Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Péter É. Erika versek 1.

Kedves barátnőm egy székelyföldi lány versei

Péter Éva Erika - Lövétéről

Székelyföld kincsei

lovete--fogarasi-havasok.jpg

Lövéte lent a völgyben - háttérben a Fogarasi havasok

erika-kepek-412.jpg

Erika unokaöccsével a  Zerge vízesés előtt...2011. nyarán

erika-szeged1.jpg

2012. június 14. Szeged - Poet találkozó

 Péter Éva Erika

Csendtelenebbül

Lélekotthonom te bezárva lelted,
s hogyha körbejárva lakót keresnél,
látni nincs akit, megakadt a kezdet.
Pár varázsütés, mi hiányzik. Egy fél

csepp akár, vagy épp töredéke. Szürke
csöndgolyók gurulnak, a némaságot
szétkavarva... Festeni kell betűkre
percecsettel, kába, kigyúlt világot,

dallamot ringatni fel újszülöttre,
s benne felfedezni a mást: sajátot,
s tán előbb felölteni egy kabátot,

szómelegre, télire összeöltve...
Nincs, mi kettőt - mert szakad - egybefűzne,
és talán oly mindegy az is, ki küldte.

2013. június 7.

***

Péter Éva Erika

Égi utcán rendőr vagyok

Estefelé
fenn az égen
apró szárnyak suhannak,
azt hinnéd, hogy
nem vigyáznak
és a holdnak szaladnak.

Én vigyázok
éjjel rájuk,
rendőrruhát viselek:
álmaimban
égi utcán
hold-stoplámpát kezelek.

Jól végzem a
feladatom,
reggel hétig ott vagyok,
s kacsintanak
nekem fenn a
cserebogár-csillagok.

2013. május 19.

***

Péter Éva Erika

Kifestő

Ásítozó
gyerekek
iskolába sietnek,
a hátukon
pötty a táska -
Tudod, mit vihetnek?

Tán festéket,
s némi vizet
ringat a nagy táska,
s egy-egy napocskát
szórnak
fázós iskolákra.

2013. május 16.

***

Péter Éva Erika

Nap-kútban mosdik meg a csend

Gömb-tavasz bontja mosolyát,
szélbe-kapaszkodó,
s a fénybe hajló nyomon át
simul a fűcsomó.

Szó-forrás gyűlve fodrozik:
Napkútban ég-balett,
nem látni mivé változik,
most nyílik rá a csend.

Majd éjlevél-recét haboz,
s tűz-pitypangvirágot
mos az égre, és illatos-
lágy bóbita-álmot...

( Szeretettel Ancsának )

***

 (A reményről)

A Himalája fodros karokkal öleli
a szent tó vizét. Ó, lélek-lótuszvirág!
Világköldökből fakadt istennő neveli,
s holdperccel megtelő szűz-szavú imák.

Fehér szaugandhika - kibontakozás,
sűrű sármasszából napfényre kerülhet,
bódító, virágos illata vágyakozás,
sötétbe, iszapba könnyen elmerülhet...

Ringatja hóbölcsőben a féltő anya,
gyökere, magva mennyei manna,
mély völgyben tökély, értelem - ikebana...

Egymás szemeiben tükröződő fenség,
s csak pillanatra kétség suhanna:
valóság, illúzió? Világmindenség...

***

 Mária köténye

Két spirál fonódik össze,
fényárnyat szakítva,
- búza, konkoly úgy magára
meglehet, ha ritka.

Dédelgetni csak mi döntünk,
hogy nekünk melyik jó,
szárnyakat nevelni, nyesni,
és marad a béklyó.

Minden szívnek két oldala
egyetlenegy érme,
s minden rózsaszirom
Mária köténye.

2013.március.19.

***

 Szamszára

Selyemkeretben múlt-jelen-jövő,
- hol vágy, butaság, gyűlölet terem
a kezdetet lehet ma meglelem.
A fel, a le: fehér vagy fekete,
s egy körben hat birodalomszelet:
a vak nem tud és nem vezet,
a tenni akarás kezünkben fény, tudás,
(nem fogható, de kapható és adható)
a házban hat szellem lakik,
ki kapcsolatba lép velük, megérkezik,
egy magánhangzó különbség öröm - üröm,
nem az a miénk, mit markolunk,
sem amit learathatunk,
mik vagyunk s mivé válhatunk?
Adunk, kapunk - választhatunk,
mert újra és újra ott van a kapu,
s hátunkon a csillogó batyu,
élet s halál között egy állomás.
A fény vezet, a fénytalálkozás.

***

Tartós kíváncsiság

Anyajegy a hold,
csüng az éj hasán.
Piercingek a csillagok
az évek atlaszán.

S míg lecsorog
az álmos csend,
és bennünk megreked,
felfedezhetem, hogy
apajegyed hol lehet?

***

 Szív-vihar

Beborul a nap,
feje ma kalap.

Szalma a haja,
ég a moraja.

Játszani kicsal
szíved - a vihar,

s galagonya köd
lesz az örömöd.

***

Emlékszel?

Emlékszel? Épp este volt...
Még nem jött elő a Hold...
Lenge, lomha, lágy szélben
ott kinn ültünk a réten.

Lopva néztük az alkonyt
s távolabb azt a halmot,
aminek mögé a Nap
pirosló fénnyel haladt...

Egyszer csak átöleltél,
forró szájat kerestél.
- Tündérek táncolgattak -
- Egy csöppnyi zajt se csaptak! -

Szívem ezernyi lángja,
- mint apró égi fáklya -
lobogva lángra lobbant,
szemed tükrében moccant...

Halkan susog a szellő,
ránk borult virágfelhő...
A nagy, zöld óriásról,
ezer kis ágacskáról...

Szemeit eltakarja,
levéllel körbefogja.
Nem leskelődik semmit,
meg se kérdez ő senkit...

Lám már a Hold is felhő!
Halkan suttog a szellő...
Csillagok összebújtak...
Nem láttak, nem hallottak...

***

Más karácsony

Kivarrva ünnepibb az este.
A csend a vánkosom: hideg-hazug,
piros a cérnaég... Hiába,
ha látni érzem élve-hűlt szaguk.

A szó nehéz füzér az álmon.
Ahogy szakítja hallgatásaim:
szeretni-kéne hull rakásra.
Megannyi félredőlt csapása kín.

Fenyő az ág, de mégis önmagunk,
és születni vár a kisdedúj nap;
a szembe, élni, kell tövisre csepp.

A tárva-szívbe messiást kapunk,
s hol harangadó remények úsznak,
a megvasalt karácsony istenebb.

2012.december 18.

***

 Árnyalat(t)

Az őszt nyitottam fel ma néked.
A vad betűk mind nyírfaágak,
ahogy karolnak: megigéznek.
(Hajlik az éj, zörögve szárad.)

Kitakarja őszinteséged
kikericseit sok baj-lila.
A szív egy visszafájt kísértet.
És éjlobra nincsen vakcina.

Az őszt hajtom ma össze néked,
szemeken avarfedél, zsanér.
Álmokon térdelsz - és a sárba
kusza betűket merít a szél.

2012. november 16.

***

Pillangók, levelek

Kimér a nap, árnyéka ásít.
Mosolya törik.
Loccsan a pázsit.

