Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 12

182807.jpg

 

Kányádi Sándor

Álmodó


Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényrõl álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik –, nem elég?
Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.

*

BALLA ZSÓFIA

VISSZA A HOLD ÖSVÉNYÉN, A VÍZEN

A partig jött a fény,
kilépett, ami ezüst, a vízre.
Virágfejek utaztak a hullámokon.
Ki a partra és újra besodorva.
Kinyílnak a kagylók és becsukódtak a szirmok.

Megnyíltak a felhők és bezárulnak a szavak
A visszaút a víz színén,
találj utat a csökönyös Holdig,
a vöröslő mécsesig, az este
ki nem szólt szaváig, oda, hol
még nappal van s két szerető közt a sugárzás.

*

Reményik Sándor

A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.

*

Nagyálmos Ildikó

"Tanulni kell. A téli fákat"

Tanulni kell. A téli fákat,
a zúzmarát a szűz havon,
ahogy a hólé átszivárog,
a bőrig ázott udvaron...

Tanulni kell a madarakat,
a hajnalt, ahogy feldereng,
kibomlik aranyszín ruhából,
s minden nap új napot teremt.

Tanulni kell a nőt, s az áldott
szót, amit szájával kimond,
ha átölel karjaival egyszer,
a félelem bugyrából kibont.

Tanulni kell egyedül maradni,
megtalálni a végtelent.
Önmagadban ráakadni végleg,
ki soha nem ölel, de szeret.

*

Arany Tóth Katalin

Vigyél az álmaimon túl

Vigyél az álmaimon túl,
s röpíts magaddal a valóságba!
Legyél elcsitult viharom
békét hozó, ékes szivárványa!
Csend vagyok, mely nesztelen
fekszik előtted - mint meztelen
lélek az Isten templomában.
Békesség az otthonom.
Arcod, hangod érintését
vágyaimba ágyazom,
s hagyom, hogy ringasd
értem mozduló karodon.
Fény vagyok, mely fehéren
ragyog elébed, s őrzi lépted,
hogy el ne tévedj...
Már oly régóta suttogom
öröklétbe sírt bánatom
- de most a szó észrevétlen
átformálódik ajkamon.
Mert Érted dobban a szívem
- átléptél lélek-kapumon.
Túl a valóságon,
túl a vágyakon.
Tagadom, vagy vállalom:
másíthatatlan tény,
hogy mellém szegődtél
Sorsom írta utamon.

S míg itt vagy,
e képlékeny csodát,
féltve-merengve
tovább álmodom.
Bár elfojtanám,
de nem tudom...

*

Nagyálmos Ildikó

A kisház

A kisházban ülök. Kő kövön.
Me­legíte­lek bőrömön.
Hi­deg a fal, al­szik a tűz.
Míg ma­gamévá szelídülsz.
A kisház bástya, fel­legvár.
Oda­kint sűrű köd szitál.
A lélek nem al­szik. Nyug­ta­lan.
Idő és tér ma part­ta­lan.
A kisház apró ékszer­do­boz.
Örömet sze­rez. Bajt okoz.
Bent a lét nem látható.
Oda­kint csend­ben hull a hó.
A kisházban la­kunk. Éve már.
Kezünk­ben összetört pohár.
A tűz lángja, ha fel­szi­szeg.
Nem beszélek. És el­hi­szed.

*
Bordy Margit

A föld másik arca

Kristályba zárt árnyék, szín,
sziromformában ezer sugár.
Vízcseppnyi derű, rózsaálom,
féltett semseit ritkaság
viseli a föld másik arcát,
hol Napot vált fel
belső ragyogás.

*

Bordy Margit

Ajándékom a rózsa

Szirma közt végtelen spirál,
mélyvíz örvénye, rejtelem.
Szűzi fehér, piros vagy karmazsin,
illata mágia, elnyeli arcod,
ünnep és háború jelképe az időben,
virága elnyel haragot, port, könnyeket.
Tüskéi éber jegy, vértezet,
bársonyos szirmok követe, melyek
verset, képet, éneket,
titkos ízeket rejtenek.
Boldogságot sugall a rózsa,
nem látok belőle eleget.

*

Pinczési Judit:

Ha gyerekkorban találkozunk

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
kézen fogva végigviszlek
a láncfüves udvaron,
és megmutatom neked
azt a kavicsomat,
amelyik titkos jeleket sugároz.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
azt mondom: a manókirály
lerombolta Palotánkat,
s azóta királyapámmal
és három királynőmostohámmal
egy sátorban élünk -
de csak azért, hogy erre azt mondd:
gyere velem haza.

Az éjszakai sírásokról
nem beszéltem volna,
mert a kimondott titok
virágporrá válik,
és kell, hogy legyen olyan titkom,
ami csak az enyém.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
némán ugrándozva
hazáig futok,
hogy különbnek gondolj,
mint amilyen vagyok.
Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,
másik tenyeremen egy kevés rémület
De aztán bevallottam volna azt is.

*

 Cserényi Zsuzsanna

Hoztam neked...

Hoztam neked napot,
Hogy fényben lehessél.
Hoztam neked szellőt,
Hogy szárnyra kelhessél.

Hoztam neked vizet,
Hogy soha ne szomjazzál.
Hoztam lágy kenyeret,
Hogy azzal táplálkozzál.

Hoztam neked békét,
Néhány szóvirágot,
Hogy elűzzék mellőled
A szomorúságot.

A legvégére pedig
Csak önmagamat hoztam,
S fele barátságom,
A másik fele itt van.

*

Egyed Emese

Históriás töredék

köszöni szépen erdély éppen múlik
küszködünk benne halálunkon túlig
nem adjuk úgyis odavan

szüless légy vélem hontalan
szüless még mindig túl kevés
az áldozat a szenvedés
csaló világra tervezünk
mentsd magad tündér gyermekünk

csodálatosak a várak ködből szóból
történelmi honfibúból
csodálatosak a feltámasztás elméletei
fáj a dombok bőre a hazugság
áradatától riadt fintorokba rándul
a táj

síneken kukák mögött láthatatlan
játékszerekkel bíbelődnek az erdélyi
gyerekek bújócskájuk mindig
félbeszakad

ábránd kivágott almafa virágzik
színhely marad a szolgálat örök
úr lenyilazza hűséges szolgáit

*

Gál Éva Emese

Otthon

Úgy szédülök a nyári éjszakába,
mint lámpa fényébe a kis bogár,
ki céljait a vesztésben találja.
Forró csöndjével ízzik rám a nyár

a régi kertben, ahol szökő évek
éltetik és tarolják az időt.
A múltban úgy találok menedéket,
ahogy a lomb árnyéka összenőtt

az alázuhanó feketeséggel,
hogy rejtve megőrizze önmagát.
Rejtekéből a végtelenre néz fel,
s menedéke lesz az egész világ.

