Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kimondatlanul

2013.07.24

2011. november 22. 06:51

Kimondatlanul

Lassan 10 éve már, hogy megnéztem a Szamszara című filmet. Buddhista szerzetesekről szól, Tibetben. Az egyik ifjú láma nem bír testének az örvényével, és a nemi vágyával. Így a mestere a hétköznapi világba küldi, hogy ott élje az életét, és egy nap, ha úgy érzi térjen vissza hozzá. A fiú elmegy, kereskedő lesz, vagyont szerez, családot alapít, szerető feleségre tesz szert és gyermeke születik.

Ám egy nap mégis úgy dönt, hogy visszatér a kolostorba. Mindent maga mögött hagyva. A mestere hosszú időn át várta, de meghal a visszatérése előtt. És hátra hagy egy levelet, melyben egy fontos üzenetet ír le a tanítványának. Megpróbálom ide idézni a sorokat:

A következő életünkben te leszel a mester és én a tanítvány. És szeretném, ha megválaszolnád a következő kérdést, mert neked már tudnod kell, nekem nem volt rá lehetőségem, hogy megtudjam. Talán ez az élet egyik legnagyobb kérdése… Majd el kell mondanod nekem, hogy melyik a nehezebb dolog az életben, és egyben melyik tartogatja magában a nagyobb örömöt… Kielégíteni ezer vágyadat, minden vágyadat, vagy a legnagyobbról, a legszebbről… lemondani?-
Amikor ehhez a részhez értem a filmben, nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel. Mivel átéreztem a kérdés igazi lényegét. A kérdés a mestertől olyan egyszerű és mégis összetett, hogy szinte megválaszolhatatlan. Számomra az. Még most is.

Mivel a kérdés a beteljesületlenségre utal. A beteljesületlenségen át vezető kiteljesedésre, a befejezetlen beteljesülésre. Ennek a megválaszolása csak életed utolsó napján lehetséges… szinte. Persze, lehetne egyszerűen rávágni azt, hogy miért is lemondani bármiről. És akkor meg is van a válasz. Így viszont már rögtön ahhoz a csoporthoz tartozol, aki minden vágyát ki akarja elégíteni. Így az vagy, aki megy és megy és megy és megy… és soha meg nem áll. Semminél és senkinél. Nem merül el semmiben, nem merül el senkiben… és benne sem merülhet el semmi és senki. Mindig felmerül valami új, valami más, valami érdekesebb, valami fontosabbnak tűnő. Ugyanolyan fontos mit előtte bármi, vagy bárki. És ez megy egy életen át. Egy életen át. Hiszen egyet élünk, tudtommal. Legalábbis egyről tudsz adott életedben. Ha nem vagy beavatott Mágus, Mester, vagy Próféta, akkor csak egyről tudsz, arról, amit megélsz. Annak pedig bizony határai vannak. Születésnek és halálnak hívják. És e kettő közé akarják az emberek besűríteni mindazt, ami felmerül bennük, és meg azt is, amit a társadalom megkövetel tőluk. Nincs, megállás. Ha lemaradsz, kimaradsz… ez a szlogen. És a világ tovább kerget. Nagyon sok olyan embert látok, aki be van oltva a vágyak kielégítésére történő szerrel. És ez képes átcsapni egészen durva méretekbe is. Nem néznek semmit, senkit sem emberi sem égi törvényeket. Viszont, én azt is látom ezeken az embereken, hogy szép lassan kiégnek. Szép lassan, de biztosan már csak a hússzobor marad meg belőlük, egy működő szerves vegyület, amit testnek hívunk. És belül végtelenül kongó üresség. Mások és önmagának az utálata. És közben az idő is eltelt felettük. Így aztán egyszer rádöbben, hogy mégis csak lemondott valamiről, lemondott a legszebbről és legfontosabbról, amit meg kellett volna ismerni. Önmagáról mondott le. Lemondott az ajándékról, a titokról, az igazi értelem megszerzésének lehetőségéről. Önmagáról, az emberről. De nem tudatosan, nem úgy mondott le erről… hanem el sem érte. Nem akart lemondani semmiről, és így rákényszerült lemondania legtöbbről. Ilyen emberek állnak manapság a világ vezető posztjain. Hiszen ez a tulajdonság az, ami azzá teszi őket. És mi, mi vajon mit várhatunk ezektől az emberektől…?

A kérdés a filmben valóban mesteri volt. Csak mester tehet fel egy ilyen, szinte fraktális tudatszerkezetű kérdést. A válasz mindig és minduntalan önmagához kanyarodik vissza. Mindig visszavezet a kérdés másik oldalához. Mindig átlóg a kérdés másik irányú megválaszolásába, legalább is annak megpróbálására. Mint a végtelen fektetett nyolcasa. Mindenképpen beteljesületlen maradsz, befejezetlen maradsz. Ha vágyakat harácsolsz, elégsz. Ha lemondasz a legnagyobbról… miért voltál itt?! Ha lemondasz a legnagyobbról, akkor soha nem voltál az, aki miatt ebbe a világba jöttél. Ha pedig lemondasz róla valamiért cserébe, akkor nem az volt a legnagyobb… Ha lemondasz mégis, előbb utóbb óhatatlanul megpróbálod majd ezzel azzal kipótolni, és szép lassan átesel a lónak annak a bizonyos túloldalára.

Mára az emberiségnek mégis egyre egyszerűbb a helyzete ennek a kérdésnek a megválaszolására. Méghozzá azért, mert mára a társadalmunk, a világunk helyzete annyira instabillá vált, hogy ez a kilátástalan helyzet, elindított valamit belül. Elindított egy belső folyamatot. Egy érést, egy kivirágzását a szellemnek. Elkezdtek az emberek befelé figyelni. Elkezdték keresni az okokat, és talán meg is találták. Mind egyénileg, mind nagyobb közösségre levetítve. Kinek, hogy… a megoldások keresésének irányába fordultak. Kutatni kezdtek a kiút után, és amit kezdenek kapizsgálni, amit kezdenek ízlelgetni, az most még meglepi őket, mert olyan hihetetlennek tűnik, de egyre erősödő képet mutat. Ez pedig az a kép, amit mindenki magával hozott ebbe a világba. Az a kép, amit mindenki őriz magában, csak nem hitte el, hogy lehetséges, hogy akár lehet valóság is. Pedig mostanra már csak ez a kép maradt a belső szem horizontján. Semmi más nem maradt. Az egyetlen lehetőség a kiútra, ennek a látomásnak a valóra váltása. Ezt pedig egy merőben új világot feltételez, egy új világrendszert követel meg, egy új hozzáállást mindenkitől. Egy új társadalmat. Alapjaitól felépülően újat, és életképest. Egészségeset, ember- és természetbarátot és központút. Egy új embert.

És lassan, a kollektív tudatban összeáll a kép, összeáll a megoldás. Lassan a puszta létezésen kívül már nem maradt miről lemondani. Egyre nő a nyomás. A nyomás alatt pedig minden csak összesűrűsödik, keményebb lesz. És egy nap… megpattan. Szerintem ez már nincs messze. A kérdés az, hogy ebből mi fog kipattanni? Fájdalom, vagy élni akarás? Ha fájdalom, akkor a sorsunk megpecsételődött… ha élni akarás, akkor jó esély van arra, hogy értelmes és szeretet teljes hozzáállással, beköszönt egy új aranykor az emberiségre, a fajunkra! És ezzel együtt az egész ökoszisztémára, az egész bolygóra… az otthonunkra!

A mai embernek a legnagyobb vágya… a boldogság! Az a boldogság, ami megnevezhetetlen, ami körülírhatatlan, ami nem kézzelfogható semmilyen vonatkozásában, ami egyszerűen csak van, létezik, ott lebeg mindenki szeme előtt, mindenki ismeri, tudja, hogy van. Egy fogalom inkább, mint létállapot. Egy látomás, egy vízió, egy elképzelt állapot. Lassan már csak illúzió. Néha már a terhek alól való apró felszabadulást, egy hosszabb lélegzetvételt is boldogságnak hívunk. Csak éppen ezt alig mondhatják el páran magukról. Aki pedig elmondhatja, az biztos, hogy nem közösségi szinten mindenre kiterjedően érti, hanem részletekbe leszorulva.