Porcelán-álmok rebbennek,
terebély, fás a hold.
Pillancsok, levelek:
megannyi rozsdafolt.

Ágakra csattan a kósza füst,
szárnyakon porlik az
éjezüst.

Évre hull év. Avargyapot.
Pogány szó, ijedt szívverés.
Lenyesett idő hímpora
a fagy. Penész.

Karcsú csend ring a tó körül.
Az ég ököl. Már nem tenyér.
Kibuggyant álmot vág, csepeg
a csipkeszél.

2012. 10.16.

***

Szemekben kertek

Gyufaősz sistereg: lámpák, ostorok.
Kékszagú utcákat lobbant a vér,
oldja a fákra feszített láncát...
Homlokhoz cseng, tapad az ablak-tenyér.

Szelekbe ványolt vadrózsa a tegnap.
Pupillabarlangban villám a szó,
denevérálmok lakják a szívet.
Tág hallgatás. Okkal. Nem gyógyítható.

Esőtlen jól vagyok. Éppen mint te.
Szememben kertes mesék, mókusok:
tiédből szöktek. Így tehát passzolunk...

A vágy, ha felriad: szavakat füröszt,
s kockákba zsúfolt érces éj szuszog,
míg - te ott, s én itt - összekulcsolunk.

2012. 10.16.

***

Gyertyahold

Sápadtan fújt a szél a tenyeredbe,
kétely-esőtől kiérett a búzaszál.
Egymásnál is árvábbak maradtunk -
árnyékodra hajlok még... ha tartanál.

Az ég törzsén roskatag fagyöngyök,
közöttük ring egy alig-gyertyaszál.
Szememben búcsút verdesnek a fecskék,
de még előttem térdepel a nyár...

2012.09.18.

***

Kéklő avar

A szégyen bő ruháját kéne
szorosabbra fűzni mellemen,
ahányszor kérni árul.
Forró koldusszemeken
átzökken a perc:
fekhelyig szilárdul.

Ennyi szeretni sebre
nincs árvább ég, mi épp elég.
S a hely - bár tartósnak hit -
rügyekbe roppant
avarszín, törmelék.

2012.09.15.

***

Hajótöréses naplemente

Csaláncsípésekkel jön a kora ősz,
felhólyagzik a galagonya bőre
és sajgó lángot mintáz szét a szélbe
a csipkefák kibomlott szemfedője.
Futóbogáncs-szél tapad a lyukakra,
bojtorjánt ökörnyál pórázon vezet,
száraztorkú perclázak szaporodnak,
kidagadnak nyakszirteken az erek.
Bölcső az ég, pókhálós estet ringat.
nem hallszik dala a forró falon át -
csillagok délibábját a szú kikezdte.
Tán lesz eső, tán egyszer újra pirkad,
s megtalálja fenyőágas otthonát
a hajótörést szenvedett naplemente...

2012. 08.31.

***

Verő-fényben

Holdmagot szórt a szél szemembe:
kihajtanám.
Eső-nélküli tétlenségem
számadást fáj.

Hiányba botlok, a hely kevés,
bokáig nő a nyár-
Hűs tenyerem mása kezedben,
almává mikor ér?

Hány szétvert tél kötné a csendet
meg nem fázni?
Melyikünk tud rád ennél jobban
nem vigyázni?

2012. 08.29.

***

Alig hara(n)g-szó

Elveszejteni félrenéztelek,
s annyiszor vártalak még tartani,
hogy kifordultak őszbe tűrt telek
gallérlevéles fákra hullani.
Öltöznénk a csendek színeibe
és törölnénk álmunk éjfehérbe;
hűlt sziromláz, foltba gyűrve bibe...
Az együtt más, s külön ajtón fér be.
Felhőköröm árkos szürkesége
eget karcol és nincsen rá tapasz.
Fáj a fák kigombolt őszisége,
s hogy valahol tán te is elmaradsz.
Szakad a csend alatt a szív, az ing-
levetkőztetem istent magamig.

2012. 08.29.

***

Vigyázzon három hold

Árnyékok íve nagy, akárki megbotlik-
vad csendem körbefagy, s szeretve felbomlik.

Miléptünk ütemnyi, s belőlünk nyár fakad.
Beléphetsz pihenni: szememben mohapad.

Elhajtok sárfelhőt, szívedről koszorút...
Fényekké összenőtt benned a szirom-út.

Látod, a csend masszív tömbjei szakadnak,
ringató angyalszív fényébe takarlak.

Perceim pitypangok, rád fújom csókolni,
tenyérbe úgy hajlok, gyökérig - tisztulni.

Lélekház - patyolat - mohaágy a jelen,
őrizze az arcod - ha hagyod - a szemem.

Hosszában kigombolt vágyakon ring a kék.
Vigyázzon három hold. Hozzon el mind a hét.

2012. 08.02.

***

Éjtalpakon

Én nem tudom, hogy mi becses,
s hogy látni mennyi az esély,
s hogy ez vagy az most egyenes,
hol görbül háttal a veszély.

Azt tudom, hogy nem tudsz engem,
nincs ki engem hozzádvágjon,
s prizmáimba visszaverjen
jajgat-léptű éjszakákon...

Mit elsziromlok: nem mered.
Pedig a könnyem rózsa, szín...
Sok mindent mondhatnék neked.
Nem érted hallgatásaim.

2012. 07.19.

***

Nap-kútban mosdik meg a csend

(Ancsának sok szeretettel...)

Gömb-tavasz bontja mosolyát,
szélbe-kapaszkodó,
s a fénybe hajló nyomon át
simul a fűcsomó.

Szó-forrás gyűlve fodrozik:
Napkútban ég-balett,
nem látni mivé változik,
most nyílik rá a csend.

Majd éjlevél-recét haboz,
s tűz-pitypangvirágot
mos az égre, és illatos-
lágy bóbita-álmot...

2012.07.18.

***

Élet (telen)

Kijátszani a csendeket:
örökös harc vagy alkuvás.
Napfalat bontani? Azt minek.
Téglás-nehéz a szemhunyás.

Felnő az élet és megun,
lakatlan szemből elcsoszog.
Kivasalt szívből a föld nehéz
hátára lebben lábnyomod.

2012.06.24.

***

 Sáfrány-nyár

A szürkület kiönti langy-magát.
Pipacsmelegre csobban esti csend,
fű-habja lehűti az éjszakát,
harangvirág-üvegjén visszacseng,

és elcsepeg a kerti íriszen.

Szirom-ágyában pihen el a nyár,
arcán kigyúlt szeplők a csillagok,
lehunyt szemhéján tündöklő határ,
s a holdmosoly szelídje felragyog.

Ki tudja azt, hogy kinek mit üzen?

Ki érti meg a ki nem mondhatót?
Rebben a csillámporos képzelet
perc-függönye, és álmot hint... valót.

2012.06.22.

***

Apró felhők fürj-nesze

apró felhők fürj-neszét
mondd, gyűjtöd-e még magad köré
s csivitelnek-e benned
elmúlni nem akarással?
fióka hangú reggelekben
adhat-e enyhet
szélszórt örömek
benned keresése?

s ha álmok kohójában
hajnalig merülsz
kihűlhet-e az érc-csikorgás
fogad között, ha csendesülsz?
szétszáll-e a köd tömött
fürj-rebbenése
mikor csivogni, dobbanni
lépni tanul
a már-megint-május?
mely valahol ugyanaz
hisz valahol pipacs-fészkében
tüzet nyújtózkodik a nap
...megtaláltalak

2012.06.04.