Ez az otthon nyugalma, biztonsága.
Az egyetlen, ami nem átmenet
akkor sem, ha elhagyom nemsokára.
Ide a világ velem érkezett.

Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen,
kerengenek hatalmas vérkörök
az életünket rejtő mindenségben
a pillanat és öröklét között,

de állócsillag közöttük az otthon.
Tudom, hogy ő forgatja az eget,
s úgy világít át az örökös gondon,
mint arcunkon a lelkiismeret.

*

 Gál Éva Emese

Versanya

Oly régen széthullt az az ősi csillag,
melynek porából a Föld született.

Mikor teremtette atomjainkat,
beléjük égette a verseket,

s csak véletlen, hogy mikor szabadulnak
ki az anyagból az oldó szavak,
hiszen minden sejtünk őrzi a múltat:
ős-csillagunk fénye belénk szakadt.

Az ő hangja kondul meg a harangban,
kályhánkban is az ő tüze hevít,
s mert halálában marad halhatatlan,
szétszórta a lét drágaköveit.

A drágakövek itt-ott megfogantak,
hogy ősi csillagporból vers legyen,
és ember adjon hitelt a szavaknak,
akinek a lelke a végtelen,

és akinek testvére minden csillag,
minden ma égő, bolygó kisvilág,
amit az űr kegyetlen öle ringat,
míg halálba nem szavalja magát.

*

Gál Éva Emese

Nyári pasztell

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.

Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és poklot.

*

Lipcsey Emőke

Illatok tükre

Tedd a kilincsre kezed.
Hajnali homályban kitárul a rózsa,
kalitkában énekesmadár.
A szobában függöny leeresztve.
A házban ketten laknak,
a kert közös.
Smaragdzöld fű fölött kötélen
szivacsvirágok száradnak fejjel lefelé.
Tedd a kilincsre kezed,
ahogy holnap tennéd,
indulj balra vagy jobbra.
A kapun túl a zöld szín átúszik
a macskaköves tér felett.

Itt is vége lehetne az útnak,
de arra még van valami.
Szilánkokra tört tükörben meglátod azt,
aki sosem voltál.
Lehunyt szemed kékje mögött tegnapi vizek.
A macskaköves teret darabokra feszíti
a déli harangszó.
Ezüstös halpikkelyekre hullik szét.
Azon túl csak szivacsvirágok,
vagy semmi nincs.

Az emlékek kockakövein túl
alakzatok szállnak fölfelé.
Jó volna visszatérni a tó sima tükréhez inkább.
Nem látom azt amit te látsz,
de érzem illatát.
A szobán túl újabb szoba nyílt,
azután ajtó megint,
mögötte nyár volt
és szemed kékje,
amint elsimult a víz felett.

*

Kovács András Ferenc

„Száll a tavasz…”

Vézna ezüst zivatar rázza a fellegeket:
szétzizegő nevetés rezgeti inged alatt
melled örök mosolyát. Száll a tavasz, citeráz
száz falevéllel a menny zengve alázuhanó húrjain: érted

bomlik a rügy, gügyörész fecsegő pocsolyákban a pajkos víz, szepeg érted a sár,
szisszen a tüskebokor, fütyörésznek a messze futó fák, érted ereszt gyökeret
réten a vándor eső, puha pára, ha völgybe gomolydul, érted omol lebegő
szőke folyókra: fitos buborék szaporáz a habokban – érted inognak a lég

harmatozó tenyerén göndörödő sugarak…
Szirmokat áldoz a szél, míg kivirulnak az ing
átitatott mezején barna virágaid is:
megremegő nevetés leng: tovazáporozó húrokon éled,

moccan a minden, igézget a semmi, magasztal a minden, boldog a semmi – legyőz.
Semmi se győz le: a szél sokezernevű hangot idéz fel, röppen a szirmos idő –
ágakon átsusogó üzenet, sokezernevű dallam: lét, akadozva dalolt
végtelen egység… Szirmokat üldöz a szél… Vagy a szirmok üldözik épp a szelet?

Fekszik a fűben a hegy, hallgat a fény, csak az ég
pördül a porszemeken… Vézna ezüst zivatar
rezzen az inged alatt: gömbölyödő nevetést
ringat a felleg, akár néma sugárpihe – száll benned az élet.

*

Jánosházy György

Jó ilyenkor…

Akárha érzékeny festő ecsetje
pingálta volna, oly szép és finom
a fáradt táj, bágyadt virágszirom,
a sunyító, halvány árnyak keletre,

a halkuló színorgia, a kékek
s a pirosak, e késő alkonyat,
egy csitrin a lángszínű hajfonat,
portyázó nőkön csábító nyakékek.

Jó most e színes félhomályban úszni,
jó lustán zsibbadt tagjaidra húzni
az égbolt selymes, lanyha takaróját.

Jó ilyekor a fecskék és a gólyák
varázsos útján messze-messze menni,
hol bíbor köntöst ad reád a Semmi.

*
Jánosházy György

Gyűlnek az álmok…

Gyűlnek szemem mélyén az álmok,
olykor már nappal is lekoppan,
és míg tűnődve ülök, állok,
bent szundítok egyet titokban.

Gyöngéd szellemkarok lehúznak
homályos, zöld folyófenékre,
köröttem lusta árnyak úsznak,
és elborít a csend, a béke,

eltölti, elzsibbasztja lelkem.
Rég túl a mennyen és a poklon,
az álomban hazára leltem,

sötétjében vagyok csak otthon;
szunyókálok – s egy őszi reggel
a csillagokban ébredek fel.