Ez a boldogság mindenki boldogsága, nem csak pár hatalmi rétegé az elitből, nem csak pár ezer emberé. Mindenkié. Ez az ember boldogsága. Ez az, amiről le kellene mondanunk? Bizony, hogy nem! Arról kell lemondanunk, ami ezt nem engedi elérni! Az pedig a lónak a túloldala, amit fentebb már megpendítettem. A vágyak kielégíthetetlen kielégítése, azok üldözése és kergetése. És most itt nem csak az egyénről beszélek, hanem a társadalmakról, nemzetekről, fajtákról, mindenkiről. Egy, egyetlen lépésről beszélek. Arról a lépésről, ami kiveszi a fajunkat abból az ördögi körből, amibe belekergette magát már nagyon rég. Lemondani mindarról, ami lemondatásra késztet minket! Ezt mélyen meg kell érteni…

Ez a világ a kimondatlan dolgoktól sajog. A kimondatlan és meg nem tett dolgoktól. Amit megteszünk, azzal láncoljuk magunkat. Mert azt nem mi választottuk. Csak azt hisszük, hogy mi választottuk. Azt akarjuk hinni, hogy mi választottuk és így van jól. A politikusok azt akarjak elhitetni velünk, hogy mi választottuk, pedig a terv, a kényszerzubbony már rég el van készítve. Amit teszünk, azt a társadalom erőlteti ránk. El sem gondolkodunk már azon, hogy ezen kívül is volna más lehetőség. Az adott kereteken túl is van élet, van irány, van út! Sőt, igazán ott van… De mivel nem ezt tesszük és nem is törekszünk rá, így ezzel megtagadjuk önmagunkat! És ez nagyon súlyos állapota a tudatnak és végül is a létezésünknek. Megtagadjuk a legmélyebb és legerősebb megnyilvánulásunknak a lehetőséget. Azaz, elfolytjuk a bennünk állandóan feltörni akaró igazságot, és legszebb tudást. Az élettudatot. Tudjuk, mi az, amit tenni kellene, tudjuk mi a jó, és ennek ellenére nem tesszük meg. Képesek vagyunk szögesen az ellentettjét cselekedni. És szemet hunyunk magunk felett.

Nagyon kevesen kivételek ez alól. Kevesen vannak, akik ezzel szembeszállnak. Többnyire ezek az emberek a művész világban tálalhatóak. Ők az értelem és a lélek hírmondói, ők a szabadság és a szépség nagykövetei. Ők tudják, hogy ez az a fajta “harc” ami eredményre vezethet. Ők tudják, hogy a mélyebb értelem ébresztése, a gondolatok áradatának megindítása a cél. Az individuum táplálása, az egyéniség önálló fejlődésének kicsíráztatása, segítése. Ők mind, mind alkotó emberek. Mind ismerik a forrás hollétét, és a lélek kútjához járnak friss vízért. Megmártóznak, megmerítik önnön lényüket ebben a forrásban, ami a magasabb létszférák átszűrődő varázsa, és elhozzák közénk, elhozzák nekünk az üzenetet. Az üzenet pedig maga az az igazság és élettudat, ami most is ott lobog a szívedben és a te hívó szavadat várja. Egyszóval, a Szabadság!

A másik része ezeknek a kivételeknek azok, akik a mámort válasszak. Többnyire öntudatlanul, inkább ösztönből vezettetve. A mámort választják, oda menekülnek a terhek alól és ezáltal levágják magukról a megfelelési kényszer nyomását. Ezek az emberek amolyan bekötött szemű “katonái” a szabadságnak. Elutasítással viseltetnek a társadalmunkat fojtogató rendszer gyűrűjével szemben, inkább a perifériákra szorulnak, ki – ki a maga lehetőségeihez mérten. Ezek az emberek az alkoholisták, a drogfüggők, a bűnözők, az elszigetelődött vallási szekták, a csövesek, a munkakerülők, a törvényen kívüliek minden egyes eleme…

Persze a hatalom és a pénz mindkét tábort erősen támadja. A művészvilágot eltemetni nem lehet, hisz egy természetes folyamat kiforrott gyümölcse ez…de felhígítani és így az érteket eltördelni még lehet. Ezért tapasztalható az a folyamat, hogy lassan már minden ócska és nevetséges megnyilvánulásba bele akarják magyarázni a művészetet. Ezért van az, hogy a mai társadalom ontja magából az értéktelen fogyasztási cikkeket, a bohócokat, az egoista magamutogató sztárokat. Ezek az emberek és az amit hoznak vagy előadnak, egyszerre kong és üvölt az ürességtől és a tehetség hiányától. Alacsony szintű megnyilvánulások, erőtlen, nevetséges próbálkozások, semmi közük a művészethez. De egyre több van belőlük…

A másik tábort pedig a hatalom béklyózza és pecsételi meg. Betegeknek, rossznak, gonosznak, üldözni valónak, megvetendőnek, kerülendőnek, és végső soron büntetendőnek titulálják és fogadtatják el őket. Megpecsételik a sorsukat duplán bebiztosítva…hisz ezek az emberek a lélekpusztító embertelen társadalom elő áldozatai. Ők azok akik legelőször kisodródnak a pörgésből. Ők azok akik legelőször más utat keresnek maguknak. Még ha nem is tudnak róla…de ők azok akik ki akarnak törni a nyomás alól.

Nem, nem csak azok a forradalmárok, akik tüntetnek és fegyvert ragadnak. Akik lázadnak. Az a fájdalom hangja. Az a végső elkeseredettség hangja. Egy utolsó felkiáltás. Egy utolsó felüvöltése a sarokba szorultnak. Aztán beleveti magát a fegyveres harcba. Csak, a probléma az, hogy soha nem jut el odáig, hogy azok ellen harcoljon, akik abba a helyzetbe hoztak. Soha nem azokkal kerül szembe, akik felelősek a kialakult helyzetért. Hanem azoknak a csatlósaival, idomított, és talán még jobban megvezetett szolgaival. Akik még kevesebb józan rálátással rendelkeznek, és könnyen befolyásolhatóak, egyszerűen pénzzel megvásárolhatóak. Ezekkel találja magát szembe az, aki végső elkeseredésében megpróbál tenni egy utolsó lépést a szabadsága érdekében. Idomított embernek tűnő állatokkal találja magát szemben, akik teljesen, de teljesen képesek öntudatlanul létezni. Akik annyira önzőek és félnek, hogy inkább eladják magukat. Ezek a hatalom erőszakszervei. Nincsen önálló gondoltuk, nincsen önálló világképük. Alárendelik magukat a hatalom rémálmának és kiszolgálói lesznek. Figyelnek, szimatolnak, kérdezősködnek, kutatnak, vallatnak, megvernek, oszlatnak, lerohannak, megkötöznek, fenyegetnek, kisemmiznek, és ha kell… ha kell, akkor beléd is lőnek.

Nem volt még sikeres forradalom ezen a földön, mert mindegyiket a végső elkeseredés szülte. A bánat, a harag, a bosszú. Ezek árnyékában nem lehet győzni. Ez a teremtés könyvében is szereplő alapgondolat. Ha ezek az emberi érzelmek, ha ezek a lélek és tudatállapotok hozhatnának tartós és pozitív irányú változást és életminőség javulást, akkor az Univerzum csak tévedés lenne. Pedig, nem az. Nyilvánvaló, hogy alacsony szintű megnyilvánulások nem képesek eredményt hozni sem az egyén sem a közösség számára. Ezért nem is hoztak soha… nézd meg a történelmünket. Minden forradalom, csak esetleg zászlót, színeket, jelszavakat, és még nevetséges módon, pénznemet váltott. Ám a szellemisége, hamar elveszett, ha egyáltalán volt. Megfertőzte idővel az, ami körbevette. Itt nem egy ország, nem egy nemzet beteg… hanem az egész faj. Ezt a problémát, ezt a mérgezést nem lehet lokálisan kezelni és meggyógyítani. Csak egészben, csak együtt. Mindenhol. Ehhez mindannyian kellünk!

Amit teszünk az nem a lélek döntése. A lélek nem akarja láncolni magát. A lélek nem akar hierarchiát, kiszolgáltatottságot, hazugságot, büntetést, árulást, csalást, kilátástalanságot, elszakítottságot, magányt… a lélek nem akar háborút! Ezek mindinkább kényszerű döntések. Mind inkább meglehetősen lecsupaszított érdekből és kényszerből származó döntések. Olyan döntések, amikkel túlélünk… de nem átélünk. Generációkról generációkra ismétlődik a folyamat. Mára már azt hívjuk békének, amikor éppen nincs háború az életterünkben. Mármint konkrét fegyveres háború. Hisz, talán már észrevetted, de egy folyamatos “hidegháborút” folytatnak ellened. Az információ beáramlás növelésével és annak fertőzésével. Hamis, hazug és félrevezető információt pumpálnak az agyakba az összes lehetséges csatornán át. Olyanná alakítják az életedet, hogy te magad vedd meg, te magad vásárold meg a terheidet. Úgy alakítják a közízlést, hogy az bármikor kontrollálhatóvá váljék és irányíthatóvá. Így végül is mind a be és kiáramlása az egyén és a közösség tevékenységének a hatalom kezében van. Azaz semerre nincs lehetőség elmozdulni.

Azt hisszük, hogy az a béke, amikor épp tűzszünet van. Pedig az semmi más, mint némi szünet a generációnak, vagy generációknak arra, hogy felejtsenek, és aztán teljes lendülettel újra egymásra uszítsák őket mindenféle kitalált, koholt, és természetesen többnyire valótlan “szent” ügyek miatt. Ez nem béke… ez csak felkészítés.
A stratégia, amit a hatalom a tömegek ellen használ elképesztően kegyetlen. Mert ott támadnak legelőször, ahol a legvédtelenebb vagy. Ott, ahol a legnagyobb hatást mérhetik rád. A gyermekkorodban.

