Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 10

widthflower_3004.jpg

 

Bíbor Kata

Üzenet

mert az idő szórja felénk porát
ráncokat ránk csepegtet kanyargó útja,
de ne halld gondtalan csikorgató fogát
ne lásd, mint csattog ostora;
inkább érezd a kincsek mámorát
a kőben, s amit neked súg a fa...
pihentesd életed a zöld illatán
röppenj, mikor kacag az ibolya...
szorítsd, mit ajándékoz a nap - hajnalán
s csendes ligeteket a lét alkonya
majd emeld szívedhez egy örökkévaló pillatán,
amit a vers üzen, a léleknek szava.

*

Havas Éva

Őszi busongó

Fenyő ágára fényt szitál az ősz.
Apródonként lopódzik énbelém
az érzés, mely még felettem köröz:
minden mulandó e bús földtekén.

Vízcsepp ragyog, mint ősi amulett
egy rőt levél vén, eres tenyerén,
egy pillanat, és máris odalett
a szép varázs - elillant a remény

hogy lesz derű, hogy fénylő nap nevet
és madár trilláz - visszatér a nyár -
botor dolgokra csal a képzelet,
hisz felhő kúsz' komor ég homlokán.

Szekrénybe zárt elemi félelem
csontujjal mutogat reám,
előle elfutok, és álomréteken
sétálgatok - itt van az én hazám.

Itt mindig áldott fényár simogat,
s a lélegzet is könnyű, méz ízű.
Itt nem gondolok sötét dolgokat,
s az ég örökké azúrkék színű.

Odébb a fagyos valóság kopog,
eszméletem peremén siklik el,
s az ősz sarkában már a tél lohol,
míg kéményemben a szél énekel.

***

Dsida Jenő

Zúg az őszi szél

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

***

Theodor Storm

Tengerpart

Öböl felett sirály száll
és félhomály oson:
alkonyfény tükröződik
a nedves zátonyon.

Rebbennek szürke szárnyak
a partszegélyeken;
ködben szigetek, mint álmok
hevernek a tengeren.

Titokzatosan súg-suttog
a forrongó iszap,
hívó madár rikoltoz -
öröktől, napra nap.

Még egyszer halkan borzong,
és elnémul a szél;
kibomlanak a hangok
a mélység felszínén.

(Weöres Sándor fordítása)

***

Dsida Jenő

Boldog vizeken

Felülről csillagfény záporozik,
alul csobognak a habok.
Fantasztikus virág-hajóban
ketten ülünk. Boldog vagyok.

Csónakunk sárkány-alakú
könnyen sikló kínai dzsunka;
kirzantémos mennyezete
sziromesőt szór a hajunkra.

Boldog vízeken halkan siklik.
Messziről szent esti varázs
elénk muzsikál a partokról
s egy-egy dal minden csobbanás.

Mi már nem is vagyunk a térben,
minket már semmi meg nem ölhet.
Egymásra nézünk s eleresztjük,
vízbe dobjuk az evezőket.

Menjünk! Ezen a szép vízen
nincsen zátony és nincsen torlasz -
Átölellek és néha-néha
csókomtól halkan felsikoltasz.

Lelankadunk a csónak-aljra
fehér tébolyban üdvöt nyerve...
Alszunk... Most már lehet akármi.
Vihet a nagy víz akármerre.

***

 Radnóti Miklós

Szerelmes vers

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.

***

 Radnóti Miklós

Az Égivándor dala

Ha arcodat csillagfény melegíti,
űr hidege szívedet nem dermeszti meg,
s nem fáradsz el sohasem,
mert az Út kiszabja életed
a csillagok között,
az emberek között,
a sötétben,
a Fényben,
a szívekben,
a Létben,
s az Út vezet is,
mert az lett a dolga,
mit régen kiszabtak neki:
lábad alá bársonyt tenni,
lépéseid könnyen venni,
nap-melegben árnyat lelni,
s ha eljön az est
a csillagok között,
az emberek között,
és meg akarsz pihenni,
akkor bölcsőd lesz az Út,
hol gyermekként ringva
feleded a bút,
s bűvös álomban
homlokodra gyöngykoszorút
teszek,
gyengéden, szépen,
mint régen,
hogy bűvös álomban lásd,
kit nem láthatsz napvilágnál,
s előtte térdre omolj
és erőt kérj tőle, Életet,
hogy ha eljön a reggel,
tovább vándorolj,
mert utad szép és örök
a Tündér-fényű csillagok között.

***

Radnóti Miklós

Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

***

 Radnóti Miklós

Minden árvaság szomorú dícsérete

Ó, csitult árvaság ! Egyedül járok
az égi mezőkön, lehulltak már a
csillagok is, csak testetlen szavaim
ragyognak és selymes hajzatuk szelíd
kezekkel lengeti a szél mely hozza
utánam, fehéren göndör felhőknek
alkonyi nyáját.

