Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ezoterikusok világképe

2010.11.12
 

 Az ezotéria fogalma...

az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátyolt a vélt igazságokról, az axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.

Mikrokozmosz

Mikrokozmosz az ember, mint minutus mundus, azaz kis világ, egy rendkívül összetett, gömb alakú életrendszer, amelyben belülről kifelé haladva megkülönböztethetjük a személyiséget, a megnyilvánulási teret, az aurikus lényt és egy hétséges, mágneses szellemteret. A mikrokozmosz égboltja jelenít meg minden olyan erőt, értéket és kötöttséget, amely a mikrokozmoszban régebben megnyilvánult különböző személyiségek élete következtében bekerült a rendszerbe. Ezek közösen alkotják mikrokozmikus égboltunk fényeit, csillagait. E fények tulajdonképpen vonzó-taszító hatású fókuszok, erőközpontok, amelyek jellegükhöz igazítva meghatározzák a mágneses szellemtér természetét, vagyis az erők és anyagok fajtáját, amiket ez a légkörből magához vonzva felvesz a mikrokozmoszba és ezzel a személyiségbe. A megnyilvánulási térség vagy lélegzőtér az az erőtér, amelyben a személyiség élete lezajlik. Ez az aurikus lényt és a személyiséget összekötő kapocs, amelyben a személyiség fenntartását szolgáló erő- és anyagcsere lezajlik.

Makrokozmosz

A világmindenség. A legmodernebb űrtávcsövekkel végzett kutatások becslése szerint a világmindenség közel 12 milliárd éves. A makrokozmoszban előforduló minden elem a mikrokozmoszban is megtalálható. Hermész Triszmegisztosz, az egyiptomi beavatott ezért mondja, hogy „mint fent, úgy lent, mint bent, úgy kint.”

Amint lent, úgy fent

Nézzük most már: mit tartalmaznak az ezoterikus tanok, milyen az ezoterikusok világképe? Egyetlen ezoterikus világképről aligha beszélhetünk, hiszen az ezoterikus gondolkodás széles skálán húzódik a régi görögöktől a keresztény középkoron át egészen napjainkig. És természetesen a keletiek sokkal régebbi bölcseleti tanai éppoly joggal nevezhetők ezoterikusnak. Szoros értelemben véve viszont sok minden nem ezoterikus, amit annak tartanak, másfelől meg sokan gondolkodtak és éltek ezoterikus módon, holott nem is ismerték e fogalmat. Nem az elnevezés a lényeges, hanem ama alapvető emberi tapasztalat, amely létezett minden korban, minden égtájon.

Nagy Sándor egyiptomi hódításai idején – így tartja a legenda – egy régi sírkamrát fedezett fel; erre a helyre épült a mai Alexandria városa. A sírkamrában Nagy Sándor Hermész Triszmegisztosznak, az Isten és az emberek közötti követnek a múmiájára lelt. A múmia smaragdtáblát tartott a kezében, amelyre a kozmosz törvényeit vésték: az ezoterikus tant.
Azóta számos ezoterikus hivatkozott Hermész Triszmegisztoszra, aki a valóságban soha nem is élt. Az ún. hermetikus iratok a Kr. utáni első századokból származnak, a dátumot pontosan nem tudjuk. Különböző szerzők alkotásai, platóni-pütagóraszi és gnosztikus gondolatokat tartalmaznak, az akkori időkben széles körben elterjedt ezoterikus tanításokat.
Mi állt a smaragdtáblán? A rendkívül homályos mondatokból, amelyek sokféle értelmezési lehetőséget kínálnak, válasszuk ki azt, amelyik a legegyértelműbb és amit az ezoterikusok a leggyakrabban idéznek. A mondat az ezoterika egyik alapgondolatát fogalmazza meg:
Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van: és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. így vihető végbe az Egyetlen csodálatos műve.
A mondatban nem nehéz nyomára bukkani a mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti összefüggés tanának; ősrégi alapeszme ez, s az ember és a világ egybetartozását fejezi ki. Amilyen a világ “alsóbb" régióiban, olyan “fent"" is. Röviden: ahogy lent, úgy fent.
A mikrokozmosz-makrokozmosz elmélet, az ezoterikus alapelméletek egyike minden időkben, a világon mindenütt ismert volt. A keresztény egyház azonban Európában hosszú időre perifériára szorította, mert panteizmussal gyanúsították, ez pedig nem felelt meg a dogmatikus tanoknak. A 14-16. században, a reneszánsz idején a természettudományok és a filozófia önállóságot nyertek az egyházzal szemben és számos gondolkodó fordult újra az ezoterikus hagyományok felé. Kiemelkedik közülük Paracelsus, teljes nevén Theophrasus Bombastus von Hoheinheim (1493-1541), aki mint korának egyik leghíresebb orvosa, természettudósa és ezoterikusa vonult be a történelembe.
Paracelsus alkimistaként is tevékenykedett és bejárta egész Európát. Sok könyvet nem vihetett magával, ugyanis rendszerint gyalog járt. Talán ez indította arra, hogy elforduljon a skolasztikusok száraz bölcseletétől és figyelmét a természetre irányítsa. Tanítása szerint a természet az a könyv, amit tanulmányoznunk kell, mert benne, az emberi és az emberen kívüli természetben megtalálható a kozmosz minden bölcsessége, csak föl kell fedeznünk.
A mai természettudósokkal ellentétben Paracelsus szilárdan hitte, hogy a természet minden egyedi teremtménye – egy kristály, de maga az ember is – az egésznek a tükörképe. Az egész (a makrokozmosz) az univerzum, Isten alkotása, és mindent magában foglal. A mikrokozmosz az egyes dolgok “hatásköre", ami azonban csak látszólag különül el az egésztől.
Valójában a makrokozmosz tartalmazza a mikrokozmoszt és a mikrokozmosz a makrokozmoszt. így nyeri el értelmét Hermész Triszmegisztosz mondata: ahogy lenn, úgy fenn.
Az ezoterikus természetesen látja, hogy a dolgok térben és időben különválnak, vannak csillagok, emberek, fák. De hisz benne, hogy alapjában minden ugyanabból a közös szellemből ered, és hogy a dolgok csupán e szellem látható, külső felének megtestesítői – az isteni szellem külső megjelenési formái.
Ez a gondolat bizonyos tekintetben különbözik az egyház istenfogalmától. Isten az ezoterikus számára nem a világtól mély szakadékkal elválasztott Atya, és nemcsak az egyházi tanításokból ismerhetjük meg. Isten mindenben jelen van, az egészben és a legparányibb részben is. Plotinosz, a filozófus