Ránk erőltetik az elavult és romboló oktatási rendszereket. Itt kezdődik az ember árulása saját maga ellen. Már gyermekkorban elkezdik skatulyázni a világképünket. Osztályoznak minket, besorolnak, megmérnek, és végső soron megtörnek, megaláznak, mint a vágóhídra kerülő állatokat, termékeket, cikkeket. Persze mindezt nagyon burkolt formában. Egyértelműen az a cél, hogy túlterheljék a gyerekeket mindenféle lényegtelen dolgokkal. A szükséges és minimális alaptudást megadják, hogy ne legyél teljesen ostoba, és tudjál csinálni valamit majd, amivel hasznos tagja leszel az adófizető polgároknak, de ezen felül minden más csak maszlag. Csak olyan ismeretek, amivel majd be tudsz illeszkedni a mókuskerékbe, a gazdasági körforgásba, a fogyasztói társadalomba. Mindezt azért, hogy a természetes fejlődés, a játék, a felszabadultság eltűnjék a fiatal évekből és hozzászoktassák őket a feszültséghez és a hierarchikus rendszerekhez. A megfelelés kényszeréhez. Eltüntetik a felszabadultságot, a szellem szabad szárnyalását. Nem felkeltik az érdeklődést a tanulás iránt, hanem megutáltatják. Ez történik.
Ha meg is teszed, akkor az azért van, mert már versenyezned kell. Hogy ne hozzál szégyent magadra és a szüleidre. Ezzel tartanak sakkban. És megáláznak minket gyermekkorunkban egymás előtt. Van, aki ebből, van, aki abból gyengébb. És leosztályozzák a zéróra az önbecsülését. Én a mai napig tudok embert a környezetemben, akit annyira tönkre vágták, hogy felnőtt korában is ezt cipelte magával. Felélesztik a bosszút benned… ami majd hosszú évek után aktiválja magát és törleszteni fogsz, ártatlanokon. Nálad gyengébbeken. Megalkuvóvá nevelnek. Azt hiszem erre mindenki emlékszik. Én például mindig hazudtam, ha rossz jegyet kaptam, mert megvertek érte. Nem is kicsit. Egy gyereket megverni a rossz jegyért, mert a szülőnek a legközelebbi szülői értekezleten szégyenkeznie kell a saját gyermeke miatt?! Főleg ha tanár még ki is éli a hajlamait ebben, hogy jól odapakoljon a szülőnek mások előtt.

Mert ugye az sem titok, hogy a pedagógusok igencsak kis százaléka tanár. Mondom tanár! Aki tanít. Aki vonz. Akit tisztelsz. Akit jó hallgatni. Aki figyel rád. És akit ezért… szeretsz! Ebből nagyon kevés volt az én időmben. Más kérdés, hogy itt már megjelenik a szülő hozzá állása is. De onnét sem számíthatsz túl sok jóra, mert őket is ez a rendszer nevelte ki.

Engem a sport érdekelt. A többi nem igazán. Csak a sport. Mert a sport egyben játék is. Engem a játék érdekelt. Én játszani akartam mikor annak volt az ideje. Mára persze már teljesen nyilvánvalóvá vált magam előtt, hogy mik az erősségeim és gyengéim. Ám azzal akkor kellett volna foglalkozni. Gyermekkorban. Hogy mára már teljesebb legyen a kép. Aktívabb, erősebb, tisztább, és kiegyensúlyozottabb. De hát egy közel 40 fős osztályban ez hogy is kerülhetne felszínre… ott kizárt, hogy ezt ki tudják hozni belőled. Nem is figyelnek rád, vagy ha igen, akkor meglehetősen felszínesen. Egy tanárnak, nem pedagógusnak, maximum 5 gyerekkel volna szabad foglalkoznia. És nem egy két éven át, hanem végig az iskolás évek alatt. Egészen a felnőtt koráig. És annak a tanárnak szinte, szinte Mesternek kellene lennie. Ennek volna értelme, ennek volna eredménye az egyénre és a társadalomra nézve is. De ezt pont a társadalom vezető rétege nem akarja. Mert akkor egyértelműen el kellene tűnniük…

Mert egy ilyen tanár – tanítvány viszonyban mindenképpen megjelenne egy fontos és elengedhetetlen dolog az évek folyamán. A szeretet! Egymás tisztelete, egymás megbecsülése, egymás támogatása. És ez életveszélyes lenne a mai vezetőkre, a mai politikusokra. Mert ezek az emberek nem szeretik sem egymást, sem senki mást. Csak magukat szeretik, ezért képesek megtenni azt, amit tesznek. Végső soron minden nap elárulják magukat a hatalomért. És így, mivel vezetők… elárulnak mindenkit. Minket.

Olyan tanításokat erőltetnek ránk, ami csak arra szolgálhat, hogy be tudjál illeszkedni a társadalomba. Ahol dolgoznod kell. Kell! A fizetésed úgy van kialakítva, hogy az alap életfeltételeket fedezze. Ne gondold azt, hogy a gazdasági helyzet valóban csak annyi fizetést enged meg az embereknek, amennyit kapnak. Ez annyira átlátszó és nevetséges hazugság, hogy már-már azokra nézve szégyen, akik elhiszik. Egyszerű matematika, meg csak nem is bonyolult.

Mindent kézben tartanak. Mindent, így azt csinálnak, amit csak akarnak, és ezt meg arcátlanul meg is “szavaztatják” veled. Így meg szavad sem lehet később, mert te akartad! Lent akarnak tartani, lent a padlón, lent a sárban. Hogy ne vedd észre a szárnyaidat… Azért teszik ezt, mert így tartják a tömegeket kiszolgáltatott, és ezzel irányítható pozícióban. Azaz, kussban. Ha pedig felemeli a nép a hangját, akkor azt a tüntetést leverik, vagy végső soron… szétlövik.

Kiszűrik a mindennapokból a biztonság érzését. Fizetned kell mindenért. Mindenért. Azért is fizetned kell, hogy élsz. Hogy élnek a szüleid, hogy élnek a gyermekeid, hogy van házad, van tulajdonod. Még azért is fizetned kell, hogy dolgozhass. Azért is fizetned kell végső soron, hogy fizethess. A kör bezárult már rég felettünk. Megtesszük azt önként, ami ebben a végeláthatatlan örvényben tart minket. Azt nem tesszük meg amivel ezeket a láncokat összetörhetnénk. Így amit nem teszünk meg, azzal is láncoljuk magunkat.

Már gyermekkorban elültetik az érdek és elszigetelődés magjait az emberekben. Ami felnőtt korra már annyira teljes és kifejlődött, hogy teljesen elfogadott és hétköznapi lett. Vannak fehérek, feketék, sárgák, vannak gazdagok, szegények, szépek, csúnyák… és folytathatnám sokáig. Határokat húztunk magunk közé. Alá és fölé rendeltük egymást. És ezzel végső soron… megtagadtuk önmagunkat. Egyszerűen nem fogjuk fel, hogy az a másik velünk szemben szintén egy ember, ugyanarról a tőről fakad, ugyanabból a forrásból táplálkozik. Szegről-végről rokonunk. Mert ember. Ő is valakinek a testvére, a gyereke, a szülője, őt is szeretik őt is várják valahol nagyon haza.
Képesek vagyunk ítélkezni a másikon, és ha kell fegyvert is fogni a másikra… és a fent említett “szent ügyekért” meg is húzzuk a ravaszt. Véleményem szerint itt vége a mutatványnak. Ezt nem lehet józan ésszel megmagyarázni…

Nézd meg a tankönyvekben a térképeket. Határok mindenhol. Ott, ahol az élet nem húzott határokat, az ember megtette. Határokat húztunk az országok között, és ezzel egyben határokat húztunk a tudatunkba is. Enyém – tied lett. Nem elosztottuk, hanem felosztottuk. De nem egyenlően, hanem lehetőleg minél nagyobb eltérésekkel, minél nagyobb hézagokkal. Hogy legyen egy hatalmas réteg, aki kiszolgáltatott. Így mindig lesz jelentkező, mindig lesz, aki boldogan vállalja a terheket, amibe végső soron belenyomorodik az élete. Boldogan vállalják ezeket a béklyókat, mert azt akarják, azt remélik, hogy egy nap ők és a szeretteik, a családjuk jobban fog élni. Persze ez csak ritkán valósul meg. Többnyire alig. Mert nem az a cél, hogy jólét legyen, hanem kiszolgáltatottság, az állandó dili. Függés, ráutaltság, és ez által szellemi üresjárat. A nyomás alatt a szellem letapad a problémák megoldására. Nem tud, nem szabadulhat ettől, nem tud felszárnyalni. Nem engedik, hogy felrepüljön. Mert akkor kiszabadulna. És mindenkit fel akarna szabadítani. Hisz a szabadság az alapállapotunk. Amikor kötetlen vagy, teljes vagy. Amikor teljes vagy, alkotó vagy. Amikor alkotó vagy, békés vagy. Amikor békés vagy, akkor szeretsz. Amikor így szeretsz, akkor te vagy Isten. Hihetetlen? …pedig így van testvér!

