Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Péter É. Erika versek 2.

lovete-templom.jpg

lovete.jpg

 Lövéte

 

Péter Éva Erika

[kimostad hibáink]

kimostad hibáink, tévedéseink,
nem számoltad miért, mennyi,
végeérhetetlen türelemből
raktál tüzet melegedni,

s a törékeny szavakból emelt eget
nem engedted vállunkra omlani,
kérdőjelek nélkül hagytad
számunkra úgy hinni, ami.

anya. ha rebben a lélek éje,
kapaszkodnék a hiány gerincére,
hogy gyerekkoromból kivezess,

de már a semmi szállna itt...
fel ne verd az idő hullámait,
kék felhőkre álmokat teregess.

(J.A. evokáció)

*

Péter Éva Erika

[nincs hiány]

nincs hiány csak felgyülemlő
elvárások vízkövesednek bennünk
széttört cserép a hold
kiszáradtak a kérdésvirágok
összecserélt pályaudvarokon állunk
nincs érkezés nincs elengedés
azt se tudjuk mivégre
a hétköznapokba stoppolt vasárnap
lelkiismeret-parázs sincs már
csak ócska szükségletek és árnyak
nincsenek költők
csak csörgők gyerekkezekben
nincs szerelmesvers csak pontatlan
megfogalmazása az egymásbatűnődésnek

*

Péter Éva Erika

[megfogan, nő]

megfogan, nő, és túlbugyog
árnyékok körkörös ívén,
szembekötősdit játszik a
hajszálak puha gerincén,
befüggönyözi álmodat,
s a gondolat léggömbje míg száll,
megáll a szívnél, könyököl.
szelíd ugrás egy kőhídnál.

a szem sarkában páramorzsa,
rálehel - legyen, ki üdvözül.
könnyedén suhan el, s ami
ott marad, igazgyöngyösül.

*

Péter Éva Erika

[világít a szív]

világít a szív. utcalámpa.
a dobbanásnak nincs belső aránya,
csak impulzusok, pár felismerés,
s míg igazán tudnád, már homályba vész.
néha érzed: felszippant egészen,
kiöklendez, hogyha nem vagy készen,
és valahogy megint pitvarában tart,
hogy a szemvakítást újra tapasztald.

holdárokban kormos esőcsillagok,
szél karcol egy fura oldatot.
lenn roppan néhány árnyék-mozaik,
az egymásmellettiség faltól falig,
csak a kulcsszó hiányzik talán -
kívül esik a fal fonák vonalán.
esetleg kéne pár igét mormolni,
amikor a pergő láz holmi
fénycsendcsipkék lebbenő része,
varázsütések álomlüktetése,
mi jeleket szül, elvág, simít, forraszt,
eleje se, vége nincs gyakorlat,
mielőtt a megváltás felbugyogna...
korong az éj, valaki eldobja.

*

Péter Éva Erika

- megadott szavas versek -

(veretlen, hatástalan, rejtelem, szempontjából)

[áram van benne]

áram van benne és háború és dal,
ajándék, átok, macskadoromb -
kidobom, kaparom, s hazahozom.
mit kezdjek tenyérnyi maradékkal?

veretlen pénz, homok, arany.
nyelvemre szegezett menedékház,
magamat biztatom: keresd és láss...
nyerést hiszek, de hatástalan.

épül, időtlen áll vagy épp dől
az ő szempontjából vagy a tiédből,
önmagát is olykor kifogásolja,

tűnődő rejtelem ébredő foglya,
mint a szerelmes elpirul, megremeg:
tágul a szó, elhalkul, összemegy.

*

(korong, fonák, szippant, esetleg, kormos, fura, fal, árok, szül, belső)

[a szabadon engedett]

a szabadon engedett pusztulás előtt
a fogalmakon túl, nem vizuálisan,
hol csontonként rakják össze az éjszakát,
mely mahagóni, homok, tej, higany,
míg vad paták zörögnek, dobognak
a forró hold kifeszített sámándobján,
hol az ember személyiséget cserél
a kitaszítottság kettőspontján,

és úgy pördül vissza a nyomtalan álom
keresetlen vizét inni meg újra,
mint aki csupáncsak egyszer képes
ilyen átváltozós, könnyed bravúrra,
mielőtt egy pontba rögzül a megállás
visszautasított folytatása,
kopogó szavak térburkolata nélkül,
halkan, mint a csönd lobbanása,
mielőtt meggyúlna, hogy kialudjon
a halálba történő teremtésben,

ott, hol a teljesség szövevényes tükre,
hol törékenységünk kérnék kölcsön éppen,
részvétmentesen, érdek, értelem,
feloldozás nélkül, mert ez a törvény,
(a menekülés íves kupolája
alatt lüktető didergés-örvény)
ahol a lélegzet vergődő madara
szárnyatlan, de valahogy mégis repül -
szív az üvegtengerbe csapódva,
a pillanatra felkészületlenül.

*

[az álmok fehér hegét]

az álmok fehér hegét a forradás helyén,
hogy kikötni túl magas az égöböl,
szemünkből a kiszórt dalok szürkeségét,
szavak veronikakendőjével ki megtöröl,

reflexek lassuló, bomló csillagrendszerét,
ahogy a vallomás gyümölcse érik, elrohad,
az eredőnek bíbor bűnbocsánatát,
mit habos zápor mos és puha alkonyat,

a fény drótjain haldokló esőcseppeket,
hogy a hit kevesebb vagy több, mint súlyos szemfedő,
ha a rendezettség a káoszba bennreked,
ki magyarázza meg, hogy legyen érthető?

*

(rendületlen, finomítás, módszeresen, tanácsol)

[itt szállingó por van]

itt szállingó por van, itt cirkuszol a fény:
bohócok ugrálnak isten tenyerén.
beintenek egymásnak és neki is,
a közönségesség irreverzibilis.
mindegy, hogy a műsor meghánytatón szép-e,
s nem tudni, hogy ki kinek önarcképe,
te is ő is tükör: nem látsz különbséget,
s fel sem tűnik - vélt vagy valós - közveszélyed.
kívülálló nincsen, nem tanácsol jobbat,
finomítás közben a csend elkárhozhat:
ezért kell a lárma, ujjongás és álarc,
sekély felszín hátán tarkult rongyot rázhatsz.
és hogy szájat tátni módszeresen lehet,
és hogy bárki bárkit itt hülyére vehet:
tanú arra a kör, mit eltörni minek,
körön belül lenni olyan emberileg,
rendületlen hittel - tiszta lélek-börze.
isten két tenyere mikor csattan össze?