Most földi mezők fölött vonulok,
gazdagon mélán: csillanó füvek!
vetés! a kazlak alatt szerető
béres! mosoly a koldusok véres
ajka körül! Minden én vagyok és
szüzek összeszorított térdei
fehéren nyílnak látásom nyomán!

Azután ujra semmi! Egyedül járok
az égi mezőkön, lehulltak már a
csillagok is, csak testetlen szavaim
ragyognak és selymes hajzatuk szelíd
kezekkel lengeti a szél mely hozza
utánam, fehéren göndör felhőknek
alkonyi nyáját.

Ó, csitult árvaság !
Minden árvaság szomorú dicsérete !

***

Radnóti Miklós

Hajnal

Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.

A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.

Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,

nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át...
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:

halihó ha-hó ha-hó halihó! 

***

 Sík Sándor

Hegyorom és fátyolfű

Körülöttem szeszélyes kőtitánok:
Izzó szürkén a Dolomitok állnak.
A Sella óriási orgonája
Fölénekel az ég felé.
Körülzümmög a vadszegfű arája:
Egy igénytelen pici méh.

A gleccserek sugárzó fénymezői
Messziről hívnak: menni, menni, nőni.
A fátyolfű sugalmas erdejében
Úgy zsong az élet, úgy nyüzsög;
Majd szíve szakad igyekezetében,
Úgy zöng egy szerelmes tücsök.

Ó Istenem, ha volna százezernyi
Karom, ezt a szépséget átölelni!
Vagy mint szeráfnak, énekelni hangom,
Bezengni ég-föld közt a tért!
Fejem ringó fűszál tövébe hajtom
S megcsókolok egy pipitért.

***

Robert Burns

Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szivemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

/Weöres Sándor fordítása/

***

Móra Magda

Őszi színek

Ünnepi csendbe burkolózva
nézett a város vissza ránk.
Egy-egy halódó rózsa bokra
még széthintette illatát.
Város szélén, a kertek alján,
harmatos lombszőnyeg fölött
krizantémok remegtek tarkán
lankadó dáliák között.
A nyárfák aranytallért szórtak,
rozsdás lombot a gesztenyék,
a nyírek sárgán sápadoztak,
a szőlők barna tenyerét
november simogatta lágyan,
járva az ázott utakon.
Mi ott lépkedtünk szép nyomában,
a puha, színes avaron.
A hegytetőn még nyári zöldben
álltak őrséget a fenyők,
de városunkat lenn a völgyben
ölelte már az őszi köd.
Felettünk az ég opál kékje,
míg szemben piroslott a nap,
lelkünkben aranylott a béke,
és fényben szállt a gondolat.

***

Szakál Magdolna

Születésnapodra

nem érdem a kor
s mégis ünneplik
talán mi tudjuk csak
hogy az idő
egérút bölcsőringás
és koporsófedél között.
ezért sem ajándék e vers
csupán segít a rád gondolásban
egy újabb napon , hol

váratlanok fénytelen ködén túl
sarjadó lét kavarog.
a puszta ma is csupasz táj.
arany nap és délibáb.
s a ház vacok. sután puha takarás.
pattog a vakolat a jelen faláról
kilátszódnak a múlt penészvirágai…
felhők közül villám cikázik…
valóság porára őszi köd szitál…
felázik az idő.

a világ köröttünk sáros kifutó
oldalvást könyöklők bosszúszomj moraja
míg középen, a piszoktalan fénytérben
tip-top irhakabátok futnak a tereken át
de tévedhetetlen szemünk elől már
el nem rejlik az alattuk inogva szűkölő homály.

tekinteted tiszta tükre látni tanított
vagy. s hogy engem is világra vajúdtál
köszönöm ma meg szülédnek:
áldott türelem. s a csodának mit úgy neveznek:
szeretet

***

Rimanóczy Ildikó

Őszi kikerics

Szeptember ül szalmasárga domb alatt,
sárba temetve, őszbe olvad a nyár,
seregélyhad mellé ökörnyál repül,
virágtalan gyászban sóhajt a határ.

De száradó füvek közt a kikerics
nyújtózva fakaszt kertünkben új tavaszt,
harmatban fürdő lila szirmok alatt,
zöld remény kél, mint tűz után a haraszt.

Míg jóságot iszik kezedből kezem,
csendesül a lét, szállni már nem vágyom -
vad szelek elől karjaidba bújva,
álmodom kikericsszirmú világom.

***

Radnóti Miklós

Az áhítat zsoltáraiból

1

Kedves, miért is játszom boszorkányos
ékes szavakkal, amikor szomorúbb
vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél
és szőkébb a vasárnap délelőttnél.
Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.
Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy
imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú
szavakkal, melyek néha bennem születnek
és nem marad utánuk semmi.
Szomorúbb vagyok a parti fűznél
és szép szavakkal szeretlek mégis
pedig te szebb vagy a százszorszépnél
és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

2

Mégis csak szavakkal szeretlek,
és te ilyenkor jegenyék
áhítatos magasában fészkelsz, mint
a sajnálkozásnak nagy madarai
és talán megmaradt csókjaid
fűzérét pergeted az ujjaid
között és lehullajtod hozzám.
Egyszerű szavak érnek csak hozzád,
áhítatos jó papi szavak és
az istenek imádkoztató
egyszerűsége fehérlik az
ajkaid között és szemeidben
felhősen kéklik az égnél kékebb
virágoknak ártatlan kékje.

