Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lehoczky János

2016.03.20

Lehoczky János

Tört mese a szénégetőről

Az öreg a tűz mellett ült. Arcát alulról világították meg a lángok; még nagyobbnak tűnt az orra. A vacsorára szánt szalonnát megsütötte már. Délután egy kevés dércsípte kökényt szedett kinn az erdőn, azt majszolta és a csillagokat bámulta. Ilyenkor, csöndes őszi este mit is tehetne mást? A boksát két napja, hogy lebontotta. Jó szenet égetett, kedvezett neki a szerencse -- meg aztán értette is a dolgát. Két hét keserves fáradalmát pihente most ki. A fekhelyét még világosban rendbe tette. Friss szénát is hozott a pokróc alá -- illatos, száraz, jó szénát.

Egy ágacskát keresett, megpiszkálta a tüzet -- parázslott csak. Itt az erdőn nem volt egyéb gondja, csak hogy jó legyen az égetés. A mostani jó volt. Örült neki, nyugodtan aludt el.
Álmában szálegyenes bükkfából rakott boksát, és ő maga volt a tűz a rönkök alatt. Csillogó, fekete, fényes szénről álmodott, melyben ott szunnyad a parázs, alszik a láng. Az ő tüze, az ő parazsa.
Boldogan ébredt a szénégető. Hajnalban indult el a faszénnel a faluba.
-- Én vagyok a szénégető a hegyekből! -- kiáltott be a kovácshoz. 
-- Faszenet hoztam. Szürke bükkfából égettem. -- S nagyot hallgatva hozzágondolta: -- Álmaimmal rostáltam, reményeimmel válogattam, emlékeimmel fényesítettem.-- Csak a tűz égjen! Az a fontos, hogy a tűz égjen! -- vetette oda siettében a termetes üllőpengető, hiszen várta a munka. Meg nem állt a keze. Patkó és kapupánt, kerítésszurony és vasabroncs formázódott az izzó parázson.
-- Csak a tűz égjen! -- ismételte a kovács az ősigazságot, belefeledkezvén pörölye ritmusába. Meleget csenő gyermektekintetek nyíltak tágra a műhely sarkában. Lángot táncoló szemmel lesték a mestert, a vasnak parancsolót. Lesték és tisztelték az alkotót. Bámulták és csodálták a fémet gyúró, szerszámot teremtő művész-mestert. A napsárga vasidom hasznos alakot öltött, míg meggypirossá, majd sötétszürkévé szelídült. S a parázs eközben észrevétlenül hamuvá zsarátnokolt.
A szénégető halkan tette be maga mögött a nehéz deszkakaput. Zörgő szekere mellett baktatott az agyagos-sáros horhoson fölfelé. Miként gebéje -- földig lógatta orrát. Eső verte, szél cibálta viseltes köpenyét.
-- Szerinted is csak az a fontos, hogy a tűz égjen? -- mormolta maga elé, kérdezvén lovát; azaz inkább csak önmagát.
Vetetlen ágya szélén gubbasztott sokáig. Majd az asztalra hajtotta csapzott fejét, s hortyogva elszenderedett. Álmában szálegyenes bükkfából rak boksát, saját tüzével izzítja, álmaival rostálja, reményeivel válogatja...
Kunyhója lécein babrál a nyirkos szél. A sarokban halomba roskad a nedves tűzifa, s az ajtó résein besompolyog a hideg. 
De a szénégető sohasem fázik.