*

(kikeleti, telihold, vargánya, selyemszál)

[telihold]

telihold. viselős az égbolt. túlhajlott
a szív, zizegő szalma. imbolyog az utca,
forradó fényt old a macskakövekre, térre,
házfalra. csillan a csönd: sánc, selyemszál;
gondolatokra tapad, mint a sors csiganyála.
megül a vállon, a háton, a szemek mélyén túl
a megrázkódó évek lassúsága. kikeleti angyalok
utcasarka koppan. szél szabdalt bölcsődalból
nőttek ki mind. nem lehet eltévedni ebben a
forgalomban, csak nyelni nyálat, olcsó szerelmet:
kinint. itt nincs mese, esőernyőnyi vargánya,
csak kopogó lábak és aki szétvet. ki ahogy tudja,
az életet úgy próbálja. itt nincsenek korlátok,
következmények. van idő ezután tenyérbe temetni
az arcot, közönnyel nézni, ahogy elvetél az égbolt.
és már az is mindegy - ha úgyse érsz partot -
hogy mely hajnal hulláján szárad a vérfolt.

*

(értelem, hívatlanul, élénkülő, rozsdafarkú)

[mint a reggel]

mint a reggel. nem is kérve
kúszik fel az istenégre,
azt mondhatom: hívatlanul.
ölel, csókol, feláll, lazul,
bujálkodik és enyeleg,
keményebb, mint a lágy neszek,
érint, elönt, forró harmat,
kivált vagy tíz forradalmat,
élvezetből, mint a karmát,
élénkülő férfitagját
tucatjára betárazza,
habos, fehér csokimassza:
felhő, fényből, selyemfonál,
szájad tátva: tiszta orál.
pillák alatt rezzen a szem,
együttlét ez vagy szerelem?
jő a hajnal, kéjjel, vággyal,
rozsdafarkú napsugárral,
az értelem fel se fogja,
hogyha magját szerteszórja,
közönséges. bűn és erő,
betölt, felhúz, reggelbe lő.

*

(megrekedt, füstfelhőben, kékség, távozóban)

[hogyan kell]

hogyan kell kapcsolatok megrekedt
falaiba ablakokat vájni,
félresikerült szavakat életre dajkálni,
hogy kell az utakat összeszedni
és belőlük homokszemként kiperegni,
elválni hazától, háztól, istentől,
mikor a megbocsátás izzadt
homloka csak vérágat jövendöl,
mikor kell küszöbre kuporodni,
dobbanni szívkosárba,
ha a sors épp távozóban,
hogyha a szó mindig zárva,
és ha a kékség horizontja félrebillen,
hagyod-e, hogy a meddő türelem
hulláma elöntsön, kisemmizzen?
a levegő csatornáin jégcsapok,
eszmék zsilipei füstfelhőben,
az ég gödreiben kavics-csillagok,
néznéd: egyetlen madár se röppen.
szárnyatlan tavaszok, nyesett közöny,
átbukdácsolni se tudsz a köveken, gödrökön.

*

(tartja, maszatolás, amorf, bekeretezve)

[megfejteni]

megfejteni a fröccsenő rügyeket,
mielőtt gyümölcsük csutkába veszne,
a mosoly hieroglifáit,
míg szabad és nincs bekeretezve,

gleccserszínű álmok amorf olvadásakor
bárkát tudni, galambot, olajágat,
felszántott szívet, földjén
lila verseket: violákat,

tenyérbe vackolódva helymelenyit,
mikor az ég síkja összedőlne,
ha maszatolás a szó: megfesteni
csenddé egy perc-mindörökre,

az utca hajlását esőfényben,
tudni a park földet seprő fáit,
ahol isten az utakat tartja
napkeltétől megnyugvásig.

*

Péter Éva Erika

 [Rozsdamázas]

rozsdamázas csorba fák
kiömlött köd a vérük

egymásnak szemrebbenések nélkül
mindent beígérünk
felsejlő glóriánkat nyessük
a szív bevethetetlen ünnep
a dobogás csarnokai
csöndben kiürültek

 a tavasz széljegyzetét
soha meg nem írják
magunkba nézni békényi helyig
na ez mi egyre ritkább
csillagtumorok az ég húsában
megfúlt kövek a földön

nem változunk meg túl
több emberöltőn
maradunk ugyanazok se

*

Péter Éva Erika

[a megfigyelés mézeskalács]

a megfigyelés mézeskalács morzsái,
hogy az életet átkarolhatom,

habfüggönyök folyóágyakon,
az égve hagyott szavak,
esőfonalak álomba ébredéskor,

amikor tűz és víz,
holdpihéken szélharang,
képlékeny látszat és azon túl,
ahol kerítések dróthaján
csillagvíz-ékszerek,

és egymásból egymásba
eszmélő rendszerek,
panasztalan pillanat,

és valaki, ki ezt meglátni segítsen,
lélekmozdulat, lélekcsobbanás,
párafa, ködkert, isten.

*

Péter Éva Erika

[ismeretlen e föld]

ismeretlen e föld, alig versvilágnyi,
figyelve olvasod, és tudod, kialszik -
hűlő helyzetekben hócsönd, amit látni.
odafenn az ég épp csillagot fiadzik.
most az idő. nézd meg. máglya. mágia,
amiért tán meg se kéne küzdened.
lélekcérna a kép, kék, zöld és lila,
szemek tavában hópelyhek fürdenek.
olvad a vers és fagy. álló pillanat.
lehet fogadni, most és mind örökbe.
körülsáncolt lángok. sorstapasztalat,
félig kész a kép, szemet hunysz fölötte.
kattan a horizont, pitvarajtó rebben.
a száj ketrecében vadak alszanak.
valahol egy másik hasonló szerepben
talán engem is így megbocsátanak.

*

Péter Éva Erika

[szívek vagyok]

szívek vagyok és szívtelenségek.
és néha a közre szorulva látom,
melyik part partabb. de lehet, hogy
téved az örökös viszontagságom.

aki tökéletes, nem tudja, hogy ez mi,
tenyerem mozdul, de tartom az eget,
izzadtság-esővel vegyítve össze a
szétszéledt önbecsüléseket.

ha ezt meguntam, küszöbre kuporgok.
felülbírálható, aki azon innen?
bármelyik elmélet istenné nemesül,
hogy önmagába visszarepítsen.

a test kórterme, mi fénnyel szennyezett,
hogyha nincsen: minek különbséget tenni.
szervátültetés kell, másképp nehéz a
lelkiismeret árváit felnevelni.