3

Húgom is vagy néha, fehér arcú,
vontaranyhajú kedvesem, mikor
szavaink és ajkaink eltévesztik
a szerelem útját és én ilyenkor
szomorú pap-bátyád vagyok
aki már túl van az ölelésen
és szelídszájú kishúgát szereti
benned, akit szeret.

4

Háromszor háromszázhatvanöt napon és
háromszor háromszázhatvanöt éjen
szerettelek és hordtalak vemhes
tétova szememben hunyt pillájú misék
után és most sokkal több mint ezer nap
után egy véres könnyel csak kiszakadtál.
Pedig sokkal több mint ezer napon át
érted remegtek az alkonyi fák
és pihés madarak sipogtak ijedten,
hogy ellopom és lerakom őket
a fákról a földre a lábad elé.
Most háromszor háromszázhatvanöt nap
után üres tiszta szemekkel járok,
aranyfüst száll a nagy hegyek felől;
szétfütyülöm a szomorúságom és a
fészkek mélyén bizalmas madarak
várnak rám tátott puha csőrrel mert
hozzájuk térek torkomban ízes
kukacokkal s hogyha vihar jön
fejem meghajtom, rád gondolok és
letakarom őket bús kalapommal.

5

Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Mégis oly végtelen
mint esős réteken
mély álmoknak hajnali habja
amikor dalos szemeidben
kinyílnak a ködtarajos rónák
és bomlott hajunkat zászlókként
lengeti a szél.

6

Pattanó virágú bogaras réten
megáradt bennem egyszer a jóság:
nyújtott nyitott tenyérrel hívtam
az erdők és mezők madarait
és ők eljöttek cikázva hozzám
tapsos röpüléssel bújtak meg
hajamnak meleg sátra alatt.
Azt hitted akkor, hogy csodát látsz
nagyra nyílt szemekkel hátráltál
tőlem de én átöleltelek
kibontottam forró aranyhajad
és úgy szóltam a madarakhoz
akik már nem fértek el rajtam:
- Nézzétek ez az én kedvesem
nagyszemű és ezerszer áldott! -
És eljöttek akkor hozzád is ők
széttúrták hajad és hemperegtek.
Akkor ott madaras fejünk alatt
csókunkból is dalok születtek

és a dalokból új csókos csodák.

7

Ajkadon nedvesen csillan a
messze alkonyok álmos fénye,
mert színes sínek doromboló
útján jöttél te vissza szíves
szíveddel – testedben álmos
délutáni sütkérezések
melegét hoztad el nekem és
úgy ömlött el rajtad a jóság
hogy szégyenlem most ajkamnak
remegését mellyel újra az
ujjaidat csókolom sorra
miközben halottan lehulló
cserebogarak tavaszi síró
búcsúimáját mondogatom.

8

Szavakkal játékos
életem melléd kúszik
és átölel virágos
karjaival mint
a kánikula ott
lenn a mezőkön
az örjöngő napot
öleli valami
rettentő csudába!
Testünk csak csillogva
ragyog a fényben
és az útszélről mégis
szemérmetlen szerzetes-
füvek nyújtóznak fel
hogy lássák csókjainkat!

***

Gulyás Pál

Egy ibolyáról

Egy ibolyát vittem haza
s most is itt él az illata.
Belepréseltem egy füzetbe,
hideg lapjára dideregve
lehullt a kis kerti virág,
siratva teste hajnalát.
Arcának bársony hamva vissza -
repült az égbe, mint a rab...

De könnyét a papír beitta,
égi illata itt maradt!
S most ez az illat a világom,
két karom esdve ráborul,
ő felé vonz az esti álom,
őt látom láthatatlanul. 

***

Gulyás Pál

A bűvölő tavasz

Mily szép a lombok zöld borulásai
alatt az erdőt költögető tavasz,
míg fent a harkály csőre tompán
koppan a tölgy meredek sudárán.

Ezüstvirágokat havaz a kökény,
úgy tündökölnek mint pici csillagok,
s alatta lassú méltósággal
reszket az ősz feledett avarja.

Hol most a meddő tél hideg oszlopa?
A Nap tüzétől égnek a lombtetők,
szemünk káprázik, hogyha felnéz...
És a kigyúlt gallyak énekelnek!

Egy barna felhő elfödi a Napot,
a bokrok arca sűrű homályba vész,
de nemsoká a dombokon túl
ömlik a fény dagadó folyóként.