Mert az ember sokkal több annál, hogy biorobotként éljen.
Ideje volna megállni egy kicsit. Megállni és körülnézni, hol is vagyunk, mit is csinálunk. Szomáliában 13-14 éves lányokat adnak el pénzért a szüleik prostituáltnak. Tömegével. Egy részüket úgynevezett “gyilok-pornó” felvételekre viszik, ahol szadista kéjjel megölik őket. Aztán ezeket a felvételeket árulják elkepesztő összegeken beteg, aberrált embereknek. Indiában gyerekeket vesznek pénzért és nevelnek elfogadható körülmények között telepeken, hogy egyszer majd szerv-donorként felhasználjak a testüket. A politikai elit harsog a korrupciótól. Gúnyt űznek a tömegekből. A nyugdíj korhatárát olyan szintre viszik fel, ahol már nem sok marad benned. Addigra már ki vagy csavarva ezerszer. Addigra már kicsavartak, mint modern kori rabszolgát. Aki fut, rohan, kapálózik, megalkuszik, megalázkodik, szaporodik, dolgozik. És meghal… korán. Az élelmiszereket teleteszik lassan ölő mérgekkel. Ellentéteket szítanak nemzetek, népcsoportok, vagy vallások, különböző érdekcsoportok között, és háborút indítanak… mindezt semmi másért, mint pénzért. Burkoltan, de pénzért. E felől ne legyen semmi kétséged. Senkit nem érdekel már a vezető rétegekben az erkölcs, a szabadság, a szeretet, a jövőbe vetett hit. Csak a pénz. Ez a helyzet.

A pénz lett az isten, a táplálék, fontosabb lett mindennél és mindenkinél. Teljesen eltorzította a tudatot és az ember lelki egyensúlyát. A pénz egy spirituális fegyver, amit bevetettek az ember ellen. Egy nagyon kemény és gyilkos fegyver. Csak ha végig gondoljuk, hogy hány embernek kellett idő előtt meghalnia a pénz miatt, akkor agybénulást kapnánk. De már lehet, hogy azt sem, hisz a ránk erőltetett információ áradattal, teljesen elfogadtatták az erőszakos halál fogalmát és létezését. És ezt úgy tették, hogy az érintett közeget tituláljak a “Jó”a-nak. A helyesnek és rendjén valónak. Ezzel teszik azonossá a szemlélődő tömegeket, és azok ezzel azonosulnak. És az évszázadok alatt elérték azt, hogy ez az erőszak szükséges. Mert ez így “jó”! …és ebből kifolyólag, mindig a másik fél a “Rossz”. De hát ez nem is lehet kérdéses… mindig!

A pénzzel sikerül elérni az aránytalan társadalmat. Minden ki van billenve az egyensúlyából. Minden egy fordított képet mutat. Például a profi sportolóknak súlyos, irreálisan sok pénzt adnak, az egyszerű munkásnak, akinek a mindennapi küzdelmét, a mindennapi versenyét drámáját nem közvetítik a tv-ben, annak pedig éhbért. Az agyonkényeztetett tinédzser teniszjátékos kislány, az 5. helyezésért annyit kap, mint ma egy kisebb falu éves fizetése Magyarországon. És még sírva vonul le a pályáról… a golf tornákon a sznob elit 12 ezer dolláros krokodil cipőben próbálja elhitetni magával, hogy ők a fasza gyerekek. Közben a közember élete egy maraton, és korántsem biztos, hogy beér a célba… és ott nincs tapsvihar, nincs babérkoszorú, nincs csillogó kupa. Ott csak adótartozás vagy sárga csekkek vannak. De azok folyamatosan…

A politikusok, üzletemberek, a gengszterek… bár szerintem ez a három egyet jelent… akik mindennap mosolyogva hazudnak a szemedbe, ők dúskálnak a javakban, te pedig szomorúan nézed végig a családod széthullását, az érzelmek és az értékek szétforgácsolódását magad körül. És magadban is, ha még egyáltalán van hozzá szemed és szíved. És bátorságod. A gondok megölik az őszinteséget, az őszinteség hiánya pedig egyenlő az érzelmek elkorcsosulásával. Az érzelmek eltűnése pedig, beteggé teszi az értelmet. Ott nem tud az értelem kibontakozni. Megszorul, és elszürkül. És végül már annyira nem talál kiutat, hogy inkább becsukja a szemét a lényegre… Előbb utóbb még a legerősebb lángoló szerelmet is kikezdik a társadalmi problémák, és a lelki érettség hiányából fakadó hézagok.
Annyira ki vagyunk semmizve, hogy önkéntelenül is elvárásokat kezdünk támasztani a másikkal szemben. Olyat is elvárunk tőle, amire mi magunk képtelenek lennénk. De, hát persze, hogy ezt tesszük, mert ha már magunkban nem bízunk, akkor a másikban tesszük. Legvégső esetre ez az utolsó vak reményünk. Pedig a vak remény csak nyújtja a szenvedést. Ritka az, amikor ez jól végződik. Ott hatalmas önzetlenség kell az egyik féltől… a másiktól pedig az, hogy ezt ne használja ki. De azt hiszem, ezzel mar jó páran találkoztunk…

És ez mindez azért van, mert nincsenek köztünk vezérek. Nincsenek tanítóink, mestereink, nincsenek köztünk, akikben lángol a fény! Kinyírták az összest. Vagy fizikailag, vagy mentálisan. Ha pedig bepróbálkozik valaki, annak azonnal megpecsételik a sorsát a láthatatlan hatalom kivégzőosztagai. Meg csírájában elfojtják a mozgalmakat. Radikálisan. Semmit és senkit nem kímélve. Aki nem áll melléjük, az megy a levesbe.
Nem lehet messze a vég! Mert innét már nincs hová lépni. Ebből már nincs kiút. Legalább is ezt hajtogatják nekünk mások, néha már mi magunk is. De hát már nem is akar az ember jóformán kiutat, mert várja a Világvégét! Először várta 2000-re, most pedig vár 2012-re. Ha ebbe belegondolsz, akkor a foglalkozás elérte a célját. Az emberiség valami megnevezhetetlen, valami leírhatatlan világpusztulásban látja a megoldást. Tudat alatt már kezdi elfogadni, kezdi megteremteni annak a lehetőségét magában, hogy világvége legyen. Dőljön, pusztuljon, robbanjon, égjen, hulljon a férgese. Csak legyen már vége. Legyen már vége ennek az őrületnek. De arra nem gondol, hogy még nincs késő…

Abba reménykedik, hogy E. T. megjelenik a repülő csészealjon, leszáll és rámutat. Te vagy az, te jó voltál, te velem jöhetsz.

Itt mindenkinek megvan a jó oka túlélni, mert ő jó volt. Mintha a mikulást várná, aki a virgács helyett majd csokit lop a kis cipőbe. Itt mindenki képes lenne felmenteni magát a felelősség alól. Nézz magadba, meg te is…

Pedig, E.T nem fog jönni. Több okból sem fog jönni. Először is, ha jönne, azonnal szívrohamot kapna a 90 százaléka a lakosságnak. Ha mégsem kapna, akkor abba rokkanna bele, hogy azonnal rádöbbenne, az egész élete egy elejétől-végéig hazugság volt. Egy makulátlan tévedés. Elpocsékolt idő. Ám ha esetleg ezt is túlélné a bátor jelentkező, akkor ennek ellenére mégis ki kell ábrándítanom. Mert amit főztél, azt neked kell megenned testvér. Ezt nekünk kell rendbe raknunk. Különben nem kapunk bebocsájtást. Az Élet nem követi el azt a hibát, hogy a gyökereitől teljesen megfosztottat, a szeretet ellen beoltottat, a bekötött szeműt, a gyilkost beengedje máshova, hogy ott folytathassa őrjöngését. Csak akkor, ha látja, képes felépíteni, és még többet is annál, amit összedöntött. Maga körül és magában is. Kívül úgy, mint belül.
Én először haragot éreztem a politikusok miatt. Mert ezt ők tették velünk. Aztán haragudtam a népre, mert hagyja, hogy ezt tegyék vele. Aztán haragudtam magamra, mert egyedül tehetetlen vagyok. Kevés és gyenge. Aztán volt egy idő, amikor kicsit megnyugodtam, mert… ez a karmánk. Mindenki ezzel jött, hogy ez a karmánk. Nem tehetsz semmit, mert ez az emberiség sorsa. Ezt kell megtapasztalni. És kimondjuk a lehető legsötétebb torzszülött közhelyet; “ez van, ezt kell szeretni”. Ez a szóösszetétel minden emberi értelem teljes kudarca.

Másfelől rájöttem, hogy a karmával az okoskodó, tudálékos, ám végtelenül tehetetlen emberek takaróznak. Ha ennek így kell lennie, akkor legyen így. Ahogy esik, úgy puffan. Arra, hivatkoznak, amiről igazság szerint lövésünk sincs, amit talán csak könyvekből ismernek. Pedig ez csak a tehetetlenségnek, a beletörődöttségnek egy áltudományos magyarázata.