*

Péter Éva Erika

[halkítsd le]

halkítsd le az összefüggő
rendszerek mánusait,
túl gyorsan kattog a reggel,
idő kell leszedni a napfény
pókhálóit, idő kell
azonosulni egy igazabb szereppel.

az arc ikon, a test fonalát
lélekbe varrták,
s bár fordított számokkal magyarázzák,
az álom nem válik ki
(ha kikötni nincsen ébrenlét-öböl)
a csenden túli csend
tökéletlen keresztöltéseiből.

az égboltozat hátlapján
perc-felhők: érvek, sebek.
hogy igazán halljalak:
halkítsd le, halkítsd -
halkítsd le a szívedet.

*

Péter Éva Erika

[folyton késik]

folyton késik vagy elébb jár,
összeomlik, mint egy légvár,
éjhamut szór, hogy ne lássad
színét se ily alkotásnak,
aztán épül sóvárgásból,
de nem neked, mindig máshol,
surran, oson rókalábon,
álomszárnya puhán átfon,
pörög, mint egy búgócsiga,
mondhatni, hogy fura hiba,
égő szellő fagypont táján,
farkasbőrben gyáva bárány,
adomány, csönd, hurok, hold-dob,
azt sem tudod, hogy hol hordod,
pattogzó köd, mégse látni,
megjátszott vagy valóságnyi,
ez az idő: rózsa, ringó.
kutya-, torok-, szívszorító.

*

Péter Éva Erika

[utcán hever]

utcán hever a téma,
egy kesztyű, mit felénk dobtak.
J.A. hallgat, elénk ma
miért is jönne, persze.

mondjuk ki azt, most mindegy,
hogy megpöcköli vagy nem
zúzmarás szíveinket.
(ekkor a sín még messze.)

mondjuk, hogy megmelegednénk,
de a szó nem buszmegálló.
fent már fenik az estét
csillagféleképpen.

a sín közel, de foglalt.
és ázni fogunk bőrig
(most kell egy jó hasonlat)
a téma víztükrében.

*

Péter Éva Erika

[ahogy a füst]

ahogy a füst a torkot szappanozni nem,
ahogy a tenyér hiánya más tenyér helyén,
mikor kapaszkodnánk kéklő szóban, bármiben,
és elcsúszunk a sötét hallgatás jegén.

ahogy a szalma zizzen búzaálmot törve,
ahogy a vászonégre léket hasít a tél;
ha tele a hócipő, mondd, melyik polcra fér
a vád, az ok, hogy ami nincs, azt megköszönje?

ahogy a bizonytalanság ínyedbe porlad,
és vonz a mozgás, torlasz közti létezés,
s bár toboz a hold - tudod - kirázni már kevés.
az idő síkján a harangszók felbugyognak.

*

Péter Éva Erika

[a szabadon engedett]

a szabadon engedett pusztulás előtt
a fogalmakon túl, nem vizuálisan,
hol csontonként rakják össze az éjszakát,
mely mahagóni, homok, tej, higany,
míg vad paták zörögnek, dobognak
a forró hold kifeszített sámándobján,
hol az ember személyiséget cserél
a kitaszítottság kettőspontján,

és úgy pördül vissza a nyomtalan álom
keresetlen vizét inni meg újra,
mint aki csupáncsak egyszer képes
ilyen átváltozós, könnyed bravúrra,
mielőtt egy pontba rögzül a megállás
visszautasított folytatása,
kopogó szavak térburkolata nélkül,
halkan, mint a csönd lobbanása,
mielőtt meggyúlna, hogy kialudjon
a halálba történő teremtésben,

ott, hol a teljesség szövevényes tükre,
hol törékenységünk kérnék kölcsön éppen,
részvétmentesen, érdek, értelem,
feloldozás nélkül, mert ez a törvény,
(a menekülés íves kupolája
alatt lüktető didergés-örvény)
ahol a lélegzet vergődő madara
szárnyatlan, de valahogy mégis repül -
szív az üvegtengerbe csapódva,
a pillanatra felkészületlenül.

*

Péter Éva Erika

[teamagány]

teamagány. ujjak táncszünete.
az otthon egy tál kiöntött lencse,
és mert nem tanultuk: nehéz mutatvány
kikötni a perc kegyelmének partján.
talán sorsszerű, hogy télen
titkok úsznak a gondolat víztükrében,
talán sorsszerű, hogy csak néha van fény
és a veled egy buborék-karantén,
ahonnan ki sose álmodjalak,
ha egyre fogy a tavaszminta és a nap.

érdes zamata van a csendnek,
a cseppenként romboló szerepnek,
hogy lefolyóba kerül tea, lencse,
a csend piedesztálra szegezve,
kezdet és vég zilált tava a szem,
és a látnok-éj sötétjét hiszem,
hogy felnőtt minden tipegő bűn, vétek,
s mert nem lehet, így mással nem cserélek.
a táncszünet újszülöttje csak mag,
és nem maradnál ugyanolyannak,
ha kérdőjelnél több is lennél
az ok nélküli következmény rendjén,
hogyha több is volnál
egy ilyen semmi kiírlakmagamból-nál.

*

Péter Éva Erika

[versrianás]

versrianás nincs, csak befagyott ég.
néhány kóválygó csillagot lehoznék,
de üres a ház, üres, mint a zseb.

a fák ágai sörösüvegek,
horgolt habot szögez rá a szél,
letűnt ünnephez vissza-visszatér,
s nem érti: narkó kéne, drog vagy öt löket,
mi bal pitvart és kamrát döntöget,
és olvadás, nyelv, ostor, öl, öböl,
pulzáló pokol, tejútnyi gödör.

a belátható út cifra rongya leng,
hajnaltalan a szó, mi feldereng,
álmokból rakott álmok halma tó,
a fulladás tán megbocsátható,
hisz hogy lehetne másképpen megúszva?
kukoricán térdepel a múzsa.

*

Péter Éva Erika

[ha olyan]

ha olyan beszéd lehetne s gondolat,
mire a kérdés tömbökben ráhavaz,
s miről biztosan tudni: önnön súlya az,

de ismeretlen percszövetet hajtogat,
hogy alatta fázzon félve, összetörten,

és látnád akkor, ha valóbban néznéd
a szó vérfoltjain át a szívverését,
mint apró magzat épp abortusz közben,
ahogy lázad aztán rendre belenyugszik,

mert élne ő, de választása másé,
csatakos füsté, fagyé, felfordulásé,

hogy ne álmodjon túl a csontig, húsig,
és nem maradjon ott akárkiben,
mint hordalék az idő cseppjeiben.