S felénk tart ismét, vágtat a fákon át,
most óriási inga gyanánt lebeg:
s úgy lengenek föl s alá az árnyak,
mint koponyásfejű nagy pillangók!

A Föld, a Nap s a Víz frigye most szövi
a halhatatlanság üde láncait:
most száll ki bűvölő kezükből
párja után repeső madárka,

parányi szárnyát bontogató bogár
egy harmatos fű hajladozó hegyén,
s a fák ködébe visszaringó
gyermeki őz szeme tiszta fénye.

***

Gulyás Pál

A jegenyeakác tövében

Egy jegenyeakác tövében álltam,
Nagy zizegő akác volt. Tetején
őrködött lángsisakkal s lángruhában
az utolsó sugárzó esti fény.

Ilyen akácok zúgnak a regékben...
Letörtem egy ágát s a levelen
a nyár fogyó tüzénél megidéztem
árnyékod, óh hatalmas szerelem!

***

Gulyás Pál

Hegedűszó az erdőn

Ki hegedül a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az udvarban
a rózsaszínű makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.

Mily lágyan süpped az avar,
ha lépek jobbra-balra!
De most egészen megzavar
egy hegedű hatalma!
Itt a béke zsong s az ágakon
remegnek pókfonálok...
De most a fák között a hang,
mint lassú vér szivárog.

Ki hegedül a fákon át,
e dal forrása hol van?
Itt a csend vonja sátorát
fölém a néma lombban.
S míg hallgatom a fák alatt,
e zene honnan árad:
agg törzsükön fényt váltanak
a messzi égi tájak.

***

Gulyás Pál

Az éj panorámája

Gondold el édes Angyalom
a tengerek most hogy pihennek!
Csak egy-egy röpke fuvalom
hirdeti léptét Istennek.

A világítótornyokon
piros lidérclángok lobognak
és a fekete ormokon
az emberszívek feldobognak.

S gondold el, édes Angyalom,
azt a csöndes, nyugalmas éjet –
amikor egy hűs ravatalon
minden-minden az Istené lesz!

***

Gulyás Pál

A Hold imája

Mályvácskákkal s rezedákkal beszélek
minden áldott nyugalmas alkonyatkor
s nem bánom én, mily öldöklő veszélyek
keringenek a nagyvilágon akkor.

Csak bámulom az éjt, a láthatárra
miként teríti rá magányos árnyát...
És fent a hold boldogságos sugára
széthinti lelkem hallgatag imáját.

"Jó Istenem, lefeküdtek a fák
s az életet fekete gyász takarja.
Jó Istenem, megőszül a világ,
ha a Te szent akaratod akarja.

És ismét zöld tavaszba lendül minden,
ha te így szólsz az Életnek: „Legyen !”
És a tűnő szivárványok szelíden
merengenek a májusi egen.

Te vagy az élet és Te vagy az élet
rejtelmes fárosza: az elmúlás –
s a zúgó tengeren lángodra néznek
a hajós emberek, ha győz az ár…

Jó Istenem, az éj magányos árnya
szívem legyinti már viharokkal –
legyen minden szegény embernek álma
kirakva a tündöklő csillagokkal!”

***

Konsztantyin Fofanov

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
Az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései virágok
végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimennek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát evett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek – csupán hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

(Fordította: Lator László)

***

Duka Éva

Mert bennem szép vagy...

Hogyan mondhatnám el neked
Azt, hogy bennem szép vagy...
Örvényként kavarognak
Odabent a ki nem mondott szavak,
S lázas rohanásban kapkodnak
Az el nem mondott mondatok,
Gyönyörű köd-hálóként szitálsz,
Ha mágnesként hozzád rohannak
Titokban a gondolatok,
Mert fáj a világ, s tép a sors keze,
Elhallgatnak bennem a szavak is,
De tudd: bennem szép vagy...

Fáradt napsütésként pislákol
A remény, hogy némán szeretsz,
Ha ébreszt e jégharmatkezű világ,
S felráznak áramdús hétköznapok.
Túlélők lettünk: Szigetek a csendben,
A szeretet, mint vezérláng pislákol
Lelkünkben minden napon,
Kérlek, ne add fel az igazban vetett hited,
Mert bennem szép vagy, az is maradsz,
Mindörökkön örökké: Ámen

***

Pilinszky János

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szíved,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

***

Zelk Zoltán

Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lánynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.

***

 Beke Sándor

Megkésett feltámadás

Fenyősörényű rengeteg,
görnyedt hátadon
keresztet hordozó
ország,
Maroknyi néped
szerteszét -
Hallgatlak Ábel,
hallgatom a havasokban
székely legénykék
szomorú pásztorénekét...
Fejed fölött hamis
szólamok,
szégyenteljes krizantémkoszorú-
glóriák -
A világmindenség
hazug szigetén,
egyedül állsz
az ünneplő Európa
utcaszögletén-
Vershazában
édes-keserű vagy-
bölcsőd felett
- titokban -
bagoly őrködik,
de valahol,
nagyon messze.
a kigyulladt égből
feléd néz
és kezét
homlokodra teszi Valaki...
idegeid őrlik
az ünneprontók,
dolgozik az idő-köszörű,
szívedben
székely temetők,
düledező kopjafák,
és várod,
mint a legszebb árva,
mint a legárvább szenvedő,
mint a legkoldusabb koldus
csudanagy türelemben
a megkésett jövőt...