*
Jánosházy György

Csend van a kertben

Emlékszel még, hányféle madarat
láttunk sétálni hajdan reggelente
a nedves fűben, ablakunk alatt,
s hogy csupa dal volt a napkelte csendje?

Emlékszel, holdas éjszakákon át
hallgattuk mint mesés holdfényszonátát,
ahogy száz hangon tündérnász dalát
fújták a csalogányok és poszáták?

Hová tűntek a szárnyas trubadúrok?
Elnémultak lelkünkben is a húrok.
Csend van a kertben, a Kozmosz kihalt.

Világ igaz Bírája, tűrheted,
hogy ellopják sunyi kísértetek
a lélek legdrágább kincsét, a dalt?

*

Szabó Lőrinc

Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön, s úgy üzen felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsúzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekül
s ott játszik tovább, ezüstcsöndű fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.

*

Kosztolányi Dezső

Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok
s akárki vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon
mit úgy szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra
s mondd, ki lehet, ki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?

*

Mantra

Nincsenek álmok

Szavakat kerestem,
hogy elmondjam a lehetetlent,
mit nem hall meg füled,
nem képes látni szemed,
mit elmondtam már ezerszer,
egy vagyok a lelkeddel.
Két csepp eső,
mely egymástól távol földet ér,
mégis elindulnak egymás felé,
az elme még nem tudja,
de a léleknek van útja,
mely érez, és megtalál,
bárhol legyél.
Megszülettem, hogy megleljelek,
s tudom, mikor váltam eggyé veled,
s ahogy összefolyik a két csepp,
lesz egy nagyobb,
összeolvadtál velem,
s ki mondja meg,
hol kezdődsz Te,
s én, hol vagyok?
Mégis elszakadtál,
s magaddal vittél engem,
s velem maradtál,
mert élsz bennem,
s tovább, ... hogy legyen?
A napok csak telnek,
nélküled,... vajon minek,
a világból semmit nem érzékelek,
már nem vagyok én,
csak belőled egy elegy,
nincsenek álmok,
mik beteljesedjenek...

*

Dornis Szilvia

Hol az a lány?

Hol járhat az a lány?
Útja színes szivárvány.
Meséket, csodákat szavakba zár,
Szeme varázstükör: szívével lát,
S ha a valóság rideg, mostoha,
Fényes eget épít a Pokolra.
Hol alhat az a lány?
Álmaiban szárnyaló kismadár.
Lámpája a sápadt Hold,
Tengere a káprázó csillagok,
Emlékben fürdik, megmarad
Tisztán érző angyalnak. 

*

József Attila

Reggeli

A kakas forgó szavakat szól,
a néni a tyúknak magot szór
s a kenyerek erősen, bízva,
kelnek,
harangszó ömlik a Tiszába,
frissen, nyújtózva kel a lárma,
derékig mosdok s a vizet
reápacskolom a fejemre.
Oly hűsen, tisztán simul hozzám
úgy ring a tálban, úgy zenél,
mint a danoló lányok melle.
Kitárt ajtómon szellő jön be,
szaglász, vigyorog diadallal
s mint rozsvetésben kisgyerek,
édesen rúgkapál hajamban.

Álmomban kazalról gurultunk,
rózsámmal bukfencet vetettem,
tótágast állnék most is én,
de már munkába kell sietnem.
Fürgén, vígan viszem magam,
most úgyis én vagyok a legszebb
és szépet, tisztát kell már egyszer
fölmutatni az embereknek.
Szeretnek majd, ha eljövök,
szeretnek, mert közöttük voltam,
együtt jártuk a széles utcát,
zápor előtt velük loholtam.
Az apókkal és az anyókkal,
akik ráncaim tervét hordják,
fiúkkal - s lányokkal, kik munka
után a mellüket kibontják.

*

Szilágyi Domokos

Hajnal

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik - a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; - táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek -,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.

De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap - újrakezdjük.

*

Sanzsan

Köszönlek Téged

Mindenem téged áhít
és téged áldalak,
és köszönlek az égnek,
hogy megtaláltalak;
és köszönlek a földnek,
mert őrzi lábnyomod,
és téged hirdet minden
zengő madártorok;
és köszönöm szemednek,
hogy nem kell a beszéd,
és köszönöm vágyadnak,
hogy bennem árad szét;
és köszönlek a holdnak,
ha nem lehetsz közel,
hogy két karod, te drága,
álmomban átölel;
és köszönöm a csóknak,
hogy adhatok s kapok,
és köszönöm a csodát,
hogy a tiéd vagyok!

*

Budai Zolka

A vers igaz

Játsszuk azt, hogy a vers igaz
és szép vagy te is, nagyon szép
s nekem is könnyű lenni az,
ami már úgysem lehetnék

és játsszuk, hogy a csend a tó,
hallgatásunk most a csónak
és gyűrűzik a mondható
s nyoma sincs a néma szónak

és játsszuk azt, hogy nincs idő,
nincsen év és nincsen óra
és csókra csók - az építő
nevessen a rombolóra

s ha ezerszer is győz a rossz,
mi játsszuk azt, hogy van vigasz
s mi elvisz minket, visszahoz,
csak játsszuk, hogy a vers igaz.

*

Farkassy Vata

Ima Márciushoz

Ügyelj rá, kedves Március,
Hogy a szelek,
Miket óvatlanul reánk lehelsz,
Ne szikkasszák ki
Áttelelő, rügyet bontó szívünket!
Vigyázz, hogy kinyíljon az ártatlan galambvirág,
S hogy ifjak magjai kibomoljanak,
És szerelmet árasszanak
Még elszáradt ágú, vén füzek
Dohos légterébe is!

Adj életet, rügyfakasztó Március!
Adj még nyiladozó szemünknek
Barkát hozó kincseidből!
Mutass keltikét, sármát, istenkulcsát s mindent,
Mit eleddig jó szívvel megadtál,
És mi ígérjük,
Hogy elássuk éltünk csatabárdjait,
S a lövészárkokba rosszkedvünk temetjük el.