***

Lélekmosdatás

Apró léptekkel baktat a múlt,
botjára felszúrt lepkék a percek.
Kőszemeiben hunyó vágyat
reptetne - sírna - a felnőtt-gyermek.

Szárnyakon rojtos csillagok,
foszlányaiból nőnek versek,
hátamban fáradt hangú szú
neszeimre még visszaperceg...

Az élet rajtam átnyikordul,
s döcögve búcsúzik a nyár:
utolsó kórós naplementét
legelni készülő szamár.

2012. május 29.

***

Miénk a csend, a fény, a szín

Kibomlott kelme az alkonyat,
pókhálós mintáján éj neszez.
Lehet hogy tévedés lesz ez,
de fonja apadó hangodat.

Még hímes könnyet ejt a nap.
Tóra lebben viola-fátyla,
és benned gyúl megannyi fáklya...
Fényleni magamba hunytalak.

Érintenélek, mint a szó.
Átlátszóbb víz a suttogás,
szelíd hulláma partot ás-
érdes szirteket ringató.

S szemek betakart álmain
miénk a csend, a fény, a szín...

2012.05.28.

***

Itt. Csak itt

Megáradunk. És szétszakad
a kézfogás, a csendszavad.

A felhők papírcsónakok.
úgy áznak el, mint én vagyok.

Lágy pázsiton az év szalad,
hajlik a nyom, talán szabad.

A vad vihar reggelt hasít.
De itt maradtál. Itt. Csak itt.

2012.05.22.

***

Fecsegő ligetek

Kigyúlt a reggel. Vasízét kóstolom.
Megöntöm újra eldobott formám.
Párolgó szemekbe száll a hűlt korom
és zörren az éj: osonó csótány.

Mindent kiöntünk. Fáradt-konok csendet,
bazsarózsa-mintát - fétis az arc,
-valahol salakos álmokat kerget
s torpanni bír a babonás kudarc.

És valahol csorog a korom előtt,
homlokát mossa benne június,
fűszerektől fecsegő ligetek

repednek - a szív talán ma fényre nőtt.
S aztán hullnak a lámpák friss fiús
hajfürtjei, mint őszi levelek...

2011.05.21.

***

Olyan, olyan régen

Hazudva hisszük el a valódit:
ostoba az élet s nagy szerencse,
felszusszant haragban ringva ordít-
van, aki a sötétbe kimentse,

s fejét nyomja lejjebb, egyre lejjebb.
Anyatejet is visszahány, ha kell,
lassan úgyis szétterülve erjed,
s alig látszik hová süllyed a hely.

Száj peremén elidőz az ében-
nyár - lecsorog, mielőtt kiveszne...
(Ringatna az odvas csend ölében,
fűzfasóhaj fészket nem keresne.)

A tej dagadt felhőkké keményül,
kék eres kéz omlik szét az égen,
ádámcsutkán félrenyelt remény ül.
Kopogtatnak. Olyan, olyan régen.

2012.05.17.

***

Csepp, harangvirág

Benned él a gondolat,
a tett után vagy épp előtt,
hajnal ébred, s tán alkonyat
borít lelkedre szemfedőt.

Emberül élni nem nehéz:
egyazon szájjal hull igéd,
-a nyelvtől is függ, hogy beszélsz-
mit másnak adsz, az is tiéd.

Csepp, harangvirág a szó,
ha áldást várón szívlelik,
vagy sárból, szennyből származó.
Csak tőled függ, mikor melyik.

(A gondolatok létrejöttéért köszönet Szimának...)

2012.05.16.

***

Tulipánok, ágyúszemek

az éj csikordul rozsdás pántja
elhagyni véli titkait
vad rőzseálmok tűz-neszét
hogy fellobbansz és nem vagy itt

leégett rólam minden hibám
liliomarcom, nádszálkarcsúm
itt maradtam rend(etlen)ül
-kifeketéllett tollam, hattyúm-
veledigenben, nemegyedül

régi a tudat, ez elegáns
tán előző mással is kopott
selyemfakóján látni azt
hogy veled szemben mit lopott

ez a láda véteknek van
megtalálja, aki ássa
tulipánok, ágyúszemek
összegyűjtött hullómása  

2012.05.15.

(Megadott szavak: rendül, csikordul, elegáns, tudat, hiba,
rőzse, mit, vétek, előző, igen)

***

Bűbáj

Bűbájnyi nesz hajlítja a teret,
és tapsolástól nyílik a tenyér.
-a szívben annyi gyerek-erezet...
A nap lehulló őszi falevél.
Partok érett-dús karmazsinjain
fröccsent üvegmagányt seper,
rőtbarna cseppje hull, s a szirmain
gurulva, szállva még perel.
Az Isten-szem mosolyba érő
csillaghomok, arca hordalék,
lágy ajkán holdfehér kenyér nő-
sápadt kérgét levedli az ég.

Mellém csoszog fáradtan a messze,
pocsolyákba kacsázik az este.

2012.05.15.

***

Napszirom, vihar-veder

Körben a rét sárga verem,
morcos tavaszt fon a szemem,
pitypanggyűrűt, boszorkánykört:
idelenn a varázs áttört.

Bibék nyílnak ujjaimon,
s szívemben sok szőke szirom.
Füstös felhő szelet seper,
kiömlik a viharveder.

Ott meglátlak, túl a kéken,
villog csended villám-élen,
s lesz ki rügyed kifakassza:
ködből merlek a tavaszra.

2012.05.14.

***

Holdharang

Az éj a falra fújta fel magát,
saroktörésben pukkanva dagad,
fogkavicsokon mossa újra át
a valót, s szikár álmokhoz tapad.

Hömpölyög a szív, fényes apró hal,
és pikkelyein csendpiros a ma,
a víz felett mint sikló hajóraj,
galaxis buzog: teremtés sava.

Zizegve habzik csillagbuborék,
- a halnak útja hajnalig véges,
szemében mégis remény-bokor ég,
gyökértüze tán többezer éves...

Ébendús fára nem karcol a hang,
és lóg a hold, mint néma bronzharang.

2012.05.13.

***

Nyárbafordulás...

A hold lehajtja hófehér nyakát,
csillagtükrökben látom: álmaimban.
Gyöngyház-szavát az éjnek adja át-
hattyúszárnyán a csend még visszacsillan...

A tükrök éjjel nyíló lótuszok,
párás angyalhajt fésülnek a felhők,
s ahogy lassan lehull a ködburok,
megváltoznak a hajnalra merengők.

Reménylilára rózsásul a tó,
angyalhaj hullt a földre tiszta harmat.
Talán az éj is még álmodható,
a percekben a fényre öröm sarjad,

s a nyárbafordulás előtt szabad
pitypangszívekkel labdázik a nap. 

2012.05.11.

***

Mirage

Roppanós-fehéren lebben égi vászon,
a fára hull az éj, kicsit pihen.
Percneszek törnek szét a semmiben:
holdvirágok nyílnak mesebeli tájon.

