod nyomát érintem,
a nem velem telt napok tenyeremen

valami mozdulattá érnek bennem,
lecsukod a szemed, csendben.

S amikor arcodhoz érek végre
nézzük egymást - ringatsz,

látlak, megérte.

*

Ambrus Lajos

Virághullás

– ballada –

Mert sorsára várva hintázni megunta,
a szakállas ágról lepottyant,
s a kiégett udvaron, ahol
a mohó kút a föld vizét elissza,
gurult ujjongva a kapu felé kisasszony
havában egy vigyorgó kölyök-alma,
s mintha akkor, a téli napfordulóra
sólyomszárnyon újra
boldog kerecsen ünneppel
üzent volna a tundra,
a nyíló ablakokból csupa
vér-virágeső hullott a
bevonulók elé, a porba.

Ítélhették pusztulásra sorsod,
pompás díszlet, hogy mégis lebontod,
dúdolhat füledbe a sok virág-halál,
tiszta fehér mezőn az űzött írásjel rád talál.

S mert nyomodat temetni nem lehet,
erősítse ballada a hitedet.

*

Bence Mihály

KÖRFORGÁS

ne ébredj fel míg
nem látod álmod túlsó partját
ne álmodj míg
nem érzed szerelmed fájdalmát
ne szeress míg
nem tudod mi a sötét gyűlölet
ne gyűlölj míg
nem tudod mi a magányos élet
ne élj egyedül míg
nem tudod mi a szárnyaló szabadság
ne érezd magad szabadnak míg
nem tudod mi a gyötrő rabság
ne raboskodj míg
nem tudod mi a csillag a remény
ne remélj míg
nem tudod mi a hit az erény
ne higgy míg
nem tudod mi a gyarló pogányság
ne élj pogányul míg
nem tudod mi a halál a temetés
ne halj meg míg
nem tudod mi a szent ébredés

*

Ambrus Lajos

Koszorú

1.

Elkészítette szép albomát a rend,
csokorban mind, miről álmodtál,
tilalom-palástot kötött köréd a csend,
a méhraj sudár jegenyére száll.

Tornác alatt a harsány illatoktól
megbarnult a szerelem-patak,
és te furán, hogy menekülj a sártól,
féltettél engem, s vádoltad magad.

Mi lesz, ha akkor hallgatok reád,
virágöbölben daccá nő a vád,
Játékszer leszel, mint réten a szél,

ki saját hangjától bódultan rohan,
és illatát vesztve egyre boldogabb,
mert a múltjából ő is megél.

2.

Eladtad fényes hegyeidet,
szeres pásztorod a hold,
boldog, hogy vakon is mást vezet,
ő az éjben drága folt.

Az öröm azóta barkában leng,
érted meghajol az ág,
bársonyt sző az út, ha elmerengsz,
bezárkózik a virág.

Mint fájától búcsúzó levél,
ki vérzik, ha itt tarlóra lép,
megállsz te is, a fogoly.

Ilyen a kép, melyet völgy ölel,
festi a múlt, mosolyod felemel,
s veled virraszt egy bagoly.

3.

Mint volt-esték andalgó teleholdja,
ki magában hord tengernyi holt-követ,
nagyböjtre készülsz, bár ami tagadja,
évszakok határán csupán követ.

Meglelted házad, tűzhelyeden már a
kis lábas csak duzzogó pletykafészek,
alvó vulkánt rajzol fel a pára,
eladta régen kisingét a szeg.

És fogat vált a bolondos április,
ibolya helyett majd kikerics virít,
görcsös guzsalyban álmodik a szú,

köréd gyűl a csend, s a hajdan-volt kacaj
arcodra fest majd hulló ráncokat,
élő éket: szeretet-koszorút.

*

Hervay Gizella

Hajnal

Szobám falán a fények nyújtózkodnak, mint alkonykor az árnyak.
A szétterülő nyugalomban világítanak a gondolatok.
Hogy gondolkozhassam, millió sejtem
lélegzik (míg lélegzetfojtva figyelem őket),
s millió sejtem nyújtózik, mint a fény.

Bódai-Soós Judit

Csak adni kérek

Ne tégy mást, csak várj rám!
Ha vársz: megérkezem.
Nem kell pompa, márvány,
elég a csend nekem.
Szólj hozzám e csenddel
és hallgasd sóhajom,
érints meg szemeddel,
s ne fogd le két karom!
Nyiss rést lelked mélyén,
melyen át beférek!
Nem várok semmit, én
csupán adni kérek.

*

Grigo Zoltán

Szárnyak

A múló éveknek szárnya nő,
Suhannak néma égbolt alatt,
Szorosan ölelik az időt,
A bennem csendesedő szavak.
Árkok mélyülnek tenyeremben,
Benne simul az egész világ,
De utak mentén már por terem,
Meg magányos, haldokló virág.
Nézem az alkonyi fényeket,
Már csak behunyt szemmel álmodok,
Hegyek csúcsáról az életem,
A völgybe, csendesen lecsorog,
Néma görcsbe rándul a táj,
Zokog nehéz ólomkönnyeket,
Nem állva halnak meg a fák,
Lábam elé dőlnek hirtelen.
Nyújtanám feléjük a kezem,
De lassan már elhagy az erő,
Örökké álmodó szívemen,
Az angyalok szárnya nő.

*

 EDITH SÖDERGRAN

Az Isten

Az Isten a világűr kerevetje, fekszünk rajta, mint az angyalok, tisztán,
a szentek égkék szemével nézünk s köszönünk vissza a csillagoknak;
az Isten vánkos, amelyre a fejünket hajtjuk, támasza gyarló lábunknak;
az Isten erőforrás és szűzi sötétség;
az Isten szeplőtlen lélek a láthatatlanban, s porladó test az el-nem-gondoltban;
az Isten az örökkévalóság hallgató vize;
az Isten a semmi termékeny magva, elhamvadt világok maroknyi pora;
az Isten rovarok miriádja, rózsák önkívülete;
az Isten üres hinta a semmi és a világmindenség között;
az Isten börtön a szabad szellem számára;
az Isten hárfa a leghevesebb indulatok kezében;
az Isten az, amit a vágy rábírhat: szálljon le közénk a földre.

(Tőzsér Árpád fordítása)

*

Ágai Ágnes - versek

A végtelen

A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.

*

Kormányos Sándor

Kökörcsinek

Ha barangolni hív majd a rét
tavasszal,ugye jössz velem?
a patakparti füzek alját
már réges-régen ismerem.

A víz fölé hajló fák alatt
rejtőznek tudom,új színek,
bolyhos szárú kis virágok:
bolondos leánykökörcsinek.

Szél-himbálta apró harangok
lilák,fehérek,selymesek,
a barkát bontó füzek alján
tavaszi titkot rejtenek.

Ha barangolni hív majd a rét
tavasszal,ugye jössz velem?
a furcsa nevű kökörcsinek
titkait kell megfejtenem.

*

Victor Hugo

Hív a csupa virág május

Hív a csupa virág május a rétre, ketten
kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont - oly
boldogan esd vele alázatos gyönyört,
csókolja az egek kék köntösét a föld.
Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
a jó illattal és zengéssel tele fa,
a mezőkön a dél meleg fuvallata,
az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
a természet, amely sugárzik tündökölve,
tegye, hogy tárja ki díszét - iker virág -
a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.

- Lator László fordítása

*