Csodálunk téged, békéltető Március!
Légy példaképünk,
Reményhozó, napsütötte hónap!
Mutasd meg, hogy élni érdemes,
S hogy mindig szebb lesz a holnap!
Áraszd el bizalommal népünket:
A hitevesztett, szétszéledt magyart, és
Csészegombák kárminpirosával
Színezd ki megfakult álmait,
Csempészd vissza lelkébe
Százhatvanhat éves, buzgó vágyait...

A jövőnk Te vagy, Március!
Én lábad elé borulok,
És virágzó oltárod előtt
Önkéntelen elhallgatok.

*

Tóth Árpád

Az új tavaszra

Az új tavasz játékos ujja
Rügyet sodort az ághegyen,
S most lágyan enyhe szája fújja,
Hogy szétnyíljék és lomb legyen.
Már bús bivaly ballagva rázza
Igáját, s barnul új barázda,
S peng a pacsirták éneke:
A szíveket is újra vágja,
Már mélyre szántja újra, fájva
A vágy, a vágy, a vén eke...

A szívem kérdem: árva, gyarló
Szív, rajtad szánt-e régi láz?
Sarjad-e még a fáradt tarló
Borús rögén vidám kalász?
Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe,
Sóvárgás reszkető, kék kelyhe
A holt ugart díszíti még?
Vagy lomha dudva lep be tengve,
S már csak a vérző naplemente
Komor pompája lesz tiéd?

Tompán tűnődöm. Csend a tájon,
S mint aki mélységbe bukott,
Ha mozdul, szisszen jaja fájón -
Felelnék, jaj, de nem tudok.
Minden oly furcsa, torz és visszás,
Idegen a tavaszi tisztás,
És ferde ívű minden ág...
Ki lovagolt el ott a fák közt,
Az elhulló fehér virág közt?
A Szerelem? - az Ifjúság?

A tavaszi sűrűben állok,
S már oly kábultan nézem én,
Mint búvár a bizarr korállok
Bokrát a tenger fenekén;
A fény is olyan messzi, tört fény,
S a lég oly lomha, súlyos örvény,
Fulladva, fájva görnyedek,
S száz halk polip-karjával roppant
Lassan átfon, s alélni roppant
A bú, a renyhe szörnyeteg.

Ó, fent az égen felleg úszik,
Aranyfelhő, angyal-hajó,
Egy angyal tán a szélre kúszik,
Inteni volna néki jó:
Ó, angyal, nézd, megöl a bú már,
Elpusztulok lent, árva búvár,
A kék örvények rejtekén...
Testvérem, angyal, szállj le értem,
Ringass a hűvös, szűzi térben,
Míg lázat és bút elfelejtek én...

*

Szabó Lőrinc

A túlsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszűnik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

*

Garai Gábor

Emlékező táj

Hajnali táj. A tóval összeforrt ég,
a gyönyörűség konok díszlete,
messzi emlék ring törékeny hajóként,
vízszint alatt a súlyosabb fele.

Hiába kérleli múltját a lélek,
nem térnek meg az elúszott szavak,
az értelem hínárja közt tenyésznek,
s foszforeszkálva föl-fölizzanak.

De folytonos a vágy és gyógyítatlan,
s állhatatos a tó és a hegyek,
zöld tűz a nád s a part a virradatban,
ríkatja bokrait és vár és nem feled.

*

Kaffka Margit

Hullámok

Bizalmad, - álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
"Ritkák ma lenn a kristálypohárok!"
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egyútú lett,
- Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
- Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; -
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.

*

Kaffka Margit

Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, -
Itt benn vár, - pihen.
- Ugye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
- És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
- Mind fura, nagyétkű, hangos jószág,
S lassan - nagyra nő.
- Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, - reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az utad!

*

Bíbor Kata

Következtetés

És mi végre a végtelen,
miért a vágyunk annyira,
hogy örökkön vonz az örökké,
s mi lesz, ha érkezünk oda?
Mitől lesz más az egész,
ha arcokat nem veszünk kölcsön,
s nem öltünk mind színes ruhát -
mert fakultra időnként zöld jön.
Miféle kapukat nyithat
kezünkben a titkoknak kulcsa,
mint fészkére lelt madarak,
lelkeink egymáshoz búgva-bújva
repülnünk már nincs hova. 

*

Lányi Sarolta

Valami halk virulást

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,
csak amiként a fű a fához
s a csillaghoz a mécsvilág,
valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen,
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi, csak nekem nevessen...

Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit,
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

Nem csillagot, két jó szemet csak,
sötéten át is szívbe fénylőt
s valami halk virulást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

*

Gergely Ágnes

Fenyőtű

Megváltódom: vers jut eszembe rólad.
Talán valahol ezért meg is rónak.
Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz,
mint a csillag a fenyőfák hegyéhez –
onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe,
tobozra simítsz és narancsgerezdre,
megnézel szépet és elnézel ocsmányt,
míg ezek kávéházat, égi kocsmát
vélnek többféle párás, kék sarokban
s osztottságot abban, mi oszthatatlan.
Himbál az Idő: önjogán nemes lét.
Tűhegynyi karca az egyetemesség.
Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem?
Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem. 

*

Bátai Tibor

Szavak nélkül hidat

Büszke bizonyosság. Minden
szavad. Értik .Így hát nem marad
semmi rejtve. Most már. Innen
csak előre. Bár a part szakad.

Szavak nélkül hidat. Nem kell
több. Ami mégis, régen adott.
Csak fedezd fel. Benned ível.
Sorsod. Így pontosan rád szabott.

Hozzád nőtt, ami nőhetett.
A többibe meg belenőttél.
A múlt is napról napra szebb,
s a türelem még szebb jövőt ér.

*

Bíbor Kata

Egészen

Minden érkezésben ott ragyog a várás:
cseppenként inni az apró csodát,
betelve egészen újabb indulásig,
mert fényfóliák alatt magnóliák

és rigó szól fűszagú álmokból,
ujjong az öl, szív ölelni kész,
kiáltoz: tavasz van, tavasz van,
bódult orgonafákat megigéz.

De hirtelen a szél lombokba cibál,
homokot szórva szemekbe süt
múlást, röppen a fütty is,
csúful vijjognak keselyűk,

míg eső veri a szív udvarát,
szirom-cetliket dagaszt a tócsa,
ereszek csobognak, és a szél
fűszagot hoz tisztára mosva.