Miért? Mert a lelkem háborog ez ellen. És ha ez lenne a karmám, akkor nem háborogna. Mondd, amikor rád akar dőlni a ház, akkor mit teszel? Az egész családoddal nyugodtan lefeküdnél éjszaka, tudva azt, hogy akár aznap éjjel rád is dőlhet és mindannyian meghaltok, vagy megpróbálnád megjavítani a hibákat? Mondd, te melyiket választanád?

Mert én elárulom neked, hogy az utóbbit. Ehhez nem kell sokat gondolkodni. És ezzel elárultam neked azt, hogy mi a karmád, legalábbis szerintem, hogy maradjunk ennél a szónál! Neked, aki ezt olvasod, az a karmád, hogy felébredj! Az a karmád, hogy felemeld a tekinteted! Az a karmád, hogy kiszabadulj! Az a karmád, hogy megszólalj! És amikor kinyitod magad, akkor Isten legfényesebb akaratát hozd el magadban! Amikor felemeled az arcod akkor a szemedben a ragyogás minden aspektusának ott kell majd lennie! Az a karmád, hogy megtegyed azt, amit már ezerszer megtettél kimondatlanul! Az a karmád, hogy megtedd, hogy részese legyél az emberiség legnagyobb megmozdulásának! Az a karmád, hogy részese legyél az emberiség legszebb forradalmának. Annak a forradalomnak, ami eddig még nem volt, és többet nem is lesz ezen a Földön! Az a karmád, hogy részese legyél az Értelem forradalmának. Az a karmád, hogy részese legyél a legszebb kivirágzásnak, az átfordulásnak, a megvalósulásnak, a kibontakozásnak. Egy olyan eseménynek, ami mindörökre megváltoztatja az emberiség útját. Az Értelem, az Igazság, a Becsület, az Egység eljövetelének kell, hogy a részese legyél. Ehhez a forradalomhoz nem kell fegyver, nem kell áldozat, nem kell vért ontani. Ehhez nem kell semmit és senkit megdönteni vagy elüldözni, kivégezni. Egyszerűen csak el kell engedni az ostobaságot, el kell engedni a berögződött rossz szokásokat, félelmeket és előítéleteket. Szervezetten, egyszerre. El kell kezdeni egyszer, méghozzá a közeljövőben, mert különben tanúja lehetünk a fajunk részleges vagy totális pusztulásának.
Hogy miért állítom ezt ilyen biztosan? Mert ezt érzem. És azt is érzem, hogy Te is érzed. Túl régóta harap a kígyó a saját farkába. Túl régóta feszül a húr…

A szüleim végig gürizték az életüket. A családomban mindenki megfeszített tempóban dolgozott. Rendszerek buktak, rendszerek jöttek. Én gyermekkorom óta azt hallgatom, hogy na… most jó lesz! Szavazzatok erre meg arra… Az igazság az, hogy semmivel sem lett jobb. Rosszabb lett. Nem is kicsivel. Így vagy úgy, de mindannyian elcsúsztak valahol a családomból anyagilag. Mert alkalmatlanok voltak a pénzvilághoz. És azt is tudom már, hogy miért… mert becsületesek voltak. Jóhiszeműek. Elhitték, amit mondtak nekik. Tudtak lelkesedni. Tudtak kitartóak és szorgalmasak lenni. Csak arra nem voltak teljesen felkészülve, hogy már egy mérgezett közegben kell ezt megtenniük.
A XXI. században élünk. A világűrt és galaxisunk külső határait ostromoljuk. Közben egy 60 éve elavult közlekedési módot használunk, a robbanó motort. Robotokat tervezünk, használunk, a számítástechnika elképesztő iramban fejlődik és mégis minden egyre bonyolultabb, nehezebb, érthetetlen. Űrkorszaknak hívják az időnket és közben egyre több a nyomorgás a földön. A népesség növekszik, semmi kontroll nincs a szaporodáson. Képtelenek vagyunk ellátni magunkat. Olyan fegyvereket tervezünk és építünk, amik költségvetéséből egy kisebb országot talpra lehetne állítani. Annyi atomfegyverünk van, hogy 12-szer el tudnak pusztítani a Földünket. 12-szer! Ez nem semmi! Kire akarunk mi lőni ezekkel? Magunkra? Kire? És ez csak a nagyja… az apraja pedig a hab a tortan.

Aki gyermeket vállal most, az látens módon hóhér. Ha csak egy kicsit is mer józan ésszel és bátran körülnézni, ha van még benne egy cseppnyi szeretet az élet iránt, és tiszteli is, akkor az most nem rángat ide egyetlen lelket sem. Szenvedni? Mert teljesen bizonytalan a kimenetele a napoknak. Az értelmesnek, az önmagát civilizáltnak nevező faj, mára elérte azt, hogy a mindennapok létbizonytalanság érzése határozza meg a mindennapokat. A korosztályom, ettől szenved. Latolgatja, hogy vállaljon-e gyermeket, vagy sem. A környezetemben élők között, a szűkebb köreimben a társaságom felének nincs gyermeke. A 35-40 éves korosztályról beszélek. Egymást faggatjuk, hogy mi lesz, mit kellene csinálni. Mintha a másik tudná a választ… pedig dehogy.

Pár évvel ezelőtt Nietzche egyik könyvét olvastam. Ott ő azt mondta, hogy a mai világban csak az szaporodik, aki közönyös… közönyös magára, a társára, és még a gyermekének a sorsára is. Akkor letettem a könyvét, mert azt gondoltam, hogy a fazon nagyon meg lehetett zuhanva mikor ezt írta. Most már látom, hogy nem feltétlenül volt hibás a megállapítása… pedig ezt egy emberöltőnyivel ezelőtt mondta.

És erre mi? Mi mit teszünk? Az egyik fele imádkozik. A vallásba hisz. Illetve, mondjuk ki, abban reménykedik, oda menekül. Ha azon múlna, hogy mennyire imádkozunk, és mennyit, akkor ez a Föld lenne a Mennyország. E felől nincs kétségem. …csak nem ezen múlik.

Gyermekkoromban hittanra kellett járnom. Kellett, nem én akartam. Fogalmam sem volt mi az a hit. És akkor sem értettem meg amikor nézegettem a feszületet. Egy kínzóeszközön, végül is brutális, horrorisztikus kegyetlenséggel kivégzett fiatal férfi. Aki a szeretetről és az igazságról beszelt. Valahogy nem tudtam összehozni ezt a két dolgot. Mi köze ennek a jelképnek, ennek a szimbólumnak a szeretethez? Aztán rájöttem! Semmi.

Ez elrettentés! Persze nem ezt mondják neked, mind inkább az ellentettjét, de ez valójában elrettentés. Ha keresztény területen élsz, mindenhol látod ezt a szimbólumot. Már fel sem tűnik, el sem gondolkodsz a történeten. Még így 2000 év után is ezzel riogatnak. Vagy tévednék? De ha jól tudom, a legnagyobb szabadságharcosokkal is valami hasonlót szoktak tenni. Felnégyelték őket és mutogatták a testrészeiket mindenfelé a köznépnek. Na, ezzel a fiatal férfival ezt teszik két évezred óta! Valószínűleg tudott valamit a fazon, ha ennyire bepöccentek rá a láthatatlan hatalom képviselői. Valószínűleg nem kis erő feszülne a tömegekben, ha a szeretet, az egység, az összetartozás igazsága járná át a tömegeket. A mindennapjainkat. A tetteinket. Együtt! Valószínűleg nem akármilyen lavina indulna meg ebből, ha együtt lélegeznénk ezt tisztaságot a szívünkből.

A tömegnek ereje van. Nagyon nagy ereje. Mert egy szellemiség vezeti. És minél többet ütik, annál nagyobb lesz. Minél többet bántják, annál erősebb és összetartóbb lesz.

Ezért kell az embereket megosztani, elszigetelni és végső soron szembeállítani egymással. És akkor nem lesz tömeg, nem lesz egység. Csak valami erőtlen csürhe marad, ami cél nélkül kimerészkedik néha az utcára dühöngeni. Aztán csendben elkullog vissza a monoton életébe.

Szóval, nálunk egy megfeszített emberrel riogatják a tömeget az igazság kimondásától és a szeretet gyakorlásától… ha vallásos vagy. Amikor a templomban kellett ülnöm, ott én nem ereztem semmi szeretetet. Csendben kellett lenni, felállni, letérdelni, visszaülni, és áhítatos képpel bámulni a papot. Ott nyoma sem volt a szeretetnek, a szabadságnak, a mosoly országának. Amiről az az ember beszélt volna. Ott bánat volt, dermedtség, sötét, és fájdalom. De az bőven. Biztos vagyok benne, hogy az a keresztre feszített férfi… nem erről beszélt anno.