Sápadt tűz borítja be a földet - szikrás,
olvadni kezd a csend: tavasz-patak,
agyagmagányt fon, életre hasad;
gyűrűző víz szívet, barkaágat mintáz.

Tenyered kis hajó, benne sorsleveled,
ha hagyod gyöngyeit izzani, vonzani:
csengő májusoknak tisztáját hallani,
Tavaszházunkban zöldell még a kikelet,

csengő májusoknak tisztáját hallani,
s narancszöld álmokat lélegzik a sötét...

2012.03.06. (másik változata)

( eredeti )

Megadott szavakból:

(tűz, narancs, virág, hallani, levél, gyűrű, sötét, lélegzik, ház, agyag)

Roppanós-fehéren lebben égi vászon,
a fára hull az éj, kicsit pihen.
Percneszek törnek szét a semmiben:
holdvirágok nyílnak mesebeli tájon.
Sápadt tűz borítja be a földet - szikrás,
olvadni kezd a csend: tavasz-patak,
agyagmagányt fon, életre hasad;
gyűrűző víz szívet, barkaágat mintáz.
Tenyered kis hajó, benne sorsleveled,
engeded gyöngyeit izzani, vonzani:
csengő májusoknak tisztáját hallani;
tavaszházunkban majd zöldell a kikelet.

Magamhoz ölelem vulkánját, hűvösét.
s narancszöld álmokat lélegzik a sötét...

***

Jázmintea

Teát főz Isten. Napteát.
Tükrében látom mosolyát.
Párákban libben szét a csend,
-éles szikrákkal égre fent
csoda.

Két kezem tartja válladat,
méz-szavad enyémhez tapad.
s míg ölelsz, észre sem veszed:
engem iszol, a kék eget -
tavaszodik...

2012.03.28.

***

Szó(el)vetés

Felfeslettünk. És fel az ég is.
Isten kabátja lötyög rajtunk,
kicsi a mentség:
nem mi akartuk.
Gombszemű csillagok bámulnak csodát.
Odaát.
Éles a hold. Szinte vág.
Metszett éjszaka cseppen reánk.
Lapos a virradás, földönfutó.
Zászlót aggatnánk, - mind egymásra,
rongyos szavakra gyászperem tapad,
a tettek sánták, haltátogásért
fojtanánk magunk kanálnyi Dunába.
Csak a szélrózsa gyökere magyar,
a levált bélyeg hontalant keres,
s mikor az ösztön bennünk állatot kapar,
amikor elbicsaklik bennünk az ének:
jó lenne fejjel nekimenni
-ha még van- a naplementének.

2012.03.16.

***

Vízcseppek,folyók,felhők

Két pont között a távolság rövid,
ha haszontalan lustán töltöm el,
megnyúlhat görbén távol vagy közel,
felém gurulna, lábamhoz lökik,

s a fáradt végzet egyszer átölel,
-utánam majd a csendnek ütközik.
Vándormadár a lélek, költözik...
Most mi fontosabb? Az, hogy mit hiszel.

Kevés lehet a megszerzett tudás?
Csak egy az élet, vak-kirándulás?
Mint kincset hordom lélek-fény jelem,

a tettek időn túl nevem mondják,
-magamra biztos így emlékezem-
s gyöngytisztulásba ébredni oltják...

2012.03.01.

***

Felcserélődés

Mély katlan lett a margarétás ég.
Ugye kedves, te nem veszed zokon,
hogy nem lehetett ez kicsit másképp?
Koromfonal lóg csillagszirmokon,
kihűlt teher a szó, fagyott arcmás.
Zátonyra zátony hull, zihált szünet,
- álmos a május, egy szempillantás -
Peronmagányból ki rakhat tüzet,
hogy a virágok élni tudjanak,
míg dideregni hintáztat a sors?
Te cselszövő pók, rút idő-salak,
a semmit őrző szívekbe hajolsz,
hol a csend zuhog, riadtan komor,
s szemünkbe ezüst szálakat sodor...

2012.02.24.

***

Virágbabona

Megvastagodott a csend szemem felett.
Ha kioldanád álmaim alóla:
neked a csendem vissza-visszaszólna.
Kibontanád a szirmos reggelt, s akkor:
éjbimbómból csengene
rózsakedvű hold-zene...

Verssorokká nő a "szeret, nem szeret",
igaz májusokra mennyi felleg-ősz!
Arcunk hamvas múltján csomós köd redőz,
(sétálóutcák magánya, szétterül)
tépnélek, de itt maradsz,
-íriszemben zöld tavasz-

kilincses kamaszlobogás...
Csak az ajtónyikorgás deres,
de általad nyitottan vár,
tagad, képlékeny-fehér, s feszes.

2012.02.21.

***

Zászlószavak

Eső ellen és utána
rajzszögimát mormolunk,
színt vallunk az éjszakába,
s a lyukakon kiesünk.

Ami van, az mindig másé.
Tetszetősebb.
Feltűrt vágyunk inge-ujján
három lőtt seb:
mindahánya elfolyik.

Fűszálemberekként élünk,
lelegel az idő szája,
elfelejtenek.
Rajtunk majd a legyek szállnak,
dögre címerek.

Amikor már belőlünk
semmi sem marad:
világítani fognak kopjafán
a felkötött szavak.

2012.02.17.

***

Pókhálón leng a csend

A könnyes idő átcsobbant felettem,
nyoma vesztetten fáj a tér, s a part.
Szócseppek fáznak szétszórva, rekedten,
-az elején még meleget akart-
álmokat látott zöldellni szememben,
majd belé mosta félni a tavaszt...
Idebenn nehéz a dobbanás: salak,
és szalma mosolyú odafenn a nap.

Tudhatta volna, ez az avar régi,
hol széttörött: ott csak a szél zörög.
Hogy igazat mond, azt még megígéri,
de hazug égfalaknak ütközött.
Saját szavát a holdtükörben nézi,
repedve csorbul, mindegyik törött.
Széthulló percek mikor állnak össze,
jaj, lesz-e ki a csendet bekötözze?

Fekete massza lett az idő, káosz,
betapossa fehérem a sárba,
rügytiszta régit rántaná magához,
s földszag vegyül nyersen illatába,
csendpókhálót tapaszt az éjszakához,
deret szitál a ma - már hiába.
Jaj, nincsen aki szeretni segítsen,
félúton belém haldokolt az Isten...

2012. február 11.

***

(Ki)látásaink

Mit tartasz: hajlékony tömeg,
és éppen addig nyújtható,
míg nem lesz egyre hűvösebb,
s teljese nem lesz hervadó.

Fekete-fehér a pillanat,
sárba koptak a régi színek,
álmod lábamra rátapadt:
visszaadom mind a télnek,

s téged vissza az ürességnek,
- lelkem, szívem ott sem kerested -
kezdetedbe ájult a végleg:
belőlem csak a csendet merted...

2012.02.08.

***

Mintázz meg

Kidobsz magadból. Száraz a csend.
Földre rostálsz - csak olyan éppen...
Pünkösd-pokolból visszajutni
mondd: lehajolsz-e egyszer értem,
és mondd: formázol-e agyagba, sárba?

Én beleszorulok az elmúlásba
érted... 

2012. február 7.