*

Péter Éva Erika

[csapóajtó a nyár]

csapóajtó a nyár. már zárva van.
az ég alján egy húzott színarany
szalag gyöngyözi földtől a mennyet,
s ha alkonyatként újrateremted

a rendek lélegző pasztell-nyugalmát,
rá-rálobog az őszi gondtalanság
bogyókból, ágakból font sövénye
a köd kontúrjain túli igékre.

talán az idő most épp egy kisgyerek,
kezében túlérett csillagok csüngenek,
lelkiismeretünk puha göröngyei.

álom-e, való, egyszer sem kérdezi.
lánglomb, fölöttük fecskék felhői:
az őszgyereket ne hagyjátok felnőni.

*

Péter Éva Erika

[út öblén]

út öblén magyal, boróka,
juharfacsillag-levelek.
gesztenye gurul, álmot kerget.
avarizzás, ködtenyerek.

a perc ecset, a tájat festi,
új formát kever a szóra még,
apró hallgatásvirágok,
nedves fürtökben lóg az ég.

szél kotyog - kancsó. megtelik.
végigborul pár fűcsomón.
a tekintet érint, átölel,
teamosoly az arcokon.

tócsaszirmok, lámpányi utca,
hátak mögött lágy csendiszap.
karnyújtásban a holnapálmok,
új napvetülés és tűzhidak.

*

Péter Éva Erika

[ha lenne]

ha lenne még pár rügyrobbanás
és kinyílhatna az ég-kalitka;
a hímzett ég habjai alatt
csak így hullámzunk összevissza.

kinek tartozunk bűneinkkel,
sablonvágyakból töltekezve
mennyi közelség jut mennyi percre,
ha itt se vagyunk, nem is messze?

kölcsönvenni az ölelésből
és visszakérni lobbanásig,
melyik vagyunk, mondd, hogyha egyek,
kialuszunk-e, ha a másik?

puha föld puha pórusain
tisztább lehetne két rög között,
a létezés csak két tenyérhely,
imányi résbe öltözött.

ha lenne még pár rügyrobbanás,
szabadság, mosoly, öntudatlan,
áramló szélben szómadarak...
a túlontúl megírhatatlan.

*

Péter Éva Erika

[nyújtózkodni az éjszakáig]

nyújtózkodni az éjszakáig,
hová a dobbanás felhullámzik,
felhők csontjait letörni,
mikor a megváltás éppen ölnyi,

s mikor a tűz neszei rendre
kigyúlnak égi rendszerekre,
kavicsmagányunk összeszedni,
a lélek hullámaira vetni,

s ha az áramlás alól kivájna
aki, mint én, árvábbul árva,
hagyni, hogy baltájon hordva fájjon
át az életnek nevezett halálon.

*

Péter Éva Erika

M. A. emlékére, élt 25 évet...

esőrajzszögek. vihar. földsebek.
az ívként hajló tájban ki üdvözül,
ha kicsurogtak karjai közül
színek, lehetőségek, istenek?

papírkönnyű álmod a szürke szél
gombóccá gyűri, tépi, rázza.
a lélek barázdáit most ki vigyázza,
ha lélegzetoszlop nélküli a cél?

ki vezet hazátlan házakig?
csillagtalan az égi abrosz.
a szem szobájában hold harangoz,
az árnyvilágból visszaút nem ágazik,

és ez az, ami még jobban tud fájni.
kósza ökörnyál sepri az őszi mezőt...
galagonyacsöndbe takarjátok be őt
éj csokoládépitypangbóbitái...

*

Péter Éva Erika

[azt mondtad]

azt mondtad, nem szeretnél mást,
csak a szem mécseseinek fényét látni,
betakarni felejtéssel a múlt mély lábnyomait,
zúgórügyes tavaszban esőpúdert rázni,
napszín álmokat tűzdelni a homlok felhőire,
hajtincságak között széltenyérnek lenni,
megállni szavak kócos útkereszteződéseiben,
és megpihenni a váll ablakánál.

én csak befogadtalak a szív árvaházába.

*

Péter Éva Erika

[az eleven mezítelenség]

az eleven mezítelenség havára vágyni,
igaz szavakat gyűjteni, gallyakat,
a nyelv máglyáját magasra emelni,
a legnagyobb hegyre, hogy aki átfagyva
hazatalál ebből a folytonos eltévedésből,
a nyugtalanság olvadó vizében mossa át a lelkét,
hagyni hogy a megérkezés takarója fedje el
az indulások értelmetlen fázásait,
a mindenség tükrében megérinteni
az elfolyó emlékek lélegzetét,
megbocsátani a holnapi bűnök
csillagködökbe burkolt vallomásait,
hogy nincs tisztább a fehér dalok ropogásánál,
vagy csak lenni, gyermekként, és teljes bizonyossággal
nem tudni azt, hogy nincs egyetlen hang sem,
miből tüzet lehetne rakni.

*

Péter Éva Erika

Megmozdulnak álmaink

megmozdulnak álmaink és elcsitulnak,
és azt sem tudjuk melyik nyugtatóbb,
melyik ölt derengő lázat homlokára
és takar ki a dobbanásból szebb valót.

lágy harmatsuhanású vágyak hajói
merről kapnak kedvezőbb szelet,
ha ölbe kap a létnyi villanás
vagy iránytalanná hajt a rettenet,

mert lemondunk hittelenül önmagunkról...
a nyelv gyökere sorvad, nő-e folytatás,
a tévképzeten mi vezet át, mondd,
ha elapad az út alattunk lesz-e más?

lélegzik, kihagy sok felsejlő fájás,
isten, te filmkockáink ki-kicseréled;
próbaidőnk téves része a semminek,
és felébredünk egyszer belőle végleg.

*

Péter Éva Erika

[örököljük a száműzetést]

örököljük a száműzetést; vezet a vég,
az eltévelyedettnek a túl sok se elég.
megfeszül a hold majd kong tompán
a virrasztó fények sápadó égboltján,

párák csatornái mossák el a reményt
s a börtönök tágas csillagrendszerét,
mert előttünk nyitott ajtó és ablak,
mindegyik esélyt érezhetjük szabadnak,

ha felsoroljuk, hogy miért nem lehet.
hisz az értelem egy sziklamennyezet,
a teremtés meg a körforgás foglya,
és lelkünkben a határtalan rongya

maszatolja képzeletünk kirakatát.
a cégtáblás üveg mögött nincs barát,
és önmagunktól megtagadtuk a nyugalmat.
kapaszkodnánk az irgalomba - tűnő harmat,

illékony perceink feltörik a fagyok,
földereng a sorsunk... és továbbkanyarog.