Látod, kitakar, betakar a kéz,
ujjbegyek puhája súlyos dunna-
felhőket int le a magasból,
és "nincs szél, ami ne jól fújna".

*

Cseh Györgyi

Hallgatnám

Látom, ahogyan ülsz a zongoránál,
törékeny kezed, mint két fehér angyal
lábujjhegyen lépked a billentyűkön...
Szép.
Látom a csodát, ahogyan Isten belerajzol
a végtelenbe, mit valóságnak nevezünk,
pedig zárva szemem, s Te nem vagy velem,
szomjas fák idegei pattannak, ahol vársz,
ahol ajkaid közé veszed a hangokat, mint az imát.

*

Egyed Emese

GRAMMATIKA

A legtovább egy versben élek.
Nézd, szövögetem verskunyhómat
aranyló sásból, ingó nádból,
fosztott mentából, hársvirágból.

Leghamarabb versben halok meg.
Elfogadom a vágyak végét.
El a magányt, a zúgó csöndet.

Téged eloldlak, megkötözlek.
Legtovább álmaim pörögnek,
mint lassan földre szálló pernye.
Mint lekeringő hársvirág, mint
kusza percek kusza terhe.

Legkevésbé magam vagyok, vagy
leginkább könnyek tagadása.
Te vagy, te vagy a tűnt kiáltás.
Te vagy az is, aki kiáltja.

*

Egyed Emese

Tavaszvarázslás

A téli tücsökágy diólevél.
Jól szigetel, nem fújja szét a szél,
és illatos, meleg álmot sugall
nyáremlékű árnyék-zugaival.

Lapul az élet lágy avar alatt.
Csírát óvnak a réteges havak.
Hosszú a tél: türelmünk, mint a jég,
a nap forró kezét óhajtja rég,

és zene kell! Hé, tücskök, madarak!
Rozsda rágja hangszálaitokat;
gyertek elő! Hangoljatok hamar;
tavaszvarázslás legyen ez a dal.

*

Garai Gábor

Nem azért

Nem azért zaboláz fegyelmem,
mert a szenvedély elhagy engem,
nem azért csöndes bennem a harag,
mert vágyaim is lustán nyugszanak;
nem azért áll őrt éberen az ész,
mert az indulat szunnyad s elenyész,-
de azért hajt a fegyelem
korlátokon át s tereken,
de azért lobban szenvedélyem,
hogy ki élni segít éljen;
hogy ne pólyálja puha paplan
a nyugalomtól nyughatatlant;
hogy a tagadó tétovázzon,
szégyen-könnyétől bőrig ázzon;
hogy ki szeret engem-szeressen

*

Celtichun

Szomorút fűz

Sosem foglak tudni megírni
Csak bámulom az árnyakat
Tenyérbe omlik arcom sírni
Összekuszáltam szárnyadat

Oly esendőség káprázott
Felemeltem fényem fodrát
Fűzfa alatt lelkem ázott
Karolva sem értelek át

Megrettent merő kézfejem
Parcellák szeltek dombokat
Osztatlanságom hirtelen
Szomorún nézte azokat

Elárvult a megfordult táj
Ágak tollakat szaggatnak
Várlak ide annyira fáj
De repülj,repülj, szabadnak!

*

László Noémi

Engedj időznöm...

vegyél magadhoz ahogyan a bort
a reggel hűvösét a kenyeret
a keretbe nem foglalható tájat
amint lehet

tegyél el apró dolgaid közé
engedj időznöm ott egy keveset
felejts el lassan észrevétlenül
amint lehet

felejts magadban ne törődj velem
viselj mint bőrödön fehér heget
hogy növekedjem majd a pórusokkal
amint lehet

vegyél magadhoz ahogyan a szó
még ismeretlen ízeit veszed
takarj be gondod rejtett vánkosába
amint lehet.

*

László Noémi

Csendes vagyok

Immár meghallhatod
az árnyak lépteinek halk neszét:
itt ólálkodnak fekhelyünk körül
mákonyos álom magvát hintve szét.
Oly lenge lények: testük úgy mozog,
mint nyurga füst, melyben holt láng lobog
s míg andalító táncuk hallgatom
süllyed szememben sok-sok tarka lom
s indul a szívből zsongó körmenet.
Szavaim szürke csuhát öltenek:
nem szólhatok, és testem sem kísért,
csak lángom izzik élő lángodért -
így alszom el, és így borítja rád is
csendjét az éj, e néma katedrális.

*

László Noémi

Mondd el nekem

Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?
Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?

*

László Noémi

Tengertánc

hová sietsz
a füst után
szeszélyeit hol ismerem

lassú a szív
feledni fél
melengeti a félelem

erős virág
a szürke test
fanyar kegyetlen illatos

hová sietsz
a föld fedez
elejt eléget visszahoz

*

László Noémi

Hányszor

A szíved hánnyal sokszorozza
egy pillanat hang-mérte hosszát
hányszor fut el tér vissza hozzád
az ölelések kelme-hossza
hogy összetűzd hogy összetépjed
borítsd arra, ki rádborítja,
szemhéj mögött hányszor hasítja
szemed villáma a sötétet,
hányszor vagy mélyvíz, mozdulatlan
hányszor dobálsz követ az égre
hányszor születsz és halsz meg érte
egy önkéntelen mozdulatban,
mert csupa visszhang minden ízed
és csak a szíved nem veszíted el?

*

László Noémi

Pipacsmezők

Mutasd nekem, ha még lehet,
a szél söpörte, tág mezőt,
a moccanó rezgőfüvek
legyezte lusta levegőt,
csak annyi áttetsző eget
mutass, amennyit játszva is
a földtől pár arasznyira
elbír kerengő ujjbegyed.

Mutass páncélos mag körül
egymásra hajló íveket;
az évszakot mutasd, amint
megérleli a díszletet,
egy képet adj, amit a szél
fejünk fölött majd átszakít,
s csak szórja ránk pipacsmezők
elillant lepkeszárnyait.

*

Csabai Máté

A harmadik

A körúton sétál, kabátja nincsen.
Hajlott hajléktalan. Ő lehet az Isten.
Ballag, mint az idő, ballag két szemében
a görbült a világ is. Elfeledett Éden.
Teremteni nem tud. Port rendez buckába.
Elszakadt az arca. Rongy a királysága.