***


Kóstoló

Érett őszbe haraptam.
Buggyos íze lecsorgott ajkamon,
csókja nyelvemre tapadt,
s a nyöszörgő erekben
lüktetni tudott a vörös hajnal.

Én (is) megértem.

Azóta barackillata van a napnak,
cseppes szeplői arcomon tiéd-jelek,
- tudom: a fognyomokat
sosem varrhatja be a szél-
de rügytisztaságot őrzök,
amíg a csended tőled
elmetél.

2012.02.06.

***

kimondva

mielőtt áthajlunk
a gyűrött téren
időn anyagon
úgy félig ébren

kinyúlt viselt
bőrünk lerázva
mikor csak a sár
magázna

mikor nincs mit
s nincs ki kifeszítsen
akkor lelkeinkben
kezet mos az Isten  

2012. január 30.

***

Fényszállal fércelve

Bármiféle szerepet is játszol,
és öltözöl új s újabb arcokba,
a lélektisztád rajtad átvilágol,
s nem sötétülsz bele a mocsokba,

ha törölsz néhány árnyat a közön.

S ha őrződ első fényre-kinyílásod,
mindegy, hogy merre visz a szirom-csónak,
-célba ér az, aki nekivágott-
mert benned a terek széthajolnak.

Ki megtalál, az neked mind köszön...

Tavaszt szakíthatsz, kínálhatsz ősz-nyarat:
csak azt adhatod, ami vagy: magad.

2012. január 21.

***

Pillangóvarázs

Mi is a vers? Tán dalba font lemondás,
ötpercnyi sorok tört kesze-kuszája,
mi magába szív, értelmetlenül,
örvénylő kontrasztok hó-éjszakája?

Lázas-vad csendek, mikbe elbújunk,
mikor bennünk az erjedés zokog,
s ha kiforrunk a mába nem vigyázva,
megtagadhatnak minket a sorok.

Ki tudja azt, hogy meddig ér a kívül,
s a belül mára időzített bomba,
hol száradnak a vér cserepei,
a robbanásnak ki lehet a foglya...

Néhány szó, sóhajnyi sorba fonva,
kovácsolt vasból szívek, virágok,
vagy sárga pusztulásra nőtt szilánk,
küszöbfélésre tántorgó vigyázok?

Csonkig égett kiáltások lángja?
Víz-démonok csontos-álmú mérge?
Holdkőből kiszálló lélek, szelíd,
napháló tűzfonott televénye?

Viharbozótban félszigetnyi más csak...
Alázatból türelmes otthonom,
színekből fakadó múlt, jelen, jövő...
Mi is a vers? Tán magam sem tudom.

2012. január 20.

***

Kankalinmosoly

 Haszontalan a tett, a szó...
csak hozzád bújni volna jó,
s megkötözni a perceket-
hátha az idő itt reked.

Szemedben nyíló kankalin:
mosoly a vágyak ágain.
Tudom, hogy ez egy éjvirág,
-kibomlott hajam fonja át-

benne ragyog a holdarany.
(Lélekcsatoknak zárja van.)
Köztünk olvad a csendfolyó,
könnyeken ringni volna jó...

Édes hullámra bús vonal
sárga szirmokban fényt kavar;
az éj szakad, az éj törik,
szívcsónakunknak ütközik.

Csomókat oldoz a nem várt hajnal,
s te felszívódsz a lágy sugarakkal.

2012. január 18.

***

Életkönyv

Megőrzitek-e tavaszig
rügyekbe csomagolt
kérész-álmaim
ti fehér lombú fák?
Felettetek még
idegen éj habzik,
szappanvirágok hullanak
a földre s az ágak tört gyufák.
Elázott kölcsöncsendre
szükség-e viharvert szomjúság?

A megbocsátás hitelvonalai
villámot dühöngenek
benn, (há)borús a lélek,
kinn fényesre tisztul a csend.
Vége lesz ennek a télnek
egyszer - a téli villámhang elsimul,

s tollpuha szavad ha elejted,
íves betűkbe fonom.
Ha oldalanként fellapozol:
magadba metszel,
míg kiolvasol... 

2012. január 16.

***

Acélvirágok

Úgy maradtál bennem, mint ki indulni kész,
még pupillamélynyi tág csodákat őrzök;
haldokló színekbe kötődnek az őszök,
késő-maradásod tükre csokornyi félsz.
Elmúlás tavába hull a láng: lágy-lila,
a horizont alján tétova rózsapír,
szívkeretbe foglalt sóhaj az ég, zafír-
nehéz az alkonynak gyöngyöket sírnia.
A csend parázslik át az idő hamuján,
a forró szirmokra ólmos eső tapad,
ráfagyunk a késő-lenne békülésre,
s a fáj-dermedésben nem is vesszük észre,
hogy a tűzszivárvány melegeket hasad:
acélvirágokat hajt az esőután.

2012. január 12.

***

Csendkeringő

Egymás mellé hullott két fakó falevél,
holdvilág erezte rájuk a sápadást,
úgy adtak egymásnak édes-bús számadást;
tudván az ősz után nesztelen jön a tél.
Hamvadt-szürke csendbe fogynak el a színek.
Játszi szél nem kócol az égre dallamot,
néhány felhőfoszlányt a fákon itt hagyott...
Szakadt hangjegyekből lehet-e új ének?
Hajt-e ki tiszta fény, hol él az enyészet?
Hol szétrepedő köd fojtja meg a tájat,
a zöld tavasz remény-keringőt még járhat?
Tollpuha avarba fehérül a végzet,
jajszavunk ezüstje felfagyott az égre.
Mondd, bomlik még rügy a haló sötétségre?

2012. január 5.

***

Csendkötések

Ablakon innen tisztább a szó,
üvegnek koppan, s mintha dermed,
ha visszagurul: törik az árnyék.
(Jégvirágszirmok kötik a csendet.)
Kioldja más tavasz, más ébredés,
-de ezt az árnyat magamba zártam-
s míg bolyongok a megnyúlt éj alatt,
más világosabbra sosem vágytam.
A betegmagány hold arcomra fogy,
-üvegeken túl harangszó lebben-
hervadásban először látlak,
szürkeséged kezemre cseppen.

Fehér a rózsa, a rabság patyolat.
Mért festem feketére az arcomat?

2012. január 5.

***

Éjtócsákban

Itt vagyok, tördelj még perceket
belőlem, tékozold tisztám.
Pár fénycsillámom itt reked:
nőszemekben szeppen a kislány.

Aztán ha egyszer úgy adódik,
összeforrnak a cserepek.
Reám a kapu csukódik-
halkulnak, kihűlnek a neszek,

s lábnyomom simuló tükrében
napkelte-csendekig ott leszek...

2011.december 13.

***

Szélbekarcolt szavak

Áfonyaszín égből szakasztottál,
-megbabonáztam azt, ki tartott-
sarokkő-szívemig eljutottál,
falak nőttek, zárt tenyérajtók.

Szememből melléd holdpatak csorog.
Hideg az éj, fekete csobbanás,
holt betűk állnak vigyázzba: sorok,
falaknak ütközik a rohanás.

Csak a sóhaj, mi belülről odaér.
Égigérőn túl pázsitpuha sírok,
árvalányhajat borzol szét a szél.
Hol hangafűre lépnél: én sírok...

2011.december 13.