*

Péter Éva Erika

[rajzold meg]

rajzold meg fűszereit a kéjnek,
a szív egymástól kölcsönkapott ütemeit,
ahol a dolgok csak úgy megtörténnek,
szikrázó lombok lugasában,
ahol egyszerűen csak jó lenni,
pupillák reszkető kútjaiból merd ki
a bizonyosság megnyugvását,
túl a sötétség mindent kioltó viharain,
a létezés ölelkező felfedezőútjain.
holdfénycsobogásban hagyj
magadnak megszületni.

*

Péter Éva Erika

[egyszer elárverezik]

egyszer elárverezik a fékeveszett szavak
elejébe emelt kerítések korhadó darabjait,
az erezetekbe karcosodott magány felkiált
a tomboló égen túlra,
ahol isten emberségünk jegyzeteit megtanulja
a mindennapi kitagadásért,
ahol hiányt hiányra halmoz, összegez,
de te ha csak egy percet találsz, miben a rend
tiszta vágyú fényekből lélegez,
és köszönni tudod a megnyugvás fájdalmából
fakadó békét, lépj vissza, nézz szembe önmagaddal
és tudd: a virradat otthont adhat a végtelennek.

*

Péter Éva Erika

haikuk - képekkel

a víz buckái
alatt fények napoznak:
zöld homokkígyók.

maros.jpg

a visegrádi
vár a Dunatükörben
fodrokat kócol.

maros3.jpg

emberárnyékból
mitől lehet, mondd, nádszál-
nyi árnyékember?

maros2.jpg

fénycseppek, nádas
és kispad: emlékeim
nyitom becsukom.

maros1.jpg

Péter Éva Erika

Vantalanul - haikuk

hibiszkusz-függöny
mögött mosolyog rád a
huncut telihold.

a tó fátylára
vízmintát rajzol egy pár
mandarinkacsa.

az elkóborló
jelent fahéjfa füstje  
csábítja vissza.

vén szél sziszeg át
a völgy öblén, leszaggat
egy bambuszágat.

aki óvatlan,
az könnyen léphet bele
darázsfészekbe.

a versibolyák
azóta nyílnak szebbre,
mióta nem vagy.

az éjteknőben
szikrázó fényben mosdik
a holdleányka.

*

Péter Éva Erika

[szögletes percek]

(megadott szavakból)

szögletes percek, elkopott lélegzetek,
homlokráncok: felnőtt sorsgyomok,
az arc peronjain elütött gyerekkor,
amin esendőségünk titka átdobog;

csellengünk észrevétlen az erekig,
hol a ma kőkorszak, csaló, sarlatán.
áramló éjben csüng a hold,
s a megszakított lélek lila varratán

hegyek sarjadnak, immunissá válunk,
felhő-nokedliként sodor az álmunk,
porból szövődünk személytelen,

ott, hol jégszínű kavalkád a holnap,
hol a részletek egészbe botolnak,
az álomban az álmot is csak képzelem.

*

Péter Éva Erika

[a szemünk alatti árkokba]

a szemünk alatti árkokba estünk,
mert összedobtuk bűneinket -
a hit, a képzet, elv giccsei
névnapra kapott tucatnippek.

egykor még kék volt. búza. könnyű.
törvényen felüli tiszta képlet.
amire isten nem kötelességből,
a nagyságától félve nem lépett.

most már az arckép bejárható.
pár méter balra, de jobbra nincs.
s te, isten, a medret elárasztod,
hogy naponta süllyedni megtaníts.

a kikelet köveiről szikrák sajdulnak,
bevillan a féltés: halvány ima.
nemtörődömséggel legyintünk most már
az ég felgyújtott szalmáira.

*

Péter Éva Erika

egyszer hűlő mezők

egyszer hűlő mezők nyomán
átcsorog az éj
a méz-szín repedésekből
hazatalál a szív ében lepkéje
a horizont gyűrött vászna kisimul
levetjük kinyúlt árnyékok blúzait
elnyújtózunk a repceszínű álmokban
összeér arcunk és a mosolyok
ujjlenyomatát a csend kicseréli

*

Péter Éva Erika

Bordasínek sípszava

valahol jeleket véstek a hajnalokba.
mi ezt igyekszünk kisimítani,
mert minden homlok egy-egy hajnal,
minden szó meleg fénysugár,
a hétköznapok vonatfülkéin megül, 
alig észrevehető filmriport.

minden jel állomásnyi gond,
de ha kinézünk: látszik a vasárnap,
élesre vasalt tiszta ég,
és bár bennünk néha kileng a béke,
feltelik, apad 40 év üledéke:
a bordasínek sípszava igaz.

valahol jeleket véstek a hajnalokba.
jeleket hagyunk mi is,
hol aszfaltráncokban csillagok izzadnak,
és nincsenek köd-szavak,
nyelvünkön bimbózik az ige,
még pattanásig feszül bennünk tavasz, nyár;
s egyszer majd kigombolt kabáttal állunk,
mint az őszi fák,
és többé nem adnak ránk új ruhát,
de addig ébredünk, megyünk,
küszöbön túlról visszaérkezünk, ha kell,
azzal a tudattal:
minden homlok egy-egy hajnal.

*

Péter Éva Erika

festmények

pipacs bontja ki
tölgyek mögött a reggelt:
virágnap lángol.

aprópénz csörren:
az aszfalt koldus-szeme
esővel telik.

szárnyak sarlózzák
a lég búzaszálait:
fecskék vonulnak.

törzsek és ágak
érnek össze. életfák
a köd mellkasán.

szívünk féltemplom,
kerítésre szíjazott
nap. utcarészlet.

*

Péter Éva Erika

[kiömlő gondolatok]

kiömlő gondolatok perce ez
szétszórt viharok ágyások
nincs aki tud és megnevez
csak durván összeácsolt ég
és egy aki jár ki kettő

hány utat oldhat fel a pára
a homlokok szürke ablakára
ki mosdat fel élő színeket

lépni muszáj ez rendek rendje
és egyszer kitisztul a merre
kisimul domb hegy völgy vizek
hogy megálljak éppen napkeletnél

nem vagy de mintha lennél
fölsejlesz minden stációnál

2015. október 19.

*

Péter Éva Erika

[előtérbe]

előtérbe szorult szeretlekek
bennebb nem engedni az istennek se
még jó hogy tél este rolózott ablak
és pár alig hallható persze
amivel kimagyarázható

tökéletlenségünk áltraverze
odakinn rázzák a csillagpárnát
mi emlék-önmagunk homályát
képviseljük a másikat

a láz iszap karácsonyi máz
a tömör hús részeg párpercese
mielőtt innen is elzavarnak
tudomásul se vesszük azt hogy lelkünk
hópelyhei is külön fagynak

2015. október 19.