Van egy másik Isten. Türelemből széke.
Felhőit még reggel kihordta az égre.
Kicsi az udvara, kötényemben elfér,
de ország a kegyelme, több egy hadseregnél.
Verdesne, mint te is, ha lenne két szárnya,
mint a fehér galamb, ha farkas fut utána.

Van egy harmadik is. Valahol a szívben
két társáról mesél suttogva az Isten.

*

Celtichun

a fősodrásnál

hol dalol az én madaram
levelek bújtatják valahol
vízcseppként egy patakban
apró kavicsokon átkarol
hol dalol az én madaram
milyen ágakon szökdel el
harmatpöttyként harang
ha rohanó vizeken elszelel
hol dalol az én madaram
olyan kóbor akár a tollpihe
lehulló csend a mozdulatban
vajon füttyöm előtt sejti-e,
hogy én azt csak neki szánom
egyedül és mindörökre
ami valaha útra kel a szájon
kettőnkről kotta az, azt is higyje
hol dalolsz én madaram
milyen fészek amit elhagytál
nézem az eget a patakban
kavicságyon fürdik a napsugár
itt dalolsz én madaram
tenyeremben maroknyi szív
csapzott hajad a habokban
engem hozzádgyűrűz és visz..

*

Celtichun

Bújj a fákhoz

bújj a fákhoz a sötétben
ha tűz a nap öntözd őket
ne legyél elégedetlen
inni a fényük ad néked
bújj a saját árnyékodhoz
hajolva könnyen eléred
ne félj nincsen abban gonosz
tanítsd neki mi az élet
bújj a lelked oltalmába
aranyszálon lengedezni
te vagy Isten fél orcája
másik Isten akar lenni
bújj a mezők fűszálába
nedved újrafogantatni
lásd jövőd egy aranybála
lovak elé fognak dobni
bújj hozzám a pusztaságban
mikor villámok cikáznak
hogy karjaimat kitárjam
egyként légzőn, subám alatt

*

Rimanóczy Ildikó

Sakura

Hűs hajnali harmat borul rám a ködben,
sziromölelésből illatom kiröppen;
múló szépségemből csak egy emlék marad,
de e néhány napra mennyben érzed magad.

Roppanó gyümölcsöm édes nedve szádban -
vágyom rá, hogy súgjad: "mindig ezt kívántam!"
rúzsvörös nyomait hagyja a nyelveden,
zamata hirdeti: itt járt a szerelem.

Ősszel terítek rád rőtszín levél-leplet,
s megtanítlak, hogyan szárnyaljon a lelked:
míg a langy sugárban arcod fénybe tartod,
érzed, mint csitulnak el benned a harcok.

Álmodom újra a cseresznyefák nyarát,
s addig ölel kérgem, e megkopott kabát;
nem bánok már semmit: se jeget, se havat,
alvó rügyeimben örök tavasz fakad.

*

Simek Valéria

A föld színei

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.

*

Balogh-Köblös Zoltán

Celtichun

A völgysorokban

a völgysorok mint harmónikák
dúdolnak létezésben harmóniát
ellágyult mezőkön csiklandós talpak
szökkenő mostban mosolyodból hallak
újragondolom isten szeretetét
beragyogom minden szegletét
az elnyújtózó horizontnak

rebbenő hajszálak arany arcod előtt
és a pallagok feletti hajnali szellők
szórják az ébredő bibék sóhaját
bennünk a fátyolos ködön át
a teremtés örökké-pillanata leng
folyton figyel a fenti ahogy itt lent
karok nélkül öleljük egymást

*

Sea Miller

( egy misztikus tollából...)

Szétfolyik az ősz

Álmos juharsávnak fáin
elájuló lomb,
fejkoronáin
ül madár-doromb.

Halovány virág a hajnal,
szirma kötött köd,
a Nap aranyhal,
ég-tóba lökött.

Blúzát veszi fel egy asszony,
illan teagőz,
s városi rajzon
szétfolyik az ősz.

*

B. B. Nala

Bújócskázó csönd

Lobogó, csendes tűz, a Föld elmerengve nézi a napot
Akár a bújócskázó csönd, virágként bontja ki a pillanatot
Olyan, mint a varázslat, tűzsugárként szórja szét az álmot
Virága a fáknak, melyek között szüntelen csak várok
Napocskám, imádlak, szívembe oltottad a szerelem tüzét
Felszítva benne a vágyat, a sugarad a lelkemhez ért
Sorsom varázsszó, aranyfüggöny, mit az álom szőtt
Szívem téged imádó, szivárványon át bújócskázó csönd
Szerelmes kísértés, szárnyon száll át a boltív alatt
Egyetlenegy nézés, a szépséged engem elragadt
Mese, melynek titka a szó, felkelt száz szerelmes éneket
A napfény vágyamról árulkodó, te jelented kísértésemet

*

Egyed Emese

Gyöngyszemek

Jó volt válaszolni is
rég nem kérdezett meg senki
hálómat lágy vízbe vetni
lesni fodrok villanását
szellő változását
Lépted újság szaporázta
ezüst hárs vigyázta
visszhang fújta kardalát
békesség pillantott rád
Gyöngy terem a csókból
Kételkedni is jó lesz
tudás falán ajtót vágni
ürmöt-zuhanást próbálni
kiszakadni húsból-vérből
következzék bármi
Más szemekkel ébredek
végre sírnom is lehet
végre láncaim levásnak
Fűzöm koronámat

*

Ujvári Lajos

Tekinteted

Tekinteted, mint két izzó Nap,
felperzselte minden gondolatom.
Látom a ragyogást, a szavak
néha kifolynak a számból,
mint gyenge forrásból a víz,
de nem tudom, mit mondok,
mert beragyogtad lényem.
Csak a fény van, semmi árnyék.
Beléd vesztem, vigyázz rám! 

*

Rimanóczy Ildikó

Kikelet

Az Akácerdő trilógia (Búcsú, Emlékeink) harmadik része

Ébredj, Kedves! Halld a rigó szavát,
újraénekli nyarunk zsivaját,
szélbe dalolja víg örömzenéd:
földszagú avar langyos melegét.