***

Máshol-hajnali döbbenet

Csak egy lépés - ez még az anyagi világ,
gyávaságból nem bonthatok lilát,
csak még egy, kettő botorka nyom:
magamon ingatag-báván nem osztozom.

Perelek a méllyel, hűs a korlát -
hogy melegítsem fel ezt az időzónát?
Szorító csendre könyökölök,
-kigúnyolja gyávaságom egy szél-kölyök-

Torkom csipi az utolsó só-sikoly,
földre csattan a széthasadt tér-iszony...

2011.december 12.

***

Nr.9

A hajnal flamingó színekben táncol
csókom érett cseresznye, érintésed
bőrömön lecsúszva rád napvilágol
rózsapirosa téged éget.

Telt ízzel, frissen nyílok meg neked
táncunkhoz nem kell éj, sem őszi köd
ősi ritmus, és hogy veled lehet
a tér bezárja az időt.

A csend bennem megáll, ível, megfeszít
bőr-selyempuhán áttetsző erezet
fel-fel emel, párologva elrepít
a gyönyörbe omló élvezet,

ki tudja közben hány csillagörömkönny lehullt
köldököm tavába folyt és megáll a tejút.

2011.december 12.

***

Homok és víz

Patakszavamra kössél csengőt,
visszhangozzalak bárhol iszol.
Keresd szomjad, keressed mohón,
és ne tudd soha azt, hogy ki szól...
Ne tudj, csak vágyd a lehetett volnát,
- lépni tanultál, botlani, esni -
kő(h)arcok koppanásában nehéz
széthullámzott csendem megkeresni.

Lázas homlokodról én csepegek le,
nyelvedig csókok között száradok,
hiába kergetsz, s űződ álmaidat:
mindegyikbe bűnödként olvadok.
Mert lehull a kar, lehull az ölelés,
szemek üresében úszik el vágyad,
s te azt a homokba fakadó tüzet
lepergetted végzeted asszonyában...

A víz, a vizem élesebb a késnél.
És te akkor csak belém léptél...

2011.december 2.

***

Szirom-lépcsők

Leszakítottál a bimbós égről.
A lábujjhegyen földet ért.
Kinyílok mégis porból, sárból:
eléd.

Tüzes-szebben, sértetlenül.
S szirmaim lépcsőjén ha a félsz
megcsúszni enged: ne inogj. Nem fáj,
ha lépsz,

tenyeremben megtartalak.

Benne(m) élnek a napsugarak.

2011.december 1.

***

Égvirág

Lerázom a kínt a fákról
hóolvadásba bújik a pára,
a sírós hangú éjszakáról
élve buggyanok át a mába.

Cseppenként felszusszanok.
Langyos rügyekre bomlik
a lila ég, új napok
a rozsdamarta bizonytalanra
varrják fűszálaik selymét.

A tavasz arcom mossa
és kóbor szelek

borzolják szívem virágosra.

2011.november 30.

***

Utolsó szó jogán

Letérdeltek balgák minden ütésre,
s kereszteket vettek az éjszakára,
az álom fialta félszre...

Én cseppenként őrzöm, ki engem formált,
de nem mosom benne tisztára magam.
Betűkből rakok követ, oltárt,-

nem tanultam meg lehajolni.
Szálfaegyenesem ha kettétörik,
akkor fogok elsőt szólni.

2011.november 30.

***

Kristályrácsok

Szeretetet koldulunk. Lyukas marokkal
öleljük mindentudásunk,
gödröket ásunk szíveinkbe,
- kinn is hópelyhek hullanak.
A csöpögő zajban
feltámadások elmosódó foltjai
nem melegítenek. Kristályrácsok.

Lehetne adni nyitott tenyérrel.
Frázisok helyett mosolyt,
jó szóba csomagoltat. Egy percre
az éggel eggyé válva,
és megbocsájtva magunknak
tegnapi tévelygéseink...
..........
Valami furcsa várakozásba esteledünk.
Talán a távol-havasok fújják be
a fenyőillat zöldjét a kulcslyukon,
s az ajtó mögött Isten vár,
hogy beengedve megköszönjék,
valakik -mi- csendjeink.

Mikor gyertyalángol bennünk az ég.

2011.11.26.

***

Nappuha mosolyod…

Májusba burkollak: barka(vir)ágba.
selymeket kötök - éveinknek csokra.
Gyűrűző gondjaid tenyeremben partok,
ráborulok fűzfa-férfi sóhajodra...
Öl(elés)ed első tüzét nekem adtad,
első jogaidra utolsóig vigyázok,
s míg magamba simítom (meg)ér(t)ésed:
lelkemben oldódnak a ráncok...

Te nappuha fény a nyíló mában!
Meleg mosolyod (v)égre-tükör
a szemek újratavaszában.

Engedd, hogy a nyarat, s az őszt is
benne(d), értem megtaláljam...

2011.11.25.

***

Szénlenyomatok

Megformáltalak. Puha szívritmusokból
gyurmáztam ki körvonalaid halványságát.
Piros életet leheltem gyökereidbe,
s a végtelen idő tűzbe bontott ágát:
karjaim nyújtottam feléd.

Tölgyfagyöngyökké értünk. A te, az én
elválaszthatatlansága
szorítja, fojtja erőink, - csak a szén
őrzi meg kihűléseink.

Lelkembe hantoltalak, te csendmagadba.
Majd ránk ássák a valdarói titkot,
és ami halhatatlan: fényeinkről
akkor ezt a sötétet leborítod
Istenem, lábad elé újraszületni...

2011.11.22.

***

Fényhullámok

Nem tudtam eddig, mit veszíthetek.
Értéktelen volt a perc, s az ágak,
mikbe néha kapaszkodni féltem,
s mik rügyeket hajtottak a mának...

Nem látszik elmosott csillogása
az évekre rakódott por alatt,
de hogyha letörlöm könnyeimmel:
az őszökbe virágot hajt szavad...

És most jól tudom, mit veszíthetek,
téged: a hozzám hajló világot.
Szelíd fényedre mindig rálelek,
ahányszor melléd visszatalálok.

2011.11. 10.

***

Éjkövekre írlak

Még hányszor írhatlak újra? Nem is tudom.
Tükrömben megtalálsz, és akkor téged én,
arcvonalad ívét karcolod úgy belém,
hogy jégforrót reszket át minden póruson...

Csendcsobogás buggyan és benned visszhangzik,
éjkövekre írlak, földi vizek mélyén,
- habjaidat félem partok zord szegélyén -
könnyeimből égig nő fel a sztalagmit...

Barlanggá nőtt éjek éveiben járok,
rózsás pirkadatom oly elérhetetlen...
Varázslat kellene, hiányzik a ketten,
s belepi a minket szürkén ködlő hályog.

Újraírom magam bolond álmodónak,
él a ma, de hozzánk hűtlen lesz a holnap...

2011.10.28.

***

Freskótöredék...

Születnek csapzottra és kinőnek minket
vágyaink. Úgy fonnak körbe, mint a pára,
mely életre szomjas. Szórjuk kincseinket
méltatlanul borult évek hajnalára...

A hűs csend függönyén át nem szűrődik be
a távol. Felissza szavaid az este
és a naplemente éle ereimbe
fakul feketén, más dobbanást keresve.