*

Péter Éva Erika

[ha résnyire szűkül]

ha résnyire szűkül a reggel
és nem tudjuk hová gurult a végtelen
kell egy ablaknyi rácsodálkozás
a létezésre legyünk gyermekek
öntsünk bizalmat vissza
szemeinkből a felnőttekbe
kis tenyerekkel merjük partjaink
tágasabbra az égnél

hiszen elég a felhőtlenség látszata
elég hite a varázslatnak
van nap a nevetéseken
innen

2015. szeptember 26.

*

Péter Éva Erika

[az éjszakák kikötői]

az éjszakák kikötői elmosódtak
a hullámzó reggel kisimult még
kibuggyan egy-egy felhő-szótag
hogy önmagába visszaaludjék
épp a határ összeásítani szürke
színek hintája emlékavar
vibráló oltalommal összefűzve
a valóság röpke tűz békedal
túl sok az ősz és egyre hosszabb
nem hiszem akik lehorgonyoztak
bár körben fenn lenn fények árnyak
szemekben vesszők kérdőjelek
de cseppenként ott ébred fel a meleg
érintőolvasói vagyunk egymásnak

2015. szeptember 25.

*

Péter Éva Erika

[ha nekikezdesz]

ha nekikezdesz kiolvasni
engem előbb nyálazz át
emlékeimen laponként görgess
vissza a máig
az elfogadásig
ami tagadható gyújtsd meg
hogy melegedhess vagy
fűzd fel napnak holdnak
fátyolos fogadalomnak
hogy láss ha rászállok
mellkasod villanydrótjára
árva fecske
megválthatlak

2015. szeptember 24.

*

Péter Éva Erika

[hány vetetlen álmot]

hány vetetlen álmot hagyunk dohosodni
állott döntéseken a véglet párolog
nem vesszük észre a látszat sár mocsok
maszkjainkhoz hozzá lehet szokni
és se szobánk se ablaknyi tisztesség
kopott hitünk kezünkből tovalibben
még fellángol a napkelte ereinkben
de beletörődünk nem is kell mentség
elég hogy tudjuk erre születtünk éltünk
hogy mint a rák hátrafelé lépjünk
hallgatásunk a jövő kifeküdte
a gondolat egy földönfelejtett tégla
nincsen szükség háznyi tartalékra
ha a szívekbe úgyse építjük be

*

Péter Éva Erika

 Hajtsd hátra az időt...

hajtsd hátra az időt vagy kerüld ki
a játék a te kezedben van
ködben álomban a megoldás
keresése kifogyhatatlan

az utca ívpapírjára
rajzold fel lépteid
követ a hold
ölel elhagy szokatlan
rend szerint

felszabadulásod
hajnalban lapozd vissza
mint aki téved
mert az ilyen egyszerű egészből fog
összeállni töredéked

*

Péter Éva Erika

[holnap is]

holnap is elmentem hozzád
bekérezkedtem álmaidba
szobafogságra ítéltél örökkétig

te tegnaptól fogsz jönni álmaimba
és bármikor megállhatsz a mában
hol a képzeletet ilyen tágra mérik

látod
mennyire
érted

megtöltök verssel egy bolondságot
bolondsággal egy verset

*

Péter Éva Erika

[csurog a reggel]

csurog a reggel kopog a járda
szíved helyén egy üres tölcsér
beleveszel a félhomályba
hagyom hogy ennyit reám költsél

folyik le rólad a szomorúság
szememben ébredsz kár tagadnod
jaj kik önmaguk átalusszák
megtörlöm arcommal az arcod

*

Péter Éva Erika

[versbe nőttem]

versbe nőttem
oltogattak fénnyel

csillagtüskés szavaimhoz
le se kéne térdelj
ha megállnál
összelátnánk ketten
gyűrötten de tisztán
s beteljesedetten

.............

úgy voltam ott
hitben pőrén nyersen
nyakkendőzött lelked
átlépett a versen

2014. október 30.

*

Péter Éva Erika

[engem százan ne]

engem százan ne szeressetek
a mindenkiség olcsó presszió
ne oltsál be szépnyi közhelyekbe
bennem nem születik úgyse semmi jó

és ne szelídíts te se te se te se
hagyni kell a rosszat hogy kivesszen
körbevasalt szívem vasárnapos
az jár rajta aki egy az egyben

2014. október 23.

*

Péter Éva Erika

{ egy pohárka reggelt }

egy pohárka reggelt töltök érted
és mindennap azt hiszem hogy iszlak
egy korty rezeg az első istenképben
s földre loccsan áldozati csillag

tán valahol így engem is kitöltesz
s mert félbemaradt rituálé nincsen
majd illeszkedünk egyszer az egészhez
az sem baj ha nem így van csak higgyem

*

Péter Éva Erika

[a hétköznapok forrása]

a hétköznapok forrása túlbuzog
hogy szeretünk: szürke pára
megszokásba ülepedhet
a kialvatlan gondolatok sárja

soványodnak a nappalok
összedőlt szavak a kertek
elkobozták a megváltást
valahol ünnepelnek

a pillanatok inognak
karcsú lepkék
a félelem ablaküvegén
megtartanál - mennék

2014. július 29.

*

 

Péter Éva Erika

 

[felhőidre fényeket]

felhőidre fényeket tetováltam
a pillanatnyiságon túl
hogy szilárduljon az örökkébe
ami túlcsordul

 

felrepedt festék a felszín
az álomkancsó eltörött
hol túl mélyen karcolódott feketére
ott a víztelenség átütött

égbolton hasadó penész a hold
egyre avasabb minden tavasz
szavak lecsüngő dérfoltjaival
még betakarsz...

*

Péter Éva Erika

És forr a nyár

És forr a nyár kiérni erjed -
a vers még nyers, amolyan égi permet.
Borzas az est, szanaszét holdhaján
szavak: megannyi árvalány.

Az éj zsilipjén felderengő álmok
között egy-egy szóhullám kóvályog,
kinyújtózkodik a messzeség,
lágy tejszavakban kéklik fel az ég.

2014. június 22.

*

Péter Éva Erika

[csak ínszakadásig]

csak ínszakadásig kényszer
se part se víz
még mozdulatlanság sincs
ahová behívsz

csak csattanás van
csillagok: viharrá rendeződve
rémálmaid rólam
nincs ki lefürössze

lehull a hold
kesernyés vackor
bárka az arcom
kievezek magamból

*

Péter Éva Erika

Az én falum

(Csengőszóval...)

Az én falum csak só és lágy kenyér.
Kemence. Tűz - melegre biztató.
Agyagból formált hűs cserépedény,
amiben tiszta víz a tiszta szó.