***

Egyed Emese

( válogatás )


közelebb jön hozzád a csöndrigó
tenyeredből szavaid elfogadja
tenyeredből száll sóhajnyi magasba
úgy tűnik el hogy észre sem veszed

***

Hívogató

A remény neve áldott.
Az élet neve áldás.
A bizonyság egyetlen
ma született kiáltás.

Az árvák társra lelnek.
A szorongók erőre.
Szembenéznek a csönddel.
Nem térnek ki előle.

Valaha lányok voltak.
Ma hajló karú füzek.
Fiúgyermekek voltak.
Ma gyerekgondot űznek.

Emlegetik a jászlat.
Új ragyogást kívánnak.
Ringatják kisded álmuk.
Pihenj, meg, Krisztus, náluk.

***

Séta

Megint kibomlott gallyain a nyár.
Virágzó élet lepi el a földet,
a Szamos elcsent piros labdát görget,
lányom szeme: két bujkáló bogár.

Kérdezd a kedvest: útra kelt-e már?
Kakukkfüves, fanyar bogyójú völgyek,
könnyűkezű, hajlékony lelkű hölgyek
öröme-csókja visszhangjára vár.

S ne hidd, szelecském, hogy a szárnyakat
rigók, poszméhek bitorolják mind!
Szállok én is, ha elvakít a nap.

Fellegmadár... Árnyéka meglegyint.
Nyelvem hegyén nyers íze megmarad
rügyeknek, fénynek. És várok megint.

***

A többi

Elalszik majd a hívás, mint a gyertya.
Hidak pillérét hó rajzolja körbe.
Hajnalseprűkkel szavaink behordja
az olvasztóba felejtés-anyó!
Könnyedhez készít illatos kalácsot;
meggyógyítanak házi jótanácsok,
s kerül majd, hogyha elmerengenél,
halaszthatatlan megtennivaló.

A járdasziget békéje vagyok,
nem kezdet, nem cél utazásodon.
Kitalálható történet vagyok,
égabroszon szétmorzsált holdkenyér.
Elalszik majd a hívás, mint a gyertya:
volt-nincs. A többi
kínzó hófehér.

***

Próbák

Kócsag a ködben elenyészett -
őrizd teremtő, gondviselő Isten
az egészet,
lásd,
próbák alatt a parányi test
gyönge,

te áthatod mint szél a nádast, át
a mulandót s nyomát tudod örökre,

te futsz futótűz szőnyegeken át
s hűvös marad a lépted, és a rögre

esőt hozol, hozod kivirulásunk
s a békességet hogy magunkba lássunk

***

Grammatika

A legtovább egy versben élek.
Nézd, szövögetem verskunyhómat
aranyló sásból, ingó nádból,
fosztott mentából, hársvirágból.

Leghamarabb versben halok meg.
Elfogadom a vágyak végét.
El a magányt, a zúgó csöndet.

Téged eloldlak, megkötözlek.
Legtovább álmaim pörögnek,
mint lassan földre szálló pernye.
Mint lekeringő hársvirág, mint
kusza percek kusza terhe.

Legkevésbé magam vagyok, vagy
leginkább könnyek tagadása.
Te vagy, te vagy a tűnt kiáltás.
Te vagy az is, aki kiáltja.

***

Választottam

Magához szólít, készen állok.
Élnek s elmúlnak a virágok.
Sziklakövekből semmiség lesz.
Szelídülünk mennyei kézhez,
szokunk szokatlan gondolathoz.

A gondolat ha elkalandoz,
a lélek hogyha keresőben,
s ha az esendő test is végre
éled: a pillanat erőtlen,
és a hely gyarló, vagy úgy tűnik.

A látogatót hazaküldik.
A kopogásra nem felelnek.
Legyél, ha úgy kell, legyél mégis
Tűz-víz-föld: társa félelemnek,
Elfogadásnak. Hozzád tartok.

Hadd érjek közeledben partot.

***

Petőfi Sándor

A hegyek közt

Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város... csak úgy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!...
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Úgy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szívek,
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Úgy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.

***

Vajda János

Páros dalok

I.

Kérded: mért kedves a magány,
Mért nem köll a világtól semmi?
Fénynél miért jobb titkos árny?
- Mi könnyű erre megfelelni!

Hát ami szép elszórva csak van
E nagy kerek világon,
Azt hiba nélkül, egymagadban
Nem mind együtt találom?

II.