Mégis téged tartlak. Lélek-folyómra híd
íródik, faragott kövek a csontjaid.
Pillérek vonala ma ölelni tanít,
vér-indákra bimbók nőnek ki, s ágaik.

Amíg mozaikként széthull a szerelmem,
addig egyedül vagy színesedve bennem... 

2011.10.27.

***

Sárga tükörvirág

Elnyel mindent a köd. Tudom, hogy nem örök
a van, s hol éjjeli lepke szárnya zörög:
hűvösebb a sötét. Selymes rét a szívem,
szelíd hullámára a magányt terítem

fénybe-takarómként. Lassan kiégve ring,
ősz rozsdáját őrző szálak között kering
a csend... És belőle mit adjak én neked?
Buja ködben könnyebb találni ünnepet...

Őrizzen az ég, ha tud és a szerelmek,
-szürkeségből nekem egyformák a cseppek-
hol a fehérnek csak oldott foltja látszik,
nem várok én ott a teljes hervadásig.

Mocsárból nő ki a vágyak tükörmása,
kihűlt felhőket szúr sárga kardvirága...

2011.10.26.

***

Mert még megtalállak…

Mert még megtalállak. Nem oldja fel a csend
szavad tisztaságát. A fent szabad, a lent
sáros, de valahol leng a fényes hinta,
és üvegje csillan fáradt napjainkra...

Jó újra gyermeket hinni, s mit más nem lát:
észrevenni, néhány kortynyi esőteát
és napfényt ölelni, megfestett szivárványt,
vibráló sávok közt a kedves szép álmát

vigyázva, percekben szunnyadó vágymesét
éveknyi örömre bontva ki szerteszét...
A hinta száll, napba túl bátran nézek én,
esik, de ablakon át hozzád száll mesém.

Mert még megtalállak fényszálakon te csend,
és hagyom, hogy néha enyémet észrevedd...

2011.10.17.

***

Újraírlak

Pár esőcsepp és nézd: foltra folt nő, terjed
a szó-buborék és mindegyikben arcod.
Halk szerelmem bennem szívfestékkel alkot,
majd felszívja a nap arcoddal a verset.

S akkor visszahullsz vagy újraírlak másnap,
szürke szavaimban lehetsz fehér kristály:
tőled kel életre az alvó téli táj,
jégvirágos csendet bont a hold a vágynak.

A holnapokért tán meleget álmodok,
reményt fonok az ég tavaszába: kéket,
s ha hagyod még sokszor újraírlak téged.
Hiszen a lázban gyúlt fény-szavam rád csobog...

A végtelent nem, nem bírom adni néked,
de perccsendjeimben megtalál a fényed.

2011.10.17.

***

Egy koravén fénykép

Már havat sepernek az égi utcákon,
elvegyül a lenttel, koromszínbe olvad.
Gyászszalaggal körbe kötözött a holnap,
s a feltámadásig elcsorgunk egymáson.

Tán egy pillanatra összeszedi magát
a táj, s az emberek, míg a fénykép készül.
Elmúlás előtti póz, majd fakul, évül...
Miért is szenved az ősz vértanú-halált?

Tarka csodáink mondd, mért fogynak újra el?
Álmot sepernek le, fekete-fehéret
angyalszárnyaink az őszbe - mi kiégett
nincstelen vándorként mint mindig: útra kel.

Metszőollóval vágj a képből ki engem,
és vágd darabokra korhadó szerelmem...

2011.10.17.

***

Holdvirágok

Jószagú papíron tintaszínű csodák:
múzsát keres a toll, lágy szívhangokat ír.
Csendet old az álom, s cseppen, csobog, tovább,
mint egy ezüst patak. És telik a papír.

Gurulnak a szavak: fénymázas kavicsok,
némelyik lesüllyed, némelyik karcot hagy,
-percekig, évekig, fájó-szép e titok-
Kék buborékokba, pacákba rajzollak...

Égre festlek téged, s az ég gyöngyöket ejt,
csillagmosolyokban földet ér a bűbáj.
Üveghintám lebben, fel, fel, vissza: felejt;
amit megtaláltam nekem az a kezdet...

Fehér holdvirágok folynak ablakomra
s bódító illatuk ereimbe reszket...

2011.10.14.

***

Fátyol-fátum

Puha mohaágyam soha ne ringasson,
ne láss új szivárványt, ne várjon hű asszony!
Nem-ölelés ára vigyen kárhozatra,
"félig csókolt csók" a sötét virradatra...

Mégis, mégis téged áldjon a messzeség!
Kósza szerelmeknek keressed mély hevét,
százszor tanulj élni, mert rád dermed a tél,
elodázott perced mind semmibe alél...

Szívedig elázva örömet, fájdalmat
ha hűen szomjazol: hulljon le rád harmat!
Lassan elhervad a lila őszi bánat,
s minden ősszel nyílik megint ki utánad.

Fátylat bont a fátum, egeket könnyező;
már hiába első: utolsó menyegző...

2011.10.12.

***

Ágkötelek

Tűszúrásokkal van teli az égkabát,
s néhol a lyukakhoz hiány-gomb is varrva,
magamra ölteném az eget akarva.
-vér-hímzés borítja szegélyként oldalát-

Mindent úgy leráznék! Boríts be kárhozat!
köd-gallér fojtogat, s odabenn a pokol.
Melyik förtelmesebb? Kettős kínja sodor...
Ez lett a átkozott, az lett az áldozat.

Szétrágott éjjelek bíborát megírom
kedves neked, ami bennem gyúl s elcsitul;
kiköpöm szerelmem, még érted se bírom.
Omlik a félelem, fásul, majd elsimul.

A rettenet sárgul míg összeáll a rend...
Kiszáradt ágon lóg, himbálózik a csend.

2011.10.11.

***

Őszi eső

Lágyan esik, mint egy könnyű, lengő selyem,
szelíden mossa szét az őszt s a szálakon
leereszkedik a köd, vele panaszom...
Dús patakok folynak, velük az életem,

suhannak a tájak, arcok, s valahol én.
Ölelj át éjszaka, borús a láthatár!
Az idő nem áll meg, nem fordul vissza már,
végtelenbe omlott a csend is, - jó poén -

miben eltévedünk vagy csak az ár sodor,
a nagy zúgásban nem látjuk a cseppeket,
s mikor a kezünkkel elérnénk: szétreped.
Buborék mind, színes-vidám vagy éj-komor.

A sors nehéz, terhét bírom vagy ő visel;
téged az ősz adott és egyszer az visz el...

2011.10 10.

***

Ősz-mese

Szép az ősz. Bolondos égre színeket
festve elhitette, hogy kinyílt a nap:
sárga rózsa, és a szirma fényeket
bontva szórta szét magát... A pillanat

lobbanásnyit élt, kigyúlva szélbe szállt.
Hétre hét hasadt, suhantak éjszakák,
ujjaimra ejtve langy eső-teát;
földre csorgatom, nem érzem illatát.

Éjdiófa nőtt belőle, oly szelíd...
Csendeket szakít a ködbe, átkarol,
hó-virágos ága mind nekem dalol.
Földre rebben, új tavaszra könnyezik.

Esőgolyókat űz a szél felém:
ébredésbe zörget ősz-mesém.

 

2011.10 10.