Ha kő zavarja néha fel vizét
korsón mintázva éles gondokat:
még van agyag és indás napfüzér,
s mint lágy pecsét, egy alig-holdnyomat,

hogy tudva tudjuk, megjavítható.
Ha elmorzsálunk néha egy mesét,
mi könny, mi só... ki látja, tudja ezt:
a mi falunk. Hát hogyne lenne szép.

2014. május 8.

*

Péter Éva Erika

Ég és föld közé

elázott szavakat szárít a szél
tépett papírmadárhús a csend
fényes drótkötél
nyomai felsebezték a fákat
mennyi félig mennyi látszat

valahová ellengenek azok
akikre nem vigyáztak
fázok-felhőket horgol az alkonyat

de ti engedjétek
a megszakadt pontokat
a koponyában futkosó virágokat
bepólyálni ég és föld közé

2014. május

(Pincési Judit költőnő emlékére, élt 35 évet)

*

Péter Éva Erika

ott egy fa

és a lombokról hulló ködkönyvek
lapjain idegen-rovott betűk
amik összemosódnak
valami halványpászmás derengéssel
s a kétségbeeséssel
hogy bármerről rázom
mégsem válik világossá
miért ennyire
ágazik szét bennem a hiányod
eszméletvesztésig érthetetlen
hát újrakezdem
csendben
és megismerősödnek a karcok, domborulatok
kiolvashatóvá válik a lényeg
ha kibékélek legalább
a fa alá állás lehetőségével

2014. május 2.

*

Péter Éva Erika

hogy nemcsak

tudom, hogy az álom ledér
ruhájában nehéz kibotorkálni
a valóság tényszerűségébe
tudom, hogy a kétrét görnyedt
türelmek között mennyi forradalom
lehetősége ölti reám nyelvét
- és egyszer a mércét felemelve
addig betűztem a tábortüzek
fel-le változó összetételét
hogy nemcsak
szamárfüles lelkem ponyvaregénye

tudom: a kimondott szó lehet csutak
megpihenni vagy erdőtlenség
ahol tévedéseink
előbb-utóbb tetten érik önmaguk
de azt a napot tisztán tartom
amikor anyám ölébe lereszkettem

(Anyák napjára)

2014. május 1.

*

Péter Éva Erika

Vess szenet, anyám

Anyám, a partok egyre távolabb
vonuló fecskék - reped a lárma,
savanyú vágyakat ráz fel a köd,
az ősz lengő köteleit kuszálja.

Az éj süllyedő teknőjében lélek,
a lángoló szavak harangjait
a roskatag hajnal még hazahordja,
de lassan se ösvény, se ócska híd.

Lélegzetgolyókba felejtek
- a pallótlan mélyből él, ki hazajár -
még felverődik egy-egy részlet,

ahol egymásba kapaszkodnak a csendek,
s ahol a legőszintébb igaz a halál.
Vess szenet, anyám, mert megigéztek.

2014. január 12.

***

Álmok újszülöttjei

A hó izomkötegei ellustultak.
A közönyre - hihetnénk - tunyul egy újabb,
hagyhatnánk - mozdulni soha nincs kései:
átölelnek a szó fénylő lebbenései.
Nézd, hogy perdülnek a kócos vízszilánkok
és páfránymosollyal telik fel az árok...

Majd mikor a völgyből felloccsan az este,
hagyd, hogy álmok újszülöttjeit fürössze.

(MMM-nek, szeretettel)

2014. január 10.

***

Péter Éva Erika

[ez az isten]

ez az isten nem alkalmi sárga.
arcára bélyeg állandósága.
homlokán ülnek gyerekek, ráncok.
s néha én is közöttük mászok.
akkor csak fenség. öröme régi.
s minden ötletem visszakéri.

van úgy, hogy ő motoszkál bennem.
és segít csendjeim elvéreznem.

2013. november 7.

***

Péter Éva Erika

[előbb a bújjbújj ég]

előbb a bújjbújj ég simlis-szendén,
(csalóka fényekkel tele az erszény.)
aztán pár eksön. egyre zöldebb.
közben száguldó felemás ünnep.
a színek csokra szétrepedt bomba,
folyókat váj a mellkasomba.

én ha elalszok, te maradj ébren
elférni - a szavad egyenletében.

2013. november 7.

***

Péter Éva Erika

Hideg előtt

Gömbbé hajlik az ég: labda,
- mintáiban felhőgyanta -
imbolyog egy illó képen
a horizont tenyerében.

Fény zsibong az izzadt fákon,
gyökereken avar-lábnyom,
lélekkerék suhan tova:
iringónyi az otthona.

Csitul a szél, s a pillanat
szín-koktéljában új zamat
bágyadt-cseppje hull, vegyül.
A szó-vitorla elmerül.

*
Hagytad hogy egy játszi isten
asztalodra őszt terítsen,
nyárpohárba álmot öntött,
s úgy tett, mint ki felköszöntött.

2013. november 6.

***

Péter Éva Erika

[isten átgázol]

isten átgázol nyikorgásainkon.
feltűrt ingujjával repcenyár hasad.
emlékek gyökerén lendületnyi még, tán,
de baljával szórja igazad.

felsziszeg a hajnal, aztán eltaposva.
a szem palánk, törik a mintha,
a mozdulatból kihull némi gyufaláng.
isten felcsavarja az eget, s leszívja.

2013. november 4.

***

Péter Éva Erika

 Önvigasz

Ültess szívet, spontán, őszkor,
ott hol árnyak törnek ketté.
Átderengi ezt a telet,
s felcsobbanhat élvezetté.
Ültess szívet, tervre, rendre,
felkórózik ott az írmag.
Katlan a föld, visszahajlik,
avarégen alkonyt írnak.
Füstbozót ring, a csend hámlik,
álom serceg, hajló sós íz
kiszáradni. Megszokásig.
Kell a tartás, tenyeretlen, s mind igaz.
Szépkeményű medreinkbe
Ültess szívet. Ami kikel önvigasz.

2013. november 4.

***

Péter Éva Erika

Ősanyagokból

Egetlen tájból
lehullt a tépett őszcsend:
bús madártetem.

Melegre vágyás
egymás-morzsáit faljuk:
két hó-keselyű.

Csonka kúp a nap,
s minden kidőlt fenyő egy
kereszt hátunkon.

Hegyek vágtatnak.
Szavak gyantájából gyúlt
lármafa a hold.

Fenyőtűk jajnak.
Tenyereinkben Isten
félbevarrt arca.

***

Péter Éva Erika

Széthajtogatott tévelygések

Ha vártalak, az tenyéren rovás.
Mindegyikben egy lehet, egy holnap,
s ha habzó kétségek hozzád csapódnak
és számlálhatatlanul visszafolynak:
árkok telnek az elfogadással.