Égszín szemeid nyisd ma újra rám,
lágy tekinteted úgy óhajtanám -
míg eszmél a fény, ébredezz velem,
s minden, mi elmúlt, jelentéktelen.

Elűzöd múltam minden bánatát,
és most, hogy múlik komor éjszakád,
águjjaid mártsd habos felhőbe,
csöppnyi harmatot hints rám belőle.

Nehéz volt a tél szavaid nélkül,
emléked hagytad csupán reményül,
de a hegyen túl már tavasz vágtat,
s messze rebbennek jéghideg árnyak.

Lábaid előtt hóviráglepel,
tenéked nyílik, téged ünnepel,
a langyos szél új himnuszod zúgja:
akácerdőm, itt a tavasz újra!

*

Egyed Emese

Kéregvers

Kivágott törzsre, fatönkre hajolt.
Ujja évgyűrűkön futott körbe.
Bőre alá bújt halk reggeli fény;
ő másra figyelt -
a rejtőző madarat szólásra hívó,
avart emelő
zsongást érezte meg.

És az erdő amott
tele volt legördített rönkök zajos
emlékével, a szíve pedig
azzal a felidézhetetlen zenével,
amelyre nincsen kotta, nincs
vigasz - de lehunyt szemek
mögött újraéled.

Feléled, ébred, s átélheted újra.
Az időt. A hiányt. A meg nem valósultat.
Leválik most a kéreg:
túl önfeledten játszott
tíz ujj a repedéssel.
(Hát te? Mire emlékszel
abból, ami sokáig
úgy kitöltötte lényed,
s amit úgy felivott,
mint harmatot a föld, a múló élet?)

*

Sea Miller

Ősi lánggal

Valahol sírnak-rínak rongyok között;
éhező nemzet kaszás tavaszra vár,
gyermeknyál csurog, csorba tányér fölött,
lám, kalácsra-fonottan marad a száj.

Bot és batyu jut férfinak ünnepre,
kellemes külhon - akár téli gulág,
s mégis, Kalocsa-rózsás-hű a kedve,
honában tűzre kap végső mirtuszág.

Nemzet-átkozott, áldott ugar a föld,
pirosok érben folynak, hűtött a zöld,
s fehérek már csak elsápadásaink.

S Attila szelleme a Duna felett,
( éteri szarvasünő újra ellett )
szívében sámándob ősi hangja ring.

*

Egyed Emese

Hajnalodik

Jönnöd kell, most
hajnalodik,
érzem már szelíd
karjaid, érzem
sóhajod hűvösét,
ébredő kezed melegét -

Jönnöd kell: hozzá tartozol
a hajnalhoz, hozzám tartozol,
sugár a tested, harmatos
erőket, örömet hozol -

Álom és ébrenlét között
elmosolyodsz, ha megölellek,
lehunyt szemedre kék ködök
telepednek: elrejtő felleg,
és zengő pillanatokig
veled vagyok!

Hajnalodik.

*

Csonka János

Rejtelek

Bordáim börtönébe
szívem szabadon
és önként vezetik
megadó kényszerek.
Rácsai közé hívtalak,
benne rejtő suttogás,
csicsergő érzelem.
Életem borostyán koszorúzta,
rám fonódott,
illatos avarjukból méltán
a mérlegek súlyának él,
mi vak jövő, de addig is szép,
ha sír szemem vagy nevetgél...
De rád néz az én szemem,
s ez mégsem birtokol,
nem rács, nem bilincs, hogy
én most beléd vágyom.
Mert rejtelek, mint szemhéj
takarta lágy örömöt,
elrejtett magjában éledsz,
hisz élsz, s ez az élet
fogja majd megítélni
ezt a bennem rejlő, bolyongó,
s belerészegült kis
szívszövőt.

*

M. Laurens

Gyertyák vagyunk

Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme, őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni a világot.

Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya csupán égve világít.

Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek,
Ők adják a meleg lelket, a hideg setét éjnek.

Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény, békésen... csendben.

De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk, e reánk bízott csodás világot!

*

Gyurkics Sándor

Ébredező

Kék lepedőjén
bújik a fény,
csillagos égbolt
- éji szatén.

Ugrik a szöcske,
árnyas az út,
billeg a Göncöl,
lóg a Tejút.

Reccsen a rőzse
talpam alatt,
tollpuha felleg
könnyre fakad.

Hajnali órán
csöndbe neszez,
öble megárad,
zúg az eresz.

Cseppje lecsurran,
tóba siet,
tükre ezüstjén
békasziget.

Kandi bagolynép
pislan a fán,
reggeli lámpást
gyújtva talán.

Ébred a napfény,
álmos a hold,
tó vize csillám
álmokat old.

Csendes a pázsit,
harmata kél,
röppen az illat,
hallgat a szél.

Csobban a csendben,
vízre ha száll,
színarany ősszel
cserfel a nyár.

Ring a szonáta,
ring a babám
fürge poszáta
lenge dalán.

Dörgene villám,
izzana lég,
ajka ha szótlan,
csókosan ég.

Könnye megáradt
kis menedék,
szívemen édes,
tarka mesék...

*

Bodnár Éva

Szülőföld

Emlékeimben úgy él ez a táj,
mint az imádság,
mely örök érvényű.
A szülőföld – ahol az sem fáj,
hogy az élet után
elmúlás jön... és halál...

A föld, a rög, az ősi gyökerek,
ahol szerettél és szerettelek.
Ahol dacoltam a reménytelennel,
de jobb hazáról nem akartam hallani...
Nem tudtam menni, új ruhába bújni,
magamat valaki másnak vallani:
Mert mégis-mégis ideköt valami.

*

Sea Miller

Az élet tünde

Nekem az élet tünde, levélruhás
titok. Tarka szín szavanna-faun.
Talán kútvíz van arra, mint falun,
ahonnan ered az egy bölcső-tudás.
Erét senki nem mutatja, egy vékony
sáv, az utakat angyal övezi,
pitypangos rétet lágy eső veri,
szalag-fény dereng messze, oly illékony.
Mindenki oda jut, ki nem eretnek,
a végállomást még nem kutatom,
megyek ormokkal teli utamon
keresve, ahol juhok fényt legelnek.