Mert hát, való, mindenben, ami szép itt,
Mi jó, van abba hiba is;
Folt a napon, rózsán tövis.
- Tebenned én nem látok semmit

...Azaz hogy voltaképp, hogy ne hazudjam,
Van benned is, megengedem,
Mit rejtegetsz;... de hát nekem
- Csodálatos! - ép ez tetszik legjobban...

Van árnya is felséges alakodnak;
De ami úgy vakítana,
Ragyogó fénye, sugara
Nincs olyan a tündöklő nyári napnak!... 

***

Juhász Gyula

Szeptember aranya

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorom, üdvöm,
Tűnőben szép nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén
Szeptember aranya van. 

***

Kosztolányi Dezső

Szeptember elején

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

***

 Gyökösi Endre

Egy csokor virág...

Barátságunk jeléül csokrot hoztam neked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal...

Csokrodban első virágszál a szeretet,
Azért oly fontos, mert Istentől ered.
Emberi sorsok összeötvözője.
Ha elveken nyugszik, nem mulandó,
Neked is ilyen szeretet a jó.

Türelem a második virágszál,
Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,
Bármi is menjen végbe a szívedben.
Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,
S vihar ne zúgjon el családod felett,
Így gazdagabb lesz benned a szeretet.

Csokrod harmadik virága a hűség,
Amit megkíván tőled a föld s az ég.
Hű légy Istenhez és szent elveihez,
Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,
Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,
S szívetek legyen mindig összekötve.

A negyedik virágszál a kedvesség,
Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,
Meghódítja még az ellenségedet is,
Otthonodban nem lesz ború és tövis.

Az ötödik virágszál a szorgalom.
Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom
A házban és minden csak terád várjon,
Míg az idegek összetörnek fájón.
A szorgalom az, ha végzed a munkád,
Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.
Virágcsokromat átnyújtom neked,
S kívánom, a jó Isten legyen veled!
Illatozz otthon, vagy a zord idegenben
Mindig derülten, mindig kedvesebben,
Míg eljön Urunk, s bú válik örömre,
S virágcsokrába beköt majd örökre..

/ Les Buscaglia /

***

Tóth Árpád

Boldog csönd

Ó, boldog a kis lusta tó,
Szelíd képeket ringató,
Partja virágtól roskadó,
S ha este jön a posta-ló,
Bús nagy feje rádől s mohó,
Hűs kortyot inni néki jó.

És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

És boldogok a vén fenyők,
Hullámos, dús, zöld függönyök,
Mögöttük alkony jajja nyög,
S boldog e jaj a lomb mögött:
Szent, terhes alkony, most szülöd
Áldott leányod, ő a Csönd.

Őt várom, vak már a szobám,
A négy fal roppant halovány.
S jön a rejtelmes, néma lány,
Megcsókolja hűsen a szám.
Szívem megáll s boldog. Talán.

***

Reményik Sándor

Őszi csodák

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
A tekintetem rátévedt egy fára:
Nini még most sem sárga.
Zöldnek tartotta meg
Szép reménység-ruhában
Az, aki megtarthat mindeneket.
És én is élek,
És én is élek
S megvannak mind, akiket szeretek.
S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
Eljönnek hozzám az őszi csodák:
Másodszor borulnak tündér-virágba
S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
Az almafák.

S a drága földön, nem is olyan messze
Másodszor érett meg most a cseresznye,
Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
Őszi bánat és lila gyász után,
Októberi dombok oldalain
Pompázik a tavaszi kankalin.
Rügyet bont minden ág
S belőlem is szinte nap-nap után
Kihajt egy vers-virág.
S ki tudja még mi lesz?
Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
Lombkoronás, orgonás áhítattal.

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
Az utcasor felett
Egy színes felleget.
A szemem újból rátévedt a fára.
A reménységben megtartatott fára, -
S akkor gáttalanul,
Feltarthatatlanul,
Elbírhatatlanul
Robbant ki szívemből a hála.

***

Reményik Sándor

Alpesi rózsa

Lapály lakója, elhiszed-e, mondd,
Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont,
S futószőnyegként terül nyár felé
A havasokat látogató Isten
Nesztelen léptű lábai elé?!

Lapály lakója, hidd el nekem: láttam
Most harmadéve, izzó arany nyárban,
Szellős, szigorú, büszke magasságban.

Hiába, ingyen nem adódik semmi,
Nagyon magasra kellett érte menni.
A hátizsákom felhorzsolta vállam,
A szeges cipő feltörte a lábam,
A botom eltört, újat kellett vágni,
Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni,
Törpefenyő, boróka megakasztott,
Fejem fölött a végtelen virrasztott,
Szomszédságomban villámok cikáztak,
A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak,
Hullott a lelkem vére-verejtéke, -
De feljutottam - s megérte, megérte!

***

Reményik Sándor

Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zúzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

***

Berde Mária

Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közel hajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.

***

József Attila

Csendes kévébe...

Csendes, kévébe kötött reggel
zsömle-zizegésű világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.