Vibráló árnyakon füst szűköl, fagypont.
Fűzfagyökerű mély suttogással
reszkető cirádák fonják az alkonyt.
Rám lobbantál, mint égnyi papiros,
hogy márthassalak máglyába, sárba.
Egymásból szomjaztunk hideglelősen
és süllyedtünk egymás mocsarába.

Hogy vártalak, a bűnöm tán ennyi.
Széthajtogatott tévelygéseken
- mert felszín - nem lehet elpihenni.

2013.október 15.

***

 Péter Éva Erika

Szókötélhíd

Felhők villannak, vizek ránganak,
csomózott kötél az ég,
elhűvösül, feszül a nyár,
görcsös pillantásban szike az éj.
Fénylevelekben mélyülnek az árkok,
csillagok fürtjein szél virágzik,
s pataknyi hallgatás szivárog.

Szavak kötélhídján ha hazatalálok:
hibák hálójába béke csusszan,
holdbélyeg ring az álmok peremén,
forr az éj, megérik, pattog
zubogó csendek mezején.

2013. október 15.

***

Péter Éva Erika

Ablakzörejnyi szívverés

Járunk a város elbetegült testén
és utcakékek a koppanó lépések,
- a szív itt is, ott is ablakzörejnyi.
Ha becsukódtunk és nincsenek rések,

hol egymásba halkuljon el a sötét,
megérni képes-e a párás percfény?
Szemekben nyílnak-e dáliák, őszikék?
Már folton folt a szeretet-erszény,

már kicsörgött belőle a múlt és jelen,
erős tölgyből kitörött a végzet,
s nem mezősül vissza az, mi elenyészett.

Nincs, mi hidat húzzon át a végzeten,
a szó kalásza betűnként tarolt,
a város lázgörbéjén felakadt a hold.

***

Péter Éva Erika

Testvér-szemek

Szócsillagokat varr a csend árnnyal,
liliomholdból, ékes fonállal.

Majd a fény ébred, illan az árnyék
és szebbet hímez a reggel-másképp.

Embervilágba cseppen egy lélek,
s talán a világ így lesz fehérebb.

Nagyfiúgelgő ma lettél oly nagy:
szemedben testvér-szemek ragyognak.

Kicsit kívánok neki, csak ennyit:
mindennap nőjön egy búzaszemnyit.

2013. szeptember 11.

***

Péter Éva Erika

Felvert csodák

Annyiszor tapasztottam
alkuszavakat, sárba gyöngyöt,
hogy magam se tudom, melyikké váltam.
Mindegyik duplán visszaömlött.
Az én küszöb és botlok benne,
lábamra kagylótitkot karcol az éj,
felhőkapaszkodásban ki észrevenne,
nincs arra, s nem kell már esély.

Kicsibb tenyérben nem fér a hátha,
a szív-törekén szárad a jó hit -
valahányszor megtiltották
kioldani a virradat csomóit.
Gesztenyeköveken gurul az ősz,
pataktalanul pattan egy új út,
még képzelődök. De bizonyosság:
a felvert csodákból mind kihullunk.

2013. augusztus 15.

***

Péter Éva Erika

Egész napos csend

Nagyapám szava kötélen szárad,
felhőkön leng, kék és lila,
betűnként szóródik, s ráalvad
csontvázbélyeges álmaira.
Nagyapám ingyenélő volt.
Most ingyenélőbb magánál.
Árvácskák nőnek ingén át,
s lecsurognak az állán.
Szemében egésznapos csend lakik,
ahogy a rög csak földhöz viszonyulhat,
nagyapám keze szélkóró,
mindennap felzörgeti a múltat.

2013. augusztus 14.

***

Péter Éva Erika

Szemárvácskák

Felhőszavakat: ruhát ölt az ég.
Ha szakad, talán éppoly semmiség,
mint neked tűnő hallgatásaim
- lefut a éj az árnyak árkain.

E búcsú csendebb, a szív még felriad,
s a kéz kibomló hűlt csomóinak
nyoma se marad - de van, mi súlyosabb:
szemárvácskákra hull a gondolat.

2013. augusztus 1.

***

Péter Éva Erika

Tenyérbeíratva

A koraősz ma kikönyököl
a valami új és mégis azra.
Az ablakon túl lágy eső-massza,
a túlon túl még mennyi gödör...
Megmaradásért útra kelhet,
hintója a szél, az álom,
libben rajta hazaszállón,
felébredni még didereghet.
Itthonos a szó: viselet,
felhőkönnyű, puha selyem,
- tenyerében nő a nevem -
szemében zöld falevelek,
eget szór szét, kék plakátot:
a koraősz ma visszanyárlott.

2013. július 21.

***

Péter Éva Erika

Holdmargaréta

Megannyi felhő: szemekben bója,
kikötve áll csendem papírhajója.
Fénytelen csobban, úszik a pára,
lehull és színesen tapad a mára.

Bomlik a szavak lila szalagja,
libbenő szívruhám szeretet adta.
Megannyi felhő: papírszalvéta,
nyáréjben kinyílt egy holdmargaréta.

2013. július 9.

***

Péter Éva Erika

Béke jobb

Szétálmaidban libben a kéne,
fecniéveken egy, tíz, negyven.
Felszántatlan éjföldre lépve
várod, hogy a reggel rád zizegjen.

Pupillád szárnyal, varjak, vércsék
csőréből kihull az éhség-átok,
ágazzák léptek tócsatörését
éretlen éjű villám-kalászok.

Te igaz árva, hogy kitagadjalak,
nem lehet szívem, s azt ahogy bontod:
rémálmaidban fellökött szavak
adnak egymásnak békejobbot.

2013. július 9.

***

Péter Éva Erika

papírcsendhajó

fehér szobát aludj,
hogy ne szakadozzon fel szíved hajnalrigója,
hogy elvegyüljenek a szavak mérföldkövei
lélegzetszüneteddel.

fehér szobát aludj,
míg szélfonállal varrom össze tűnődéseim,
míg szemhéjad márványlapjaiba vésem,
soha nincs, soha reggel,

s nem lesz az, mi volna jó,
süllyed, süllyed
a papírcsendhajó.

2013. július 8.

***

Péter Éva Erika

Tintadal

Közelszavakon végletek, zárak,
hogyha tehetném feloldanálak.

Elmosódsz, megnősz, felhő a dajka
és bomlik az ég selyemszalagja.

Éjcsomag szíved simul kezembe,
enyémet nyújtom: illik az egybe.

Messzeszavakban képlángok, s mintha
szivárványt írnak az álmainkba.

2013. július 2.

***