Az emberek másik része pedig, ha nem buzgó hitgyülekezeti tag, akkor a munkájába temetkezik. Ennek nem kevés szintje van. Egészen a csóró gyári munkástól a milliárdos mágnásig. Szép nagy a szórás. A lényeg a pénz. A gazdagabbjának, hogy minél több legyen, a szegényebbjének, hogy egyáltalán legyen. A gazdagabb magát kergeti a pénz után. A szegény embert a muszáj hajszolja. Mind a kettő üldözött, csak más megközelítésben. Egyiknek sincs megállás. A 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás már rég felejtős. Mind fent, és úgy lent. 8 órából, persze ha egyáltalán van munkád, nem fogod eltartani magad, ha családod van, akkor pedig szinte könyvelhető a csőd! De amúgy ez is a lényeg, hogy elbukjál, mert akkor majd jön a jópofa állam bácsi, vagy valamelyik bank és készségesen felajánlja segítséget hitel formában. Aminek a feltételei egy az egyben megegyeznek az alvilágból ismert kifejezéssel… uzsorázás. Ezt így hívják. Csak ez törvényes, mert törvényes. Amúgy semmiben sem különbözik. Esetleges bukta esetén annyi a különbség, hogy nem verik szét az arcodat. Viszont itt is kihúzzák alólad a házadat, vagy amid éppen van. Azaz, tönkre tesznek. Ha pedig bele való gyerek vagy és állod a sarat, és fizeted a részletet, akkor hamarosan rájössz, hogy életed egyik legnagyobb hibáját követted el, amikor mohón aláírtad a neved a lap alján. Az egy virtuális cella, egy önkéntes iga, egy szabadon választott bilincs.

Ha pedig esetleg gazdag vagy, akkor megesz a fene a még többért. És a nap 24 órájából 18-at a munkáddal töltesz. A maradékban pedig altatókkal alszol, vagy leiszod magad, hogy elájuljál és tudjál “pihenni”. Itt sincs megállás. Folyamatosan toppon kell lenni, mert nagy a konkurencia, és a lehetőségek szűkülnek. Verseny van. Néha élet-halál harc. Főleg a legfelsőbb szinteken. Ott szinte… csak az van!
E kettő közötti réteg pedig azok, akik irigykednek és sóvárognak a gazdagságra, és folyamatosan félnek az elszegényedéstől. Egy állandó kötéltánc az életük. Csak itt a mutatvány végén nincsen tapsvihar és konfetti eső, de még vállveregetés sincs. Maximum stressz, állandó fáradtság, unalom, felszínesség, és közöny. De abból a legtöbb. Mert csak közönyös hozzáállással lehet azt elviselni, ami körülveszi a középréteget. Ha még beszélhetünk középrétegről. Félig nyitott és félig csukott szemmel élnek. Félig nyitott, hogy nagyot ne essen, és félig csukott, hogy ne lássa mások és saját kiszolgáltatottságát. Azt, hogy tenni kellene valami mást is, ami nem csak róla szol. És nem csak a pénzről…

A legérdekesebb helyzet, ha ez a kettő keveredik. A vallás és a pénz. És ennek követői. Na, ott aztán kő kövön nem marad. Semmilyen értelemben. “Isten és az Igazság nevében, Pénzt vagy Életet!” …erre te mit tudnál mondani? Mert én semmit. Szerintem egyből megadnám magam, ha ép bőrrel túl akarnám élni a randit!

Kapitalizmus, szocializmus, kommunizmus, fasizmus… mind egy. Ki kell mondani, ez mind ugyanannak a szörnyetegnek az arcai. A végrehajtás, a kidolgozás, a tálalása, a szimbólumai, a felfogás mind egy helyről ered. Egy hatalom ittas, könyörtelen, láthatatlan rétegtől. Ami uralkodik ezen a világon. Célja egy van. A totális kontroll. A totális hatalom. A káoszteremtés, a zűrzavar és elszigeteltség stabilizálása. A terror. A világterror. És sikeresek. Méghozzá nagyon. Ha tiszta képed lenne arról, hogy hányan halnak meg a világ különböző területein, éhség, erőszak, háború, megfelelő kórházi ellátás hiánya miatt, a nagy D betű jól láthatóan kiülne az arcodra. Persze ha még van benned valami nyoma az empátiának…
Ez a mai világ tökéletes minta példája az emberiségre mért pszichés terrornak és abszolút szintekre fejlesztett rabszolgaságnak!

Kik vagyunk mi itt, ezen a bolygón? Kik vagyunk, ha nekünk mindenért, de mindenért fizetnünk kell, amit ez a világ ad nekünk? Mi folyik itt? Ki fogja ezt megállítani? Ki...ha nem mi?

Amit a föld ad, amit az eső öntöz, amit a Nap érlel, amit a tudás gondoz, amit a szeretet ápol, amit a jó szív eloszt, amit az értelem felfedez, amit az igazság megmutat… azt miért pénzért áruljuk egymásnak? Amire mindnyájunknak szüksége van, otthonra, biztonságra, gyógyításra, élelemre, tanításra, ezeket miért pénzért adjuk egymásnak? Kik vagyunk mi ezen a bolygón? Száműzöttek, akiknek fizetniük kell, hogy itt legyenek? Kitagadottak, akik hálásnak kell, hogy legyek, hogy egyáltalán élhetnek? Ezek volnánk? Mi itt rabszolgák vagyunk? De ha azok, akkor kik a rabszolgatartók…?

Én a békéért jöttem erre a világra. Tudom magamról, mert megvan az a képességem, ami minden embertársamnak. Képes vagyok magamba nézni. Képes vagyok meghallgatni a lelkiismeretem, képes vagyok érezni azt, amit a szívem és az értelmem diktál. Mérgezéses tünetek nélkül. És erre te is képes vagy. Erre mindenki képes. Így most, amiket le fogok neked írni, kérlek vesd össze azokkal a gondolatokkal, egy lehetséges világról, ami szerintem itt él mindannyiunkban. Csak annyi kell hozzá, hogy elvonatoztassunk attól, ami eddig belénk ivódott. Csak annyi kell hozzá, hogy felengedd magadban a legmélyebb látomásod arról, amit szeretnél. Arról az egyről, amit ott tartasz legbelül. Én csak ennyit kérek, amikor olvasod a következő sorokat… engedd el a korlátot egy pillanatra és merjél lebegni!
A pénznek lejárt az ideje. A pénz már nem kell többé az emberiségnek. Betöltötte a szerepét. Megmutatta mekkora vérengzést és rombolást képes végezni mind fizikailag, mind mentálisan. A pénznek lejárt az ideje!

A béke korszaka kell, hogy jöjjön. Mert most csak az jöhet. És ennek az elhozatala ránk vár!
Ne gondold, hogy én a béke alatt egy a “hátradőlünk a fotelban, és nem érdekel mi történik, csak bulizzunk és lazázzunk” állapotról beszélek. Erről szó sincs.

A béke egy nagyon aktív állapot. A béke a lehető legaktívabb állapota az embernek. Mivel, ott nem köti semmi, nem láncolja a gondolatait és a megnyilvánulását semmi… és senki. És mégis minden rendezetten, és előre megtervezetten, céltudatosan történik. Tehát ez már azt feltételezi, hogy van közös cél! Van az emberiségnek közös célja, van útja, amin haladhat. Van valami felé haladni, van valamiért tenni és lenni. Nem egyénileg vagy érdekcsoportokra leszűkítve, hanem egy fajként! Egyként. És most nagyon sok ilyen cél is van. Mert rengeteg dolgot helyre kell hozni. Nagyon sok dolga volna már ebben a pillanatban az emberiségnek, ha eldöntené végre, hogy felhagy saját maga sanyargatásával. Elképesztően sok. És most a kezdetekben, ezek hosszú futamidejű dolgok lennének. Hiszen mindenek előtt az új szellemiséget kellene megszilárdítani. Az pedig nagyon sokszor próbára tenné az embert és a berögződött szokásait.
Először és mindenek előtt az árakat el kellene indítani lefelé. Lassan, hosszan, évek alatt hozzászoktatnia magát az embernek, hogy nem kell felhalmoznia, nem kell félnie attól, hogy lemarad, vagy kifut valamiből. Pillanatnyilag túltermelés, többlettermelés folyik a világon. Mert felhalmozás folyik. Már ahol van miből és van mit felhalmozni. Át kell értelmezni a szükségleteink, az igényeink és ezzel együtt a lehetőségeink szintjét és lényegiségét. Harmonizálódnunk kell a forrásaink újratermelődésével, részévé kell válnunk a természetes folyamatnak.