Ím, a könnyű szél elősurran,
tereget szép búzamezőt
tovaringatja lágy fodorban
a zümmögő időt.

***

Márai Sándor

Ajándék

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

***

József Attila

Nyár volt

Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenül,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszívünk kisüt szép homlokunkon.

***

Radnóti Miklós

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

***

Radnóti Miklós

A bujdosó

Az ablakból egy hegyre látok,
engem nem lát a hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
bár minden egyre megy;
s látom de nem tudom mivégre
e régimódi kegy:
mint hajdan, hold leng most az égre
s virágot bont a meggy.

***

 Tóth Árpád

Orgona

Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még édesíti a fanyar szobát,
S a hűs homályon úgy remeg tovább
Illatja, mint halk húrok reszketése.

Ám olykor egy-egy függöny rezge rése
A lila fürtön arany fényt dob át,
S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált,
Melynek szikrázva szédít színverése.

Ó, én szerelmem, kit sok ferde kés
Már halni vágott: bú és szenvedés,
Ó, édes emlék, te is így jelensz meg:

Olykor: sóhajtó illat, hűs zene,
És olykor: tágra nyílt opál szeme
Egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek...

***

Várnai Zseni

Kis botló táltosok

És elindultok vele egy sugaras reggel,
És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
És viszitek őt az első, első útra,
Kicsinyke lábak, botló táltosok...
A nagy világ majd rátok mosolyog,
A föld, a fű, a fa, virág nevet:
Egy bukdácsoló, induló gyerek;
A karja tárt, a szeme nyitva: szép!

Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
Vigyázzatok kis táltosparipák!
Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
Vigyázzatok!
A föld az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el,
Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
De hátán annyi kő, kavics és gaz,
Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
Vigyázzatok!

Mert drága ő!
A szeme, arca, ajka csak nevet,
Még mindenkit szeret,
Még minden jó és tiszta benne van,
S mögötte út még nincsen semmi sem,
Mint akinek meseország izen,
Csak menne, menne már;
Vigyázzatok!

Karomon hordtam ölbéli bubám...
És ajnároztam, földre sose ért,
De két karomba már belé nem fért,
A földre lépett ő,
Vigyázzatok!
Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
Viháncoló, kicsiny mesecsikók...
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt...
Az én karom már szűk határ, tudom, -
Vigyétek majd az igaz útra őt,
Kis táltosok.

***

Áprily Lajos

Leánykökörcsin

Az est becsuk s egy fényes kéz kinyit,
mikor a nap a felhőtlen égre hág.
Becézem kelyhed érző bolyhait,
s tűnődve kérdem: Lélek vagy, virág?

***

 Rónay György

Epilógus

Ibolyaszálat leltél az avarban.
Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben
kékje.

Katicabogár baktat az országúton.
Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
gyepére.

Csillag csillog a harmatos füvön.
Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
hajolj le hozzá.

Bárányokra késeket köszörülnek.
Ne engedd!
A világ héja-karmában galamb sír.
Mentsd meg!

***

Dsida Jenő

Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

***

Dsida Jenő

 [Elhagytuk már...]

Elhagytuk már az olajfákat
s az illatozó este
reánk köszön.

Kezedet lágyan megfogom.
Életünk értelme egymásba
átmuzsikál.

Valaki megkönyörül rajtunk
és leborít kettőnket, így
egy nagy lila harangvirággal.

***

Dsida Jenő

Dal

A szívem nem tud muzsikálni
vidám könnyű kis dalokat.
Hiába, mindig meg kell állni,
s meghalni hagyni vágyakat.

A vidám drága kis nótáknak
olyan hamar végük szakad.
Fagyos ködre s pianóra válnak
s halk zümmögés, ami marad.

A lelkemben sok melódia
csak felhangoló kézre vár.
Mennyi színes szép szimfónia,
eljátszatlanul hagyni kár.

A dalok álomba alusznak
az óra halkan csak halad.
A nóták csendben haldokolnak
s feszülő húrjuk megszakad.

***

Dsida Jenő

Mert ősz van...

Tele haldokló vággyal a szívem
s künn az erdőn halkan jön az ősz.
Kék pára repül a mező felett,
a szívem ma olyan, mint az ősz.

Nagy álmok kettétörve pihennek,
a vágyam elmúlt nyárról dalol.
A ködös nagy messzeségbe nézek,
és érzem, hogy várnak valahol.

Az emlékeket szétteregetem,
- megannyi fehér rózsaszirom. -
Egyenként rájuk simul a kezem,
- az emlékeket mostan siratom. -

***

Dsida Jenő

Dal és vers

Most érzem, hogy ébrednek a dalok!
Hogy muzsikálnak az agyamban,
Csengenek-bonganak egy hangban,
úgy simulnak, mint szerelmes karok.

Várják, hogy eldaloljam egy dalban!
Legyen egy dal különös, színes,
színpompázó színektől hímes,
mint ízek és illatok a borban.