*

Kovács Mária

Visszanézek...

Itt vagyok még.
Ha szólasz hát még hallom.
Itt állok még
az ébenfok fekete szélén.

Én nem tudom merre
ugyan föl, avagy le
visz e messzi lépcső?

És nem tudom vajon,
gránit, kristály, gyémánt szikrás keménysége
tömörül-e súlyos, fekete fájában?

Vagy aludt szívekből
kálváriás, véres, fáklyátlan ingó út?
Csak elindulok.

Ám most még állok itt.

Lehet, hogy még királyom lennél.
Lehet, hogy a könnyeim is megszületnének
Lehet, hogy számodra isteni baldahint emelnék
s fényes palástodhoz csókkal kuporodnék
- hűs bálványa mellé imádkozó fakír -
szüntelen imával.
Lehet, hogy így a lábaidhoz omolnék
mámorom szertehullt mézes rózsáival...

Oh talán... talán még királyom lennél.

Nem tudom...
Csak megállottam a merő párkányon
- holdsütte kék ciprus - tán oly szomorúan
s ha szólasz, még hallom.
Most még visszalátok
Mert megállottam.
Mert még itt vagyok...

*

Kovács Mária

Éjszakák
(7)

Távoli csillag fénye suhan és új kelyhet nyit a tulipán
megmoccan a pók ablakkeresztre kötözött hálója szélén.

Gerenda rostján perceg a féreg, felszűköl az eb küszöböm előtt,
hogy kattan a závár és táncot kopognak láthatatlan lábak.

Homlokomra hull a suhanó fény fehér virága
fölemelt homlokomra, ölemre s ölembe ejtett két kezemre.

Így virrasztok én virrasztva enyéim fölött némán
míg messzi világok égnek szemeim parazsán
és várlak

szú percenésén, fény suhanásán, élet mozdulásán.

S hogy szemtől-szembe láthassam láthatatlan orcád,
föléjük borulok én és elmerülve nézem hasonlatos vonásaikat.

*

Kovács Mária

Kincs

Úgy gondoltam dicsérlek majdan kedvesem
lanttal, dalok dalaival.

Hogy dicsérlek majdan örömeinkből szívemen született szavakkal,
mik ajkaimról tömör muzsikában suhannak a nap felé.

Hogy üde és tiszta fohászaival a hozsannáknak, felújonglak
én kertem, tisztaságom, lelkem tápláléka, friss kenyere.

És énekkel dicsérlek mindenek szívének ezerféle bánatába
s ojtalak ragyogásnak a télbe.

És énekkel szállok véled a fényességek ormára,
hogy gyönyörű szíveden szerte mutassam a vérem forró csöppjeit.

Imigyen akartalak dicsérni majdan kedvesem
lanttal, dalok dalaival.

De nem. Boldogságom egyre csak némán szememben ragyog
s ha akarod meghal - ha akarod él

hogy szent titok gyanánt örökre csak miénk maradjon
mind a fohász, a dal, az élet.

*

Kovács Mária

Szent fájdalom tavában fürödtem meg.

Szemeim csöndessé szaggatott virágát nézzétek
a szájam szelíddé avatott imás vonaglását
csudáljátok - s pilláim elmerült hídjait
e roskadt hidaknak leszakadt íveit
min a titkok raja vándorolt szüntelen
míg álltak erdőben - mélységek fölött.

Keblem bágyadttá vert lankáit nézzétek
és nézzétek hajam szétrongyolt bársonyát!
Sötét glória volt, dacos és árnyékos
és homlokom kemény földje fölött dús lomb
míg most ím csapzott, ájult holdjai csüggnek
elborult orcámnak kihalt mezejére.

Kezeim elhamvadt, lekonyult zászlója
búcsúz felétek álom és üdvösség!
Harcos virrasztások, mámoros mindenhit
kigyulladt, orkánnal hajtó táltos-kocsija
búcsúm felétek és feléd minden titok
glóriás, ittas, nagy hóhéra: erő!

Mert: Föld, nem borulhatsz egyetlen virágba!
Ember! nem üdvözülsz egyetlen fáklyává!
Eggyé nem léssz kis léted leszakadt útján
te szétdúlt isteni kalász! ó miért hogy
rongy mezed elhajítád előttem... szegény...

Nem panaszlom... a bánat szent tavából léptem...

Itt állva a partnak vértelen tenyerén
bomlott karom kinyúl a végtelen fölé.
Nem kérve s nem átokkal avagy új hittel
csak utólszor kényszerült védő szivárványként
hogy kiléptem a fájdalom szentelt tavából...
...míg görnyedt vállamról tán lepereg a harmat.

***

Szenes Erzsi

Vallomás

Még mindig csak a lelkemet adtam oda.
Annyi sok falat kell lebontani magamban, míg eljutok az első csókig.

De a Te arcod előtt, melyet anyád szemén kívül alig ért meleg érintés.

S csak az élet húzta rá sötét árnyékait, az éhséget s a szenvedést, először fáj, hogy leány vagyok s őriznem kell magam, mint valami kincset.

Ezerszer inkább lennék ízes szamóca, melyre Te erdőbe tévedt, éhes gyermek örömtől csengve rátalálsz.

*
Szenes Erzsi

Mint a kép üveglapja

Mint ahogy a bekeretezett kép üveglapja átveszi
hosszú évek folyamán pontosan a kép minden vonásit,
úgy őrizlek Téged magamban én
halálig,
míg össze nem török.
S ha igaz az, hogy a síron túl a lélek
az égi csarnokokba jut,
a Te arcodról ösmer majd énreám
az Úr.

*
Szenes Erzsi

Eltévedtem

Eltévedtem az élet dolgai között
és most már csak az álom lepleibe burkolódzom
mint egy óriás virág szirmaiba
Akár az ópium
altató, édes méreg ez.
Az ébrenlét percei egyre fogynak
és ébren is az álom arany rózsái vannak a szememen.
A világ
mindig kevésbé szűrődik be hozzám
mint a fény
est közeledtén
a leredőnyözött ablak résein.
Észrevétlen, éj lesz nemsokára
s nem lesz belőle ébredés.