Lassan, évek alatt hozzászoktatni magunkat ahhoz, hogy csak annyit használjunk fel a természetből és a forrásainkból, amennyire valóban szükségünk van. A munkát mindenkinek folytatnia kell. De már nem kell ezt feszített tempóban és élet halál kérdésként kezelni. Meg kell értenünk, hogy mindazt amit eddig pénzért tettünk, azt megtehetjük egyre kevesebbért, és a végén már teljesen szabadon és ingyen. Mert a cél az, hogy semminek se legyen pénzben kifejezett ára. Ezzel egyidejűleg el kell kezdenünk leszűkíteni a különbségeket fizetések között. Nem szabad különbséget tenni, az egyének között akkor, ha mindannyian egy hajóban evezünk. Az csak ellenségeskedést és diszkriminációt szül. Ugyanannak az élettérnek a résztvevőiként, rá kell ébrednünk arra, hogy amit teszünk, az ugyan olyan fontos a másik számára, mint amit ő tesz…értünk és a közösségért. Ugyan abba a kondérba hordjuk most is a hozzávalókat. Azért mérgező az étel amit ebből merítünk, mert már mérgezetten visszük oda. Ám, ha örömmel és önként tesszük ezt, akkor mindenki jól fog lakni és még ízleni is fog. Van egy kedvenc tanmesém. Sajnos nem én írtam, de annyira igaznak érzem, hogy megosztom veled. Egy Osho könyvben olvastam…

“Buddha egy nap elszenderül egy ligetben, és álmában találkozik Istennel. Megkéri, hogy mutassa meg neki, mi a különbség a pokol és a mennyország között. Isten bólint és belekarol Buddhába. Először elmennek a pokolba. Ott ez a kép fogadja őket…hatalmas végeláthatatlan asztal, ami rogyásig van rakva a legkülönbözőbb és ínycsiklandó ételekkel, gyümölcsökkel, tortákkal. Emberek állnak az asztal mellet. A karjuk helyén egy hosszú, merev villa van. Pont olyan hosszú, mint egy normális emberi kar. Csak éppen nem lehet behajlítani. Próbálnak élelemhez jutni, próbálják csillapítani az éhségüket, és a villával fel-fel szúrnak egy ízes falatot, ám azt nem tudják a szájukhoz emelni. Sehogy nem tudják az ételt a szájukhoz emelni, mert a villa merev és túl hosszú. Ott állnak a terített asztal mellett, és éheznek. Vannak akik már annyi ételt felszúrtak a villájukra, hogy szinte mozdítani sem tudják. De mohón furakodnak még így is az asztalhoz. De az éhségük semmit nem csillapodik. Képtelenek egyetlen falathoz jutni. Van aki oda sem fér az asztalhoz a hatalmas tolakodás miatt. Nagyon sok feszült és egyben szomorú arcot lát Buddha az asztal körül a pokolban. Nagyon sokat. –Gyere, megmutatom a mennyországot neked-szólalt meg Isten és karon fogta Buddhát. A következő percben a mennyországba toppannánk be. És Buddha legnagyobb meglepetésére ugyanaz a kép fogadja mint a pokolban. Végtelen hosszú asztal, telerakva minden jósággal, finomsággal, emberek az asztalnál és a karjuk helyén hosszú merev villával mindegyik. Ám ami feltűnik Buddhának,hogy itt mindenki vidám, jókedvű, ragyog az arcuk és jóllakottak. Kérdően néz így Istenre. Az pedig válaszol, mielőtt Buddha egy szót is mondhatna:-Csak figyeld őket – És ekkor Buddha észrevette a különbséget. Itt is mindenki feltűzött a villára minden finomságból, aztán odaléptek egymáshoz, és megetették a másikat. Nem csak és csakis magukra gondoltak, hanem először a másikra. Így mindenki jóllakott és boldog volt. Segítették egymást. –Látod, csak ennyi a különbség- mondta Isten”
Egyszerű megérteni ennek a történetnek a mondanivalóját, de kivitelezni még nem sikerült az embernek a Földön.

Én arra kérlek téged, titeket, hogy csináljuk meg. Legyünk mi az a generáció, aki elindítja ezt a csodálatos és régen várt változást. Még ha nem is mi leszünk az élvezői, de talán a gyermekeink, és azok gyermekei, és mind azok a generációk akik már ebben a szellemiségben nőnek és nevelődnek fel.

Megvan minden tudásunk ahhoz, hogy átszervezzük a társadalmi strukturánkat. Ez csak összefogás és erős elhatározás kérdése. Senkinek nem kell elveszteni semmit a vagyonából. Pontosan, még a gazdagok is gyarapodhatnának, ha képtelenek lennének elszakadni ettől a világnézettől, meg ők is gyarapodnának. Hisz nem kellene attól tartani, hogy egyszer elveszítik mindenüket, vagy végső soron áldozatul esnek egyszer egy véres forradalomban. Mert annak is igen csak óriási esélye van.

Itt senki sem károsulna, hanem csak egyre jobban kitágulnának a határok és a lehetőségek. Eltűnne a vágyak utáni őrült hajsza és talán semmiről sem kellene már lemondani. Ha ezt a világot, ha ezt az állapotot képesek volnánk elérni, talán akkor már lehetne válaszolni a Mester kérdésére az említett filmből. Talán akkor, megválaszolható lenne a kérdés.
Az élettani dolgokhoz járó és alapot nyújtó termékeket, szolgáltatásokat, ellátásokat a zéróra, azaz ingyenessé tenni. Értem ez alatt az alapélelmiszereket, az egészségügyet, az oktatást, a tömegközlekedést. Télen a fűtést, de egyébként minden olyan juttatást, ami az életfeltételek fenttartásához, egészségehez meg kell, hogy járjon egy embernek. Minden olyan fogalom, ami az élethez való jog alapján jár egy embernek, annak mind - mind teljesen ingyenesnek kell lennie. Persze nem máról holnapra, mert az csak felhalmozáshoz vezetne megint, hisz senki sem hinné el talán sokáig, hogy ez az irány lesz tartva mindig a jövőben. Ezért említettem feljebb, hogy folyamatosan bevezetni, évek alatt. Így lassan az ember világnézete megváltozna. Ami a legfontosabb hatás lenne, hogy a félelem és az irigység, a harag kivonulna a mindennapokból. Sokkal toleránsabb és segítőkészebb lenne az ember. Azaz emberibb lenne. Egy ilyen úton haladva, főleg az évszázadok megfeszített emlékei után szó szerint euforikus fellélegezés, fellángolása lenne érezhető a szellemnek és a léleknek egyaránt. Minden tekintetben egyszerűen könnyebb lenne az élet. Nem feladat lenne, hanem élmény. Ez volna a kezdete a társadalmunk szerkezetének átszervezésének.Nagyon sokan vagyunk. Teljesen felesleges lenne 8 órát dolgozni. Most is felesleges. Csak azért kell ennyit dolgozni, hogy egyszerűen ne maradjon foglalkozni magaddal, a szeretteiddel, a gondolataiddal. Ne legyen időd ellazulni, meditatív állapotban lenni és a Logosz-ból beérkező, az Univerzum felől közelítő értelem frekvenciájára ráhangolódni. Mert az rögtön megsúgná, hol a bibi! Ám így ez mindennapos tevékenység, mindennapos létállapot lehetne. Mindenki megértené, hogy napi 3 -4 óra közösségért tett munkával kivehetné a részét az új világ építéséből. Nem az számít, hogy mi a munkád, hanem az, hogy azt örömmel és önként, szabadon teszed. Nézz meg egy olyan ember szemét, aki egy életen át szabadon és kiegyensúlyozottan élt, és egy olyanét akit mondjuk egy munkatáborban tartanak egy életen át, fogolyként. Nézd meg a különbséget.

A szellem, a tudatvilág sokkal tehermentesebb és nyugodtabb lenne. Sokkal befogadóbb, és kreatívabb. Szárnyalásba kezdene az idea, az ötletek tárháza kinyitná magát az emberiség előtt. Mivel az ember képes volna azokra a szellemi szintekre emelkedni, ahol ezek az összefüggések már kész állapotukban most is megtálalhatóak. A találmányaink alkalmazásának nem szabna határt a profit és a hatalmasok gazdasági játszadozása. A találmányaink és vívmányaink nem kerülnének jól elzárt széfekbe, hanem valóban szolgálnák a közösséget. Végtelen lehetőségeink vannak.

Erősödne az összetartozás, a testvériség érzése. Az egység tudata bátorsággal és szeretettel töltené fel a napokat. Szó szerint transzformálódás lehetne érezhető magában az emberi természetben is. Az elfeledett képességek, a spirituális erő feléledne az emberiségben és újra összeköttetésbe kerülne a magasabb létsíkokkal és szférakkal. Az élet sokkal tágabb és nagyobb spektrumban tárná fel önmagát az ember előtt. Az ember elmozdulna állati oldalátoó és elkezdene közelíteni isteni mivoltja felé.

A technikai fejlettségünk mar kellően nagy ahhoz, hogy a fizikai és veszélyes feladatokat gépek végezzek. A természettudományok és a természetes gyógyászat kiszorítaná a profit alapú gyógyászatot a köztudatból és az egészséges életmód lenne a cél és nem a stressz! Az élettani hatások azt eredményeznék, hogy a test és a szellem leépülése lelassulna és visszatérne eredeti állapotába, így több mint 100, közel 120-130 évig élnénk. Egészségesen és nem szenvedve, ez óriási különbség!
A fejlődés és a felszabadultság, az értelem lángolása minden területre megtenné a hatását. Kötelező korlátozások eltűnnének, az elfojtások felnyílnának, az elme nem érdekből, hanem élményből működne. Tehát az életenergia is meredek emelkedésbe kezdene. Az életenergia emelkedése mind az egyén és mind a közösség egészségi állapotát stabilabbá és erősebbé tenné. És mivel minden összefüggésben áll mindennel, így a lélek is új stációjába érkezne. Szintet lépne és áttörné végleg a félelem falát. A biztos háttér tudatában sokkal bátrabban és összehangoltabban léphetne az ember a megismerések az ismeretlen felfedezése felé. Az ember elkezdené felfedezni és megtapasztalni a magasabb létszférák létezését és mibenlétét. És ami eddig csak fantázia és titkolt remény volt, az mind fizikailag és mentálisan is kezdene testet ölteni, megjelenni a világunkban. Az ember végső soron elérkezne ahhoz a ponthoz, ahol túllépne karmájának zárt körén és tudatosítaná halhatatlan létezésének tényét. Ezáltal megváltva az egyént és egyben a fajt a törlesztések ördögi köre alól, így felnyitná az utat az istentudat felé vezető lélekállapot kiteljesedéséhez.