***

Bolyongó vers

Sikátor nappalok, gyűrűző éjjelek
között hontalanul bolyong a szivárvány.
Égre nem feszülhet, földre görnyed árván,
kopásai fájnak, hagyom, rám égjenek...

Bár tudnék mit tenni! Rohannak a percek,
és a félsz hasogat, jó csodára várván,
s annyi kétség cikáz... Lelked vésett márvány,
de színtelen, s kemény... Sírjatok csak versek!

Faragnálak könnyel, makacs nemes anyag -
ha életre kelnél... Nincs olyan varázslat...
Neked a szélvihar vagy a csend sem árthat,
nem olvaszt meg téged, s nem mos el e patak...

Pedig a szivárvány minden egyes színe
szemembe ragyogva engem hozzád vinne...

2011.10 07.

***

Kőeső

Illúzió voltál ködbe rajzolt alak,
árnyékkal játszottam, s gondolat-ujjaim
szelíd kontúrokat reszkettek rád... Falak
nőttek benned, hozzá tapadnak vágyaim:

bús repkények, a fényt akarva pihegni,
vert arany csipkékkel, s csak zöldes burkolat
tapad makacs-komor kövekre pihenni...
Milyen dísz lehet az, mi téged fojtogat?

És adni nem tud mást, csak álmokba csókolt
vallomást? Hiszen az ősz ködvirágot bont
talán utoljára, nem mozdít köveket,
hervadásnak hordja színeit. Mind neked...

Te is tudod, hogy én nem, nem ezt akartam...
Falakról kövekkel lábadig zuhantam.

2011.10.07.

***

Lecsorgott az ősz

Sárguló október terül szét a tájra:
okkerszíneiben csepp olajzöld festék.
Vörös lobbanásba vegyülnek az esték
s csendes búcsúzásba, fakulásba fájva.

Langyosodik az éj, majd lehűl hirtelen,
meredésbe fagynak, törnek a hidegek,
az összes csillag mind, mind bennem didereg,
mégis éreztetik: én vagyok szívtelen...

Dühöngeni tudnék, az összest lerázva
s kopott fűszálakon keresnék csak egyet.
Lángosat, perzselőt, nem égi hideget-
utána ölelni tűzesőben ázva.

Hagyjatok egyedül szürkén szétszakadni!
Lecsorgott az ősz a fáradt fákról halni...

2011.10.07.

***

Tej-szín álom

Tejszínes felhőkből édes méreg csepeg,
a tájra kavargó, füstös köd tesped szét,
káosz-örvényében nem vélek szerencsét.
Nem érzem a tisztát, nem segít a veled.

Sápadt lámpaoszlop tán tévútra vezet,
de imbolygó szálak remélnek kék mesét...
Bizonytalan a ma, s a holnap fél-neszét,
ami éppen nyílna - pedig távol kelet:

elmossa a csorgás, néhány éjnyom marad
és a száradó sár porba rázza szavad.
Nyújtózkodna a vágy naptüzet gyújtani,
percbe kapaszkodik, azt is csak oltani.

Van értelme szállni? Párát szűr a hajnal,
s szétszóródunk mi is feslett sugarakkal.

2011.10.06.

***

Őszi bánat

Magasba tör a hegy, csókot váltna éggel,
vad sziklák repednek, lúdbőröz az a kék,
megremeg a kopár szélfútta szakadék,
s valami zord árnyék bánatot szór széjjel.

Hirtelen sötétül - szürke csíkos éjjel
úgy veszi most körbe, mint egy karcos nyakék,
őszbe burkolózik, felhőkbe a hajlék.
A kopár hidegben nincsen semmi fényjel.

Fázós kertje zörög, telehull levéllel,
innen oda csak az avarba zuhannék,
az abba elbújó csillagba olvadnék...
Távoli a világ nem érem el kézzel...

Járhatatlan úton még a csend is fárad,
kertemben kinyílt a lila Őszi Bánat.

2011.10.06.

***

Gyújtópontok

Nem kérek nagy dolgot, ne olvaszd gleccsered,
ha az a könny-nyaláb magától megered:
jégszilánkok mélyén találok én valót.
Majdan rám borítod a tőled olvadót,

eljöhet az idő - ha akarja a sors,
bár engem a remény semmi tüze nyaldos,
s tengerré nőtt kínok hullám-vonalára
ráesve kialszik, lehet ez az ára...

A lélek parttalan, a szív ma féktelen,
holnap szelíd lángja mos az éjszakába,
jégkristály bilincsel mába, és a kába
hókristályok fala mégis oly védtelen...

Olyan ez az élet, mint egy hiperbola:
mindenhova vezet, de nem jutsz sehova.

2011.10.05.

***

Égig ölellek

Nézd: fátylat szakít a hold reám: éj-mese,
kisimult szögletek puha csend vánkoson;
s ha kavargó szikrák villáma átoson:
magamhoz emellek sarkvidék fényese,

ne hullj a semmibe... Ha a gondod simul,
mit enyémként félek, s míg tart a varázslat.
Mert őszbe hull minden, s engedlek is másnak
ha a fény elhamvad, a dübörgés csitul.

Búsongó jajaim addig szétterítem,
fátylas hold fölöttem, szőnyeged én lettem.
Magamba fonhatlak, titkom beléd rejtem,
hajammal hímezem, varrom össze szívem.

Égig felölellek, s utadra engedlek,
ahányszor visszahullsz: annyiszor szeretlek.

2011.10.5.

***

Bolyongó ősz

Csak a távolomba bújok...itt nem zavar
a sarki fény - láncos lángja lob, nem enyém
és elevenbe nem mártja magát, kemény
kérgem, nézd ellenáll, elfojtott fájt takar...

Jó adományú csend szőke könnyet csavar,
üvegfalán az ég kifordult, holt remény.
Átbuggyan elcsukló jajszavam, (rejteném)
és későbe bolyong - íze keser-fanyar.

Hát gúnyold, nevesd ki fájkincsem mind, mi ég!
hogy letöröld mi van: neked az semmiség!
Háborút, gyötrődőt, sok nyugtalant adok,
hegyeid szakadnak szét bennem: csonk vagyok.

De mégis, mégis, ha hagynád: nyílnék eléd,
és szerelmes perccel égnék, halnék beléd...

2011.10.04.

***

Őszi április

Új tavasz hasadt ki, össze-vissza évszak,
szívemben nyargal és bolondos, féktelen.
Jégcsapokat olvaszt őszhosszú éjjelen,
ív-lángú álmokból ébreszt és kötést rak

a széttépésekre - szállongó levelek
hűvös tarkasága megnyugtat, betakar.
Lélegzőnek fedél, a holtnak csak avar.
(Utolsó sóhajjal kezedbe reszketek.)

Csak az álmok abszint hatása ne volna!
Esőre hó szitál: április ez az éj,
s a nyugtalan jövőt még tovább fokozza,
míg össze nem roppan mint forró csigahéj.

Szemtükrömbe nézve emlékekbe fázok:
hajamban kinyíltak a bodzavirágok...

2011.10.04.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

petererika76@gmail.com

(TesiD, 2017.01.30 16:29)

Olyan versek is vannak itt, mikre nem is emlékszem. Honnan bányásztad elő? :)
Köszönöm szépen!