A melódiát ó, hogy szeretem!
Mert puhán forró csendes és szép,
olyan, mint egy régi olasz kép,
a melódiát ó, hogy szeretem!

Ha egyedül vagyok, csak dal legyen,
Vers, amit olvasok vagy írok,
szelíd, puha szavak, ha sírok,
Ha egyedül vagyok, csak dal legyen.

***

Dsida Jenő

Áldott a szemed

Áldott a szemed, mert egyszer reám nézett,
mert egy percre az arcom benne fénylett
Jóságos a kezed, mert szelíd volt hozzám,
amikor szótlan megsimogattál.
A szád csak becéző, halk szavakat mondott,
Emlékszem, a vágyam akkor bomlott.
Áldott a szemed, mert akkor reám nézett,
mert egy percre az arcom benne fénylett.

***

Dsida Jenő

Kertünk is lesz

Ugy-e, leszek még én is boldog egyszer?

Pirosfedelű házikónk lesz
valahol messze innen,
ahol szabad lesz újra hinnem
s a ház elé virágot ültetünk.

És lesz egy kicsi kertünk is nekünk.
Nem lesz más benne, csak cseresznyefa,
mely kora reggel már arcomba pislan
s bolondos, édes késő áprilisban
sziromesőben ismételgetem
a legdrágább nevet,
mely örökké nevet:
Cseresznyevirág!

Ugy-e, leszek még boldog én is egyszer?

Istenem, mikor vad kételyek rágnak,
vedd ezt a verset szelíd imádságnak.
Add, hogy úgy legyen. Ámen.

***

Dsida Jenő

A Naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tüzzel
az én csóktalan homlokom.

***

Dsida Jenő

Szonett Cseresznyevirághoz

Egy este, régen, nagyon este volt.
Lecsukták a fényes üzletredőket
s mint árva vad, ha mély vadonba törtet,
fáradt lábam elszántan kóborolt.

Az est öli az egyedül-levőket,
lelkükbe halált-váró mérget olt -
Egyszerre csak valaki rám hajolt
s egy lélek-csókot kaptam akkor Tőled,

testvérek lettünk, ugyanaz a lélek.
Bús-egyedül az est uccáin át
azóta fázom és borzongva félek.

Magányos percem mind szívemre vág:
Hamar múlik a tavasz és az élet
s hamar lehull a cseresznyevirág.

***

 Dsida Jenő

Így volna szép

Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyűlhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

***

Dsida Jenő

Estharangok

Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg

Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

***

 Szabó Lőrinc

Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban.
Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
Utazó lelkem mozdulatlan.

Utazó lelkem ma pihen,
ajándékot kapott, amely
nem múlik benne sohasem.

Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!
Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
szépség nyílt egyszerre körém!

Milyen kincseket pazarolt
rám váratlanul egy világ,
amelyről sejtelmem se volt!

S hogy megbékültem! Óriás
éggé tágított valami
földöntúli csodálkozás:

Úristen – – A szívem dobog,
és szeretném megérteni
a csodát, hogy boldog vagyok,

boldog! az! – De nincs rá szavam.
Emberek, én csak szidtam az
életet: nem volt igazam. – –

Hunyt szemmel nézek a napba,
s új öröm némít, altat el:
a szélcsöndes ormok nyugalma.

***

Tóth Bálint

Augusztusi este

A rózsa lábujjhegyre áll,
tárt pillákkal nézi a holdat.
Alszik fészkén a jégmadár,
fenyőn feketerigók szólnak,
s egyenként elhallgatnak ők is,
elszunnyadnak a tág mezők is,
hangolnak tücskök, pengetik,
felcsap a fülemüle-trilla,
s egy tündér csillagkönnyeit
az ég kék kötényébe sírja.

***

Szabó Lőrinc

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

***

Tóth Árpád

Augusztusi ég alatt 

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillag-testvér fény... be szép volt.

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó, földi sóhaj
Szívünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
 
 

S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,
Hogy addig mennybe értünk s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

***

Egri László 

Szürkeségből szakadó

Szürke lett a világ, szürke, mint a bánat,
szürke fellegekből bús könnyözön árad.
Megszürkült a világ, megszürkült az élet.
Mi értelme van szürkeségben élnem?
Szürke, szürke minden, szürke mint a közöny,
felhők pilláiról pereg a könnyözön.
Szürke, szürke, szürke számadás.
(...)
Szétoszlik a szürkeség, szétszalad a szélben,
szemed pajkos csillogása, mely
derűt hoz az égben.
Te jelented a levegőt, arcom előtt lágyan lebegőt!
Szemeid, ha nevetnek, minden határt levetnek.
Arcod ha ragyog, legboldogabb vagyok!
Kezem ha kezedhez ér, egybeforrad test és vér,
szíved ha dobban, lüktet, enyém százszor jobban.
Testem ha testedhez ér, leggazdagabb vagyok én!
Ezért érdemes élnem. Nem magamért.
Csakis érted! Érted?