Mindenki megértené, hogy a biztonságot nem az egyén kielégülése, hanem a közösség nyugalma, felszabadultsága és kiegyensúlyozottsága adja. A mindennapi tevékenységek nem kényszerből folynának, hanem tudatossággal és céllal. Nem rád erőszakolt céllal, hanem a sajátod és a közösség harmóniáján alapuló átgondoltsággal. Volna idő átszervezni a tanítási és oktatási szférát. Nem megfelelési, hanem kielégülési, beteljesülési célokat figyelemben tartva lehetne oktatni az ifjúságot.
Nem a határidő volna a cél, hanem a tudás valós és lényegi elmélyítése, aktiválása. A magaddal hozott tehetség és hajlam felszínre hozása és fényesítése, kicsiszolása. Ne gondold magadról, hogy benned nem lapul ott egy művész, egy tudós, egy sport bajnok, egy alkotó, kreatív, szeretetteljes, csodálatos egyéniség. Bizony mondom neked, ott van. Végül is ez ahhoz vezetne, hogy az élet szinte minden területén szakmájuk és mesterségük legjobbjai dolgoznának. Nem anyagi érdekeket figyelembe véve, hanem képesség és hajlam viszonylatában lehetne oktatást adni, a tehetség lenne a meghatározó választás. Évek múltával megvalósulhatna a szabad társadalom. Semminek nem volna már ára pénzben kifejezve. A fizetség egyben a közösségért letett munkád lenne. Mindenért a munkáddal fizetnél. Nem az, hogy mennyit dolgozol, hanem hogy egyáltalán megteszed azt, amit meg kell. Amit megtesz más is. Méghozzá örömmel, és boldogan. Mert ezzel biztosítod magad, a szeretteid, a néped, a nemzeted és az egész faj boldogságát és létezését ezen a földön. Ha dolgozol, akkor azzal már beleteszed azt a tudást és erőt, azt az energiát, aminek a közösségnek szüksége van. Ha csak lelkiismeretesen megtennéd a rád eső feladatokat, ha csak azt a kevés időt boldogan áldoznád a közösségért, akkor olyan társadalmunk lehetne, ahol minden elérhető lenne számodra idővel. Nem kellene attól félni, hogy lemaradsz vagy kimaradsz valamiből, mert tudnád, hogy te is sorra kerülsz. Eltűnne a felesleges rohanás. Nem a tárgyak határoznak meg a gazdagságodat, hanem a leked tisztasága es nyiltsága.

A túlnépesedés megállna, hisz az emelkedett állapot már elégséges átlátást engedne és biztosítaná az élet magasabb fokú törvényeinek megértését is. Az állandósuló felszabadultság és emelkedett tudatállapot olyan lelkeket vonzana be a még meg nem termékenyített mezőkről, hogy a leszülető lelkek valójában zseniként és “szeretet-bomba” tulajdonságokkal és képességekkel lépnének be ebbe a világba. Kialakulna egy olyan optimális állapot, ahol minden harmóniában és rendezettségben állna mindennel. És ezzel egyidejűleg a szabadság és az elégedettség lengené be a tudat és a mindennapok történéseit. Ha most képesek vagyunk azokat a szörnyű ember és életellenes szervezeteket és rendszereket felállítani és működtetni, akkor a fent felvázolt életvitelt is képesek vagyunk megteremteni. Csak végig kell gondolni és megtenni a megfelelő lépéseket. Itt van egy karnyújtásnyira egy új kezdet lehetősége. Csak tele a kezünk minden felesleges kacattal és nem tudjuk megragadni. El kell engedni a nagy részét annak, amit idáig cipeltünk, mert azt a gyermekeink fogják tovább cipelni. És ennek az őrületnek, ami most már lassan tetőzik a világunkban, hatalmas és horrorisztikus ára lesz. Még nem késő, soha nem késő. Egy nagy összehangolt lépés és az ember rálép a halhatatlanság útjára. Mert elárulom, ennek a tudat és lélekemelő iránynak a végén az univerzális tudatszféra és annak minden aspektusa várja az embert.

Azok a tudatállapotok, amik egy békés világgal és azt megélve, elérhetőek, most szinte elképzelhetetlenek a tömegek részére. Folyamatos terhelés alatt nem edződik, hanem elfárad a tudat. A legjobb sportolók vagy akár harcosok is az edzés mellett igen sok időt töltenek meditálással és a természet, az élet titkainak kutatásával felfedezésével. Ez teszi őket igazán hatékonnyá… és naggyá. Elképesztő távlatok és lehetőségek várnak a fajunkra.
A természetes és életigenlő, élet tisztelő magatartással az egész ökoszisztéma fejlődésnek és változásnak indulna. Kár volna azt gondolni, hogy a Földünk nem egy élőlény. Hogyan tekinthetnénk magunkat élőnek, ha magát a minket körülvevő, mind kívül és belül kitöltő közeget élettelenek tekintjük. Egy élőlénynek vagyunk a része. Egy hatalmas testnek vagyunk egy végtagja, egy hatalmas szándéknak vagyunk a gondolata, egy hatalmas, mindent betöltő ritmusnak vagyunk egy dobbanása. Fontos volna mar ezzel az egésszel együtt működni és nem ellene tenni. Fontos volna a harmónia és nem a diszharmónia. Ebben a világban, ebben az univerzumban mindig minden változik. Semmi sem áll meg egy pillanatra sem. A változás minden irányba folyik. A tudatosság ennek a változásnak a mozgatója. Ha nincs belőle elég az adott létformában, akkor ez lebomló. Ha van benne elég, akkor ez fejlődő. Nekünk a fejlődés mellett kell döntenünk. Hisz már az alap ösztöneink is ezt súgjak. Hát még az értelmünk…

Nem mindegy, hogy a változás, a szintek és szférák áttörése ezen a bolygón velünk harmóniában vagy velünk diszharmóniában zajlik vagy fog lezajlani. Tudod, nagyon jól, hogy készülődik valami. Ott érezhető a sejtjeinkben, ott bujkál a gondolatainkban, ott pislákol már a távolban valami, ami hirdeti az eljövetelét. Nem mindegy, hogy mire ideér, mire eljön az ideje, akkor mi szemben, vagy éppen háttal állunk.
Ha kellő nyitottsággal szemléled a természetet és apró rezdüléseit, megérted, hogy csodálatos harmóniában létezik. Ha képes vagy elég közelről, nagyító alatt szemügyre venni, mégis a teljes képet és annak lényegét értelmezni, akkor rájössz arra, hogy tökéletesen rendezett, hiba nélküli, és harmonikus viszonyban áll önmagával. Minden egyes kődarab a helyén van, minden egyes növény hibátlan és minden állat tiszta és fejlődő megnyilvánulása az ösztöntudatnak. Mi emberek nem felettük állunk. Mi nekünk mellettük kell állnunk. Mert ha nem állunk mellettük, akkor szemben állunk magunkkal. És annak következményei most már egyre nyilvánvalóbbakká válnak mindannyiunk életében.

Szeretném végezetül a természet egyetlen olyan mozzanatára felhívni a figyelmedet, ami olyan titkot árul el neked, ami hitelesíteni fogja a szavaimat, amiket a fentiekben leírtam.

Biztos láttál már hernyót. És talán már láttad is azt, ahogy bebábozódik. Biztos láttál már, találtál ilyen bábot a természetben. És tudom, hogy láttad azt is, ami kikel belőle. A pillangót.

Ez a folyamat a mi emberi életünkbe úgy illeszkedik be, hogy megmutatja azokat a szakaszokat is, amit mi más összetételben más időintervallumban élünk vagy fogunk átélni. A létezést, a halált, és az újjászületést. A hernyó a létezés, a báb a halál, a pillangó az újjászületés. Csak nézd végig. Ez egy titok. De itt van a szemed előtt. És ha ezt megérted, akkor megérted azt is, hogy a bábállapot, az nem a megsemmisülés állapota, hanem a teljes átalakulásé. A metamorfózis állapota. A transzmutálódás állapota. Az átlényegülés állapota. De semmiképp sem a halál állapota… mert nincs halál. A hernyó vége és a pillangó kezdete van. Ezt meg kell értened magadról is.

És ha ez sikerül, akkor megérted azt is, hogy mit kell tennünk nekünk… embereknek!
Itt az ideje a szabadságnak! Ezt kimondatlanul is tudod!