(204-269) azt tanította, hogy Isten, minden valóság ősforrása önmagából fakadóan teremti a dolgok sokaságát a világba. Ahogy a Nap sem veszíti el fényét a sugaraiban, hanem azonos marad önmagával, és benne mindenben. Vagy másként megfogalmazva: a világ olyan fa, amit a gyökerétől a virágáig és gyümölcséig ugyanaz az isteni életnedv táplál és alakít. így hát a makrokozmosz benne van a mikrokozmoszban, az egyes dolgokban, mert az isteni szellem összeköti őket. E nézet rokonát meglelni a hindu tanításokban is: Brahman, a mindenség szelleme átman formájában nyilvánul meg az ember lelkében. A kínaiak is egységes kozmoszként értelmezik a világot: a tao, a világ szellemi alapja éppúgy jelen van az egészben, mint a részben.
Ez a “holisztikus" világkép – ahogy napjaink “new age"-mozgalma nevezi -, amely a teljességet hangsúlyozza, a valóság dolgainak összefüggését, nagy kihatással van az egyes ember életére. Ha minden dolog az egész és ezáltal Isten tükörképe, akkor az embernek megvan a lehetősége, hogy magában is ezt a tükröt lássa. Bensejében ott hordozza Isten képmását – ahogy Eckhart mester mondja – a szellemi szikrát, mely az elmélkedés nyomán sugárzó fénnyé, Isten világosságává válik. Ezen a tudáson alapul a meditáció minden formája.
A kellőképp felkészült személyiség egészen váratlanul is eljuthat Isten felismeréséhez. Ezt mutatja Jákob Böhme, a 16-17. század fordulóján élt görlitzi cipész példája is. Böhme egy nap a műhelyében munkálkodott, amikor a napsugár egy fényes ónedényre esett. Ebben a pillanatban minden megváltozott körülötte. Úgy érezte, látja a tárgyak belsejét, mintha eggyé vált volna velük. Megszűnt külső és belső világ különbsége és a dolgok ezen egységében fölviláglott Isten jelenléte.
Jákob Böhme misztikus élményét követően az ezoterika egyik legjelentősebb alakja lett. Ha eloldódunk énünktől – mondja – és ebben az “elengedettségben" fordulunk belső világunk felé, fölfedezzük Isten birodalmát önmagunkban. Ekkor a tárgyak elveszítik jelentőségüket, a logika
és a nyelv csődöt mond, mert Isten, bár mindenben jelen van, az ember számára mégis “örök semmidként létezik. Isten Böhme találó szavával – az “ok nélkül való".
E ponton ki kell még emelnünk valami igen lényegeset: Jákob Böhmének az ellentétek egységéről szóló tanát. Ha a világ egységes egész és a makrokozmosz-mikrokozmosz egységet alkot benne, hogyan magyarázható jó és rossz küzdelme? Nem felszínes tévedés-e – kérdezi Böhme –, ha a jót és rosszat két külön világnak tekintjük? Böhme e ponton egészen közel kerül a jin és jang kínai filozófiájához. A világ egyszerre fény és árnyék, adja meg a választ. Minden dologban egyszerre van jelen a jó és a rossz, és különösen érvényes ez az emberre. De Böhme tovább megy. Nemcsak abban hisz, hogy mindkét szféra szüntelenül egyszerre van jelen, akár két egymást feltételező pólus, hanem magyarázatot ad arra is, miért létezik ez a polaritás. A fény és a sötétség feszültsége nélkül a világ halott és mozdulatlan volna – azok volnának mindenekelőtt az emberek. Aki nem tapasztalja meg a gonoszt önmagában, nem képes kifejleszteni a jóra való ösztönét sem. Az egész teremtés, véli Böhme. hatalmas vágyat érez isteni forrása iránt, mert fény és árnyék ellentmondásos egységéből épül föl. Legtalálóbban Goethe ragadta meg ezt a Faustban. Faust csak azáltal halad előre következetesen önmaga megvalósításában, mert oldalán folyvást jelen van Mefisztó. Igazán csak a Gonosz állandó jelenléte segíti hozzá céljának eléréséhez.